A leírásod alapján egyszerűen tudomásul vették, hogy ez a gyerek mogorva. Nem keresi mások társaságát, nem ad és nem kér segítséget, a tanulásban pedig teljesít, ahogy tud. Ennyi. Semmilyen olyan jelet nem adtál, amelyből azt gondolhatták volna, hogy segítséget kérsz vagy segítségre szorulsz. Sőt, minden olyan jelet megadtál, amelyből azt láthatták, hogy segítséget akkor sem fogadnál el, ha felajánlanák. Úgy viselkedtek, ahogy a verbális és nonverbális kommunikációd szerint elvártad tőlük. Ennyi.
Már bocsika, de te se arról álmodozol, hogy egy sündisznót szerezz be kispárnának, nem?
Hát, ezzel nem értek egyet. Aki nem tisztességgel csinálja, az többért sem fogja - és persze ezzel él vissza a társadalom. Azonban az tény, hogy amíg a gépsor mellett álló (és csak azt figyelő, hogy nem áll le a gép), érettségizett, tehát tkp. "ehhez" betanított munkás többet keres, mint egy tanár, addig joggal gondolják, hogy nem értenek hozzá, azért vállalják a tanítást ennyiért. A szolgálati lakással meg pláne nem értek egyet! Na, akkor aztán még inkább utálnák a tanárokat. És különben is, más álláshoz sem jár. Tisztességes fizetéssel meg nehogy már gond legyen bérelni vagy törleszteni. (Én sok évvel ezelőtt ebből a "röhejesből" béreltem...) A hosszú nyári szünetet, amit mindenki irigyel, én személy szerint ki nem állhattam (úgyhogy többnyire kerestem munkát olyankorra), csak épp a kedves szülő akkor lenne igazán felháborodva, ha a szerencsétlen gyereknek 40fokban is tanulnia kellene. (És ez legalább jogos felháborodás lenne. Nem úgy, mint egy csomó egyéb kérdésben.)
Ez egyébként is magyar sajátosság: lenéznek az emberek mindenki mást (mert azt hiszik, akkor ők többek vagy jobbak), vagy irigyek a másikra (és el sem hiszik, hogy bármit tisztességesen képesek csinálni). Szerencsére vannak kivételek, csak egyre kevesebben. (És ez utóbbi bekezdés kicsit off - elnézést -, ez a társadalom egészére vonatkozik.)
Árpi, akkor kommunikációs zavar volt, mert tényleg máson volt érezhető a hangsúly a hsz-eidben. A "selejt" azért nagyon durva! :-( Az pedig elég baj, hogy magadat is annak érzed. Arra azért kíváncsi lennék, hogy a másik kettő(?), akit szintén súlyosan degradáltnak gondolsz most, azoknak hogy alakul az élete, és hasonlóan gondolkodnak-e. Mindenesetre sok sikert, segítséget, másoktól kapott megértést, szeretetet a kilábaláshoz és a gyógyuláshoz!
Ha jól értem, Te itt az érzékenységet kéred számon. Ezt lehet is, de pl. nemcsak a tanárokon, hanem mondjuk a szomszédokon, rokonokon, ismerősökön is. Ők is láthatták volna, nem?
Nekem is van bajom a mostani társadalmi érzéketlenséggel, de nem merném azt mondani, h erről az óvónők/tanárok tehetnek. Elég megnézni, h milyen a közlekedési morál: 1-2 percnyi előnyért sokak életét kockáztatják, mit várunk máshol? Csak személyes példával megy a változtatás. Nehéz, de ez az egy biztos: átengedni a gyalogosokat a zebrán, elbeszélgetni a szomszéd nénivel, köszönni a boltban stb.
A kört csak a másik oldalról lehet megtörni: magas fizetés, szolgálati lakás: máris meglesz a társadalmi pozíció, amiért megdolgoznak majd a tanárok, illetve szép lassan nem lesznek pont a legjobbak a pályaelhagyók. Ugyanis a pályaváltoztatáshoz bátorság, ész és elkeseredettség kell. Ha egy tanárnak nem kell délután és a szünetekben pl. kérdőíveznie, hogy megéljen, akkor talán ismét lesznek olyan tanáraink (és el is várhatjuk tőlük ezt), akik képzik magukat, akik írják a tankönyveket, szakirodalmat, szépirodalmat fordítanak. És tudnak nevelni is, mert a gyerekek nem azt hallják, h ne tanulj, mit ér x is a diplomájával, felkopik az álla, ráadásul nem is jól tanít... Igen, sok alkalmatlan van a pályán, de sok nagyon jó tanár is. Csak épp lassan ott tartunk, h akinek gyereke van, máris úgy érzi, h ő ért a gyerekneveléshez, pedig nagyon más 1-2 gyerekere figyelni vagy 30-40-re... Attól, h tudok futni, még nem vagyok maratoni futó...
Nekem voltak nem jó tanáraim, de voltak csodálatosak is, akikre mindig örömmel és tisztelettel emlékszem.
Én a 2127-esre reagáltam először, de azt hiszem az általad említett 20-assal sincs ellentmondásban. A csalikat, hátsó szándékokat nem kerestem, csakis a leírtakat néztem.
Nem azt a következtetést vonnám le hogy a tanárok aljas, közönyös népség a többi emberhez viszonyítva. A legkevésbé sem. Inkább mindenkinek(nem csak tanároknak) kissé önmagába kellene nézni és elgondolkodni saját emberségén. Azt hisszük mi aztán mindig helyesen cselekszünk mert jó emberek vagyunk, pedig teljesen emberi módon néha eltévesztjük az irányt.
Igazán nem akartam senkit megsérteni, ha így történt akkor bocsánatot kérek.
Na most már tényleg befejezem, jó éjszakát mindenkinek.
"Lehet mentsvárat építeni hogy nem ismeri fel. De most arról beszélek mikor felismeri. Csak sejtés igaz, de úgy látszik a fentiek a tipikus hozzáállást tükrözik."
Nem így indultunk. Onnan indultunk, hogy feltételezted, hogy felismerték, de nem tettek semmit. Én erre reagáltam. Azt próbáltam elmagyarázni, hogy nem biztos, hogy felismerték.
Az teljesen más helyzet, amikor valaki észrevesz valamit, és semmit se tesz.
"Egy sztorim van ilyen, még kistanár koromból. Az egyik 12 éves fiúgyerek állandóan nagyon hangosan beszélt, hangképzéskor nagy erővel préselte át a levegőt a feszes gégéjén, s hamar ki is fulladt. Gondoltam, nem ártana, ha gégész szakorvos megnézné, mert ha csomó vagy polip van a gégéjében vagy a hangszalagjain, akkor azt tegyék rendbe mihamarabb. Ha egy fiú elkezd mutálni, akkor már nem szívesen nyúlnak bele a gégéjébe.
Mondtam is a vezetőtanáromnak, hogy ezt beírnám a gyerek ellenőrzőjébe. Semmi baj nem lehet belőle, ha elviszik gégészhez, legfeljebb csak egy makacs gyulladást talál az orvos. Na, a nő majdnem leharapta a fejemet, hogy mégis, hogy képzelem én azt, hogy csak úgy beírogassak egy tanítványa üzenőjébe?
Na, attól kezdve meg nem álltam a vén luvnya előtt, ott akadályozott és szívatott, ahol csak tudott."
"Szvsz ha valaki ilyesmit tapasztal, és ismeri a szülőket is, mindenkiéppen szólnia kell. Kell. Nem diagnózis felállítására gondolok, hanem szólásra, az aggodalom kifejezésére.
Persze kérdés, honnan van az infó... A "gyerektől" hogy terhes?? vagy nemi betegsége van?? Hát erre már nem a fenti a válaszom..."
És persze a saját esetem, tapasztalatom.
Lehet mentsvárat építeni hogy nem ismeri fel. De most arról beszélek mikor felismeri. Csak sejtés igaz, de úgy látszik a fentiek a tipikus hozzáállást tükrözik.
Szerintem eléggé kibeszéltük már, én nem tudok bővebben hozzátenni. Remélem nem volt haszontalan a néhány hozzászólásom és hatott, ezáltal talán megmentve egy félember léttől valakit.
A tanárok és tanítványaik számára kívánom a legjobbakat. További jó fórumozást.
"Ha tehettem elkerültem minden embert a szüleimet is beleértve. Ha mégis el kellett viselnem valaki közelségét, nem vettem róla tudomást. Nem szólaltam meg, kivéve ha kérdeztek. A lehető legrövidebb választ kapták: igen, nem, nem tudom. Soha nem mosolyogtam, mimika gyakorlatilag nem volt."
A kamaszok egy része pontosan így viselkedik. Főleg a fiúk tudnak ilyeneket. Csakhogy nem mindegyik azért mert depressziós, hanem mert kamasz, és harcban áll a világgal. Ez nem kirívó dolog, önmagában még nem elég ahhoz, hogy egy laikus depressziót gyanítson.
Megismétlem. Párhuzamosan több száz gyerekkel is lehet dolga egy tanárnak, közülük minden depresszióst felismerni lehetetlen.
Így igaz. :-) Van, aki kér. A depressziós elkeseredetten igyekszik kapaszkodni minden "szalmaszálba", ami könnyíthet rajta. Vannak gyerekek, akik a tanárukhoz fordulnak. A tanár pedig megpróbál segíteni.
"10-12 évesen egy gyerek sem fog magától rájönni hogy beteg és nem fog beállítani a gyermekpszichiátriára. A szülő pedig ugye honnan tudhatná, hiszen nem orvos."
Ez kiragadott részlet, a többi szöveggel együtt jobban érthető álláspontom.
Lehet nem voltunk egy szinten. Én akkoriban nagyon zárt voltam. Megszólalni nehezemre esett, gyakori volt a beszédzavar. Ha tehettem elkerültem minden embert a szüleimet is beleértve. Ha mégis el kellett viselnem valaki közelségét, nem vettem róla tudomást. Nem szólaltam meg, kivéve ha kérdeztek. A lehető legrövidebb választ kapták: igen, nem, nem tudom. Soha nem mosolyogtam, mimika gyakorlatilag nem volt.
Szerintem ma is vannak ilyenek, én legalábbis emlékszem ilyen osztálytársra. A 25 fős osztályban 2 súlyos eset, rajtunk kívül volt kb 3 kevésbé degradált.
Ez alapján számolva a gyerekek 20%-a selejt. Azóta még romolhatott is a helyzet.
"Nem gondolom hogy a tanáraim a felelősek az állapotomért, nem ők okozták. Abban felelősek hogy tétlenek voltak mikor látták baj van."
Ezt próbáltam megmagyarázni. Nem biztos, hogy látták, felismerték. A depressziónak csak bizonyos típusai "látványosak". A depresszió tünetei nem hasonlíthatók az epilepsziás tünetekhez. Még egyszer mondom, a szakemberek se mindig tudják azonnal diagnosztizálni, nemhogy egy laikus. A tanár pedig ebben laikus.
"Nem is arról beszélek hogy a tanárok egyben orvosok legyenek, hanem arról hogy legyenek ismereteik amivel a laikusoknál is hamarabb felismerhetik ha valami elromlott."
Ahhoz azért, hogy a laikusnál hamarabb ismerjen fel valaki bizonyos testi, vagy lelki tüneteket, kell némi tudás! Mint például a nővéreknek, szakasszisztenseknek. Hangsúlyozom, ezek szintén külön szakmák.
"Az általam felvetett téma, hogy a tanárok miért csukják be szemüket ha a tanuló egészségét veszélyben látják. ha visszaolvasol nem adnak elfogadható választ, csak gyenge kifogásokat. Ahogy én látom két fő ok van. Egyszerűen nem szokás és megtorlástól tartanak. "
Nem hiszem, hogy gyenge kifogás lenne az, hogy a tanárnak nem feladata, és nincs is felkészülve a betegségek felismerésére, diagnosztizálására. Ez tény.
Persze, van, amikor az ember észreveszi. Mert valamiért úgy jön össze. Kibukik egy fél mondat egy osztálykiránduláson, szólnak az osztálytársak, hogy egyikük elég furcsákat mond, és ilyen helyzetekben. Ilyenkor persze a tanár is teszi a dolgát: gyermekvédelmis, szülő, stb.
DE! Ezek egyedi esetek, és csak akkor vehető észre, ha van ráutaló jel, és a tudomására jut a tanárnak. Ránézésre nem lehet! Azt sem lehet elvárni, hogy az iskola összes tanulójáról el tudják dönteni, van-e problémája, vagy sem. Vagyis nem hibáztatható azért, mert Évikéről nem tudta megállapítani, hogy depressziós.
"10-12 évesen egy gyerek sem fog magától rájönni hogy beteg és nem fog beállítani a gyermekpszichiátriára. A szülő pedig ugye honnan tudhatná, hiszen nem orvos."
És a tanár sem...
"Igaz nem kértem segítséget. Tipikusan a legtöbb hozzám hasonló depressziós, zárkózott egyén utolsó gondolata lenne hogy tanárától segítséget kérjen."
Egyik sem helytálló! Én kértem... És amíg dolgoztam, tőlem is kértek. (Persze lehet, hogy a fenti miatt én érzékenyebb voltam erre.)
Ezt csak most olvastam vissza Árpi beírása kapcsán (azt hittem, az enyémre reagál), mert egy ideje gondolkodom, hogy írjak-e vagy sem... Lényegében megismételtelek sok mindenben... :-S
Nem a felelősöket keresem. Nem gondolom hogy a tanáraim a felelősek az állapotomért, nem ők okozták. Abban felelősek hogy tétlenek voltak mikor látták baj van. Nem mondanám hogy haragot érzek feléjük, ahogy mondtam szürke átlagembereknek tartom őket. A mögöttük lévő rendszerben, számukra előírt munkában kételkedek, illetve rossz társadalmi szokások amit bírálok. Annak örülnék ha hasonló tanári tétlenség nem lenne jellemző(mert az).
Lehet vitatkozni tudták e vagy sem, de nem fogunk dűlőre jutni. A tünetek mértékén dől el. Egy kezelt cukorbetegséget vagy skizofréniát egy laikus nem ismerhet fel, ezt elfogadom. De nagyon retardáltnak kell lenni bizonyos jelenségeket természetesnek tartani. Például egy autóbaleset sérültjét egészségesnek gondolni mikor pl hiányzik a feje. Ugyanígy egy idegrendszeri probléma sem lehet senkinek természetes ha súlyos tüneteket produkál. Ha egy epilepsziás rángatózik a padlón az szerinted normális? 10 diploma kell hozzá hogy felismerjük hogy orvosi ellátásra szorul.
Nem is arról beszélek hogy a tanárok egyben orvosok legyenek, hanem arról hogy legyenek ismereteik amivel a laikusoknál is hamarabb felismerhetik ha valami elromlott. Ha elég erős a gyanú akkor vegye fel a kapcsolatot a szülővel és/vagy orvossal.
A pszichiáter egy orvos, ahogy pl a kardiológus, neurológus. A pszichológus bővebb halmazba tartozik nem feltétlenül orvos.
Ha teljesen helytálló lenne az érvelésed akkor értelmetlen lenne a gyermekpszichiáterek képzése. 10-12 évesen egy gyerek sem fog magától rájönni hogy beteg és nem fog beállítani a gyermekpszichiátriára. A szülő pedig ugye honnan tudhatná, hiszen nem orvos.
Nem kellene eltérni a témáról. Igen többek között a szüleimet is felelősnek tartom, de ez nem ebbe a topicba tartozik. Az általam felvetett téma, hogy a tanárok miért csukják be szemüket ha a tanuló egészségét veszélyben látják. ha visszaolvasol nem adnak elfogadható választ, csak gyenge kifogásokat. Ahogy én látom két fő ok van. Egyszerűen nem szokás és megtorlástól tartanak.
Nem azt mondom hogy a tanár vegye át a szülők szerepét, mindössze egy emberileg elvárható hozzáállást a gyerekekkel való munkájukban.
Igaz nem kértem segítséget. Tipikusan a legtöbb hozzám hasonló depressziós, zárkózott egyén utolsó gondolata lenne hogy tanárától segítséget kérjen. A kapcsolat ehhez nem elég bizalmas. A teljesítményingadozás megvolt, a magatartásom pedig... Lehet nem üvöltöztem, de a másik szélsőség elég feltűnő volt. Akkor is ha éveken át csak heti néhány órát láttak.
Ha a tanár lát egy súlyos depis gyereket akkor megteheti hogy nevet nem említve beszél egy orvossal (nem sért semmilyen személyiségi jogot), ha arra jutnak hogy bizony orvosi vizsgálat szükséges akkor beszél a szülővel. Ha a szülő erre nem megfelelően reagál akkor szerintem elfogadható ha már nem javaslat hanem utasítás fogalmazódik meg felé. Akár a rendőrség felől.
Sok mindennel nem értek egyet egyik oldalon sem! Mindenre nem is fogok kitérni, de néhány mondat erejéig mégis írok.
A tanár nem csak nincs felkészítve a depresszió felismerésére, de nem is feladata - nem véletlen, hogy máshol tanítják ezt. Erre utaló jeleket azonban észrevehet, amennyiben változás áll be a tanítványa addigi teljesítményében, viselkedésében, vagy az illető diák segítséget kér tőle. Ezek nélkül igen nehéz lenne, ha ezek valamelyike viszont teljesül, arra valahogyan megoldást kell találnia. (És még akkor sem biztos, hogy megoldás lesz, ha a szülőt behívják egy beszélgetésre. Ezt meg sajna tapasztalatból mondom, mert tanítottam egy jó ideig: volt olyan szülő, aki közölte, hogy "ja, csak ennyi? én is ilyen voltam, majd megváltozik", és ezzel lerendezte a dolgot - és nem egy ilyen szülő volt. :-( ) Magában pedig az, hogy valaki visszahúzódó, nem jelent depressziót és az arcról sem lehet leolvasni minden esetben! Erre az a heti kb. 2-6 óra, amikor találkoznak, egyébként sem elégséges. Arról nem is beszélve, hogyha én nem bízom a tanárban, akkor egy puhatolódzás, beszélgetés esetén sem tudna kihúzni belőlem semmit.
És igen, én is ismerek olyan tanárt, nem is egyet, akire nem szívesen bíznám a gyerekeimet. És tényleg nem jól működik ez a rendszer ahogy van, de azért mindent nem lehet ráfogni sem a pénzre az egyik oldalon, sem a "skatulyára" a másikról. Szerencsére vannak szuper, ízig-vérig pedagógusok, akikre bármikor rábíznám őket, ugyanakkor valószínűleg ők sem mindenhatók, és egy depressziót ők sem biztos, hogy felismernének...
A másik, amit mint gyerekes szülő kérdeznék: biztos, hogy minden az iskola feladata? Biztos, hogy a tanárnak kell a (12 éves!!) gyereknek megtanítani, hogy hogyan kell késsel-villával enni, illetve megvajazni egy szelet kenyeret? Leülni, megbeszélni vele a napját, a gondjait, az örömeit? Azért feltételezem, csak többet találkozik a szülővel a gyerek, mint a tanáraival. És nem tűnik fel a szülőnek, hogy míg minden más gyerek társaságba jár, barátai vannak, addig esetleg a sajátja ki sem mozdul a szobából, soha senki nem keresi? Szóval hol is van/volt a szülő ilyenkor?
(Ja, és mostanában már mindenféle személyiségi jogok miatt igen, van olyan, amit nem lehet elmondani a szülőnek, de még a tanár kollégájának sem. Oldja meg az ember, ahogy tudja, csak a mikéntjét sem nem tanítják, sem nem ismertetik.)
Ördögi kör. A tanár optimalizál mert lenézik, a tanárt lenézik mert optimalizál. E kört megtörni csak tanári oldalról lehet. Mindkét fél szerintem sarkítja a másikról alkotott képet. Azt gondolja az egyszerű ember hogy a tanár szarik mindenre ami nem a tananyagról szól és a tudás haszontalan a köznapi életben. A tanár meg azt gondolja lenézik és megverik. Bizonyára van igazság mindkét elgondolásban, de túloznak(remélem).
A szülői, tanulói bántalmazás lehetősége csak egy felfújt kifogás. Legalábbis az én időmben, iskoláimban nem történt ilyen vagy csak nem tudok róla. Marhaság hogy az én agresszivitásomtól tartottak, a szüleimnek se jutott volna eszébe tanár bántalmazása.
Tudtommal a tanárverés bűncselekmény, amelyet ugyanúgy szankcionál a jog mint bármely más bűncselekményt. Tipikus magyar mentalitásra vall az a gondolat hogy engem szivatnak, lenéznek mást viszont megbecsülnek.
Változott a tanárok megítélése az elmúlt évtizedekben? Ha tényleg így van miért. Ők változtak meg vagy a környezet. Szerintem az utóbbi. A tanárok pedig (jó lehet a politikusok hibájából is) elfelejtettek alkalmazkodni.
Embertelen optimalizálás ahol veszni hagyják a mostani helyzetért semmiben nem felelős gyerekeket. Erre a nyári szabadság irigylés, alul fizetés sem lehet indok. Sőt még az esetleges atrocitás sem.
Én nem várom el hogy neveljen 30-40 embert, pusztán a szándékot várnám el, tegye meg amire futja az idejéből, lehetőségéből. Ahogy szülőként azt is elvárnám szóljon ha úgy látja gyerekem egészsége veszélyben van. Ez olyan túlterhelő lenne? Alap emberi követelmény hogy felnőtt a gyerek felé lehetőségeihez mérten építő hozzáállást tanúsítson. Akinek ez nem tetszik az válasszon más pályát.
De elismerem részben értelmetlen társadalmi elvárás hogy a tanár tökéletes embert faragjon az iskolába tévedt vásott kölykökből. Oktatás a központilag előírt munkájuk, nincs elég idejük, lehetőségük, merszük és talán tudásuk sem a pedagógus munkára.
Hogy a mai gyerekek olyanok amilyenek nem kizárólag az iskola tehető felelőssé hanem elsősorban a szülők(egykori tanulók). Elárasztott minket a média és a rengeteg megvásárolandó csoda, ha éppen nem az ezek megszerzéséhez szükséges pénzt keressük akkor fogyasztjuk őket. A hagyományos emberi interakció amely által normális emberré válunk így háttérbe szorult. Ha egy isteni csoda folytán megvalósulna az ideális iskola talán az sem lenne elég a negatív folyamatok megállítására.
Szerintem csak úgy tudják visszaszerezni a társadalmi megbecsülést, ha keresik az egyensúlyt, az együttműködést, lehetőséget ahol tehetnek valamit a gyerekek jobb emberré formálásában. Tudom ezt néhányan természetesnek tekintenék vagy éppen zokon vennék. Az is lehet látványos eredmény nem látszana a gyerekeken. De biztos vagyok benn sokan értékelnék a szándékot is.
Elhiszem, hogy el vagy keseredve, és tüskék vannak benned, és keresed a felelősöket, de nem hiszem, hogy a jelenlegi helyzetedért a tanáraid lennének a felelősök.
"Az idegrendszeri/lelki gond is feltűnő lehet bárkinek ha elég súlyos. Már az arckifejezésen,tekinteten észre lehet venni az igazán durva depressziót"
Ez nem így van. A kínokat te érzed, de ez nem jelenti azt, hogy az arcodról azonnal megállapítható a betegség. Sokszor maga a beteg sincs tudatában azzal, mi történik vele. Ha azonnal megállapítható lenne, akkor a pszichológusoknak nem lenne szükségük mindenféle vizsgálatokra, mielőtt megállapítják, hogy mi a baj. :-)
A lelki eredetű betegségek az esetek többségében nem "látványosak".
"Másrészt mi az hogy egy pedagógustól nem várható el pszichológiai vagy akár pszichiátriai ismeret? Feltételezem a tanársuliban elsősorban vagy inkább kizárólag az ismeretátadáshoz szükséges ismereteket oktatják. Helytelenül."
A pszichológus az egy külön szakma, a pszichiáter meg egy másik. A tanári meg főleg más szakma. A tanár feladata elsősorban a szakmai tudás átadása. A tanárok pedagógiai pszichológiát tanulnak, ami az egészséges lelkületű, lelkiállapotú gyermekek neveléséhez szükséges. A depresszió az egy betegség, és nem a pedagógus feladatai közé tartozik sem a diagnosztizálása, sem a kezelése. A pedagógus nem pszichológus, nem orvos, még akkor sem, ha bizonyos esetekben ez jól jönne.
"Egy jóindulatú, figyelemfelhívó levél a szülők felé mennyi időbe telt volna? Nem a túlterheltség miatt kussoltak, hanem mert marha kényelmetlen lett volna megírni azt a levelet. Bár valószínűleg eszükbe sem jutott, nem érezték feladatuknak."
Tudod, ha egy gyerek eleve visszahúzódó, zárkózott, arról még a szakember se biztos, hogy ránézésre meg tudja mondani, mi a baja, vagy van-e egyáltalán valami baja. Nem biztos, hogy azért nem írtak levelet, mert ilyen utálatosak, hanem lehet, hogy egyszerűen nem ismerték fel a betegséget. Mert nem orvosok.
Másrészt azt se felejtsd el, hogy egy tanár 45 perc alatt 35-40 gyerekkel van együtt, és egy évben akár 300-400 tanítványai is lehet, attól függ, hány osztályban tanít. Egyszerűen fizikai képtelenség mindenkire úgy figyelni, hogy még a rejtett lelki bajait is észrevegye. Az órán, a szünetekben mindenkivel foglalkozni kell, szinte mindenki igényli a figyelmet. Nem lehet elvárni, hogy pszichiáterként még diagnosztizáljon is.
Az már más lapra tartozik, ha valamelyik tanárodnak szóltál, segítséget kértél, és nem volt hajlandó...
Nem írtál a szüleidről, mintha szándékosan hallgatnál róluk. Ne haragudj, nem akarlak megbántani, de nekik nagyobb felelősségük van abban, hogy nem vették észre. Mégiscsak ők ismernek a legjobban...
Amíg a társadalom lenézi a tanárait, irigyli a "nyári szabadságot", alul fizeti őket, addig a tanárok is optimalizálnak. Ha mindehhez még az is társul, h a szülők és a diákok minimális következménnyel megverhetik, ha valamit tesz vagy nem tesz, akkor nem értem a csodálkozást. Elvárjuk tőlük, h "neveljenek" 30-40 gyereket egyszerre, miközben a szülők az 1-3 gyereküknél gyakran mondják, h nem tudnak mit csinálni velük... Folyamatosan, tanévről tanérre változik a felük fölött, h mit kell tanítani, milyen kimenetre, miből. És meddig, hol, lesz-e még iskolájuk jövőre... Módszertan, pszichológia, pedagógia: mindhez kell a gyakorlat. De a fenti okok miatt, elég nehéz ezt megszerezni.
Ha 30 éve hazament egy gyerek, h beírást kapott és a tanár hívatja a szülőt, akkor a szülő (általában) lekapta a 10 körméről a gyereket, h mégis mit csinált. Most helyből lehülyézik a tanárt. Az sem volt jó, de ez kész katasztrófa. A gyerekek nem tanulnak tiszteletet, nem tudnak köszönni, viselkedni, a tárgyi tudásra már ne is térjünk ki. Milyen gazdaság épül majd egy nagy halom olyan indivídumra, akik együttműködni nem tudnak, csak a jogaikat hangoztatják, de tudásuk sincs, h kiváló kutatók legyenek, mellesleg a kutatóknak sem árt, ha tudnak csoportban dolgozni.
Igaz bizonyos betegségek nem észrevehetők a külső szemlélő számára, ilyenek a borcimorci által felhozott példák. De a betegségek rendszerint tüneteket produkálnak, olyan tüneteket is amelyeket egy laikus sem tekinthet természetesnek, normálisnak. Az idegrendszeri/lelki gond is feltűnő lehet bárkinek ha elég súlyos. Már az arckifejezésen,tekinteten észre lehet venni az igazán durva depressziót.
Másrészt mi az hogy egy pedagógustól nem várható el pszichológiai vagy akár pszichiátriai ismeret? Feltételezem a tanársuliban elsősorban vagy inkább kizárólag az ismeretátadáshoz szükséges ismereteket oktatják. Helytelenül.
Egy jóindulatú, figyelemfelhívó levél a szülők felé mennyi időbe telt volna? Nem a túlterheltség miatt kussoltak, hanem mert marha kényelmetlen lett volna megírni azt a levelet. Bár valószínűleg eszükbe sem jutott, nem érezték feladatuknak.
Azt mondod borcimorci ha terhes egy tinilány, te a tanáraként becsuknád a szemed? Magyarországon történt pár éve hogy egy titkolt terhes tini a suli WC-ben egyedül megszült, ott helyben megölte újszülött gyermekét és otthagyta. Tippelek lesz még hasonló eset.
Én a tanárok munkája körül két dolgot látok ami szerintem nem jó és egyben okai mostani helyzetemnek:
Az egyik a szabadság szó félreértelmezése. "Ha én szabad vagyok, jogaim vannak, azt csinálok amit akarok, senki nem szólhat bele az életembe és persze én sem írhatom elő másnak mit tegyen." Ez utóbbiakat sokan(mindenki?) következetesen a saját szájíze szerint értelmezi. Viszont igenis lehet olyan helyzet mikor egy felnőtt, teljesen beszámítható embert is korlátozni kell szabadságában, mert az úgy helyes.
A borcimorci példánál maradva, ha tudom valakiről hogy a sok süteménytől baja lehet, akár meghalhat akkor pincérként nem fogom kiszolgálni, vagy egyenesen kiütöm kezéből a sütit, azaz korlátozom szabadságát (meg persze az állásom). Ha meg gyerekekről van szó, a korlátokra, előírásokra négyzetesen szükség lehet. Ezenkívül a gyerekért nem a szülők felelősek hanem a felnőttek. A gyermeki szabadság korlátozása akkor is feladatom lehet ha nem vagyok apja/anyja vagy akár rokona.
A másik dolog az iskola és ezáltal a tanárok célja. Ha egy vegyész a sulit komponensekre bontaná akkor találna 60% öncélúságot, 30% munkaerő-piaci elvárásokat és 10% felkészítést az életre. Harmóniáról, egyensúlykeresésről szó sincs. Az iskola mai formáját a tanárok és a politikusok párbaja határozza meg. Szerintem egy normális suliban a cél ember és társadalomépítés lenne.
Mindkét probléma szerintem ugyanarra vezethető vissza, nem érezzük hogy függünk egymástól, hogy felelősséggel tartozunk egymásért. Az ősembernek ez a zsigereiben volt, vagy meghalt, vagy pedig figyelemmel volt és együttműködött társaival. A sokmilliós, jólléti társadalmakban az egyén érzésem szerint hajlamos közönyösen tekinteni a privát szféráján kívül eső személyekre.
Ha én király volnék, egyrészt lóhátról őrizném a disznót, másrészt az alábbi rendeleteket hoznám: – A tanár dolga a gyermek felnőtté építése, romlásának megakadályozása. Lehetőség szerint közvetlenül vagy közvetetten, más személyekkel(pl szülő, orvos) együttműködve. – A tanár dönti el mennyit időt fordít ismeretek átadására, a testi egészség javítására, egyéb járulékos pedagógiai tevékenységre. Azt is a tanár döntené el mennyi időt fordít egyénre és a többségre. – Olyan tudás legyen tanítva amire egy felnőttnek szüksége lehet, mint például: • elsősegélynyújtás • KRESZ(ami minden közlekedőnek kell) • egészségtan(mi kell a testi/lelki egészséghez, a betegség mielőbbi felismeréséhez) • Alap pénzügyi ismeretek • A leendő szülők tanuljanak gyermeknevelést, van ami leírható, megtanulható a szokásos iskolai módszerekkel.
– A tanárképzésben bővebben lenne az elsősegélynyújtás, egészségtan, gyermeknevelés, konfliktuskezelés (ha már a szülőkkel fognak hadakozni)
Bizonyára van olyan a fent leírtakban ami nem helytálló, nem állítom hogy én tudom a frankót. Egyébként bocs ha hosszú volt.
Nem értek egyet és szerintem nem jók a példák sem. Ha nem is pszichológus egy tanár, egyrészt a kiképzésnek is része a pszichológia mint tantágy, masrészt az érzék is elvárható lenne töle, ha már pedagógusi pályára adta a fejét. Szerintem Àrpee se arra gondolt, hogy a tanara fekteti a diványra és a gyerekkoráról mesélteti, hanem hogy legalább beszél vele emberi hangon, megkérdezi, mi baj van vagy beszél a szüleivel, szakembert ajánl vagy ilyesmit. Ez azért elvárható lenne egy tanártól, de nem nagyon csodálkozom, hogy sokan nem képesek még erre sem, annyira le vannak terhelve vagy lusták és nemtörödömök. Örülnek, ha egy gyerek nem kiféle, a környezet, az osztály felé forditja az agresszivitását, mint általában.
Megértem, hohgy emiatt haragszol egy kicsit, és úgy érzed, az időben jött segítség hasznos lett volna. De ha nem produkáltál semmilyen látványos tünetet (pl. dühroham, sírógörcs stb.), akkor szvsz nem hibáztathatod őket. Olyan kompetenciákat ugyanis senkitől sem lehet elvárni, amelyekkel a szakmája elvárásai szerint nem kell rendelkeznie.
Mondok példát. ha egy kövér ember bemegy a cukrászdába, és kér ötféle süteményt helyben fogyasztásra, cukros kólával, ki fogják szolgálni. Mert a pincér nem köteles tudni, hogy az illető egyébként cukorbeteg, és így akar kómába esni, mert ha emiatt meghal, az nem minősül öngyilkosságnak, és a családja megkapja az életbiztosítást. Lehet, hogy még egy sms-t is küld a nejének, hogy talált egy remek cukrászdát, ahol a pincér biztosította róla, hogy cukor nélkül készül minden.
Nem várhatod el a pékségben sem, hogy az eladó kiszúrja a lisztérzékenységedet, és emiatt ne szolgáljon ki, vagy a boltban, hogy a tüdőrákodat kiszúrják, és ne adjanak el neked cigit.
Így működik. A tanártól sem várhatsz el professzionális pszichológiai ismereteket, pláne nem pszichiátriai szakértelmet. Nem dolga, nem szakmája.
szerintem örültek, hogy veled legalább nincs NEKIK bajuk. Merthogy a gondjaid befelé fordulóvá tettek, látszólag "jó gyerek" voltál. Ez persze nem mentség, csak némi magyarázat.
Réges rég mikor még iskolába jártam, az iskolai és otthoni környezetem miatt elég gyatra lelki állapotba kerültem. Nem üvöltöztem, nem zavartam az órákat, épp ellenkezőleg betegesen csendben voltam. Azóta velem van egy kevés depresszió, szociális fóbia, alvászavar, suicid gondolat, stb... Ezekből csak részben sikerült kigyógyulnom.
Bőven voltam olyan állapotban hogy a tanáraimnak feltétlenül tudnia kellett hogy valami baj van. Ha akkor beszélnek a szüleimmel, vagy orvossal akkor ma talán minden másképp lenne.
Nem értem hogy felnőtt értelmiségi emberek akik életüket a pedagógus pályára tették fel, hogy képesek tétlenül végignézni egy gyerek megnyomorodását. Valami atrocitástól, megtorlástól tartanak a szülők vagy hatóságok felől? Létezik leírt szabály, törvény ami tiltja a pedagógusnak az együttműködést? Akkor mi lenne ha a szülőt nem egy kezdő tanító kérné a gyereke orvosi vizsgálatára, hanem a tantestület?
Elég vegyes érzelmekkel tekintek egykori tanáraimra és általában a tanárokra. Tudom hogy ők is szürke átlagemberek. A pályaválasztással nem kapnak glóriát, de nem növesztenek szarvat és patát sem. Ahogy sokan ők is közönyössé, fásulttá váltak, féltik munkahelyüket ezért véresen komolyan veszik a megtanítandó tananyagot. De ha gond van a tanítvánnyal inkább hallgatnak mint a sír.
Azt hiszem a tanáremberből nem az ember felé érzek megvetést hanem a tanár felé. Akármilyen okból is csak oktató, nem pedagógus.
Egy sztorim van ilyen, még kistanár koromból. Az egyik 12 éves fiúgyerek állandóan nagyon hangosan beszélt, hangképzéskor nagy erővel préselte át a levegőt a feszes gégéjén, s hamar ki is fulladt. Gondoltam, nem ártana, ha gégész szakorvos megnézné, mert ha csomó vagy polip van a gégéjében vagy a hangszalagjain, akkor azt tegyék rendbe mihamarabb. Ha egy fiú elkezd mutálni, akkor már nem szívesen nyúlnak bele a gégéjébe.
Mondtam is a vezetőtanáromnak, hogy ezt beírnám a gyerek ellenőrzőjébe. Semmi baj nem lehet belőle, ha elviszik gégészhez, legfeljebb csak egy makacs gyulladást talál az orvos. Na, a nő majdnem leharapta a fejemet, hogy mégis, hogy képzelem én azt, hogy csak úgy beírogassak egy tanítványa üzenőjébe?
Na, attól kezdve meg nem álltam a vén luvnya előtt, ott akadályozott és szívatott, ahol csak tudott.
Szvsz a gyerekkel kellene megbeszélned. Ha ráveszed, hogy menjen orvoshoz magától, akkor megoldódik a szülők nélkül is. De ha terhességről vagy drogról szólsz a szülőknek, még az is lehet, hogy te ütöd meg a bokádat. Szerintem.
