Berényi Zsuzsa Ágnes et alii
A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület Második (komáromi) Övezeti Történésztalálkozó[jának] előadásai és iratai Zürichi Magyar Történelmi Egyesület , Komárom–Zürich, 1995
PDF
Bajusz István et alii
A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület első (székelyudvarhelyi) övezeti történésztalálkozó előadásai és iratai
Zürichi Magyar Történelmi Egyesület, Bp.–Zürich, 1994
PDF
"the most common names are not typical of the Czech Republic as a whole, but rather are distinctive of Vlassko and surrounding areas. Second, many of these names are not Czech in origin but rather Romanian (Baca, Balcar, Sandera), Hungarian (e.g. Orsak), Slovakian (e.g. Fajkus)"
A 4620.-ban már rámutattunk: Ennek a hun-avar kötelékben érkező bulak vagy blak népnek a nevét vették át az általuk leigázott, romanizált nyelvű pásztorközösségek a Kárpátok délkeleti lejtőinek tágabb előterében, és emiatt ezt a népnevet a hazai források több más latinos nyelvű etnikumra is alkalmazzák; Anonymusnál is szerepel pl. a vlasz forma. Kniezsa joggal állapította meg: „eredetileg az összes román (új-latin) népek közös neve volt” (Magyarország népei a XI. században; Kisebbségkutatás könyvek, Bp., 2000, 446. o.)
A 4635.-ben pedig ezt írtuk: Keletről érkezvén, először az oláhokat, azután az olaszokat ismertük meg, és hasonló nyelvük okán hasonlóképp neveztük el őket. Lásd a vlasz változatot Anonymusnál.
„A baskírok ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a magyarok … Innen, Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak … Velük együtt jöttek a blakok, bolgárok és vandálok. Ugyanis ebből a Nagy-Bolgárországból jöttek azok a bolgárok, akik Konstantinápolyhoz közel, a Duna túlsó partján laknak. És a baskírok mellett vannak az illakok, ami ugyanannyi, mint blak, csak a tatárok nem tudják a b-t kiejteni, és tőlük jöttek azok, akik most Aszen földjén vannak. Tudniillik mind a kettőt illaknak hívják, ezeket is, meg amazokat is.”
Vlassko is situated along the northwestern rim of the Carpathian Mountains … “Vlach,: “Valach,” “Volach,” “Vlakh” and other variations of the term date back in time nearly 2,000 years and refer to a variety of “Latinized” people whose origin is ultimately the Roman Empire (Magocsi 1993). In archaic Czech, for example, “Vlassko” means Italy, and “Valach” refers to “Italian” (Radio Prague 1999). Today, only isolated groups of peoples in the Balkans (Greece, Macedonia, Albania, Serbia, Bulgaria) are referred to as Vlachs and these people speak Aromanian (e.g., Wace & Thomson 1914, Winnifrith 1987, Caragui 1999). The Romanian and Moldavians, who speak another language derived from Latin, Daco-Romanian, represent the largest concentration of Latinized people of southeastern Europe. Historically, Romanians and Moldavians were known as Vlachs. The Romanian province of Walachia was named for the Valachs and served as their traditional homeland. Other groups of Vlachs have been assimilated into the local populations. The Vlach culture of Vlassko was largely destroyed at the end of the Thirty Year War (1648).
In Vlassko, the first widespread reference to Vlachs occurred during the Thirty Years War and are well documented in Dostal (1956) and Polisensky (1971). For example, Jan Amos Comenius wrote in 1960 “Moravians of the mountains around Vsetin, called Wallachians, are a warlike people…they refuses to accept the Habsburg yoke and for three whole years defended their freedom with the sword.” Later, in 1624, he wrote “the inhabitants of the lordship of Vsetin and the mountains thereabout (who are called Wallachians) continued to resist with arms and could not be brought to deny their faith or offer submission…” In 1628, Jesuit missionaries, in abandoning their attempt to convert the Vlachs to Catholicism, stated that the “inhabitants of Vlassko were Valachs and hence utterly infractory.” Zlin town records from 1621 refer to “the Wallachians, who are the local rabble,…” Albrecht Waldstein, Habsburg Military lord of Vsetin, wrote in 1621 about the expected uprising of the locals and referred to the Vlachs as “Wallachians” against whom he did not have sufficient support to mount a campaign. A Habsburg commissioner in 1622, writing about the local Moravians, stated that “the people are inclined more to the enemy and the Wallachians.”
Hanna (1988), based upon a compilation of Czech names typical of Texas, demonstrated two important points. First, the most common names are not typical of the Czech Republic as a whole, but rather are distinctive of Vlassko and surrounding areas. Second, many of these names are not Czech in origin but rather Romanian (Baca, Balcar, Sandera), Hungarian (e.g. Orsak), Slovakian (e.g. Fajkus), and Polish (Adamcik). The collection of surnames from Vlassko is probably representative of origins of peoples who settled in Vlassko, and also coincides with the presumed route traveled by the Valachs through the Carpathians.
"Az avarokról szólva az 558-582 közötti évekről alig ír valamit. A kezdetekről, az 558-as követjárásról így ír: “Ugyanebben az időben bejött Byzantionba az un. abarisok furcsa, szokatlan népe, s az egész város összefutott látásukra, miután soha nem láttak még ilyen népet. Hátul hosszú szalagokkal összekötött és összefont hajuk volt, egyébként viseletük a többi unnosokékra hasonlított. Ezek saját országukból menekülve jöttek. Skythia és Mysia területeire is követeket küldtek Justinianushoz, hogy fogadja szívesen őket.”
Főleg az utóbbi évtized régészeti kutatása számos olyan leletet tárt fel, aminek értékelése és értelmezése egyfelől szükségessé teszi a korábbi leletek történelmi magyarázatának átértékelését, másfelől valószínűsíti az egyes bibliai elbeszélések történelmi hitelességét.
Először: a hét szűk esztendővel és József építkezéseivel kapcsolatos tudósításokat kell figyelembe vennünk. Egyiptomi feljegyzések tudnak arról, hogy III. Amenemhet uralkodásának 20. esztendejétől óriási katasztrófák voltak az országban. A Nílus áradásának szintje 8-9 méterrel magasabb volt a szokásosnál, aminek következtében 1650-ig nem lehetett vetni, tehát aratás sem volt. A másik tény, ami valószínűsíti a bibliai eseményeket, az a III. Amenemhet uralkodása idején történt mezőgazdasági építkezés. Ekkor épült az „egyiptomi labirintus”. Az újabb ásatások igazolják, hogy ez a hatalmas, 3000 helyiségből álló épület, III. Amenemhet piramisa, nem temetkezési hely volt, hanem gabonaraktár.
Másodszor, a József egyiptomi nevével („Cafenath Paneah”) kapcsolatos leleteket kell megemlítenünk. Kenneth Kitchen 1993-ban fejtette meg a név jelentését a Brooklyn- és a Bulak-papiruszok segítségével. A Cafenath Paneah név jelentése: a „Paneahról elnevezett” . A Paneah pedig az egyiptomi Ipiankhu név héber megfelelője. Józsefet tehát a fáraó Ipiankhunak nevezte. A név, akárcsak a József feleségének a neve, Aszenat: Iuszenat, a Középbirodalomban elterjedt név volt. Továbbá fontos adat az is, hogy a vezirátus (alkirályság) intézménye is igazolt ebben a korban. A Bulak-papirusz említést tesz egy Ankhu nevű vezír raktáráról is. Ez a vezír a 12. dinasztia végén élt. Rohl feltételezi, hogy a Bulak-papirusz Ankhuja azonos Ipiankhuval, azaz Józseffel, akinek a műve az a jelentékeny kormányzási és gazdasági reform, ami a 12. dinasztia végén történt.
Harmadszor, azokat a felszínre került agyagfigurákat, edényeket és táblákat, illetve ezek darabajait kell megemlíteni, amelyek a 13. dinasztia korából, I. Neferhotep és közvetlen utódja, III. Szobekhotep fáraó korából származnak. Ezeken a leleteken gyakori a Jakhub = Jákób és az Ispi = József név. Mindkét név kánaáni település nevével van összefüggésben. Az egyiptomiak ezeket a levantei héber településeket átkozták meg, amiből arra lehet következtetni, hogy az egyiptomiak Neferhotep és utódjai idején az izráeliek jelenlétét fenyegetőnek érezték, s mindez a középső bronzkorban, s nem a kései bronzkorban, vagyis nem az új birodalom korában történt.
Negyedszer, a mai Tell-el-Daba-i leleteket kell figyelembe venni. II. Ramszesz Pi-Ramszesz városának romjai alól előkerült több településréteg, amely arra vall, hogy a várost különböző korokban különböző népelemek lakták. Az első településréteg I. Amenemhet korára datálható. Kr. e. 1812 táján templom épült ezen a helyen, és körülötte egy munkásváros, ami a fáraó halála után elnéptelenedett, s 140 évig lakatlanná lett. A 12. dinasztia vége fele újabb telepesek jönnek a térségbe, akik a leletet elemző Rohl szerint „eleinte szír stílusban épült nagy ház körül építették fel egyszerű hajlékaikat. Ettől keletre karámok, istállók voltak. Az ideiglenes épületeket hamarosan egy tucat szilárdabb ház váltotta fel, saját kertekkel”. Ez a település az idők során Avarisz (korábbi nevén Rovorty, későbbi nevén Pi-Ramszesz) központjává fejlődött. Hogy ez a település a héberek települése volt, igazolják egyfelől a karámok területén talált állati csontvázak. 1Móz. 47,3–4-ből tudjuk, hogy József testvérei juhpásztorok voltak. A hosszúgyapjas juhot ők hozzák be magukkal, s honosítják meg a Deltában. Továbbá a telepesek kánaáni eredetét igazolják a férfi csontvázak is. A feltárt női csontvázak viszont arra utalnak, hogy a héber férfiak számos esetben egyiptomi nőkkel kötöttek házasságot, ami részben a héber telepesek „egyiptomizálódását” eredményezte.
A településen Bietak professzor egy egyiptomi stílusú nagy palotát is feltárt. A talált cserépedényekből és a rétegtani tényállásból megállapítható, hogy a palotát a 13. dinasztia kezdeti idején építették, s a tulajdonos helyi uralkodó vagy valamilyen magas rangú hivatalnok volt. Ez alól a palota alól került elő a szír stílusban épített nagy ház, ami a 12. dinasztia kései szakaszában épült. Rohl szerint a „nagy ház” feltehetően Jákób rezidenciája volt, ami helyett Jákób halála után József a palotát építtette fel, amely egyben kormányzói központ is. Ez a históriai esemény az Avarisz név eredetére is fényt derít. AUARISZ vagy Avarisz városnév a HAWARA névből származik, aminek jelentése: „igazgatási körzet háza”. Ha igaz az, hogy a korra jellemző új kormányzási formát József vezette be, akkor az avariszi palota építője és lakója maga József.
Ezt a véleményt támasztja alá a palota kertjében 1987-ben Bietak professzor által feltárt sírkamrából és kápolnából álló sír, amit a régészek üresen találtak. A vizsgálat során kiderült, hogy a sírkamrából akkor vitték el a holttestet és a mellé tett tárgyakat, amikor a kápolna még használatban volt, azaz mielőtt a későbbi települések rétegei beborították volna a sírkamrát. Mindez a 13. dinasztia közepe táján történt. Minderről 2Móz. 15,19-ben ezt olvassuk: „és Mózes elvivé magával a József tetemét is”.
A sírkamra feltárása során nagyméretű, fehér mészkődarabok kerültek a felszínre, „egy hatalmas ülőszobor maradványai … a szobor a kápolnában állhatott … Ha a sír Józsefé, akkor az a néhány kőtömb mindaz, ami a nagy pátriárka kultuszszobrából megmaradt.”
Ötödször Artapanusz zsidó történetíró Euszebiusz és Kelemen írásaiban fennmaradt történelmi munkájára mint szöveghagyományozási bizonyítékra kell utalnunk.
Artapanusz részletesen leírja Mózes gyermekkorát, udvari neveltetését és etiópiai hadjáratát, amiről Josephus Flavius is beszél. Ennek a IV. Chaneferre Sobekhotep korában végbement etiópiai, pontosabban kusita hadjáratnak az eredménye, hogy Mózes feleségül veszi Kus királyának a leányát.
Mindazt, amit Artapanusz Mózesről ír, két régészeti bizonyíték is alátámasztja. Az egyik a Kus fővárosa, Kerma melletti deffufa (falakkal körülvett falu vagy erőd), ami az egyiptomi helytartó vagy katonai kormányzó székhelye lehetett, a másik pedig a fáraó, IV. Chanaferre Sobekhotep életnagyságú szobra, amit Agro szigeten, Kerma közelében találtak meg. Arra, hogy a szobor hogyan került oda, nincs más magyarázat, csak a Mózes vezette kusita hadjárat.
Nagy Antal Mihály, aki a Sárospataki füzetekbenismerteti Rohl könyvét, itt említi meg a 4Móz. 12,1-ben olvasható tudósítást, amely arról beszél, hogy Mózesnek kusita asszony volt a felesége.
Hatodszor, azokat a régészeti leleteket kell megemlítenünk, amelyek közvetlenül a kivonulás eseményeihez kapcsolódnak. Az Avariszban talált települési leletek (a H sztrátumból a G 1 sztrátumig) igazolják, hogy az izráeliek bevándorlásától, ami a 12. dinasztia vége felé történt, sok idő telt el. A 13. dinasztia korára datálható sírok pedig világosan utalnak arra, hogy ebben a történelmi szakaszban több nőt temettek el, mint férfit, vagyis a női lakosság aránya átlagosan magas volt, és magas a gyermeksírok aránya is. Az eltemetett halottak 65%-a 18 hónapon aluli gyermek. A nők magas arányát igazolják a Brooklyn-papiruszok névlistái is (III. Sobekhotep uralkodása). A lelet számos olyan semita eredetű nevet is megemlít, amellyel a Bibliában is találkozhatunk: Menahem, Issakár, Aser, Sifre (vö. 2Móz. 1, 15–21), valamint említ olyan ázsiai eredetű neveket is, amelyek nem héber nevek, s így azok közé a 13. dinasztia korában betelepedő népelemek közé sorolhatók, melyeket 2Móz. 12, 38 „elegy nép”-nek nevez. Ezek a népek Mózessel együtt hagyták el Egyiptomot.
Az avariszi vagy Tell-el-daba-i G sztrátumban számos olyan tömegsír is előkerült, amelyik Dedumosze, a kivonulás fáraójának az idejéből származik. Ezek a tömegsírok valami hirtelen katasztrófának a jelei. Ez által a katasztrófa által a G-sztrátum teljesen lakatlanná lett. Erről a Biblia a 10. csapás leírásában tudósít (2Móz. 11–12 ). Manetho leírásában pedig megjegyzi, hogy Dedumosze idejében Isten „nem volt kegyes hozzánk”. Artapanusz arról beszél, hogy Egyiptomot az exodus előtt súlyos jégeső és heves földrengés érte. Ezek a tudósítások is igazolják a G sztrátum leleteit. A katasztrófa sok áldozatot követelt, a halottakat gyorsan temették el tömegsírokba, a túlélők pedig elmenekültek. Az F sztrátum ázsiai bevándorlói a leletréteg szerint Avariszt romokban találják, s csak jóval később építik fel házaikat és templomaikat a 13. dinasztia korából, az exodus után maradt romokon.
A feltárt régészeti leletek ilyenképp egyértelműen igazolják, hogy a történészek évtizedeken keresztül hiába keresték a 19. dinasztia sztrátumaiban az exodus előtti héberek létezésének archeológiai bizonyítékait. A mélyebbre ásás, a Pi-Ramszesz alatti településrétegek, a hajdani Avarisz feltárása viszont meghozta a várt eredményeket. A héberek a 12. dinasztia vége felé telepedtek le Egyiptomban, s a 13. dinasztia uralkodásának a végén hagyták el Gósen földjét. A héberek által képviselt középső bronzkori, elő-ázsiai kultúra bizonyítéka a Tell-el-daba-i sztrátumokban (H-tól G 1-ig ) feltárt települési maradványok és sírok.
Champollion I. Sesonk fáraó politikai hadjáratának leírását, közelebbről a meghódított városok névkatalógusát tanulmányozva, a 29-es névgyűrűt „Juda ha malek”= Juda királyságának olvasta. I. Sesonk tehát elfoglalta Juda királyságát. 1Kir. 14,25–26 és 2Krón. 12,2–9 arról tudósít, hogy Roboam uralkodásának 5. évében Sisák fáraó elfoglalta és kifosztotta a templomot. Champollion és őt követve mind az egyiptológusok, mind a bibliai történészek Sisák fáraót azonosították I. Sesonk fáraóval, aki a 22. dinasztia megalapítója volt. Edwin Thiele bibliai kronológiája szerint I. Sesonk, vagyis Sisák fáraó hadjárata Kr. e. 925-ben történt.
David Rohl viszont a fennmaradt városlisták tanulmányozása során rájön arra, hogy a 29-es névgyűrű olvasata nem Juda, hanem JAD = a király keze, vagyis egy olyan városról van itt szó, ahol egy ismeretlen uralkodó emlékoszlopot állított fel. Továbbá felfedezi, hogy I. Sesonk városlistáján izráeli és nem júdai városokról van szó. Ilyenképp az 1Kir. és 2Krón., valamint a karnaki portál városlistái két különböző hadjáratról tudósítanak. Következésképp I. Sesonk és a bibliai Sisák nem azonos személyek …
A Manetho történetíró munkásságára épülő eddigi kronológia átrendezésében szerepet játszott a Wadi Hammamatban talált Graffito-genealógia, a Nespaherenhat obeliszk genealógiája és Ptah isten főpapjának memphisi genealógiája. Egybevetve ezeket a genealógiákat, újraértékelve a karnaki portál hieroglifáinak jelentését Rohl arra az álláspontra jut, hogy a bibliai Sisák nem Sesonk fáraóval, hanem II. Ramszesszel azonos, ugyanis a 19. dinasztia uralkodói nem a XIII. században uralkodtak, hanem a X. században. A beszámolók csupán II. Ramszeszről tudósítanak, hogy hadjáratot vezetett Jeruzsálem ellen, s a várost bevette. II. Ramszeszről tudjuk azt is, hogy leányai „Sysa”-nak becézték. A héber szentíró ezt a becenevet veszi át a Kir. és Krón. tudósításában. Sysa = II. Ramszesz = a héber Sisák.
A bibliai kutatás számára Rohl új kronológiája, az egyiptomi birodalmak és dinasztiák új időrendi felosztása több szempontból is lényeges. Ha II. Ramszesz nem a XIII. században, hanem a X. században uralkodott, egyértelmű, hogy II. Ramszesz nem lehet a kivonulás fáraója … a régészetileg is tarthatatlan XIII. századi kivonulásdatálás megbukik … a Biblia tudósítása szerint (lásd: 1Kir 6,1, Bir. 11,26, Józs. 5,6 lókusokat) a kivonulás Kr. e. 1446-ban volt … A pátriárkák történetének datálásánál abból a földtani eseményből, közelebbről földrengésből és vulkanikus kitörésből kell kiindulnunk, aminek következtében kialakult a Holt-tenger és elpusztult a Taurus hegységtől kiinduló, az Akabai öblön túlra lenyúló földtani hasadék Holt-tenger környéki vidéke. Jack Finegan amerikai kutató szerint ez a földtani jelenség Kr.e. 1900-ban (±) történt. A Biblia szerint ekkor pusztult el Sodoma és Gomora (1Móz 19), s mindez azokban az években történt, amikor Isten megígérte, hogy Sárának jövő esztendőre fia fog születni (1Móz. 18,9-15).
Ha ezt a földtani eseményt igazoló dátumot elfogadjuk, s figyelembe vesszük az egyes bibliai tudósításokat, akkor a következő időrendi táblázatot készíthetjük el:
Ábrahám kb. 1940-ben érkezett Kánaán földjére, József Kr. e. 1683-ban került Egyiptomba, 1671-ben lett alkirály, 1663-ban kezdődött az éhség, Jákób 1662-ben ment Egyiptomba, az egyiptomi rabszolgaság ideje 215 év, a kivonulás Kr. e. 1447-ben ment végbe, miként arról az 1Kir. 6,1 is tudósít. Ennél az idői táblázatnál viszont fel kell figyelnünk arra a buktatóra, hogy 2Móz. 12,40 szerint az egyiptomi tartózkodás ideje 430 és nem 215 év. Josephus Flavius is úgy tudja, hogy a 430 év nem csupán az egyiptomi tartózkodás éve, hanem beleszámláltatik a pátriárkák kánaáni vándorlásának ideje is. „Xanthiko hónap 15. napján hagyták el Egyiptomot, 430 évvel azután, hogy Ábrahám atyánk megérkezett Kánaánba, és 215 évvel azután, hogy Jákób felment Egyiptomba”. A LXX is 215 évi egyiptomi tartózkodásról tud. A 2Móz. 12,40-et így fordítja: „és Izráel fiai tartózkodása, vagyis az az idő, amit Egyiptom földjén és Kánaán földjén éltek, 430 évig tartott”. Következésképpen töretlen kronológiai vonal áll előttünk, ha megállapítjuk, hogy 2Móz. 12,40 esetében a masszoréta szövegből kimaradt az „és Kánaán földjén” kifejezés.
Ha a felállított bibliai időrendi táblázatot összehasonlítjuk a Rohl-féle új kronológiai táblázattal, akkor a Biblia által leírt történetek a következőképpen kapcsolódnak az egyiptomi eseményekhez:
A kutatók csillagászati úton állapították meg, hogy I. Neferhotep, a 13. dinasztia uralkodója Kr.e. 1540-ben lépett trónra. Maga a dinasztia kb. Kr.e. 1632-ben kezdte el uralmát Egyiptomban. József alkirállyá történő kinevezése ilyenképp a 12. dinasztia idején történik, 1671-ben, III. Amenemhet fáraó korában. III. Amenemhet Kr. e. 1682-ben lépett trónra, és 1635-ig uralkodott. Az ő idejében történtek azok az események, amelyekről a Biblia a hét bő esztendő és a hét szűk esztendő eseménykörében számol be.
Artapanus, a Kr. e. III. században élő zsidó történetíró Eusebius és Kelemen egyházatyák írásaiban fennmaradt munkáiból értesülünk arról, hogy az a fáraó, aki nem ismerte Józsefet, vagyis rabszolgaságra vetette a hébereket, Palmenothesz volt, aki Kessan várost és egy templom építését rendelte el. A fáraó személyének azonosítása még tisztázatlan, Kessan viszont azonosítható az egyiptomi Kesz-szel a Nílus keleti deltájában. A BH-ban ez Gósen, amit a LXX szintén Kessannak fordít.
Artapanus szerint Mózes Palmenothesz idején született, ennek lánya, Merrisz nevelte fel, aki később férjhez ment egy Khenephres nevű fáraóhoz. Khenephresz az egyiptomi Chaneferre név görög megfelelője. A 13. dinasztia fáraói közül egyetlen egy fáraó viselte ezt a nevet: IV. Chaneferre Sobekhotep, aki Kr. e. 1529–1510 között uralkodott. Mózes a vele való konfliktus miatt menekült el Egyiptomból, s csupán a fáraó halála után tért vissza, amikor Egyiptomban Manetho szerint egy Timaosz nevű fáraó uralkodott.
A Timaosz név az egyiptomi Dedumosze görög megfelelője. Dedumosze a 13. dinasztia 36. uralkodója, aki a turini királylista szerint Kr. e. 1457–1444 között uralkodott. Az ő idejében szabadult meg Izráel az egyiptomi rabszolgaságból.
S ő lehetett az a "kun király", aki ellen bizonyos István fia Dénes mester Károly Róbert híveként és Kán László ellenfeleként érdemeket szerzett, és meg is sebesült. Dénest ezért a futaghi vám jövedelmeivel jutalmazta 1303. szeptember 29-én Róbert király.
Toktemir (Tihamér) egy havasalföldi kun vajda, aki az Arany Horda hűbérese volt.
Toktemir Basarab, son of Mongke (Monke) Temur Khan of the Blue Horde , was born abt. 1250. He married Maria Palaiologina abt. 1270. He died 1312. Maria Palaiologina, daughter of Michael VIII Palaeologus , was born abt. 1246 in Constantinople (Istanbul), Byzantium (Turkey). She died 1308. Also known as: Prince of the Tartars, Tihomir, Tugomir, Toq-Temur, Tochtu, Toqta, Thocomerius.
Egy vélemény innen: "Sajnos a kunok történelmi szerepe mértéken alul becsültetik. Talán azért is, mert nincs Kunország, amelynek kutatói felmutatnák őseik igazát. Igaz, ezt mi is vajmi gyengén tesszük... De ha belegondolsz, Julianus barát az 1230-as években Kumániába ment téríteni, nagy keleti útjai előtt, a mai Moldávia és Havasalföld területén kunok éltek a XIII-XIV. században! Őket olvasztották be a délről felszivárgó oláhok. A kun nomádállam bukásának a tatároktól elszenvedett vereség volt a fő oka. Ettől kezdve a kunok töredékei részint Magyarországra, részint a szétesőfélben lévő Bizánci Birodalom területére költöztek, részint felszívódtak az Aranyhordába, részint pedig a balkáni népek sorsát formálták. Egy komoly kutatói nézet szerint a Bulgáriát Bizánc alól felszabadító, a Második Bolgár Cárságot létrehozó Aszen-dinasztia nem bolgár, hanem kun erdetû volt. Annyi biztos, hogy nem oláh. De elég a korai oláh uralkodói réteg személynevei tekinteni: Toktemir, Basarab, Vojk Buthi... egyetlen oláh sincs, ordít róluk, hogy törökös nevek!!!"
Ha pedig Baktria fővárosának, Balkhnak a későbbi iszlám neve Vazīrābād, akkor felmerül a gyanú, hogy nem az arámi (-héber-arab) מלך mlk 'király' szó rejlik-e ebben az elnevezésben. A parthus nagykirályok érméin ismételten olvasható ez az arámi címzés, Valgaš és Artabán nevét például ezekre így verték rá (Sellwood nyomán):
Vö. középperzsa مرز marz 'határ' és ném.-lat. mark, marchia 'határövezet'
Mark: "trace, impression," O.E. mearc (W.Saxon), merc (Mercian) "boundary, sign, limit, mark," cf. O.N. merki "boundary, sign," mörk "forest," which often marked a frontier; O.Fris. merke, Goth. marka "boundary, frontier," Du. merk "mark, brand," Ger. Mark "boundary, boundary land", L. margo "margin," O.Ir. mruig "borderland". The primary sense is probably "boundary," which had evolved by O.E. through "sign of a boundary," "sign in general," "impression or trace forming a sign." Meaning "any visible trace or impression" first recorded c.1200.
March: (obs.) "boundary," c.1290 (in ref. to the borderlands beside Wales, rendering O.E. Mercia), from O.Fr. marche "boundary, frontier," O.H.G. marchon "to mark out, delimit," Ger. Mark "boundary"
Marquis: c.1300, title of nobility, from O.Fr. marchis, lit. "ruler of a border area," from O.Fr. marche "frontier," from M.L. marca "frontier, frontier territory". Originally the ruler of border territories in various European nations (e.g. It. marchese, Sp. marqués); later a mere title of rank, below duke and above count.
Persian Marzbans had the same function and status as medieval Germanic Margraves.
"az Arasznak van egy Arpa nevű bal oldali mellékfolyója, amely érinti többek között Vajk települést..."
Az Arpa az Azerbajdzsánhoz tartozó Nakhicseván exklávé területén ömlik az Araszba, Vaik városka azonban az örmény szakasz mentén épült: 5458 persons, originally Soylan, from 1956–1994 Azizbekov, named for one of the few ethnic Azeris among the famous 26 Baku commissars. Tehát egy Vaik nevű azeriről kapta a nevét.
Prof Jean Przylusky has shown that Bahlika (Balkh) was an Iranian settlement of the Madras who were known as Bahlika-Uttaramadras i.e the northern Madras, living in Bahlika or Bacteria country. These Bahlika Uttara Madras are the Uttara Madras of the Aitareya Brahamana.
...Vahlika or Bactra-Zariaspa and, in modern times, as Vazīrābād or Balkh...
Szt. István Thietmarnál előforduló Waic nevét egyesek szerint Bajknak kell helyesen olvasni. (Benkő Loránd: Über den anderen Namen des ersten ungarischen Königs, Stephans des Heiligen; in: Studia Slavica vol. 52, Nr. 1-2, 2007. jún., 43–46.)
Korábban már történt utalás a többi párhuzamra: Balkh (folyó és város Baktriában, település a Kaukázusban), Melk/Mölk (erősség Alsó-Ausztriában), Balak mint a csanádi káptalan egy birtokrésze 1359-ben stb. Továbbá: Vâlgaš (Bologaszész, Vologaszész, Balaš) nevű parthus nagykirályok, Bulcsú, Balkhas-tó, Balkán, bolgár. Az 5602.- hsz.-ban összegyűjtöttük az Árpád-kori írott forrásokban előforduló személynévi párhuzamokat.
Most pedig felhívjuk a figyelmet arra, hogy a Nagy Lajos által megszervezett Moldva egyik vajdáját ugyancsak Balknak hívták, az 1359–60-ban uralkodó fejedelem kun származású ősét Máramarosból küldte ide Lajos király.
Shamsiddin Kamoliddin (Üzbég Tudományos Akadémia, Taskent)
On the Origin of the Place-name Buxārā
3. rész
In the 10th century the city of Buxārā also refered to Numijkath نمجكث or Bumijkath بمجكث as it was formerly named [al-Istakhri, p. 313; Ibn Haukal, p. 463; al-Moqaddasi, p. 40, 289.]. Consequently, the name Buxārā was not much ancient and appeared in early medieval period. Therefore some settlements of the Buxārā oasis, such as Baykand, Waraxshā, Wardān, Nūr, Rāmitan and Rāmush, were mentioned as “villages more ancient than city of Bukhara” [al-Moqaddasi, p. 282; Frye, 1954, p. 16 – 20).
El-tigin (Parmūda, Nili-khan) who was married on the Chinese princess, had established a Buddhist temple in Rāmitan, where he resided. It is known, that in 590 the Chinese queen, who was belonged to the house Chžow, made a rebellion against the emperor of the Suy dynasty. With the aim of getting support among the Turks, she made a treaty with Nili-khan (Parmūda), the governor of Buxārā [Bichurin, 1950, vol. 1, p. 240; Gumilev, 1967, p. 136]. It seems that marriage and arrival of the Chinese princess to Buxārā and further construction of the Buddhist temple in Rāmitan took place at the same time.
The Chinese princess, whose name was Sian-shy, given birth to Nili-khan (Yil-teguin) the son named Daman (Тамman). Soon after that Nili-khan has died, and she married his younger brother named Poshi dele (teguin). About 600 AD Poshi together with Sian-shy arrived to the Chinese Court yard and had been left there as a hostage. The Chinese princess Sian-shy did not came back to Bukhara and stayed in China up to the end of her life. After death of Nili-khan on the throne of Bukhara the son of Sian-shy named Daman (Таman) with title Nigyu Chulo-khan had been erected. In 614. Chulo-khan married the Chinese princess named Sin-i, and went for military service at the Chinese emperor. In 618 he was lost on war with Eastern Turks [Bichurin, vol. 1, p. 279-283].
Basing on the above mentioned data, it seems that name of Buxār originally was belonged to the temple in Rāmitan, and later it had been transferred on all area and on its new capital on a place of modern Buxārā. On the map of Buxārā made in the middle of ХIХ century3, the tomb of the Chinese prince (qabri-i pīsar-i pādishāh-i Xitā) had been mentioned [Muhamedjanov, 1965, p. 31–42], from which follows that the Chinese princess in the late period of her life lived in the city of Buxārā, where her “temple of idols” was situated too.
In this connection mausoleum of the Samanids in Bukhara4, which construction concerns to 9th – early 10th centuries is of interest. The planning structure of the mausoleum’s building represents the cubic volume topped with a dome and having a centric composition – 4 entrances with completely identic facades [Pugachenkova, 1968, p. 119]. The architectural image of this building represents an embodiment of a cosmogramme: a Square – a Circle [Bulatov, 2005, p. 36]. It was supposed that mausoleum of the Samanids repeat the form of a Sogdian lock [Pugachenkova, Rempel, 1958, p. 67] or pre-Islamic memorial kedh, widespread in the Sogdian architecture [Pugachenkova, 1962, p. 52]. According to another opinion, the building of the mausoleum represents a Sabian (Manichean) temple – observatory, devoted to a cult of the Sun, from which supervision over movement of the sun was conducted. [Bulatov, 1976, p. 71-77; Bulatov, 2005, p. 36]. Nearby the mausoleum of the Samanids there are archeological remains of more ancient building which floor has been decorated with figure in the form of concentric circles made from a bricklaying. It was supposed, that this building has been connected with a Solar cult [Bulatov, 1976, p. 91].
In our opinion, mausoleum of the Samanids was an exact copy of that temple which had been constructed by El - tegin for the Chinese princess. The rests of that temple is a fundament of ancient cultic building, which had been discovered nearby the mausoleum of the Samanids. The general lay-out of the mausoleum at the top view is exact reproduction of a Buddhist mandala [Mandala, p. 140].
3 Author of this map, which is in the archive of the orientalist P.I.Lerx (1827–1884), is unknown. It was supposed that it was made by the Uzbek scholar and writer Ahmad Dānish (1827– 1897). See: Suhareva, 1976, p. 132–148.
4 Pre-Islamic ancestors of the Samanids were descendants of Bahram Chubin from his marriage with the daughter of Parmuda (El-tegin)
"A természeti katasztrófától sújtott alföldi lakosság most ezekre a peremterületekre szóródott szét, ahol valódi életfeltételeit feladva elindult a szlavizáció útján. Aligha véletlen, hogy itteni uralkodóik is szláv nevet viseltek: Szvjatopolk kán, Prokuj gyula stb."
Fügedi Erik
Avarok és morva-szlávok
In: Archaeologiai Értesítő 1946–48, 312–338.
Csak egy kisebb részük vonult el Itáliába, ahol részben külön Zibedo, Zebedo(= Gepida) nevű falvakban tekepítik le őket a langobardok, részben pedig Alboin feleségének, Rosamundának a testőrségét alkotják. Rosamunda Kunimund gepida királynak a lánya volt, akit Alboin csatában legyőzött, s akinek sztyeppei szokás szerint ivókupát készíttetett a koponyájából.
No de mi lett a többi, itthon maradott gepida sorsa? Hallgassuk meg erről Bóna Istvánt: „Az avaroktól legyőzött, illetve a hadba nem vonult gepidák Gepidia egész területével együtt avar uralom alá kerültek. Az avarok valószínűleg nagy áttelepítéseket végeztek, nagyobb, zárt gepida közösségek fennmaradásáról Erdélyben temetők, a Tisza alsó folyása mentén bizánci írott források tanúskodnak. Kétes, hogy valóban olyan »keserves szolgaságba« jutottak volna, ahogyan azt a 8. század második felében Paulus Diaconus képzelte. Az avarok még csak le sem fegyverezték őket, a keletrómaiak ellen vívott háborúikban egészen Konstantinápoly 626. évi ostromáig nemegyszer hallani gepida egységekről, falvaikban megülték saját ünnepeiket. Maradványaik, ha hihetünk a 870 körül írott Conversio Bagoariorum et Carantanorum című salzburgi egyházi vitairatnak, még a 9. században is éltek a Szerémségben s a vele határos területen.”
A gepida egy kifejezetten kevert népség, számottevő "törökös" elemmel. A longobardokkal ellentétben a hun-avar (onogur) időszakban itt maradtak a Kárpát-medencében, és valószínűleg emiatt él közöttünk ma olyan sok Németh meg Tót vezetéknevű személy. Bár lehet, hogy az utóbbiaknak legalább egy része már szláv eredetű.
Az észak-afrikai Hunugur–vandál (Kängäresz) Királyság
Az észak-afrikai Hunugur–alán (Kängäresz) Királyság
S egy kérdés: ha az alánokról általánosan elfogadott, hogy a mai kínai határ mellől Eurázsia legkülönbözőbb vidékeire szóródtak szét az évszázadok folyamán, sőt Afrika északi part menti sávjába is jutott belőlük, akkor miért oly hihetetlen mindezt az avarokról vagy inkább a hun-avarokról tudomásul venni?
Shamsiddin Kamoliddin (Üzbég Tudományos Akadémia, Taskent)
On the Origin of the Place-name Buxārā
2. rész
It is known, that, in the 6th century AD the oasis of Buxārā was a property of Tardu-kagan (Sāwa-shāh, Shīr-i Kishwar), who was the son of the Supreme Turkic kagan Istami (Qarā Chūrīn). He was the uncle of the Sassanid šāhanšāh Xurmazd IV Тurkzāda on his mother line [Bel’ami, vol. 2, p. 248, 265; Firdousi, vol. 6, p. 656 – 657], because he was the native brother of the daughter of Istami-kagan which married the Sassanid šāhanšāh Xusraw I Аnūshirwān. According to Narshakhi, Shīr-i Kishwar ruled in Buxārā during 20 years and resided in Baykand. He had built the fortress of Buxārā, and also established some settlements in the oasis of Buxārā such as Маmastin, Sakmatin, Samtin and Farab. His son El-tigin (Parmūda, Nili-xān) also had established some settlements in the oasis of Buxārā, such as Iskijkath, Sharg, Faraxsha and Rāmitan. He was married on the Chinese princess who has brought from China a temple of idols and it was established in Rāmitan (Rāmtin) [Frye, 1954, p. 8]. Rāmitan was more ancient than city of Buxārā, formerly there was a residence of the kings, and after building of the city of Buxārā they moved there. In some books Rāmitan named also Buxārā [Frye, 1954, p. 16].
In the region of medieval Nasaf was mentioned a settlement named Nawqad Sāwa نوقد ساوه [an-Nasafī, Arabe, f. 59V; as-Sam‘ānī, Marg., f. 571R] which name can be connected with a name Sāwa ساوه. The. Supreme Turkic kagan Таrdu (Shīr-i Kishwar) is mentioned in the Arabic sources as Shāba شابة [Ibn Khordadhbeh, p. 40], and in the Persian sources as Sāwa-shāh ساوه شاه [Firdousi, vol. 6, p. 656 – 658]. The word sāwa or šāwa is a Baktrian title, which meant "a king" [Frye, 1956, p. 122; Harmatta, Litvinsky, 1996, p. 371]. From these data follows that Shīr-i Kishwar had established settlements not only in the region of Bukhara, but in the region of Naxshab too.
To a southeast from remains of Farabr on the hill named Qiz-qir near Amu-Darja river there are remains of a watchtower known as Ding of Аrslān-khān. This is the most ancient of the archaelogical remains in the region of Farabr [Маsson, 1966, p. 167]. If to take into account the information of Narshkhī, that Farabr had been established by Shīr-i Kishwar (Tardu-kagan) [Narshakhī, p. 17] which referred to also El – Аraslan, it is possible to assume, that this tower has been constructed at the end of 6th – early 7th centuries by him or by his son El – tegin, who reigned here after him.
Among the coins of the pre-Islamic rulers of Bukhara (VI - VIII centuries) there is a coin with portrait of a ruler with Mongoloid features (AV) and tamgha in the form
(RV) without any inscriptions2. It is possible to assume, that this coin had been minted by Таrdu-kagan (Shīr-i Kishwar) or his son El - tegin.
2 This coin had been found by on the historical city place Qanqa in the oasis of Tashkent and at present it is kept in the private collection of Andrey Kuzneysov in Tashken
A 4620.-ban már rámutattunk: Ennek a hun-avar kötelékben érkező bulak vagy blak népnek a nevét vették át az általuk leigázott, romanizált nyelvű pásztorközösségek a Kárpátok délkeleti lejtőinek tágabb előterében, és emiatt ezt a népnevet a hazai források több más latinos nyelvű etnikumra is alkalmazzák; Anonymusnál is szerepel pl. a vlasz forma. Kniezsa joggal állapította meg: „eredetileg az összes román (új-latin) népek közös neve volt” (Magyarország népei a XI. században; Kisebbségkutatás könyvek, Bp., 2000, 446. o.)
(RV) without any inscriptions2. It is possible to assume, that this coin had been minted by Таrdu-kagan (Shīr-i Kishwar) or his son El - tegin.