Színes szavaidnak édes mérgét iszom,
ha ajkadról lengve kel életre a vágy
az est ráncába búvó sérülékeny titkom
megnyílik előtted, mint új bizonyosság...
Színes szavaidnak édes mérgét iszom, ha ajkadról lengve kel életre a vágy az est ráncába búvó sérülékeny titkom megnyílik előtted, mint új bizonyosság…
szoros ölelésed nemes muzsikája szívritmusod tánca őrületbe kerget versvirággá serken vörös nyoszolyája szirmát hullajtja, majd átadja a szélnek…
...az életed tele van csodás dolgokkal, csak eddig eltakarták szemed, nehogy meglásd a világ szépségeit és kivágyódj a lélekmezők egyszerűségébe, de ígérem, együtt megtanulunk újra látni, és örülni az apró életszépségeknek...meglátod a bújtatott virágot a kopáran szikkadó tájban, színeket élvezel a fekete-fehér mában, dallamot írunk az égen fontolva haladó napsugarakhoz, színes szirmokat számolnánk, amelyek játszva a bársony szellő hátán lovagolnak...élvezd angyal-léted, mert olyan különleges tüneménye vagy a világnak, hogy félőn piheg szívem minden szempillantásomkor, nehogy oly illó gyönyör legyél, hogy mire újra nyílik tekintetem, már csupán csillámfényű tollad hátramaradt nyomát lássam...ez a zord világ mérgezni vágyik a szépséget, de tiszta lelkű gyönyörűséget, embernek maradott lény-képet összetörni nem tud, kíméletlen vasöklével zúzni akarja, és párszor földre sújtja megtépázott szárnyaiddal kűzdő tested, de végleg porba gyalázni nem mer, mert olyan nedüt adsz a szomjazó léleknek, amelyet végleg eltörölni oly halálos vétek lenne, ami a végromlást visszafordíthatatlan sorvadássá gyorsítaná...nem maradna, csak egymás szókaszabolása miatt vergődő haldokló lelkek képmutatása, emberi álarcok mögé rejtett gonoszságok széles, színes palettája, amelyből ördögi festőművész-kezek alkotnának fájóan torz képeket...ez volna nélküled...szeretlek, mert oly gyönyörű EMBER vagy...és ebbe vetett hited magadra nem hagy soha; emelt fővel, ajkaidon "néma sikollyal" tűröd, ahogy érző szíved egy pillanatra meghal, majd újjáéledve hatalmasat dobban...és tovább él...angyal-alakban...
Ha lehetnék húrja a gitárnak,
mely léted dallamát ontja,
ha lehetnék a Sorsod kötetének,
akárcsak egy csonka sora,
minden lennék...
Ha lehetnék alkonyokat hívó köd,
és vigyázó fénysugár, mely álmodon őrköd,
ha lehetnék fájdalmad gyilkosa,
rügyfakasztó tavaszod cinkosa,
minden lennék...
Ha lennék ládikó, melyre emlékeid bízod,
a szívedet őrző fátyolfényű titok,
lennék hang, mely némán csendül benned,
lennék örök szerető benned és bennem,
Az éj árulkodó pufók holdja még fel sem jött az égre, már a reggel hasadását várom, ahogy a fény átkúszik a köd fátyolosan nőies testén, átsiklik és megpihen sík vidékek tetején...tejfölös álmossága hamarosan szertefoszlik és megadja magát a napsugár utolsó „szezonzáró előadásának”, hogy aztán büszkén és fenségesen vonulhasson vissza hónapos magányába…
A köd ájtatos sejtelmessége sosem nyugtatott meg, de a reggelt hordozza magában, a reggel pedig szívem éledését, megnyugtató hazatérésemet otthonomba...ez a boldog tudat átível minden fájdalmas órán, arcába nevet minden ártó, evilági kórságnak, és legyőzi a negédes örömöt az éjjeli égbolt szeplőinek fényessége felett...és mire gondolataimból feleszmélek már rám hullott az éj ezüst szálú palástja, hiszen a hatalmas kerek holdmosoly sugara a nappal érzetével csapja be hajnalt vágyó szívem, de örülök így is, mert a fénylő gömb arcában felsejlik a kedvesen angyali zöld szempár, ahogy éji barátnőjét kémleli…és akkor nyugtalan szívem csillapszik, mert pillantása ölel a vágyott reggelig...
...hamarosan csillagok gyűlnek, és a csendpólyába bugyolált est némán, legyintve köszön, akár egy ismeretlen ismerős. Ahogy a holdsugár átfesti a liget összes fáit, ezüst permetet szórva félig meztelen testükre, játszi kedvvel fesd át Te is az életemet, színesítsd ki, hisz megvan hozzá az angyali képességed, hogy mennyországgá változtasd földünket…
...ha a csalódás fojtogató könnyeit hinti eléd az Élet, mondj köszönetet érte, hogy nem a hosszan tartó vakság szegődött melléd, szobád gyertyafény-sarkába taszítva, miként a hold folyamatos körforgása közepette mindig csupán az új éjszaka közeledte éltet, és várakozva, a megváltoztathatatlan kővé dermedt mozdulatlanságát vágyod feloldani; reméled, a holnap majd más lesz…mert minden holnapod mást ígér, de valósággá csak akkor válik, amikor elengeded az árnykép visszahúzó kezét, kitárod önmagad széles tollszárnyát, és biztos talajtól messze rugaszkodva vetnéd szemed gyermekien csodálkozó pillantását az évek óta elzárt világra, s csodás vágyszirmok finomságára esnél szét új életed kapujában...
Olykor pokol mélyéből vágyakozva pillantok fel,
Angyalok lágy muzsika-szavát szomjazva,
tudván, hogy gyarló és esendő létemnek
megtisztulva kell eléd borulnia,
ha kiérdemelni vágyik,
hiszen a Sors olykor hazug mosollyal
koncot dob elém,
és elhinti lelkemben a reményt,
elérlek egyszer teljes valómmal
és hozzád méltóvá még formálhat
a benned gyökerező jóindulat...
A világ riadt csendében álmodom kettőnk zenéjét, a hajnali köd színtelen sűrűjében, álmodom a vadvirágok színeit, s mint rajz őrizte képet, átnyújtom Neked… Tedd el, melegénél olvadni fog újra, a múlt széjjelfagyott szíve.
Nézd, Kedves, a színek örök igazát, a fekete önmagában csak halál, de ha mellérendeled az ősz palettáját, csodát alkotva festesz ábrándokat, álmok tengerének hullámcsúcsára pompázatos tajtékokat…virágot a fáradt szem elé, hogy még a tél önző érkezte előtt kiélvezd a világmindenség csodálatos fényét, tenyeredbe véve átadd a szeretett lénynek, s megtanítsd neki, a színforgatag képek vele beszélnek, átadják a vágyak igazát és a lélek pillangószárnyakról aláhulló csillámpor varázsát...
Felolvadni vágyom egy könnycseppedben,
hogy érezhessem, létem milyen volna Benned,
rohanó utam során, amint barázdát vések arcod
gyönyörű tökéletességébe
nyomomat csupán én látnám,
ahogy illó sós kristályként tenyeredbe cseppenve megpihenek.
Kezedben elnyíló rózsaként,
haldoklásomban,
utolsó emlékképem mosolyogva együttérző tekinteted legyen,
ahogy gyászolod a született múló szépséget,
szirmaim lépteid előtt utat rajzolva vezetnek
utolsó foszlányaként tovatűnő pillanatképemnek.
Felcsendülő harangszóként szállok tova
minden nap delének érkeztével,
a tiszta fényű idő szellőlovasaival
vágtáznék a nappalok egén,
hogy Rád találva
ne csak az éjjeli hold lehessen örök bizalmas társad.
Otthoni mécsesek táncoló tüzének sárga fényével
falra festeném a szerelem árnyképeit,
ahol didergő szívem félelmei
szavaid melegében olvadnak fel,
és a fahéj illatú őszi éjszakában,
önmagam fodrozódó víztükre
...ha az éjben gyűlt harmatcseppeket láncra fűzhetném, és átadhatnám Neked, akkor sem tükrözné vissza tisztaságodat, és a lelkedben lakó gyöngyházfényű szépséget...
Míg érintem a fehér, puha selyemkezed és zöld-arany íriszed csak nekem mosolyog, míg ajkadnál a szíved beszédesebb s a mosolyod körül felcsillan a csókod,
míg így tartasz forrón, szorosan átölelve s néma éjlepelként borítod be testem, míg csak körülötted kószál képzeletem s a ki sem mondott szavad már ajkaidról lesem,
míg benne vagy a versem forró melegében és visszanyerem általad rég elveszített hitem, míg falevélként úszom csókod tengerében hihetetlen boldogság járja át a szívem.
...a harc, ami a jó és rossz között van, kerüljön el végleg minket, boldogságot és békét hozni vágyom lelkedbe, amely tiszta, mint a lehullott hó vakító paplansága, és igaz, amilyen őszinteséget nem bírnak elviselni a kárhozott világban...de ha tüzet vetnek Rád, akkor kovácsként megszelidítem, és liliom alakban megszilárdítva átnyújtom Neked; ha sárral dobálnak jó kertészként eldolgozom a virágok ágyába, és a koszos szenny helyett csupán szirom szépséggel támadhatnak ellened; ha kell átállok a sötét oldalra, vértem levetve vonulok a harcba, de mindvégig EMBERNEK maradva...Teérted.
…milyen jó volna, ha ez a sok színes pillanat mellyel megajándékozol, örökre megdermedne, megkövülne, hisz akkor ez a lelki-béke, ez az öröm, mindörökre nálam maradhatna, örökre itt őrizhetném, lecsukott szemhéjam mögött… Megnyugvást hoz életemben a jelenléted, ha mellettem vagy, szemem nem issza többé az engem bántó szavak olvadt ércét…nem engeded, hogy mellkasomon viseljem el mások által rám erőltetett skarlátbetűt.. kirántottad a melyből az önkínzó tudatomat, hogy szívedre borulva végre megpihenhessek… Köszönöm, hogy létezel…
Ej, az önfejű reggel
féltékenysége
szürke takaróját levetve,
beterített minden megmaradt
ébresztgető melegséget,
amit virágcsokorként
vágytam összegyűjteni Neked,
majd gőzölgő kávéd felett,
meglesni sugárzó zöld szemed,
ahogy rácsodálkozol az ősz elmúlásának
gyorsuló lépteire,
ahogy felfedezed a megújulásba vetett hitet,
s összetört légvár-világ darabkái között,
karom üres fonatát selyem-körvonalad
melegsége járja át,
ott átnyújtok mindent, ami vagyok,
...a felhők fodros bárányába bújva figyelném minden léptedet,
s az ősz mámoros színeivel varázsolnám köréd a tiszta csöndet,
amiben biztonságodat leled,
és az éj sötétjét,
amelyben kinyílsz,
mint tavaszi hajnalon a hóvirág szűziesen fehér szépsége...
Ahol csonka szavak befejezetlen hagyják
gondolatkoszorúk íves hajlatát,
és Rád nehezedő valómmal
foltozom meg az éj suta vallomását,
ott vagyok otthon,
mert ott vagy velem,
konok ébrenlét és álomszerűségek közepette
Örvénylő érzést, mitől
Recsegve merül alá kövesült eszmék bárkája,
Öngyilkossá válik az előítélet,
S megsemmisülve borulok sorsom lábai elé,
Lélekharangok zúgó áradatában
Imám gyönyörébe foglalnám
Lelkem egyetlen
Igaz hitét,
...hamarosan csillagok gyűlnek, és a csendpólyába bugyolált est némán, legyintve köszön, akár egy ismeretlen ismerős. Ahogy a holdsugár átfesti a liget összes fáit, ezüst permetet szórva félig meztelen testükre, játszi kedvvel fesd át Te is az életemet, színesítsd ki, hisz megvan hozzá az angyali képességed, hogy mennyországgá változtasd földünket…
…milyen jó volna, ha ez a sok színes pillanat mellyel megajándékozol, örökre megdermedne, megkövülne, hisz akkor ez a lelki-béke, ez az öröm, mindörökre nálam maradhatna, örökre itt őrizhetném, lecsukott szemhéjam mögött… 
