Ha a tokodi kiadvány az üveggyári foci történetéről szól, akkor rossz hírem van. A télen megszünt a TÜSC, az egykori NB.1-es csapat!!! Szomorú történet, és sajnos a környéken egyre több ilyen van.
Más. Bár még nem kaptam meg, de sikerült egy tiszteletpéldányt szereznem az említett Péntek-Petrik-féle könyvből, ráadásul egy olyanból is, amiről még nem is hallottam. A dorogi foci 1920-1944 közötti történetét dolgozza fel. De semmi többet nem tudok róla, még a címét sem.
A fo tribun 1909-ben epult es 70-ben dozeroltak le. Archibald Leitch tervezte, igen sok brit palya orizte sokaig az o kezenyomat, ez a cikkcakkminta az egyik jellegzetes motivuma volt.
Bar ha a kamerat mar akkor oda tettek, ahova manapsag szoktak, akkor a kepen a Bullens Road lathato, ami meg ma is igy nez ki.
Néhány érdekesség a Magyar Labdarugók (sic!) Szövetsége évkönyvének 1909-es kiadásából, csak a magunk szórakoztatására.
A játékszabályokból: 8.§.a) A kapus kézzel való játéka. A kapusnak joga van a saját térfelében a középvonalig kézzel is bárhogyan érinteni a labdát, de azt hordoznia nem szabad. (...) A kapus vésse emlékezetébe, hogy amint elhagyja a kapuelőtért, ki van téve annak, hogy ellenfelei ellökik.
Tudja valaki, hogy mikortól lehet csak a tizenhatoson belül érintenie kézzel a labdát? A szabálykönyvben egyébként volt egy pályarajz, amely a 11-es pontot ponttal jelöli és nem vonallal (visszatérve egy régebbi kérdésre).
9.§.b) Labda-kezelés (Hands.) Kézzel szándékosan (a kapust kivéve) egy játékos se érintse a labdát. (...) Játékosoknak. Várjuk be, hogy a "hands"-ért járó büntetést a bíró saját kezdeményezésből adja meg.
Vicces, hogy ma mit jelent a labdakezelés, és akkor mire használták.
Az általános rendszabályok c. részből: 30.§. Nyári tilalom. Budapesten és Ujpesten jun. 15-től aug. 31-ig fővárosi egyesületeknek nyilvános mérkőzések tartása tilos. - A tilalom ideje alatt mérkőzéseket hirdetni egyáltalán nem szabad. Amely csapat ezen tilalom ellen vét, egy évre a játéktól eltiltandó. (19.§. Nyilvános mérkőzés. Nyilvános mérkőzésnek tekintendő minden oly mérkőzés, ahol a nézőközönségtől bármi néven, bármi czimen, akár a legkisebb dijat is szedik.)
32.§. Délelőtti mérkőzésre, legyen az bajnoki vagy más - egy csapat sem kötelezhető.
Erről vajon tudott az RTL Klub?
És egy érdekes pont a bajnokságok rendszabályai közül: 17.§. A döntő mérkőzéseket jogában áll a szövetségnek teljesen a maga költségére és hasznára rendezni, mely esetben a mérkőző egyesületek csak a készkiadások megtérítését követelhetik, ezt is csak legfeljebb a befolyt jövedelem erejéig.
Hoppe nagyon szépen leírja a labdarúgó bajnokságaink c. munkájában az osztályozók történetét. Gyakorlatilag az első bajnokság óta vita a létük és csak a közelmúltban törölték el végre (végleg?). Érdekesség, hogy az első bajnokságban harmadik Fradi (öt csapatos liga!) az egyik csapat visszalépése miatt osztályozóra kényszerült. Szerintem egyedi a labdarúgás történetében, hogy egy dobogós első ligás csapat meccseljen a bentmaradásért. :)
A háborús helyzet ill. a futballháború miatt voltak osztályozók. Az 1915. tavaszi ligabajnokságra az UTE és az ETC nem tudott nevezni, mert nem volt elég játékosa a fronton lévők miatt. Így az UTE, az ETC ill. a bajnokság 4 utolsó, továbbá a másodosztály 2 első helyezettje játszottak osztályozó körmérkőzéseket.
Őszintén szólva nem gyűjtöm a foci témájú könyveket. Volt még egy-kettő -pl. az említett dorogi füzetekből-, de a költözésnél elkeveredett, már nem tudom, hogy hová tettem :-(
Ez eddig még nem jutott eszembe, de nem lenne nehéz utána nézni. A Csendőrségi Lapok 2 példányban létező repertóriumának egyike az enyém, abban pedig -ha jól emlékszem- volt sport rovat, vagy legalábbis hírek :-)
1906-ban született, de nem tudom, hogy hol. A szülei Békéscsabán éltek, ő Temesvárról érkezett Debrecenbe. Én azt gyanítom, hogy erdélyi lehetett, áttelepültek, majd ő visszament játszani a Kinizsibe. De ez csak tipp.
NEKROLÓG Három izgalmas hónap után ma ér véget Párizsban egy esemény, ami St. Louisban és Turinban módfelett felizgatta az emberiséget: az olimpia. Az egyetlen város, ahol ez a világszenzáció határozottan kevés izgalmat okozott, Párizs volt. A párizsiak a mostani perzsa sah apjával tartottak, aki elvből nem járt versenyekre, mert azt állította, hogy ha tíz ló egyszerre fut, az egyik okvetlenül elsőnek érkezik be; s ezért inkább otthon maradt a hotelben, ráült a trónjára, s Lehár-dalokat játszatott a gramofonon magának. Ez az olimpia bizonyára nem különbözött se fontosság, se nagyszerűség, se rekordok szempontjából elődjeitől semmiben. A futók 0,2 másodperccel gyorsabban futottak, mint hat év előtt, a gerelydobók két méterrel többet vagy kevesebbet dobtak, és a maratoni futás alkalmával richtig beérkezett negyvenkét versenyző közül valamelyik elsőnek. Ebből a szempontból nem volt tehát se fontosabb, se jelentéktelenebb az olimpia, mint elődjei. Az is természetes kísérő jelensége volt ennek a sporteseménynek, hogy a párizsiak és azok, akik állandóan itt élnek, három hónapig kényelmetlenül érezték magukat a többi, legföljebb ötvenezer ember jóvoltából, akik csak ezekre a hetekre jöttek át ide, hogy a megélhetés, lakás, étkezés ezekben a hetekben 20-30 százalékkal megdrágult, és az újságok naponta öt kiadást rendeztek négy helyett; az ötödik kiadás szövege pontosan az volt, ami a negyediké, csak éppen a sportrovatba telefonálta még bele az izgatott tudósító, hogy az egyik finn bal lábbal lépett és 7 óra 34 perckor megvakarta az orrát. Amit a sajtó - nem is a párizsi, hanem a nemzetközi sajtó - művelt, az különben is följegyzésre méltó. Minden ország elküldte a maga akkreditált, tisztességes újságíróit, akiknek az újságírás meggyőződött mesterségük és kenyerük, s akik legjobb tudásuk szerint tájékoztatták nagy és kis lapjaikat erről a nemzetközi érdekességről. E hivatalos sajtó mellett működött azonban a párizsi olimpián egy földalatti sajtó, egy mulatságos és izgatott sajtó szabadjegyekkel és igazolványokkal, amelynek írói mindent láttak, mindent hallottak, s megható buzgalommal hazudtak tele a világot, uruguayi és erdélyi egyetemi hallgatók jelentkeztek közgazdasági folyóiratok és kéményseprő-szaklapok újságírói igazolványaival, táviratoztak, légipostáztak és telefonáltak - nagy volt a szorgalom. Soha annyi újságírói igazolványt nem pecsételtek le még párizsi rendőrségen, mint ebben a három hónapban. A Nyizsnyij Novgorod-i cukrász- és sütőipar-igazolványos kiküldött sporttudósítójától a Buenos Aires-i „Kis háromkerekű" motorújságig mindenki telefonált. Ez végre is nem volt baj, a lapoknak sem ártott, a közönségnek se; legföllebb az újságíróknak, annyiból, hogy a következő fél esztendőben nem lesz tanácsos külföldinek Párizsban idegen helyen újságíró-igazolvánnyal bemutatkozni. Mikor már mindenki leugrotta és lefutotta, ami benne volt, az egész olimpia összegyűlt még egyszer Versailles-ban, s egymást éltették a nemzetek és megvitatták az olimpiai gondolatot. Aztán mindenki hazautazott; el lehet képzelni, mennyit fognak még erről a bajnokok Uruguayban téli estéken a kemence mellett mesélni. Ami megmarad az egészből, az nem rekord és másodperc és félidő és másodméter - ami megmarad, az csakugyan az olimpiai gondolat, s mikor búcsúztatták, erről is ejtettek egypár szót. Mi ez az olimpiai gondolat? Időnként összegyűlnek a föld népei egy helyen, és egy tisztultabb régióban, a napi politika feszültségei fölött, túl érdekeken és szimpátiákon, egy zöld füves pályán honneurt csinálnak egymás előtt. Ez az olimpiai kézszorítás, ez a bajnoki tisztelgés, az atléták dresszében meztelen, emberi, tisztességes összeállás, féltékenység és gyűlölködés nélkül egymás szemébe nézés, ez a szimpatikus „ki a legény a csárdában?” - talán mégis ez a fontosabb, nem az érmecskék, fél-percecskék és indiszponált fülvakarások. A világon tíz esztendeje tart egy borzalmas és ostoba mérkőzés, amiben maratoni futások és célba lövések a legnagyobb szerepet játszottak - a decenniumán ennek a gonosz népünnepélynek egy kissé úgy tekintett a világ érdeklődése a colombes-i zöld füves pályára, mint egy szép, apró, zöld szigetre, ahol minden nemzet fiai helyet találnak, ahol randevút adnak egymásnak a Test, az Élet, az Egészség nemzetközi delegáltjai - s defilét tartanak és tisztelegnek a Béke előtt. Ezt az olimpiai gondolatot, éppen ezt, a párizsi VIII. Olimpia nem valósította meg. Ez a mérkőzés az ellentétek, súrlódások és gyűlölködés jegyében indult már akkor, amikor az elmúlt évek verekedéseinek legnagyobb partnerét - Németországot - nem hívták meg a colombes-i békeszigetre. Igenis volt és van politikai jelentősége annak, ha egy le¬győzött állam fia az olimpiai versenyen kiüti a győztes állam bajnokának kezéből a kardot. Valami elektromos szikra végigszalad ilyenkor az emberek idegein. A parti korrekt, valaki nyert - és egy levedlett zászlót megint fölhúznak egy pillanatra a világ színe elé. A francia idegeskedés ezt az eshetőséget, hogy legnagyobb ellenfelének zászlaja előtt tisztelegni kelljen, nem bírta el. Lehet, hogy egy német többet ugrott volna, mint egy francia - lehet, hogy nem. A fontos az, hogy éppen az „olimpiai gondolat” maradt le a versenyről abban a pillanatban, mikor egy 70 milliós népet kitiltottak a játékokról. Nem lehet világbajnokságról beszélni akkor, amikor egy nagy nép száz és száz atlétája nem mutatta meg, mi „maradt benne”. Hatalmas győztes, semleges és tűrt kis népek mérkőzése volt, így is tele apró féltékenységgel, idegeskedéssel és feszültséggel. En miniatűré éppen ezen a decenniumon kétségbeejtő bizonyítéka annak, hogy nem érkezett el még az, aminek szimbóluma akart lenni: a béke. Aki a VIII. Olimpia történetét vagy nekrológját megírja, ezt jegyezze fel róla - ne a másodperceket.
1924. augusztus 1. (Frankfurter Zeitung – Kassai Napló) Reprint: Japán kert 2004. II. kötet, 60-63. Madách-Posonium Könyvkiadó
Több tucat kötete elolvasása után biztosan állíthatom, hogy Márait nem érdekelte a sport. Nemrégiben találtam rá egy ritka kivételre. Az akkor 24 éves Márai az olimpia idején Párizsban élt, onnan küldte cikkeit a Frankfurter Zeitunghoz, ezek később a Kassai Naplóban magyarul is megjelentek. Az olimpiáról is írt egy cikket. Nem hosszú, bár itt elég sok helyet fog elfoglalni. Ezért elnzéséteket kérem.
Lassan illene már nekem is beszállni a feltöltésbe. Ha minden jól megy, és elnyeri sjose tetszését, akkor két kuriózummal indulnék:
Fekete könyv. 1924-ben jelent meg, a vezetőség tagjai és a válogatott játékosai nyilatkoznak a párizsi olimpiai kudarcról (egyiptomi csapás). Igazi könyvritkaság!
Teleki Pál: Emlékezés a Bocskay FC-re Teleki Pál több mint 10 évig volt a Bocskai meghatározó labdarúgója, vélhetően nyugdíjas korában írta meg több mint 400 oldalas (!!) visszaemlékezését. A gépelt szöveg egyetlen példányban hozzáférhető, a Hajdú-Bihar Megyei Levéltárban. A szöveget vagy két éve beszkenneltem. Nyilván Teleki Paja is azt szerette volna, ha minél több emberhez eljut. Most eljött az idő...
Ezt telibe találtad :-) A Péntek-Petrik könyvet még az első beírást követően előkerestem és arra jutottam, hogy ha nem sikerülne neked egyet szerezni, akkor elküldöm a sajátomat. Sajnos csak kölcsönbe, de azt meghatározatlan időre. A Szabó Gyula füzeteivel kapcsolatban pedig abban bízom, hogy talán sikerül a számítógépes változatot is megszerezni.
Küldök egy kis előzetest a Péntek-Petrik könyvből, 1924-ben történt az eset, a visszaemlékező Kálos Lajos:
„Egy budapesti gyalogezred Esztergom-táborba érkezett éleslövészetre. A katonák közt volt egy régi ismerősöm, maga is aktív labdarúgó. Közös kezdeményezésünkre létrejött egy barátságos mérkőzés az ezred csapata és a DAC (Dorogi Atlétikai Club) labdarúgói között. Mi már valamennyien levetkőzve vártunk a vendégekre, mikor kissé elkésve egy századnyi katona érkezett zárt rendben a pályára, egy tiszthelyettes vezetésével. Az öltözők elé érve a tiszthelyettes „állj”-t vezényelt, majd „futballisták kilépni” vezényszóra 11 ember kilépett a sorból, s nagyság szerint sorakoztatta őket. A következőképpen jelölte ki csapatát: a termetre legnagyobb lett a kapus, az utána következő kettő a hátvéd, és így tovább. Eleinte tréfának vettük a dolgot, csak amikor a katonák reklamálását finomnak egyáltalán nem nevezhető őrmesteri stílusban leintette, jöttünk rá, hogy komolyan gondolja ezt a felállítást. A pályán persze minden katona a megszokott helyére állt. A tiszthelyettes észrevette a szabálytalanságot, s magából kikelve ordítozni kezdett. A közönség remekül mulatott, szegénykatonák azonban teljesen megzavarodtak a pályán. Végül intézőnknek sikerült lecsillapítania az ordítozó embert. A harmadik gól után (melyet a kapusnak beöltöztetett nyurga középcsatár egy harmincméteres hazaadásból a lába között engedett be) ő is rájött, hogy a felállítási rendszerében valami hiba van. - Játsszanak úgy, ahogy akarnak! – mondta katonáinak a szünetben. – De ha kikapnak, egy hét fogda vár az egész csapatra! A szegény katonáknak bizony lógott az orruk, hiszen ekkor már 3-0-ra vezettünk. Megsajnáltuk őket, s hogy elkerüljék a büntetést, engedtük nekik a kiegyenlítést. Ez volt különben az egyetlen mérkőzés, amikor nem akartunk győzni, amikor nem küzdöttünk teljes erőbedobással.”
Megpróbálom, hátha sikerül tiszteletpéldányt szereznem a füzetekből vagy a régebbi kiadványokból. A srác email-címe után is megpróbáltam ma nyomozni, de nem lesz egyszerű játék. Szólok, ha összejön valami.
A Nemzetközi Jégkorong Szövetség (IIHF) 100 éves fennállásának tiszteletére nosztalgikus szerelésben mutatkoznak majd a májusi, kanadai világbajnokság résztvevői. A 16 csapatból 15 - csak a dánok ellenezték az ötletet - "retró-öltözékben" lép pályára, az oroszok például CCCP feliratú mezt húznak, míg a svájciak az 1924-es dizájn mellett döntöttek.
ilyet miért nem lehet a fociban is csinálni ? megnézném !
Szakmunkások órabére és havi keresete (heti 48 órával, havi 26 munkanappal számolva) 1914. I. félév 0,71 148 1919. év vége 4,6 957 1920. év vége 12,43 2585 1921. év vége 23,27 4840 1922. év vége 122,6 25500 1923. február 136 28288 1923. április 149 30992 1923. július 1067 221936 1923. augusztus 1533 318864 1923. november 2184 454272 1927. év átlaga 0,63 131
Forrás: Kovács Norbert 1923a: Adalékok az ipari munkabérek hullámzásához. Magyar Statisztikai Szemle 3–4. 79–83. Kovács Norbert 1923b: Ipari munkabérek. Magyar Statisztikai Szemle 9–12. 324–332. Kovács Norbert 1928: Ipari munkabérek. Magyar Statisztikai Szemle 8. 872–907.
