-
Paul Claudel: VERSEK A "SZENT GENOVÉVA" HÁTLAPJÁRA
TOKIÓ BELSŐ VÁROSFALAI
Nem az erdő, nem is a part: egy fal napi sétáim színhelye.
Mindig egy fal van a jobbomon.
Egy falat követek, s egy fal követ, mentemben magam mögé gombolyítom, de előttem még bőven marad tartaléka és készlete.
Egy fal, folyton a jobbomon.
Balról a város és a nagy sugárutak, a föld tájai felé tartva,
De a fal ott a jobbomon.
Megfordulok (itt, e villamosállomásnál), s tudom, hogy ott a tenger, arra,
De lebonthatatlan a fal a jobbomon,
Lábam alatt egy egész város, egy egész törékeny világ az estében, melynek kigyullad s kialszik a fénye,
De a fal attól még ott van a jobbomon,
Egy fal, mely csupán azért vezet máshová, hogy ugyanoda vigyen vissza,
S ha lehunynám a szememet, csak kezemet kell kinyújtanom érte,
Hogy bizonyosságot szerezzek e jelenlétről jobbomon.
II
Mint aki papírlapot vizsgál s átvilágítva emeli a napsugárba:
Látja egyik felén a szöveget, s ugyanakkor a tájképet is kiveszi, amelyet ráfestettek hátlapjára: -
Így volt, mikor Brazíliában Genovévát láttam magam előtt, lapról lapra vonulva,
(Miközben hidak szakadtak a Marne-on és gránátok estek falumra),
S a papír fonákján, hol a szavakból előre kirajzolódik egy furcsa árnyék,
Fölsejlett fehér ködön át az eljövendő tájkép.
III
Egyik pontról másikra vet a sors, és sem kímélet nincs ebben, sem átmenet.
Magamnak kell rendbe jönnöm, ahogy tudok e Brazíliával, mely most Japán szomszédja lett.
Mások élete folyamatos tájon át folyik.
Az enyém megszakított lapokon követi útjait.
S váratlan körülményeim közt, melyeket papírdíszletként tologatnak tovább,
A szétvált világok között a lelkem lopva oson át.
IV
A halász kosara mélyen a víz alá merül, azzal ejti rabul a halakat.
A vadász hálója két ág között láthatatlan, azzal ejti rabul a madárkákat.
S nekem, mondja a kertész, hogy a holdat és csillagokat rabul ejtsem, elég egy víztükör, s hogy a virágzó cseresznyéket és tűzbe borult juharfákat rabul ejtsem, elég egy vízszalag, melyet kibontok.
S nekem, mondja a költő, hogy a képeket és eszméket rabul ejtsem, csaléteknek elég ez a fehér papír; az istenek, ha áthaladnak rajta, nyomukat ott hagyják fehérjen, mint a havon a madarak.
Hogy a Tengerek Császárnőjét ide csaljam, elég, hogy szétterítsem ezt a papírszőnyeget; hogy a Menny Császára leszálljon hozzám, elég nekem egy holdsugár, elég nekem e fehér papírlépcső.
V
Olyan költeményt akarok írni, mely hármas úton idézi meg a szellemet.
Az első fent a szenteké fölöttünk, akik ünnepi áldozatként fölfogják és újrateremtik minden egyes mozdulatunkat, vonulásuk történelmünk fölött.
A második maga a költemény, mint hömpölygő szóáradat, mint széles modern utca, csordultig néptömeggel, mely egyfelé vonul, szomszédjai közt ki-ki szabadon.
A harmadik a papírlap fonákján e láthatatlan nagy folyam,
S hogy jelenlétét fölfedezzük, hirtelen egy maroknyi nád kell, mely áradását megakasztja, egy holdfény-csillanás egy réce mellén,
Vagy egyszerűen csak egy tűzlégy s visszfénye a vízen, ez az egyetlen tűzpikkely, melytől egyszerre fölsejlik a roppant, láthatatlan ár.
VI
Palotám körül, mondja a király, éggyűrűt vontam, s mintha már nem is tartoznám a földhöz,
Eljött az álom-óra, szabad oldódást érzek alattam, akár az éjféli tengeren a ponton, mely panaszkodni és szenvedni kezd.
Siessenek végső vendégeim (két-három kis kocsit látok alant, a föveny-sivatagon át sebesen kúsznak lampionjaikkal.)
Mindjárt fölhúzzuk az utolsó hidat.
VII
Az ódon várárok vizében ott tükröződik összevissza minden, közel s távol közt nincs különbség.
Látom benne a metéltárus gyertyáját, egy kövérkés csillag a társa, két vízirózsa-levél közt.
A fánkárus szitája örökkévaló benne, s mellette az Égi Szövőlány vetélőjét látom, keze ide-oda járhatna köztük.
Így a versben, amelyet nem írtam meg, idő és tér közt nincs különbség, s a dolgokat titkos rokonság vonja egybe. Levél ha mozdul: azért, hogy egy csillag fölragyogjon.
Minden fölhagyott a halállal.
VIII
Olvasó, tartsd vissza lélegzeted, nehogy egy profán lehelet a bűvös felszínt megzavarja.
A tenger felől szél fuvallt, s a kiterített lap előtted hirtelen számlálhatatlan írástól nyüzsög.
IX
Egy köröm-karcolás, s Nara harangja dongni kezd és zsongani.
Egy kerek szó, kocsánya sincs, magától kivirul a papíron, egyetlenegy betű, mit ujjunk be sem végez a homokban:
S egész lelkünk fölindul, értelme réteges mélyeiben.
Egyetlen fűzlevél a tó üvegjén, s az egész mennybolt minden csillagával s a föld és a Királyok Palotája s a város, melyet elhagyott az élet,
Ez az álom-szövet egyik végétől másikig remegni és reszketni kezd.
Az ég Hetedik Emeletén a holdon átfut egy röpke ránc.
X
Egy gondolat, s az elmélkedés rajta.
Egy ág és az árnyéka, itt ez a külön ág, levelek közt a leveleivel.
S hol fuvalomban leng a révült víz fölött, türelmesen, és újton újrakezdve azt az egy jelet,
Hol pedig ő a mozdulatlan, és lustán lenn a víz mozog, szétoldva árnyát.
Válaszolva a másutt ismeretlen lenti lüktetésre.
XI
Lábam elé nézek, hogy megtaláljam a napot.
Csak le kell sütnöm szememet, és ami eddig zűrzavar volt, kép lett, keretbe zárva, és még a mozgás is a mozdulatlan víz tartamába testesült.
Az írásjegyre, mely vizet jelent, egy piros pont kerül, s az megrögzíti mindörökre.
Mint ha a festő ecsetje hegyével egy pontot rajzol valahol a lapra,
És eltűnődik és nem tudja még, mi lesz belőle: nő, tenger, fenyő? -
Úgy tapad rá tekintetem a piros foltra ott a tó harmadik negyedében,
Nem a mai nap napja, nem: elmerült tanú az, elhamvadt látványok szeme,
Mint serpenyőben szénparázs, mely csak rám várt, hogy kialudjék.
XII
Egy kör külső felén lakom.
Megtanultam, hogy nem kívül: belül a fal, melynek foglya vagyok.
Megtanultam, hogy egy ponttól a másikig számtalan úton mehetünk, csak épp a középponton át nem.
-
fordította: Rónay György
/Klasszikus francia költők - Európa Könyvkiadó, 1984/Kép1,3: Balázs Áron Milyen érzés piros kockának lenni? 2005 (Honlapja)Kép2: Leonardo Vitruvius-tanulmány
Érdekes Kassák riportja Kmettyvel. (Magyar Nemzet, 1941. november 16-i szám) 
Fotók Raymond Queneau Százezer milliárd költemény c. művéről (Cent mille milliards de poèmes), 1961
-
"A nem-zenéből értjük a zenét"