Másrészt ah hejesirás televan tejjessen hejesirasi kérdésekkel: mér kell hosszú „í”, „ú”, „ű”; mér nem „lessz”, „emlitessz”, „kissebb”,”eggy”;
Igen, de vannak különböző nehézségi fokozatok, mondjuk az "egy", az egy darab, gyakran előforduló lexikális elem, az ember megtanulja, és kész. A legnehezebb a mindenféle logika nélkül változó ortográfia, ez nagyrézt igaz a j-ly esetére, és nyelvjárástól függően különböző mértékben igaz az i-u-ü hármasra.
Én forditva látom a dolgot: azért „fáj” az „ly” elrontása, mert stigmatizált. A stigmatizálásra pedig nincs ok más, min hogy ijen az emberi termésszet. Ha kivennők az „ly”-t a rencerből, akkor annak más eleme lépne elő ijen stigmatizációs pontá.
Nem gondolom, hogy ez a nyelvhasználat minden rétegében igaz. Pl. az index fórumain (nem csak Magyarulez) tipikusan "jobban szeretik", ha úgy viszonylag hasonlítanak a szövegek a helyeshez, de senkit nem szokás piszkálni az elgépelésekért, hibákért. Azt gondolom, hogy itt -és sok más helyen- nem az alkalmazkodás megnehezítése a cél.
Ezér csak egy nagyon átfogó hejesírási felfordulásnak lenne „értelme és pozitív hozadéka”.
A nagyon átfogó se lesz tökéletes, pl. azért, mert még a beszélt művelt köznyelv sem egységes vagy állandó. Tehát ha igazán következetesek vagyunk, akkor nincs megoldás.
Csak szeretném megérteni az álláspontodat, azt mondod, hogy egy francia jellegű helyesírás és egy török jellegű helyesírás praktikus szempontokból ugyanazon a szinten van? Vagy: hogy mondjuk nem lenne érdemben "nehezebb" a magyar helyesírás, ha jelölni kellene a zárt-nyílt e szembenállását is?
(Esetleg lehetne egy átmeneti időszak, amíg mindkét változat (ly és j) megengedett... csak sajnos ez nem felelne meg a 'népakaratnak': mi azt várjuk, hogy a Központ mondja meg az egyetlen megengedett lehetőséget, hogy aztán diadalmasan lenézhessük azokat, akik nem úgy írják.)
Hogy mejk tantónéni micsiná, asztat én nem tuthassam, de jaz tény, hogy jelelleg még kizárólag az ésszerű számit hejesnek, és jelen állás szerint az ujj szabájzatba sem fakultatív módon fok kerülni. Hogy mennyi átmeneti időszak lesz a mindennapok- és iskolákba, asztat én szintén nem tuthassam. De ha valaki jövőre lessz első elemista, annak nem érdemes átmeneti időt adni, hiszen ő már az észszerűt fogja tanulni, inkább a felsősöket fogja erősen érinteni, abba viszont a tantónéniknek nem lessz beleszólása.
> attól, hogy nem lehet 100%-osan következetesnek lenni, a lépésnek lehetne értelme és pozitív hozadéka.
Azontul, hogy beugrottam egy reglámniknek, amikor elősször reagáltam, továbra sem látom értelmét és pozitiv hozadékát sem. Mer aj jappán iskolásoknak sokkal sujossab tejjessen hejesirási kérdésekkel köl szembesülnük, mégis megtudnak tanulni a ziskola végére minden szükséges mást is. Tehát a probléma, amit emlitessz, nem valós probléma. Sőt lehet, hogy tanullási hozadéka is van más térenn.
Másrészt ah hejesirás televan tejjessen hejesirasi kérdésekkel: mér kell hosszú „í”, „ú”, „ű”; mér nem „lessz”, „emlitessz”, „kissebb”,”eggy”; miért nem „azomban”, „külömben” stb. Ezek közül kiemelni eggyetlen elemet, aj „j” ~ „ly” kérdést, tejjessen áltevékenység. Ráadásul azzal, hogy „ahogy ejtjük” (snem is, „ahogy ejtyük”).
Irod: „ly nélkül is lenne elég alap a stigmatizálásra, de az ly elrontása annak is "fáj", akinek nem kifejezetten ez a célja”. Én forditva látom a dolgot: azért „fáj” az „ly” elrontása, mert stigmatizált. A stigmatizálásra pedig nincs ok más, min hogy ijen az emberi termésszet. Ha kivennők az „ly”-t a rencerből, akkor annak más eleme lépne elő ijen stigmatizációs pontá.
Ezér csak egy nagyon átfogó hejesírási felfordulásnak lenne „értelme és pozitív hozadéka”. Minden más puszta maszatolás, meg a felvetői önmegvalósitási homokozója.
A művelt köznyelv így is, úgy is tanulandó. Így is, úgy is lesz egy jelentős réteg, amelyik ezt nem tudja elsajátítani, és akit az ebben szerencsésebb középosztály stigmatizál. Ehhez képest most ennek a középosztálynak egyes tagjai picsognak amiatt, aminek a megtanulása pedig nekik derogál.
Ez teljesen így van :D .
De talán az sem teljesen mindegy, hogy ezt a köznyelvet milyen könnyű elfogadható szinten elsajátítani, hány iskolai nyelvtanóra megy el erre pl.. A j-ly szembenállás majdnem teljesen helyesírási kérdés, a nyelvjárásokat beszélők elsöprő többségének - a dunántúliakat beleértve - nem volna nehezebb az ly helyett j-t megtanulnia. Persze, ly nélkül is lenne elég alap a stigmatizálásra, de az ly elrontása annak is "fáj", akinek nem kifejezetten ez a célja - mert látványosan eltér. És egy nagyon szűk csoportot leszámítva mindenki hibázik benne időnként.
Összefoglalva: attól, hogy nem lehet 100%-osan következetesnek lenni, a lépésnek lehetne értelme és pozitív hozadéka. Más kérdés, hogy szerintem ma már ez esélytelen.
Én úgy látom, nem írnak semmit a „Írjuk a j-t ezentúl pontosan, szabadon, ahogy ejtjük, ahogy egyszerűbb!” leaden kívül.
De a problémát merőben nem gondolta át az, aki ezt így odabökte. Ám jól van, legyen, de a következő kérdés az lesz, hogy a „vajon” szót vajon hány j-vel kell írni? Mert vannak olyanok, akik hosszan ejtik: „vajjon”. És a dunántúli, aki a „melyik”-ben nem is j-t ejt, az miért írjon „mejik”-et, ha „mellik”-nek mondja?
A művelt köznyelv így is, úgy is tanulandó. Így is, úgy is lesz egy jelentős réteg, amelyik ezt nem tudja elsajátítani, és akit az ebben szerencsésebb középosztály stigmatizál. Ehhez képest most ennek a középosztálynak egyes tagjai picsognak amiatt, aminek a megtanulása pedig nekik derogál.
Rendben, töröljük el az ly-t, de akkor legyen elfogadott a kettőshangzót leírása („Sziep vout a film.”), de a suk-sükölés is („Nem kő taniccsuk mán a hejesirást”).
A kettő szóalak használata jelzős szerkezetben. Néha ugyan segíti az egyértelműsítést, nehogy félrehallják hétnek, de nem a legszebben hangzik.
A kettő elsősorban állítmányként, alanyként, tárgyként, határozóként használatos, a két pedig mennyiségjelzőként, illetve a -szer ragos alakban és annak származékaiban.
Gyanítom, hogy a sajt esetében az "előállít"-nak van némi köze a német "herstellen"-hez, a csibész előállítása viszont a valaki/valami (pl bíró) elé állításból rövidült, majd torzult.
A hangforrás közel van a fülemhez, de azért körbenézek, hátha van egy öregasszony körülöttem, de nem, nekem szólt a kérdés. Egy erős negyvenes férfi szólt egy húsz évvel fiatalabb hasonló neműhöz.
Nekem ilyenkor a szőr feláll a hátamon. Hasonlóképpen mint amikor édesapám a telefonban gátlástalanul lecsókolomoz és letetszikel fiatalabb nőket.
2013-ban két esetben tudom tolerálni a tetszikelést:
- 12 évnél fiatalabb gyerekek esetében.
- Idős asszonyok vagy különösen idős urak megszólításánál.
Éppen ellenkezőleg, az irodalom a /ts/, ill. /tɕ/ fokozatot a vulgáris latin utolsó közös állapotának tartja: ebből fejlődtek a nyelvek külön életében az eltérő /s/, /θ/, /tʃ/ hangok.
A németes ejtés az észak-itáliai nyelvjárásokból származik, amelyek közül több megőrizte a /ts/ fokozatot. A korai német értelmiség (miként a magyar is) a bolognai egyetemen tanult, és bolognai kiejtésben sajátította el a latint. Az alább következik a miatyánk bolognai és irodalmi olasz változata. Aláhúzással jelölöm az irodalmi olasz /tʃ/-jének megfelelő hangokat (a bolognaiban a szó végén lehet /s/, egyébként /ts/).
Bolognai: „Pèder nòster, ch't î int al zîl, ch'al séppa santifichè al tô nómm, ch'ai véggna al tô raggn, ch'ai séppa fâta la tô volontè, cómm in zîl, acsé anc in tèra. Dâs incû al nòster pan d ògni dé, e dscanzèla i nûster dèbet, cme nuèter a i dscanzlän ai nûster debitûr, e brîsa lasèr ch'a cascaggna in tentaziån, mo lébbres dal mèl. Âmen.”
Olasz: „Padre nostro, che sei nei cieli, sia santificato il tuo nome, venga il tuo regno, sia fatta la tua volontà, come in cielo così in terra. Dacci oggi il nostro pane quotidiano, rimetti a noi i nostri debiti come noi li rimettiamo ai nostri debitori, e non ci indurre in tentazione, ma liberaci dal male. Amen.”
Így igaz. Viszont a latinban csak a középkori latin németes változatában "c" az ejtés.
A klasszikus latinban a c az mindig "k" ejtésű. Tehát macedonia = makedonia, cicero = kikero, ceasar = kajszar.
A vulgár latinban magas magánhangzók előtt "cs" vagy "sz" lett - az előbbi Itáliában, az utóbbi máshol. A "c" ejtés inkább kései germán találmány. Érthető okokból Magyarországon a germán-latin ejtés terjedt el. Viszont a katolikus egyház az olaszos változatot használja, Magyarországon is.
