Kiskovácsi Pest megyében, Pomázon van. DE nem csak illletékes betegeket fogadnak. Megkérdeztem. Van lehetőség az ország más részéről is bekerülni. Bujdosó doktortól kell beszélgetésre időpontot kérni a 06/26/525/620-as telefonszámon. Az első hónap csak vizitdíjas, a továbbiak a nyugdíj összegétől függnek. Nem szálloda, pszichiátria... DE kedvesek a nővérek, odafigyelnek. Sok sikert!
Az én édesanyám is Kiskovácsiban volt, haláláig. 6 évig ápoltuk otthon úgy, hogy napközben egy nyugdíjas hölgy járt hozzá, amíg én dolgoztam. Végigéltük Vele ennek a betegségnek minden szakaszát, nehézségeit. Mikor felfekvése lett, egy otthoni ápoló szolgálat segített, naponta jártak kezelni a sebét. Szerencsém volt, hogy találtam valakit, aki megbízható, és anyukám is elfogadta. Sajnos egyre nehezebb lett az otthoni ápolás, pedig Ő szelíd, kedves természetű volt, sosem volt agresszív idődaszaka. Mikor már elkerülhetetlen lett, akkor a körzeti orvos írt beutalót a kiskovácsi kórházba. (Területileg oda tartozunk).
Nagyon rendesek, jól kezelték a felfekvését is, etették rendesen.
Hatalmas önfeláldozást igényel a családtól az ilyen beteg ápolása, egyik legnehezebb dolog eldönteni, mikor van itt az ideje, hogy rábízzuk egy kórházra. Utólag úgy látom, hogy ha már azt vesszük észre, hogy a szülőnk, nagyszülőnk nem ismer már meg, és a mi fizikai tűrőképességünk végső határán vagyunk az állandó készenlét miatt, akkor meg kell fontolni az elhelyezést. Nehéz döntés, de a saját egészségünk is veszélyeztetve lesz egy idő után a fizikai és a lelki terheléstől. A körzeti, vagy az ideggyógyász szakorvos segítségét lehet ilyenkor kérni.
Sajnos az én édesapám is alzheimer-kóros, depresszióval keverve. Ált. azt mondják ez gyakran együtt jár, nehéz szétválasztani. 66 éves, kb. 7-8 éve kezdődött. Valszeg. az édesanyám halála váltotta ki, de évekig nem tünetezett, ill. nem tudtuk, hogy ez mi lehet. Orvoshoz nem ment, ha kihívtuk az orvost nem engedte, hogy megvizsgálja. Ellátni magát annyira volt képes, hogy többszöri felszólításra megborotválkozott. Volt, hogy hónapokig nem fürdött meg. Tőlünk néhány percre lakott, vittük a kaját, tiszta ruhát, megminden. Kértem segítséget szoc. intézettől, mindenki elzárkózott, mert amíg ő nem akarja, nem vihetik el sehova. Arra is volt példa, hogy eltévedt, szerencsére egy ismerős taxiba tette és elvitték haza. Aztán egy alkalommal - mindent leszervezve - sikerült őt rábeszélni, hogy beüljön az autóba és elvigyük orvoshoz. Május óta Kiskovácsiban van, egy pszichiátriai intézetben. Öreg, vagy betegotthon számításba sem jött, mert nem fogadják sajnos ezeket az embereket. Itt 80e forintot fizetünk havonta, és visszük ami még szükséges (cigi, süti, ilyenek). Az állapota változó, hol megismer, hol nem. Ott szakemberek ellátják, ha kell lefogják - pl. fürdés, stb... Nem nagyon akar eljönni, mert már ott érzi magát biztonságban. A mozgatás biztosan nem jó, mert ott áttették egyik épületből a másikba és máris érezhető volt a zavartsága.
Az érzések - hát az egy másik témakör. Nincs nap, hogy ne gondolnék rá. Mikor ott vagyok legszívesebben megráznám, hogy hagyja már abba ezt a hülyeséget, ne szórakozzon velem. Aztán rá kell döbbennem, hogy nem hülyül, mint régen...
24 órás felügyeletet igényel és nem hiszem, hogy elvárná tőlünk a régi apám, hogy "elviseljük" Őt így. Emberfeletti, családromboló önfeláldozás lenne. Sokáig tartott nekem is, amíg elfogadtam a kívülállók ezirányú tanácsait.
Segítsetek nekem, kérlek! Sajnos az én apukám is ebben a kegyetlen betegségben szenved, 77 éves. Egyáltalán nem lehet már felügyelet nélkül hagyni, és egyre jobban kimerülünk ebben. :-( Időnként sajnos kifejezetten agresszív.
Sajnos előbb-utóbb el kell helyeznünk valahol, de nem tudjuk, hol kezdjük a helykeresést.
Milyen intézmények jöhetnek szóba? Bármilyen megoldás érdekelne, konkrét helyek is.
erőt kívánok Nektek! és megértést a nagyinak. és perszehogy neketek is, a bennetek feltóduló érzelmek leirása IS segít már Neked/nektek!
és a leírásod pedig a később erre a topikra rátalálónak lesz "fogodző", döbbentő "élmény", h. jééééééééééé, igen, igen, bennem is voltak/vannak ilyen gondolatok, lelkiismereti görcsök, menekülési utak keresése, miértek keresése, harag a sors ellen és még ezer érzés....... ird ki, oszd meg ha van erre éppen időd.
és drukkolunk majd az érettségid sikeréért-, /irtam még, de tul patetikusra sikeredett, visszatöröltem...lényeg: veledérzek/
Szia! Itt mindenki tegeződik. Sajnállak és meg is értelek . Én már túl vagyok ezeken a problémákon, de hasonló - nálad fiatalabb - gyerekeim miatt többször volt lelkiismeret furdalásom. Nagyon nehéz eldönteni, hogy mi a jó megoldás. Utólag azt mondom, hogy talán korábban kellett volna intézetbe adni, mert tényleg nagyon sok problémát okozott a gyerekeknek, pl. szégyellték, ezért nem hoztak föl barátot, stb. Ugyanakkor néha azt gondolom, hogy sokat tanultak is, emberséget, toleranciát ...Úgy gondolom, te még abban a fázisban vagy, amikor az ember dühös, aztán később már el fogod fogadni olyannak amilyen, ettől persze nem lesz jobb, de egy kicsit könnyebb. Máig sajnálom, hogy az elején annyiszor mérges voltam anyámra, mert azt hittem elhagyja magát, meg nem figyel stb. pedig akkor már rég elkezdődött a folyamat. Nyilván sokkal könnyebb, ha nem csak egy valaki gondozza, ugyanakkor minden változás összezavarja, mivel olyan, mintha egy új bolygóra érkezne, nem talál semmit, stb. Tehát ha hol itt, hol ott fog lakni, akkor mindig rosszabb lesz. Ha egy helyen marad, akkor jobban lehet kezelni. Egyébként szerintem nem nagyon nevetnek, mert nem értik meg a humort egy idő után. Anyukán pl. a karácsonyi gömböt nézte (olyan havazóst) amiben volt egy kis karácsonyfa meg őzike, és arra mosolygott, és a nagyon idióta rajzfilmeket szerette még, azokat az éneklős nagyon kicsi gyerekeknek valót.
öhm ... üdvözletem mindenkinek! először írok ide és így még nem mernék tegeződni, mert csak 18 éves vagyok :$
nem is igazán választ remélek csak szeretném valahová kiönteni a szivemet, már az is nagyon jól esett mikor megtaláltam a fórumot és a levelekbe olvasva rájöttem hogy nem vagyok egyedül ... nekem a nagymamámnál fedeztek fel az orvosok kezdődő alzheimer kórt, azóta kezd számomra szokatlanná válni a helyzet. Mikor rosszabbodott az állapota, el kellett hoznunk a budai panellakásából, mert egyedül nem tudta már ellátni magát. Azokban a hetekben, amikor a szüleim még vacilláltak, hogy mi legyen vele, teljesen legyengült, mert egyedül nem evett, nem ivott rendesen, csakhogy ne kelljen neki wc-re mennie; hiába próbáltunk neki segíteni ebédhordással, azis csak rontott a helyzeten. Nekem nagyon gyors ez az egész, csak arra eszméltem föl, hogy a nagymamám aki az utóbbi években sokkal kedvesebb volt velem mint az elmúlt 15-16 évben, egy tehetetlen, aszott valamivé változott. Hozzánk költözött ideiglenesen 2 hétre, aztán anyukám anyukája révén kivittük 3 hétre anyukám öccséékhez, és ez a huzavona azóta is tart. Most van nállunk másodszorra, de azt vettem észre magamon, hogy amíg a múltkor magától értetődően fogadtam hogy akkor most mi vigyázunk rá, addig most tiltakozom belül azellen hogy itt legyen. Próbáltam magyarázni saját magamnak hogy ez azért lehet, mert a múltkor nevetgélt velünk meg kedves volt többé-kevésbé; addig most mióta ittvan egyfojtában van valami baja, sose jó az amit csinálunk, nem nevet, pedig ittvagyunk neki, kiakad ha egy kicsit a másik nagymamámra bízzuk, és a karácsony is így telt el. Érettségi előtt vagyok és azt hittem most végre tudok egy kicsit pihenni de állandó a feszültség miatta. És azért néha gyűlölöm. Nagyon rossz imondani meg leírni, szégyellem is magam miatta és próbálom úgy nézni hogy ez egy betegség, amiről nem tehet, de minden "megmozdulása" fáj! Olvastam a többi hozzászólást, az éjjszakai toporzékolást a konyhában, és rettegek hogy egyszer nállunk is bekövetkezik. A szüleim egyáltalán nem azt érdemlik hogy annyi évnyi segítség után a sárga föld alá hordja őket anyukám anyukája! Nem tudok mit kezdeni a helyzettel, nem tudok segíteni, nem tudom elfogadni, nem merek belegondolni hogy mi lesz ezekután ... most is csak azt érzem hogy el itthonról minél messzebbre, hogy ne kelljen néuzni ahogy "szerencsétlenkedik" de ezt meg ő nem érdemli tőlem hiszen nem tehet róla ...
szeretnék elnézést kérni hogy saját magammal tömködöm tele a fórumot, mégis jólesett leírni ami a szívemet nyomja ... és erőt meríteni, hogy akármi is lesz, valahogy csak megoldjuk :)
Az én anyumnál is elég gyorsan romlott a helyzet. Most viszont úgy tűnik, stagnál a helyzet. Megállt egy bizonyos szinten, és most szerencsére nem is romlik tovább.
Most találtam meg ezt a topicot. Én is érintett vagyok, anyukám 66 éves és tavaly diagnosztizálták nála az Alzheimer-kórt.
Másfél-két év alatt az ő állapot annyira leromlott, hogy már nem maradhat egyedül, felügyeletre szorul és öltözni, fürdeni, enni is csak segítséggel tud. Mindent megcsinál, mert fizikailag viszonylag rendben van, de mindent diktálni kell neki, és többször elmondani, mire megcsinálja. Az hogy fizikailag viszonylag rendben van annyit jelent, hogy önnmagához képest azért sokat romlott a fizikai állapota is, mert 2 évvel ezelőtt ilyenkor még heti háromszor járt tornázni...
Ma délután hazahoztuk Anyut. Egész jól elvolt itthon. Néha felállt, elindult, amikor megkérdeztük tőle, hogy hová megy, azt mondta, hogy haza.... Utána azért egészen jól feloldódott, beszélgetett velünk. Elmentünk egy rokonunkhoz is, de őket abszolút nem ismerte fel.
Nekem anyu, két évig volt 11. Most a 4. megint azt hisszük mi is, hogy talán az idén... Amikor én hazahozom, azt hiszem nem tesz jót neki. Tewljesen megzavarja. Nem ismeri meg a szobáját, csak a bútorok ismerősek neki. Időnként megkérdezi, hogy mióta lakom itt és mennyit fizetek a lakásért. Mindig itt laktunk. 20 éve elhunyt kutyánkra nem emlékszik, azon csodálkozik, hogy milyen hosszű ideig él a kutya. Közben ez már másik, csak éppen ugyanaz a fajta. Mindent percenként újra megkérdez. Teljes csőd(( Ha kiteszem az udvarra, akkor ott van egész nap. Ha nem viszem ki, akkor fel sem kel egész nap. S ami a legrosszab, hogy mikor viszem vissza akkor azért sejt valamit, mert nagyon agresszív. A nővérek a Lipóton azt mondjákj, bármilyen nehéz feldolgoznom, neki jobb ha nem mozgatják, akkor nem zavarodik meg. Amikor itthon van, szerintem ideges, mert sokszor nem bírja visszatartani ami a WC be való. Aztán összeken vele mindent amihez hozzáér((. Szóval szar ez így. Tudni, hogy elérte élete utolsó stádiumát, és innen már nem lesz jobb. Mert lehet, hogy én is elértem, holnap megáll a szivem, de nem vegetálok az élet küszöbén. Aműgy gratula a vizsgához. Ps. Tán hallottatok valamit ti is a Scientológiai egyház és a kormány kapcsolatáról. Azt mondták, mesebeszéd. akkor itt egy kis olvasnivaló: http://index.hu/politika/belfold/szciokm0615/
Sziasztok, bocsi a hallgatásért, de közben államvizsgáztam is. Szerencsére sikeresen. :-)))
TEgnap felhívtam a Pszichiátriai Betegek Otthonát, a 6. a listán az Anyu. Ez azt jelenti, hogy kb. 1-2-3 hónapon belül átkerül oda.
Mostanában nem hoztam haza, mert tanulnom kellett nagyon, és nem tudtam volna úgy foglalkozni vele, mint kellene. Utoljára április végén volt itthon. kINT ült a teraszon, és amíg bent a konyhában készítettem egy kávét neki, addig valahogy melléült a széknek. Az imádott kutyáinkra egyáltalán nem is reagált, pedig ők majd szétnyalták a kezét, lábát.
most hétvégén azért szeretném egy kicsit megint hazahozni, mondjuk egy délutánra.
Nehéz ügy, mert egy pizsamás nőt éjjel biztos le merném szólítani, de az egyik ismerősünk, férfi, akin nem látszik semmi különös, télen papucsban rövidujjú trikóban kószált, őt senki sem állította meg. És arra gondoltam, hogy lehet, hogy én sem tettem volna meg.....
A lopkodás érdekes, szerintem tudják, anyám legalábbis rejtegette a kicseket, de pl. az almákat is, amiket kapott (no comment, hogy odarakták neki, pedig egyedül nem is tudott enni, és egyébként is csak pépeset).
http://index.hu/video/2007/06/12/show_must_go_on/ S ez a jéghegy csűcsa. A magatehetelent nem mutatják, értelemszerüen. Megjegyzem, az egyik szereplő, aki most szemmelláthatóan jobban van, anno folyamaosan ellopott mindent anyutól. De itt azért tudni kell, hogy állandóan lopkodnak mindent egymástól, hiszen nem tudnak kükönbséget tenni, hogy mi az ami az övék, és mi nem.
Érdekes módon semmi baj nem történt. hála Istennek. Valami étteremnél találtak rá, gondolom, az is lehet, hogy éhes volt és odament. Semmire nem emlékszik, iiletve csak arra, "hogy elment egy kicsit sétálni az erdőbe" Azért jól példázza ez az eset az embereket, aki látnak egy pizsamás nőt éjjel az utcán, és nem tesznek semmit(( Neki a mentőt, az étteremből hívták. Minden alkalommal úgy fogad mikor megyek hozzá, hogy hát te, hogy találtál rám? Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
Na most hallottam, hogy a pszichiátriai betegeket is vissza kell vezetni a munkaerőpiacra! Érdekes ez a gyűjtőnév, mert így nem kell kimondani azt, hogy elmebeteg, és, hogy magatehetetlen. Így általánosságban meg mindenki csak arra gondol, hogy egyéb pszichés gondja van. Talán már idén sikerül a végleges otthonba elhelyezni és akkor talán megnyugszik. Mostanság haza sem hozom, mert úgy vettem észre, hogy megzavarja amikor itthon van. Nem tudja hova tenni, mert ismerős is neki e hely de mégsem. Nálatok nincs ilyen? Nem szoktad néha hazavinni?
A 9 év nálam a betegség egyértelmű megjelenését jelenti, de biztos, hogy már előbb elkezdődött, csak akkor még nem is gondolta az ember, hogy ez ilyen komoly.
Az orvos szerint évtizedekig is élhetnek a betegséggel, és általában nem ez, hanem valami konkrét más ok miatt következik be a halál. Az én édesanyám már nem tudott egyedül enni, és csak pépeset lehetett valahogy beleerőszakolni, mert rágni is "elfelejtett(?)". De amikor már etetni kellett, akkor egy ideig még a csokit, mivel azt nagyon szerette, meg tudta enni magától, persze, ha nem volt valami nagyon bonyolult módon becsomagolva, pl. csokinyúl vagy szép fényes/ábrás papír. Mivel ilyen nehezen evett csont és bőr volt, ezért - bár a hivatalos orvosi vélemény szerint a keringése omlott össze - abba halt bele, hogy valami hányás/hasmenéses fertőzést kapott. Állítólag attól is függ, hogy milyen korban alakul ki, a fiatalabbaknál gyorsabb a lefolyása.
Elég sokat szoktam beszélgetni a nővérekkel az Otthonban is és a kórházban is. Az egyikőjük mondta, hogy az Alzheimer betegséggel a kialakulástól számítva 9 évig lehet élni. De hogy pontosan mikor alakul ki a betegség, honnantól lehet azt számítani, senki nem tudja megmondani. És van, akinél ez az idő lerövidül...
A múlt héten nézegettem régebbi képeket. 2 évvel ezelőtt nyoma sem volt ennek a betegségnek Anyunál, bár persze lehet, hogy már belülről megjelent. Kb. tavaly májustól kezdett el rohamosan leépülni. Akkor kezdték el pelenkázni, utána egyre kevesebbet is beszélt értelmesen, összefüggően.... Viszont a mai napig is tud egyedül enni például. Most kórházban van, délután vittünk be neki nápolyit, kibontottam a zacskót, a kezébe adtam, és ő szépen megkereste a következő adagot, tette a szájába és ette. Ma emlegette a nevemet, de 3 nappal ezelőtt fogalma se volt, hogy ki vagyok.
Az én anyukám is normál otthonban volt, de alá kellett írnom, hogyha másokat zavar, akkor vinnem kell.....Nekem szerencsém volt, mert nagyon nyugis volt, inkább csak mászkált és néha énekelt. Az utolsó napjaiban azonban idegesebb volt, panaszkodtak, hogy sokat beszél éjszaka, és kiabál is. Szegény már gyakorlatilag nem tudott beszélni, tehát értelmes mondatokat mondani. Ez volt a legrosszabb, hogy nem tudsz bejutni abba a világba, és nem tudod mi történik ott vele. Most már legalább nem szenved, és be kell valljam nekünk is könnyebb ez így, rémálom volt ez a 9 év.
Jövő héten bemegyek abban Pszich. Otthonba, ahová kerülni fog, és érdeklődöm, hogy mikor kerülhet be. Ebben az Otthonban, ahol eddig volt-van, tulajdonképpen csak az a baj vele, hogy éjszaka nem alszik, és ezzel zavarja a többi ott lakót. Van más Alzheimeres mami is ott, de ők csendben vannak, és így nincs velük gond.
Amikor anyukád megszökött és másnap múlva került elő, mi történt vele abban az 1 napban? Nem történt semmi baj vele?
Detto. Még hárman vannak előtte az elmeszoc intézetben. Most még az OPNI-ban van, sikerült bent tartatni de a múlt héten megszökött. Másnap este találták meg. Nektek tán jobb lett volna, he eleve elmeszoc intézetbe jegyeztetitek elő. A sima idősotthonba az én anyumat sem fogadták, mert ő is nagyon agresszív,
Ma találtam rátok. Sajnos én is érintett vagyok! :-(((((
Az édesanyám beteg, 58 éves. Kb. másfél éve diagnosztizálták nála a betegséget. Több mint egy évet vártam arra, hogy Idősek Otthonába kerüljön, ahonnan 3 hónap után kirakták - állításuk szerint csak ideiglenesen -, mert "agresszív". Éjszakánként nem alszik, járkál, kiabál, és a többi mami nem tud tőle aludni. Most kórházban van, de mivel az Otthon nem akarja visszavenni, így fogalmam sincs, mi lesz vele....
Lemaradtam a filmről(( De nekem személyes tapasztalataim vannak. Sokszor eszembe jut, hogy mit érezhet anyu, mikor néha tiszta pillanatai vannak? Sokszor látszik rajta, hogy megakad mert rájött, hogy nem azt mondta amit szeretett volna, aztán visszasüllyed az álomvilágba............................((
"Dr. Alois Alzheimer száz évvel ezelőtt, 1906-ban írta le először a róla elnevezett betegséget. Megdöbbentő számadatok kerültek nyilvánosságra a közelmúltban. A nem is olyan távoli jövőben demencia-járványra számíthatunk. A betegek becsült száma 2001-ben 24 millió volt, 2020-ra 43 millió, 2040-re 81 milló betegre számítanak a szakemberek.
A rövidtávú memóriazavar az Alzheimer kór legáltalánosabb tünete, de egyéb tünetei közé a mindennapi tevékenységek ellátásának nehézségei, a nyelvi kifejezőkészség zavarai, az időbeli és térbeli tájékozódási zavarok, a hibás és csökkent ítélőképesség, illetve a hangulati és viselkedésbeli változások sorolhatók. Végül a beteg képtelen már önmaga ellátására is és a hétköznapi élet minden területén segítségre szorul. A betegség a tudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan. Az Alzheimer-kór nem válogat és nincsenek társadalmi, gazdasági, etnikai vagy földrajzi határai, így bárki, "áldozata" lehet a gyógyíthatatlan kórnak.
A lista hosszú, csak néhány "áldozat" az ismertebb személyek közül: Kant, Jonathan Swift, Robert Graves, Somerset Maugham, Stendhal, Maurice Ravel, Frank Sinatra, Helmut Zacharias, Thomas Dorsey, Perry Como, Charlton Heston, Charles Bronson, James Doohan, Rita Hayworth, Geraldine Fitzgerald, William Hanna, Sugar Ray Robinson, Winston Churchill, Henry Ford, Cyrus Vance, Ronald Reagan."
