Csak bot és vászon, de nem bot és vászon, hanem zászló.
Mindig beszél. Mindig lobog. Mindig lázas. Mindig önkívületben van az utca fölött, föllengő magasan, egész az égben, s hirdet valamit rajongva. Ha már megszokták és rá se figyelnek, ha alszanak is, éjjel és nappal, úgy hogy egészen lesoványodott, s áll, mint egy vézna, apostoli szónok a háztető ormán, egyedül, birkózva a csönddel és a viharral, haszontalanul és egyre fönségesebben, lobog, beszél.
Lelkem, te is, te is - ne bot és vászon - légy zászló.
Szervusz kedves Jávorfácska, szívből, örömmel köszöntelek.:) Köszönöm szépen az idézeteket. Megjegyzem, mert az életben még segíthet. .............
"Az életet ne úgy tartsd távol magadtól, hogy elbújsz előle, mert észrevétlenül utánad kúszik, vagy váratlanul összeroppantja rejtekhelyedet." Weöres Sándor
fatörzseken hasadnak fel az évek s gyűrűket rajzol beléjük minden év bennem is évgyűrűk gyűlnek világos, sötét, világos..., sötét...
falevelek hullanak lebegve mint szelet vesztett papírsárkány földre érnek és elenyésznek ilyen levél minden évem s kérem a szelet fújja még, fújja még tovább..., tovább...
Száraz dobbőrön pörögnek a napok, püffedt hasú hordókban Krisztus vére. Egyre csak nőnek, nőnek, a szótorlaszok megkísért csikasz éjszakák réme. Az árokparton térdeplő bokrok mögül égő tarlók kárhozati füstje árad. Rokka orsóján kócos angyalhaj pördül, egy szegény ördög ereszti a szálat. Fülünk nincs hozzá dallamot hoz a szél, szitált szavakon kövesedik a bánat.
Úgy jön az ősz, mintha először jönne. Elkésett nyári virágok homálylanak a ködben. Vedlenek a fák, ritkulnak a lombok, pókszőtte ökörnyálba ütközik a homlok. Keményfejű diók koppannak reggel, délben, este. Az alkonyi hűvös elől szavak bújnak a versbe.
nagyon messziről a messzibbnél is túlról mintha anyám szólna vélem hangját hallani s mintha valamitől óvna akár az egykor-volt hajnali kelések idején minden út előtt ősz - s tavasz között
közeledő csillagok előtt hullámzik a csend egymásba szakadó erők rajzolják ki a végtelent vagy a végest a nemtudhatót ami valótlanságában él s vallatja a mindenhatót a teremtésben mi volt a cél mi az örök ha szerteporlik a szikla és az ember teste a tenger még meddig morajlik s meddig lesz nappal és este
azt a kevéske fényt kiérdemelni az őszi ég szelíd magasát s alatta az áldott csendet ezüsttel befedni hogy megmaradna túl a lehajló horizont megett ami csak sejtés s nem valós távol terek s tengerek kinyílt végtelenje ezt a kevéske fényt látni még ahogy elér szemedből szemembe
A versek még valaki szeszélye szerint egymás mellé elé és mögé kerülhetnek de a költők már szét: ki a hallgatásba ki a fecsegésbe s szívükbe beköltözik Arion meggyilkolt delfine kiomló vére ott áramlik és bolyong a melegebb tengereken.
Talán még a versek... a versekben a legárvább hangok a közös betűk a néma ó-k és a gyönge ű-k esőként suhogó l-ek átszólnak a Dunán hogy „szörnyű idő" bár sehol az ellen csak egy tölgy hajladozik gyönyörű verset a Szigeten alatta egy anonim ifjú Arany János.
Késő van. Talán aludni fogok. Mielőtt behúnynám a szememet, Nehezen szerzett nyugodalmamat Szeretném megosztani veletek, Testvéreim a végtelen világban.
Ma kiderült, ma csillagokat láttam, Ma rendet láttam, és harmóniát. Mielőtt behúnynám a szememet, Elvégzem még ezt a vigiliát. Ajtótokra varázs-jelet vetek.
Leborított lámpámat: lelkemet Ajtóitok előtt meghordozom Halkan, halkan, lábujjhegyen megyek, S magam módján talán imádkozom: Aludjatok, szépet álmodjatok.
Gyermek ne ríjon, anya ne remegjen, A lány lássa meg első kedvesét, Az öregek hadd kalandozzanak Emlékeik honában szerteszét. A férfi lássa célnál önmagát.
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk? Bizony bíbor és bronz és arany És örökkévaló szent szépség vagyunk. Ahogy halódunk, hullunk nesztelen: Bizony, e világ dőre, esztelen Pompájánál nagyobb pompa vagyunk. Nem történhetik velünk semmi sem, Mi megronthatná szép, igaz-magunk. Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk S ha alászállunk: vár a hűs avar, Testvér-levél testvér-lombot takar, Ott is otthon vagyunk. Ha megkeményedünk és megfagyunk: Zuzmara csillog rajtunk: hermelin. Bíbor után a fehér hermelin. Bizony szépek vagyunk. Látjátok feleim, hogy mik vagyunk? Ha végre földanyánk része leszünk, Ott is szépek leszünk, Ott is otthon leszünk. És árvaság csak egy van, feleim: Az erdőn kívül lenni. Otthontalannak, hazátlannak lenni. Nagyvárosok rideg utcakövén A széltől sepertetni. Sok más szeméttel összekevertetni. Árvaság csak ez egy van, feleim. S amíg itthon vagyunk: Bizony bíbor és bronz és arany És örökkévaló szent szépség vagyunk.
