Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Azt azért remélem, hogy Paul 1995-ös énekét használták hozzá, és nem énekelte fel újra, a mai hangjával. Az új szerzeményeihez oké a mai hangja, de Lennonn 70-es évdkbeli hangja mellé minél fiatalabb Paul-hang illik.
Szerintem a Free As A Bird-del az egyetlen baj az volt, hogy Lennon éneke olyan minőségű volt benne (és a többiek által feljátszott zenéhez viszonyítva különösen), mint egy megsárgult régi fénykép mai fotók között. Ha a "még rosszabb minőségű" éneket "zajszűrni" tudták a Now And Then-ben, akkor kár, hogy a FAAB-del nem tették ezt meg most.
A Real Love viszont szerintem az eredeti demóihoz képest katasztrófa. Mint dalt én nagyon szeretem, különösen a zongorás demóját. Nem tudom, a zenét lelassítva, az éneksávot kitisztítva jobban működne-e a Beatles-verzió.
A Now And Then demója szerintem egy jó dal ígérete, vannak benne megkapó részek (a zongoradallam, a passzoló ének: "I know it's true...), (éppenséggel mintha a dallamot kicsit kölcsön is vette volna Paul az I Don't Know legelején), szerintem ha ekkora hype van körülötte, hogy egyrészt közel 30 éve tudjuk, hogy majdnem lett Beatles-változata, négy hónapja tudjuk, hogy idén megjelenik, Az Utolsó Beatles-dalként promózzák, mini-dokumentumfilm készül róla, egy héttel megjelenés előtt még pluszban csigázzák az érdeklődést, ráadásul a kibővített Blue Album záródalaként szerepeltetik, gyakorlatilag a legemblematikusabb dalaik társaságában...
Ezek túl nagy súlyú dolgok így egyben ahhoz, hogy valami olyannal rukkoljanak elő, ami nem nő fel a várakozásokhoz.
Persze fel lehet-e nőni egy nem is tudom, 1979-1995-2022 között felvett és így összemozaikozott dallal? Meg lehet-e teremteni annak illúzióját, hogy ez egy új stúdiófelvétel és a négy tag összjátéka - miközben nem az? Szerintem ez kardinális kérdés lesz egy önmagában is legendás válogatás végén hallgatva a dalt. Úgy értem, a Free As A Bird és a Real Love oké volt az Anthology albumokon abban a formában is. De a Blue Album záródalának lenni más liga. Persze lehet mondani, hogy miért, a spectorizált The Long And Winding Road annyival méltóbb zárás volt?
Természetesen nem, de pont ötven év előnye van a Now And Then-nel szemben, mint lemezzárás. Bárhogy van is, nagyon kíváncsi vagyok.
Nekem mindenképp nagy dolog, ha Lennont hallhatom egy új(onnan befejezett) dalban. Nem tudok eleget áradozni az énekhangjáról.
Ma hazafelé meghallgattam a This Boyt, a Revolutiont és a Be-Bop A Lulát és közben arra gondoltam, hát igen, nekem ő Az énekes, stílustól-műfajtól függetlenül.
Szerintem a 3 dalból épp a Now And Then a legerősebb (a Free As A Bird pedig a leggyengébb). Best of válogatáson szerepeltetni persze szerintem is túlzás.
Kíváncsi vagyok, az AI vajon mennyire tudja zajszűrni a felvételt. Ha az AI-t kizárólag régi felvételek rekonstruálására használnák, akkor szerintem senkinek semmi probléméja nem lenne vele.
A Now and Then 94-es változata megjelent egy ugyanilyen című bootlegen vagy 20 éve, az alapján (és a Lennon-féle Dakota-demó alapján) ez nem egy jól sikerült dal, sőt akárkinek mutattam eddig - nem rajongók -, mind elborzadtak tőle. Szóval ebből kiindulva George-nak annak idején igaza volt, kérdés, a jövő heti változat mennyiben lesz jobb és több nála, mit tudtak rátenni erre a valóban gyöngécske alapanyagra.
Mindenesetre sikerült megrendelnem mindent, igaz, a Blue Album címe így hibás, nem 1967-1970, hanem 1967-2023 lenne a helyes.
Szerintem jó ötlet a kibővített Red and Blue (főleg előbbi volt nonszensz két CD-n alig egyórányi zenével), két dalon csodálkozom csak: Within You, Without You és I Want You (She's So Heavy): az én füleimnek egyik se passzol egy ilyen lemezre. Viszont az I Need You jöhetett volna. A This Boynak nagyon örülök.
A Now and Then-nel kapcsolatban viszont: ez a dal annyira jó lenne, hogy passzol egy ilyen monumentális válogatás záródalának?
Egyből kanonizálják is ezzel a gesztussal, holott a két másik új dalt a mai napig sem. (Tulajdonképp nem is értem, azokat miért nem tették rendbe és tették fel ide. A Free As A Bird-be egyszerűen csak be kellett volna tenni egy olyan minőségű felvételt, mint amit a Now and Then kapcsán is emlegetnek.)
Most hogy hamarosan megjelenik a szóban forgó Red és a Blue album ezzel kapcsolatba megkérnék valakit akinek meg volna a a két albumnak a füzete a gépen kép formátumban jó minőségben szeretném elfogadni mert biza most vettem észre hogy az enyém elveszet :-( nick nevem alatt található a mail címem oda kérném küldeni át nekem :-) előre is köszönöm :-)
200 oldal, de az érdemi része még az is lehet, hogy csak 50, de legfeljebb 100.
Viszont nem ez a fő baj, hanem, hogy egyrészt sok az üres locsogás (Black Sabbath tagcseréinek elemzése oldalakon át csak azért, hogy megállapítsa: míg ott a gitáros volt az egyetlen lecserélhetetlen tag, a Stones-ban három ilyen is van - 2021-ig így tudtuk legalábbis), másrészt van valami ordenáré suttyó stílusa a szerzőnek sajnos, ami pont, hogy baromira nem illik a könyve tárgyához, a mindenki által úriemberként jellemzett Charlie Watts-hoz.
Az oké, hogy a Stones egy szexuálisan túlfűtött zene, nincs is ezzel baj, de a könyv nagyon bizarr hasonlatokat használ a dobolás leírására és sokszor - egy túlfűtött tini volt a ghostwriter? Nem vagyok prűd, de ez nekem elég fura volt.
Többször is leszólja a könyv a Creamet, a Doorst, mondván egyik se tudott bluest játszani (!), Claptont külön is kicikizi (hogy a játéka ellenére (!) jó lemez volt a Blue & Lonesome), aztán minden legendás rockdobosról van egy rossz szava (Baker, Bonham, Densmore, Moon közül egyik se ússza meg - bár Ringót alapvetően dicséri és végül Bonhamet is, de végig megy a bezzegcharlie-zás és a jazzdobosok istenítése, mert ők és Charlie szvingelnek, táncoltatnak a játékukkal és ezért jobbak, mint a leszólt nagyságok :-/), lépten-nyomon odaszúr a Beatles-nek (Hobo könyvére emlékeztet olyankor, azzal a különbséggel, hogy azt a könyvet még ezzel együtt is szeretem, annyira süt belőle a Jaggerék iránti rajongás) és azt írja, 1981 után nem volt említésre méltó Stones-lemez. :-/ (Ha így gondolja, minek ír róluk egyáltalán?)
Szóval nekem nagy csalódás ez a könyv, valószínűleg inkább a hivatalos életrajzát érdemes olvasni (Paul Sexton: Charlie's Good Tonight), ami viszont nem hiszem, hogy valaha is megjelenik magyarul így, hogy már van egy Charlie-könyv...
Nekem simán Top 5-ös lemez a Help, konkrétan a White-Rubber-Abbey-Naked után ezen az albumon van a legtöbb kedvencem. Az A oldal hibátlan, méregerős (az I Need You szerintem George egyik legjobb dala, nagyon szeretem), a B-n a Ringo-, a George-dal és a Tell Me What You See gyengébb. Viszont az I've Just Seen A Face igazi elfeledett gyöngyszem, illetve bármennyire szeretem a Dizzy Miss Lizzy-t (Lennon fantasztikusan nyomja), vagány gesztus lett volna a Yesterdayt tenni meg zárásnak, de talán nem "merték".
Azt furcsálltam az eredeti Mindhalálig Beatlesben is, hogy ha már a főszereplők a tagok keresztnevének magyar megfelelőjét kapták, a "Paja" és "Gyugyu" miért lettek "felcserélve"? Úgy értem, hogy basszuson utóbbi játszott (bár ezen a koncerten időnként átvette előbbi). Ezen a felvételen is megmutatkozik a dolog, amikor bemutatáskor mindegyiküknél bemondják középső névnek a Beatles-tagokét, akkor a darabbeli "Paja" lett a "Harrison", a "Gyugyu" pedig a "McCartney".
A szatmárnémeti Mindhalálig Beatles koncertfelvétele 2011-ből, vendégművészként Mikó Istvánnal a budapesti szereplőgárdából. Az ottani színház magyar társulata 2008-ban adta elő a darabot, majd miután lekerült a műsorról, koncertszerűen azóta is játsszák a dalokat.
A dobos István István 2014-ben átjött Nyíregyházára, a zenekarban egy profi zenész, Cserey Csaba vette át a helyét. Két éve Nyíregyházán én is láttam őket a Vidoron, akkor kb. egy órát játszottak. És ha már helyben voltak, István István is visszaült hozzájuk pár dal erejéig.
Azért fantasztikus ez az együttes, mert például a Help album rendszeresen az ilyen listák utolsó helyezettjei között van, olyan számokkal, mint a Help, Ticket to Ride, Yesterday, You've Got to Hide....
"Minél több jó dal van egy albumon, és minél kevesebb a "töltelék" annál jobban szeretjük, nem igaz?"
Igaz - azzal a csavarral, hogy az egyetlen lemezük, amelyiken minden dalt szeretek, az a Rubber Soul (és a Naked, de azt külön kezelem, hiszen nem az eredeti diszkográfia része), ez alapján az kéne legyen a kedvenc lemezem. Csakhogy a kedvenc dalaim a White Albumon (és a Nakeden) vannak. Szóval hiába tartom hibátlannak a Rubber Soult, mégsem az a legtöbbet hallgatott, legnagyobb kedvencem. Persze a White Album kakukktojás: egyrészt mert dupla, másrészt meg nemhogy 14, egyenesen 24 hibátlan dal van rajta, szóval simán hozza egy szimpla lemezük nagyszerűségét, ráadásul közel egy lemeznyi hasonlóan király bónusszal. :)
109 szavazat alapján a kedvenc Beatles-albumok, zárójelben, hogy hányan írták első helyre:
Revolver (39)
The Beatles (24)
Abbey Road (16)
Rubber Soul és Sgt. Pepper (13)
A Hard Day's Night (3)
Magical Mystery Tour album (1)
Egy szavazat híján a Revolver annyi ember kedvence, mint a fehér album és az Abbey Road együttvéve.
Ezen azért meglepődtem. Én is szeretem a Revolvert, de hogy ennyire toronymagasan előzne mindent...
Az itt nem szereplő albumok egy szavazatot sem kaptak, szóval - azon a fórumon legalábbis - mindössze hat album versenyzett az elsőségért.
Itt is többször szóba került, kinél mi a kedvenc, de készült valaha ilyen összesítés?
Illetve változtak-e az ízlések és ennek következtében a kedvencek is mára?
Részemről:
1. White Album
2. Rubber Soul / Abbey Road (nem tudok választani: előbbi kicsit erősebb dalcsokor, utóbbinak jobb a hangzása)
3. Naked (csakis azért bronzérmes, mert nem így jelent meg 1970-ben)
És rengeteg jó zene a többin is, de a "kevésbé kedvencek" közt még nehezebb sorrendet kialakítanom - meg sem próbálom, mert hogy válasszak mondjuk a Pepper és az A Hard Day's Night között, amikor annyira mások és annyira mást szeretek bennük? (Kissé sarkítva a Pepper "Paul-album", az AHDN meg "John-album".)
1966. június 26-án a Beatles a Nemzeti Stadionba készül első magyarországi koncertjére, amikor az egyik technikust holtan találják a hangfalak mögött.
A gyilkos fegyvernek nyoma veszett, sem gyanúsítottja, sem szemtanúja nem akadt az esetnek, miközben a Budapesti Rendőrkapitányság vezetője, Kádár János türelmetlenül várja az eredményeket. Az ügyet a fiatal és tehetséges Nemes Albert nyomozó kapja, akihez egy különc skót detektív csatlakozik; de az összeszokás nehezen megy, a páros rendre zsákutcába fut. Amikor már úgy tűnik, hogy a csepeli Szabadkikötő csempészbandájának vezére, a Játékos érintett lehet a gyilkosságban, a nyomozás váratlanul jóval súlyosabb bűnöket tár fel; a rejtély megoldását az emberi lélek legsötétebb bugyraiban kell keresni, és a világháborús árvaházak néma titkokat őrző falai között.
Kondor Vilmos egy sosemvolt Magyarországot épít fel e regény lapjain. Egy titkon vágyott országot, mely a háborúban különbékét kötött a szövetségesekkel, és melynek ifjabb Horthy Miklós a köztársasági elnöke. Egy országot, melyben sem kommunistákat, sem nyilasokat nem találni, de a dunai kikötőket csempészbandák és jampecek uralják, miközben szól a Hungária. Egy országot, ami úgy idegen tőlünk, hogy mégis ismerős, melyben otthonosan vagyunk otthontalanok.
Elkezdtem nézni a For All Mankind című sorozatot, mely alternatív történelmi aspeskusból mutatja be a 60-as, 70-es és 80-as évek USA- Szovjet űrversenyét.
Ebben az idősíkban az oroszok lépnek előbb a Holdra. De nem is ez a lényeg. Ebben a világban John Lennon sokszor feltűnik a hírekben. Ebben az alternatív világban túléli a merényletet, és a 80-as évek hidegháborús időszakában erős békeaktivista szerepben látható, mégha csak párperc erejéig.
