"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Nádasok zúgása, hajlongó jegenyék Gyermekálmaim viruló tanyája! Melynek fölötte mosolyog az ég, És festi vizeit szürkére, barnára; Olykor, úgy tetszik, csupa habarék S uszó felhők az örökös nyája: Sárga partok közt hol szilaj, hol lomha, Vigyetek el engem gyermekotthonomba!
Ültessetek az agyagpart tövébe, Melyből gyurni lehet sok szép alakot És álmodni hosszan - se hossza, se vége, Akinek isten álmokat adott. Nekem adott, dicsértessék érte! Világlelkek hozsannát zúgjatok, Nem minden sziv dobog olyan fennen, Mint mellyel az égiek megáldtak engem.
Hallottátok hirét hires Ároktőnek, A csegei révet vaj' ki ismeri? Ott a Tiszán is délibábok nőnek És egyik szin a másikat veri. A telegráfot hitták hirverőnek, Uj szó; szörnyen örültek neki. Mind gyermekemlék, ámulat, csoda, Ó mehetnék bár még egyszer oda.
Mohos fatörzsre telepedtünk ketten, Az őszi napnak hüvös hajnalán És vártunk, vártunk, mintha csak lesben, Én és viruló arccal az édes anyám. Kicsi testem keblén melengettem, Oly édes volt pihennem oldalán, Közben ezer csók hullt fejem bubjára, Csókon növekedtem, sohse voltam árva.
Szemünk folyton távolban kóválygott, Én akkor csöpp tudatlanka még, De anyuka folyton édesen mosolygott, És ő nyilván tudta is miért. A délibábok mindig oly bolondok, Csillog-villognak, ugy hogy szinte sért: Szivesen laknak a Tisza vizén, Mely oly lágy, oly puha, akár a remény.
És az a sok szárnyas, amely fenn himbál! - Mondják, hogy olykor látogatóba Vendég is jön és pontba ide talál, Mintha csak ezeregyéjszakai szóra. Mesék madara a hires kék madár, Amely rejtelem, titok sok ezer év óta, Mikor köszönt be csillogó-villogó csőre, Soha senki se tudhatja előre.
S Ároktő ott bujkált a szemünk előtt, A vizimalmok vigan kerepeltek, A távol hol enyészett, hol ujra nőtt, S a vadludak a partokon legeltek. Egyszer csak szemünk elérte a tetőt És a szinek még folyvást át- meg átvedlettek S im felbukkan egy csolnak és rajta egy alak, Egy dzsin vagy annál is hatalmasabb.
Mert olyat nem látni csak mesekönyvbe, Perzsa legendák homlokzatán, A Sahname rimeibe öntve, Firdusi virágos kertjében talán. Csolnak fenekén, mint a rab a börtönbe, Négy evezős izzad buzgón, szaporán, Mintha vasból volna kemény izma És márványból a bagariacsizma.
S a csolnak visszazökken partot érve S anyám odaront és sirva fakad, Reáborul a dalia mellére, - Egy lázas, izzó, hosszu pillanat. Szinte fennhangon lüktet szivverése, S az öreg kérdi: "Mirjám, a te fiad?" S fejemre teszi két kezét megáldva, Mint hajdan az ősöknél volt szokásba.
S az áldás megfogant és hatott tovább, Kegyetlen, szörnyü, bübájos erővel, Hatott egy hosszu müvészéleten át, Mely félig izgalmas volt és félig dőre. Mely hiu lázban emészti önmagát, S hosszu árnyakat vetit előre. Örök kétségek, lelki hányatások, Eltörülhetetlen beékelt rovások!
S érzem ez áldás keserü nyomát, Még ma is életem alkonyatán. S érezni fogom talán még odaát, Tulnan is, ha már éj borult reám. Ha parthoz ütődött a könnyü naszád Fekete zászlóval fönn az árbocán, Érezni fogom és tán meg is siratni, Ha majd egyszer mindent itt kell hagyni.
titokzatos és megható varázs van. A fák rikító, szilaj színei, a harsányrőt lomb a halk hervadásban, a komorodó, fáradt föld felett a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán, a le-lecsapó borzongó szelek, melyek mögött már tél sejlik s vad orkán: mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk, hogy: a fájdalom fenséges szemérme.
Szép napot, kedves vers- és természetszeretők! Ha megengeditek, néha betennék egy-egy szép verset. :)
~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Juhász Gyula
Áldás a fenyőkre
Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak, Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak, Madár szólt, virág nyílt mindenféle ágon, Ti állottatok csak árván a világon.
De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van? Ti maradtatok csak örök virulóan. Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek, Néma hirdetői örök Szerelemnek.
Ne bántsátok a lombokat:
Susogta George Sand a halál előtt.
Nem értették meg, én megértem őt.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd nőjenek, viruljanak az égre,
Hadd mosolyogjanak napban, esőben,
Hadd ringassák a békés fészkeket,
Küldjék magasba a rigók dalát.
Hadd boruljanak össze boldogan,
Ha alattuk a szerelem tanyázik,
És hadd terítsenek álompalástot
Az élettől elfáradt vándorokra.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd játszanak alattuk gyermekek,
Akik az első lépést most teszik,
Tipegve ismeretlen cél felé,
És hadd pihenjenek meg a halottak
Zöld sátraik alatt a rögök ágyán,
Ne bántsátok a lombokat, ti élők!
Hova tűnt a sok virág, Mi nyílott hegy-völgy réten át. Hova tűnt a sok virág? Elhervadt régen. Hova tűnt a sok virág? Lányok téptek bokrétát. Mondjátok mért van így, Mondjátok mért van így?
Hova tűnt a sok szép lány, Annyi rémült év után. Hova tűnt a sok szép lány? Elhervadt régen. Hova tűnt a sok szép lány? Gyűrűt váltott mindahány. Mondjátok mért van így, Mondjátok mért van így?
Hová lett a sok virág? Szirmaikon féreg rág, bibéjükbe csiga mász, hol van már a régi nász? Piros pipacs göndör szőre, hol van már? És a kemény duzzadó répa! Megrágta azt is az Ősz, a részeges, a léha.
Október
Szüret tüzei égnek, Szólnak szüreti nóták S a szőlőhegyek hátán Venyige lombja pirkad És megszépül csöndesen Az egész mulandóság.
Szüret tüzei mellett Próbáljunk melegedni, Szüret nótái mellett, Míg venyigelomb pirkad, Próbáljuk meg csöndesen A tavaszt elfeledni!
Enyém e dalos ősz most, Enyém az őszi pompa, Enyém e bús mosolygás. Venyige lombja pirkad És megszépülsz csöndesen Bánat, nagy őszirózsa!
KARAFIÁTH ORSOLYAPROFÁN PALETTA
(Izsák Sipos Szilárd képeihez)
A rét
Szerelmes nő ruhája.
Az ég – a földbe fonva.
Látod, gyűrődik, omlik,
de hol szegélye, korca?
Hibáját hol találod?
Megsérül-e a minta?
Fonákja, színe egy.
És egy a széle, hossza.
Ha strassz, ha csillag: ék.
Ragyog. Kitől tanulta?
Csak nézd. Rögben libeg
a felhő-kelme fodra.
