A 643-as masina, melyet Gira Pali szokott igazgatni, mintha vidámabban járt volna, amikor az Alföld szélén halovány dombok kezdtek mutatkozni. Addig mindig távol járt, de a dombok alatt pihen egy jó nagyot.
A masina kaffogása, puffogása, mely addig olyan volt, mintha egy fölingerült szörnyeteg, ostoba, de vidám röhögésének tetszett. Jókedvün fujta maga előtt a gőzt, mintha buta erejéről örömest lemondana, s kész erejét is vesziteni, csakhogy ott a dombok alatt pihennie kelljen. Valami özönvizelőtti vad kedvvel ontotta kéményén a füstöt, pokoli ütemekben dohogva, szuszogva, mintha lelkendezne, hogy csak menjünk, siessünk. Olyan simán, egyenletesen csuszott a vas-sineken, mint egy gördülő vizcsepp. Egyetlen srófja sem csikorgott, zörgött. Az utána akasztott vagonok is vigan, könnyen követték, mint a vándorló darvak vezéröket. Fitogtatták a napfényben tündöklő oldalaikat és felséges egykedvüséggel számitottak rá, hogy a nagy, bodros füst és gőzfelhő az egyik oldalról a másikra kerül, vagy hogy roppant tarajt csinál fölöttünk, a mi olyan jól illik egy vonathoz. A szörnyeteg csak dörömbölt, fujt, mint egy rettenetes macska s két oldalt a képe előtt még a bajusza is meg volt a kilövelő gőzből.
- Szive van a masinának is és dobog, - gondolta Gira Pali, a masiniszta. – Tudja, hogy hazamegyünk. A belseje pedig ég, tüzel! Ejha!
Gira Pali fütyörészett. Az idomtalan nagy masina meg nótákat dörömbölt folytonosan. Csak hallgatni kellett, a mint zakatolt, a mint a két könyökét surolta, a mint olajozott kerekei neszeltek, hogy azok mind ugyanegy nótától hangzanak, ugyanattól, mely Gira Pali fejében kóvályog. Még a vagonok zaja, a lánczok csörömpölése, az ütközők puffanása sem volt egyéb, mint ez a nóta, s a vagonok ennek a nótának tánczát járták e szerint illegették magokat, e szerint lejtettek.
A vonat kerekeiről, a masina lélekzetéből, fuvásából, mindig az a nóta hangzott. A 643-as masina ugy tudott fütyülni, mint egy tilinkó, mint egy gőgicsélő madár. De tudott sikoltani is, mint a fájdalom és lármázni, mint a trombita. Gira Pali, ha rátette a kezét, a gőzsipra, az egész környéken mindjárt tudták, hogy a 643-as fütyöl most. Jelenti, hogy itt van, megjött. Mindig bejelenti.
A szőlővel beültetett dombok alján fütyölt leghosszabban és édesen, mintha zenét adott volna. semmiféle lokomotiv nem birta azt utánozni, csak a 643-as birta, mert szive volt és lángolt, mint a gyehenna. A nyurga nyárfák a lomb aljában szép sorban ott várták a vonatot, mintha csak kiálltak volna a tiszteletére. A madárriasztó kis szél-kelepelők a hosszu rudak végéig vigan berregtek, a szarkák, varjak fölrebbentek, a szántóföldekről.
A szőlős dombon volt egy hosszu pajta, olyan fehér, hogy messzire ellátszott, akár rásütött a nap, akár borult volt az idő. Ha pedig nyugvóra szállt a nap, ugy ragyogtak az ablakai, mintha aranyos papirból lettek volna. Éjjel meg világ égett az egyik ablakban. Arról a legsötétebb éjjel is meg lehetett tudni, hogy az a domb él és ébren van. A masina aztán fütyölt, hosszan, lágyan. Köszönt, üdvözletet mondott, jó éjt kívánt.
A domb alján, az ördögczérnával benőtt árokszélen, azon a helyen, a hol kapu volt, ott néha állt valaki. Fehér, piros vagy kék folt keletkezett abban a zöld vonalban, és Gira Pali tudta, hogy az valaki, a síp pedig pajkosan fütyörészett.
-A masina megint incselkedik a vinczelér leányával – szólt ilyenkor a patak melletti őr, a ki a nagy vörös-fehér karikával várta a vonatot.
A 643 egyszerűen tehervontató mozdony. Rendületlenül ment, rendületlenül jött. Sokszor félnapot is elvesztegelt egy-egy állomáson. Ilyenkor türelmetlenül prüszkölt, fortyogott, sivitva eregette ki magából a bosszuságot, s kedvtelenül, csikorogva járt a sineken, hogy összeszedje a vagonokat. Ha éjjel, vagy éjfél után érkezett meg a főállomásra, ott mindig száz meg száz lámpa villogott, piros is, zöld is: de ez a kis fénylő pont a domb oldalán, az a Szent János-bogár, az világitott igazán a sötétségben. A gőzgép édesdeden köszönt neki, szinte csicsergett.
- Mozdonyvezető, micsoda rendetlen fütyörészgetést csinál maga a patakon túl? – kérdezte egyszer hivatalos, kemény hangon az állomásfőnök. – A mozdonynyal nem szabad játszani. A mozdonynak minden hangja hivatalos nyelv. Értette?
A másodállomásfőnök mondta ezt. Uj ember volt és szigorunak tartották. Gira Pali nem szólt semmit, de nagyon szomoruan nézett a 643-ra. Szerette volna megczirógatni, ha tudta volna, hol érzi meg a kedveskedést a vasteremtés. Felugrott rá, szépen megtörülgette a síp réz ajkát.
- Majd én beszélek helyetted Marissal.
Hivatalosat füttyentett vele, hogy csakugy visszhangzott bele minden. Aztán beigazgatta állásába.
Az állás mellett egy vonatról kavicsot szórtak le. A munkások közt látta a vonatvezető Mónus Jánost, a viczellért, aki a pályaudvaron gyakran napszámoskodott. Gira Pali egy csomó dohánynyal prezentelte meg.
- Kiköltözünk az őszkor a pajtából – panaszkodott a vinczellér. – A városi nép nyári lakásokat akar odaépiteni. Nekem is felmondtak. Elég baj ez nekünk.
- Hej, Mónus gazda, ha engem személyvonatra segitene a szerencse! – mondta elgondolkozva Gira Pali. Mert hát öreg anyám is van.
- Tudom, mire gondolsz, Pali. Végezd el Marissal. Én elég erős vagyok még. Az új főnök is jóindulatu irántam. Gyakran ád napszámot. Biztat, hogy bakternek tesz. Jó ember, ugy veszem észre.
Gira Pali nem tapasztalta, hogy az új stácziófőnök jó ember volna. a 643-as masina olyan volt már neki, mintha megnémult volna. Sokszor más masinával kellett vesződnie. A szolgálata is terhesebbé vált. Lomha deszka és gerendás vonatokkal kellett járnia. Majd elküldték kavicsolni valami nyomorult, rozzant masinával a kőbányába, vagy a vonal töltögetésére.
A domb alatt a szabályszerü füttyentéstől nem lehetett már megkülönböztetni, hogy ki jár ott. Az olyan volt, mint valami visitás. Maris azt nem értette, többé nem enyelgett vele a masina. Bizonyosan, hogy egész éjjel most is égett a világ az ablakban, de ha ő arra járt, nem tudta megköszönni, nem tudott jóéjszakát kivánni. Akárhányszor érkezett meg, a nélkül, hogy Maris ott állt volna a zöld sövénynél. Nem jelenthette előre, hogy jön.
Mónus János, a Maris apja csakugyan rendes dolgot kapott a vasutnál. A málhákat czepelte. Jó erős ember volt hozzá.
Maris minden délben levitte az ebédet a szőlőből édesapjának a pályaudvarba.
Egyszer éppen akkor érkezett meg Gira Pali a vonattal, mikor az öreg meg a lánya együtt ebédeltek a szénraktár mellett. Ott volt velök a főnök is. A mint a vonat megállt; olyat zökkent, hogy csörömpölve összeverődött minden vagon.
Az állomásfőnök mérgesen futott oda a mozdonyhoz.
- Igy kell behozni, igy kell megállitani a vonatot? És maga még személyvonatra vágyik!
Leszidta. Hallotta Maris, a kit pedig Gira Pali biztatott, hogy nemsokára személyvonatra jut.
Szüret után Mónusék kiköltöztek a szőlőpajtából. A zöld sövény közt nem állt többé Maris. A kis ablak éjjelenkint sohasem világitott többé. Mónuséknak az indóháznál elég dolguk akadt. Ablakot mosni, kocsit takaritani Marisnak jutott. Sőt jobban ment dolguk, mint a vinczellérkedéskor. Az öreg még tajtékpipát is szerzett. Maris csinosabban öltözködött.
- Maris, szeretsz-e még?
Ez a kérdés fakadt önkénytelenül Gira Pali lelkéből, melyet mindig tördelt feljebbvalójának kemény szava.
- Megbánta talán, hogy szeretett? – válaszolt nyugtalanul.
- Szeretnélek elvinni innen Maris. Előmenetelem ugy sincs itt. Az uj főnök ellenségem. Átmegyek a viczinálishoz, ott jobb dolgom lesz. Elvinnélek, ha szivesen jönnél.
A leány habozott.
- Itt én kereshetek, ott pedig nem, - válaszolt csöndesen.
Ugy, ugy, Maris. A masinámat már elvették tőlem. Te sem szeretsz már: Tudok mindent.
Gira Pali megfordult és lassan odébb ment. Várta, hogy a leány visszahivja, mentegetni fogja magát, de az engedte távozni.
Éppen találkozott Gira Pali a 643-as masinával, kocsikat tologatott. Mint a jó pajtását köszöntötte a gépet, és oda szólt a gépésznek.
- Add ide a helyedet. Elvégzem én a dolgokat. Régen nem jártam már a 643-mal.
Megint ott állhatott a helyén és ugy rémlett, mintha a gép panaszkodnék neki és ugy
érezte, hogy neki is keserves panaszolni valója van. A masina fütyölése most is olyan volt, mint a tilinkó, de fájdalmas. A kerekek, dugattyuk most is szépen kidörömbölték a nótákat, de azok szomoruak voltak, szomorunál szomorubbak. Az pedig nagyon jó, hogy a széphangu sipnak csakis hivatalos jeleket lehet adni, ugy sem értené meg már azt a titkos melódiát. Jó volt az betiltani.
A masina dübörgött, morgott, szűkölt és nagyokat lóditott egy-egy vagonon. A piros zászlók, az ólomsipok mintha ingerelték, bőszitenék a vas-bikát. Négy terhes kocsit tolt egy vagon-sorhoz, mikor a vörös zászlóval jelt adtak a sine közül.
- Megállj! Vigyázz!
De nem áll meg a 643-as, sőt, mintha daczolna, egyszerre neki iramodik. „Megállj!” A sipok fülhasitón sivitanak. A masina kéménye pillanatonként hörögve fujja ki a gőzt és rohan.
Sikoltás, orditás, csörömpölés, a lánczok csattogása. A kékzubbonyos emberek a sinek közt összefutnak, mind egy helyre szaladnak és a 643-astól előre tolt vagonok kerekei alá néznek az iszonyat kiáltásával.
Szerencsétlenség történt.
A 643-as nem vigyázott a jelre, nem állt meg, egész gőzzel tovább tolta a kocsikat, tovább, a hol az állomásfőnök egy másik vonat összeállitására vigyázott. A 643-as egyenesen rászaladt, összemorzsolta.
Csak akkor állt meg, bömbölve, füstöt és gőzt fujva és sikongatva, hosszan, hosszan, mint valami lakmározó pokoli sárkány, és tobzódott, mindaddig, mig le nem rángatták a gépészt helyéről.
Kár addig bárkire is ráhúzni a vizes lepedőt, amíg a vizsgálat nincs meg.
Egyébként mindenki arról beszél, hogy a mv elfékezte magát (elsőre én is azt mondom, hogy ez figyelmetlenség. Előfordul!), lehet, de, feltevés csak, ismervén a máv műszaki színvonalát, egyéb ok is felmerülhet.
Oké, én is elnézést kérek tőled. A "meg kellett volna győződnie... helyszíni áttekintés... utána kezelhetne vágányutat az adott vágányra" részt én úgy értelmeztem, hogy szerinted a forgalmista az általa szabadnak vélt III. vágányra beengedte a tehervonatot.
Hogy kihaladáskor mért-e, vagy sem, azt nem tudom. De az egyik VBO-s-t ismerem, ő mutatta a fényképet. Azt meg, hogy vissza akart jönni kettőre, az FVK embere mondta.
'78-ban már tanulva volt? Ez kellemes meglepetés, hogy idősebb korosztály van itt többségben, eddig (más topicokban, régi nickkel) sokszor csak mindent jobban tudó 12-15 éves mitugrászokkal találkoztam...respect uraim
Mi is kezdők vagyunk,mert még-csak 1978-ban oktatták először az EÉVB működését,de itt nem vaszínü,hogy meg lehet tanulni. De ,ha 30 év alatt nem sikerült akkor a fejlődést látva 1 nap alatt mindent bepótolok és ha sokat tanultam írok,ha nem megy majd kérek vkitől segítséget.
Ja, elnézést, hogy errefele nem ereszkednek le a kezdőkhöz. Az EVM-120 lényegét ismerem, de nem úgy, hogy, 2 piros kábel itt, a kék megy a C2-es panelba, amin van a jeladó .... !
Nem kívánok kioktatni senkit, ellenkezőleg, reméltem hogy esetleg egy "szakmabeli" felvilágosít, de hiú ábránd volt!
Aki tegnap még azt,sem tudta,hogy mi az"EVM-120"most jól kioktat mindenkit!"Vendégsín"a nagy "Horgász"most nagyon figyelj,most aztán emberünkre akadtunk,segíts nekünk.KÖSZ.
Ha,tehát,-ha egy mozd.vez.hibázott attól még a többi 4500 mv-t nem kellene azonosítani vele.Külömbenis,aki elsőként sérülhet a mozd.vez.De el is hárítja a mások tévedéséből kialakuló veszélyt.Várjuk ki avizsgálat végét.
Ne nekem köszönd, annak akit bemásoltam:) Kérdés: akkor ezek szerint az mv. semmit se csinált, ha 95 km/h-val becsúszott a vörösön? cserő Ej-t messziről látni, meg ha már elment mellette, akkor sűrűbb éberségi felhívás van, meg a sátorjelzőn/DVJ-n megjelenik a sárga/nulla...
Köszi! Koncbácsinak is !Pár hsz.-sal ezelőtt ilyesmire céloztam, csak egyesek nem tudják, vagy nem akarják megérteni. Egy a lényeg;vörös bejárat,sárga előjelző a vonat meg nem áll meg, ergo: mv mit észlelt és mit csinált , avagy mikor észlelt és mikor csinált bármit is. Nagylátókörű emberek azt is tudhatnák - hisz a jelentésekhez hozzáférhetnek - ,hogy nem ritka a "fékezés megkezdésének időbeni elmulasztása"nevű cselekmény az adott szakszolgálatnál.
"Nézd ezek az iratok belső utasítások, és akár titkok, bizonyos helyzetekben, esetkben akár nemzetvédelmiek." Ezek az idők már elmúltak. A titok pedig nem attól lesz titok, hogy valaki úgy gondolja, hanem hogy úgy jelölik és úgy kezelik.
"Egyébként ha gondolod, priviben összehozlak egy biztber oktatóval, (...)" Ha megtennéd...
No, gyerekek, itt hiába minden okoskodás! Vissza kell mennünk, mert más vonatkisérő szakasz nem áll rendelkezésre. Szó sincs az alvásról. De van még egy óránál több időnk. A kinek tetszik tehát, vendégem egy grogra!
E szavakkal lépett ki Pintér főkalauz a W. állomás tiszti irodájából a perronon teljes felszerelésben álló emberei közé.
- Ez már mégis kutyának való szolgálat! szólt mogorván egy fiatal vonatkisérő. Épen most jövünk hosszú útról és e hidegben megint visszamenjünk. Már ezt csak nem kivánhatják tőlünk! Én részemről betegnek jelentem magam!
- Ne okoskodjék, Nyári! válaszolt szigoruan a föllebbvaló. Különösen ön, fiatal erős ember. Miért nem néz engem, milyen ősz a hajam, már majd harmincz éve szolgálok. És az öreg Erdőst itt, ki a fékülésen vénült meg. A kötelesség mindenekelőtt! Egyébként a forgalmi hivatalnok urat megkértem, hogy kimerültségünkre legyen tekintettel. Magam is jobban szeretnék valami meleg szobát, mint a bódéskocsit. De mind hiába és miután ugyis a postavonattal megyünk vissza, hat óra alatt otthon vagyunk. Előre tehát! Szedessétek rendbe lámpáitokat és aztán utánam az étterembe.
Ezzel a főkalauz eltávozott.
Emberei összeszedték tehát felszerelésüket és szintén eltávoztak, hogy föllebbvalójuk utasitásainak eleget tegyenek.
- Ó, az öreg Pintér megint itt van! kiáltott a korcsmárosné örömmel, midőn a nevezett belépett a III-ad osztályu étterembe. No, akkor megint hallunk valami ujságot. Mikor érkezett meg, Pintér úr?
- Szerencsés jó estét kivánok, szép gazdasszony! szól a belépő kedélyesen. A vegyessel jöttünk. A diskurálásból ma azonban nem sok lesz. A póstavonattal ugyanis vissza kell mennünk, mert az ő partieját elvitte egy külön vonat. Kérek tehát hat ember részére valami harapni valót és különféle „grogokat” mert kutya hideg idő van kint.
A vendéglősné ugyancsak sajnálkozott, hogy régi tisztelőjének megint el kell mennie. De hosszú évek óta lévén vasúti korcsmárosné, tudta, hogy a rend ellen nem lehet tenni. Lement tehát maga a konyhába, hogy pártfogoltjai részére valami tisztességes eledelt készitessen.
Pintér emberei megérkeztek. A vacsorát feltálalták. Miután jollaktak és mindenki pipára gyujtott, a korcsmárosné – kötésével kezében – leült a vonatkisérők asztalához és az öreg főkalauzhoz fordult, kérve őt, hogy beszélne el valamit. Emberei is csatlakozván a kérelemhez, Pintér órájára nézett és meggyőződvén arról, hogy az átveendő vonat megérkeztéig még egy órányi ideje van, igy szólt:
- Nem bánom! Elmesélem nektek, a mi jóval ezelőtt történt velem egyik szolgálati utam alkalmával. Máskülönben nem igen szeretek erről beszélni, mert hacsak eszembe jut is, égnek áll hajam minden szála. A kik akkoriban szolgáltak vagy nyugdijazva vannak már, vagy el is haltak. Persze, akkor más idők jártak még! A régi jó idők vasutasai éltek még akkor. A maiak már jobbára elkényeztetett urfiacskák, kiket a legkisebb megerőltetés is ágyba vet. Ugy van, kedves Nyári barátom, hiába pirul! Halljátok tehát éleményemet!
Az öreg jó nagyot hörpintett poharából, aztán rágyujtott ujból teletömött pipájára és igy kezdé elbeszélését:
- Huszonkét évvel ezelőtt A.-ban állomásoztam és a megboldogult Mérei szakaszában az A-F. vonalon mint zárfékező tettem meg az utat. Károly fiam, a telegrafus, akkoriban még egyetlen gyermekem, hagymázban feküdt. Feleségem, ki bánatában és a gyermek miatti aggodalmában maga is inkább halt mint élt, végereje megfeszitésével ápolta fiunkat és énnekem útra kellett mennem. Roppant hideg volt. Tehervonatot kellett F.-be kisérnünk.
Nehéz szivvel indultam el. Oly sejtelmem volt, mintha az úton valami rosznak kellene érnie. Aggodalmamat Méreivel is közöltem.
- Ostobaság! morgott az. Ki fog mindjárt kétségbe esni, mert otthon egy kis betegség van! csak bátorság! Majd jó lesz minden.
Fejcsóválva szálltam fel a jelzőkocsira és elfoglaltam helyemet a még akkoriban általánosan alkalmazott nyitott fékülésen. A mozdony felé háttal ültem és így, ha a vonatot át akartam tekinteni, mindig meg kellett fordulnom. Elindultunk. D.-ig minden rendben ment.
Ez állomásig az emelkedés csekély. De most jön a legnehezebb rész. D.-től kezdve a pálya legnagyobb emelkedése kezdődik. Hozzá még a vágányok is fagyva voltak. A gépész több kocsi lecsatolását követeli, a mi meg is történik. Igy mentünk ismét tovább. Már beállt az éj, de a hold teljes fényében ragyogott. A gép egész erővel dolgozott. Alig három szelvény hosszú uton beállott a kerékcsuszás.
A gépvezető – az öreg Kovács, ki most mozdonyfelvigyázó N.-ben – homokot hintett. Igy a vonat egy darabra még elkinlódott és átjutott az útba eső nagy alagúton kresztül is. Az azután következő hajláson azonban azt hittük, hogy nem mozdulhatunk tovább, oly lassan, oly erőltetve haladtunk.
A fűtő leszállt és a mozdony mellett menve, homokot hintett a kerekek elé. A hajlás végére jutottunk. A gépvezető „Vigyázz” jelt adott. Pontosan kivettem, mint száll föl a fűtő újra és mint rántja fel a vezető a regulatort egészen. A következő pillanatban a vonat hatalmas lökést kapott és én… megdermedtem a rémülettől.
Előttem a harmadik kocsin a vonókészülék a tartaléklánczokkal együtt elszakadt és én e három kocsival el voltam választva a vonattól. Egy másodpercz mulva már magamhoz tértem, de a kocsik aztán már visszafelé is mozogtak.
Megragadom a féket, de óh rémület! A kocsikat nem birtam megállitani. A jég volt az oka, a három kocsi meg teliden tele rakva.
Mind gyorsabban rohanok a kocsikkal lefelé. Már az alagútban vagyok. Most gyönge fénysugarat pillantok meg a sötétségben. Végem van, - gondolám, - mert fékfáim meggyulladtak és igy meghiúsult minden reményem, hogy a kocsikat megállíthatom.
Most a kocsik kirobognak az alagútból és az őrház mellett száguldanak. Mintha harangütést hallottam volna. Vonatom személyzete talán már jelezte a balesetet. Majd a d.-i állomás lámpáit látom a távolból felvillanni. A gyorsaság, melylyel a kocsik haladtak, őrültséggel határos.
E pillanatban nőmre, gyermekemre gondolok. Mi lesz belőlük, ha itt nyomorúltúl elveszek. Már két izben akartam leugrani, de azért mégis csak ott maradtam helyemen. Talán D.-ben mégis csak fel birnak tartóztatni, ha a személyzetnek volt annyi ideje, hogy előkészülhessen, mert az állomás hosszú és egészen egyenes volt. De ha az állomáson túl a lejtőre kerülök, okvetlenül össze kell ütköznöm azon vonattal, mely számításom szerint már kétségkivül útban van.
Hirtelen jéggé dermed minden vérem.
Az állomáson még semmitsem tudtak. A harangjelben tévedtem. A váltóállás hamis volt és az állomás rendező vágányaira vezetett, melyek rendesen telve voltak kocsikkal. Már a következő perczben ezer darabra zúzva kellett a porrá tört kocsik romjai alatt hevernem.
Repülve haladtam át a váltókon. Lelkemet istennek ajánlva behúnytam a szemeimet.
Most, huj!… mintha ágyúból lőttek volna ki, ugy röpültem le ülésemről és a másik pillanatban majdnem eltemetve feküdtem a mély hóban.
Meg voltam mentve.
Szerencsés véletlen folytán a váltóállás csonka vágányra vezetett. Ide jutottak a nem várt, megszökött kocsik és ezer darabra törtek az ott álló ütköző gáton, mig én a rézsuton át jó messzire dobattam ki a hóba.
No hát gyermekek – végzé Pintér elbeszélését – így maradtam épkézláb, de hogy mit éreztem a legnagyobb veszély pillanatában, sohasem fogom elfeledni.
Az elbeszélést mély csend követte. Az edzett legények elgondolkozva hallgattak. Nekik is eszükbe juthatott, hogy mi lesz szerettjeikből, ha maholnap hivatásuknak áldozatúl esnek.
A vendéglősné is majd sirva nem fakadt. Azért mégis ő szólalt meg legelőbb, azt mondván a vén főkalauznak, hogy még kétszerte büszkébb az ő derék barátjára.
- Biz úgy van az! – szólt az egyszerü asszony. A vasútnak férfiakra van szüksége! Ha az ember ennek szolgál, fél lábbal mindig a sir szélén áll…
Fél órával később az öreg főkalauz feszesen állt az indulásra készen álló póstavonat kalauzkocsija mellett, a szolgálattevő hivatalnok előtt. Összehasonlitották az órákat; aztán harmadikat csengettek. Pintér katonásan köszönt, a jelzőkürt megszólalt, ő maga is felszállt, a mozdony fütyült és a vonat kirobogott a sötét éjbe, messze útjára.
"iszont a D55-nél az egyszerűbb? és olcsobb! megoldást válsztva az utólagos beépítésnél van ahol csak 3 perc után oldódik sajna"
Egyszerűbb és gyorsabb megoldás. Egy kényszeroldó rács átvariálása nem egyszerű. Lásd az új D55-ökben a kényszeroldás mindig a KO gomb plusz a bejárati jelző kezdőgombja, függetlenül attól, hogy bej. vagy kijárati volt a vágányút. A régieknél míg KO + a vágányút kezdeténél levő jelző gombja.
