Mindenkiről van topic / kazárok,szkiták,vikingek,szarmaták stb... azt hiszem az avarok is megérdemelnek pár szót, ha másért nem a kengyel megismertetéséért, és a sok szép műtárgy
miatt...
Priszkosz majdnem száz évvel korábbi híradása alapján felvetődik a kérdés, melyik kapun engedték be a Szászánidák azokat az avarokat, onogurokat, szárogurokat stb., akik az 555-ös névlistán szerepelnek. Beengedhették őket az Alán- vagy Derbenti-kapun is - attól még a türk kagán igényt formálhatott az avarok feletti uralomra, a keleti avarokhoz fűződő kötődéseikre hivatkozva.
"a kapukon belül vannak: būrgārē, ... allānājē, ... a Ddw népéhez tartozók, ... ūngūr, ... ūġār, sāber, būrgar, kūrtargar, ābār, kāser, dīrmar, sarūrgūr, bāġarsīq, kūlas, abdel, eftalīt, ez a tizenhárom, sátrak alatt lakó, a jószág, a halak és vadállatok húsából, valamint fegyverekből élő nemzet"
Szíriai Mihály azt is elárulja, hogyan tudtak a kapukon belülre kerülni: "A törökök ... lakóhelye északkeleten terül el ... csakis két, kapuszerű helyen jöhetnek ki az ottaniak, és mehetnek be, akik akarnak. Ezek egyike Perzsián túl, keleti vidéken fekszik, másika északon, Ibériától befelé. Ebben hatalmas erődítmények vannak, s az a kapu, amelyről azt állítják, hogy makedóniai Nagy Sándor parancsára épült abból a célból, hogy az ottani nemzeteket a kivonulásban megakadályozza ... Minthogy ... csak azon a két helyen tudnak kivonulni, mikor a tőlük kijjebb levő királyok szorult helyzetbe kerülnek, (csak) annyi férfit engedtek közülük kivonulni, amennyit (éppen) akartak, hogy az ellenségeikkel folytatott harcokban velük legyenek, utána pedig újból hazájukba tértek vissza."
A két kapu egyike a Kaszpi-tengertől keletre, a másik attól nyugatra keresendő a szászánida erődrendszeren, az avarokat is feltehetően ezeken a kapukon hívták be zsoldoskatonának.
De - mint Baski előadásából kiderül - gyakorlatilag bármelyik környékbeli törökös műveltségű etnikum hívhatta Vaskapunak a Derbenti-szorost, akár az avarok is, méghozzá már 555 körül.
Baski Imre: "a leghíresebb Vaskapu kétségkívül a türk feliratokban szereplő és az imént említett hegyi átjáró, amely Transoxaniában a Baysun-tau hegységben található, közel a mai Derbent nevű faluhoz, a régi Szamarkand-Tirmiz (Termez) út mellett. Legkorábbi említése Hszüan-cangtól, a híres kínaí zarándoktól származik, aki 630-ban haladt keresztül a szurdokon és arról így írt: Délkeleten, a hegyek között, közel kétszáz lit tett meg és bement a Vaskapuba. A jobbról és balról emelkedő hihetetlen magasságú, egymással párhuzamos hegyek közötti szorost nevezték így. E hegyeket csak egy felettébb keskeny és ráadásul meredek szakadékokkal szegélyezett ösvény választja el. Itt a hegyek mindkét oldala vas színű kőfalnak látszik. Az átjáróba pedig egy vassal megerősített kétszárnyú kaput helyeztek el. A kapuszárnyakra meg egy sor vas kolompot akasztottak; ennek az átjárónak azért adták a mostani nevét, mert nehéz volt rajta átjutni és mert nagyon jól védték. Később ez az átjáró kötötte össze a Folyóközt a Balh környéki területekkel. Sűrűn előfordul a mohamedán forrásokban. A középkori arab és perzsa írók e területet sokszor Dār-ī āhanīnként, azaz Vaskapuként, vagy pedig Kolugaként emlegették. Clavijo, Kasztíliai III. Henrik követe volt az első európai, aki 1404-ben áthaladt a szurdokon és megemlítette, hogy van ott egy vámház, amely Timurnak jelentős vámjövedelmet biztosít, minthogy a Szamarkand és Hindusztán közötti kereskedelmi útvonalak mindegyike ezen a ponton halad keresztül. A szorost Hiüan-canggal egyezően írta le, majd hozzátette, hogy az elbeszélések szerint a múltban ezt az átjárót vasborítású kapu zárta el. A Bāburnāméban a szoros a mongol qa’alγa (arab transzliterációja: kahalghah) ‘kapu’ néven szerepel. A szurdok későbbi, Buzghāla Khāna neve az írott forrásokban a 18. században jelenik meg először. Ma is vezet út a szoroson keresztül, de már nincs semmilyen jelentősége ... Derbent régi nevei között nem találunk ‘vaskapu’ jelentésűt. Az oguz hőseposzban viszont, amint alább látni fogjuk, a derbenti szoros Vaskapuja szinte eposzi jelzővé vált. Lehetséges-e hogy a török népek hozták magukkal az (ótörök?) elnevezési mintát, s a közép-ázsiai Vaskapu-szoros analógiája alapján nevezték el a Derbenti-szorost is? Feltehetőleg igen, hiszen az avarok és a hunok után a nyugati türkök és a kazárok is megjelennek a Kaukázus vidékén a 6. századtól kezdve. A török jelenlét ettől az időtől számítható. Al-Bāb, azaz Derbent, és környéke ténylegesen a 11. században került török uralom alá, amikor a Nagy Szeldzsuk Birodalom része lett. Ezzel az oguz törökség is megtelepedett a Kaukázus déli-délkeleti felén. Mi sem természetesebb, hogy akár az északról, akár a déli irányból érkező és a Kaukázus vidékén élő törökség új lakóhelyén is a már kialakult névadási rendszernek és motívumkészletnek megfelelően nevezett el földrajzi objektumokat".
"a papok és jósoknak az avar időkből ránk maradt elnevezései tisztán török jellegűek; értem a Bokolavr és Jagur szavakat; az első, tekintve, hogy a görögök az ö és ü-t visszaadni nem tudják, böküler, bögüler (böjü = varázs)-ból származtatható, míg a másodikban, mely méltóságot jelent, könnyen észre lehet venni az eredeti jakur, jagur, jaur = jövendölni, jósolni (v. ö. Etymol. szótáram §. 122.) elferdítését"
Nekünk legfeljebb bűbáj szavunk előtagjában maradhatott meg ennek lenyomata, mint a Jordánszky-kódex 1516−19-re keltezett Biblia-fordítása mutatja: a fáraó magához rendelte bölcseit és bíesbájosait.
Menender Protéktór szerint a kagán mindenáron ki akarta adatni a gaz csábítót: "Kérte a kagán alattvalói egyikének a kiszolgáltatását is, aki, mint mondják, a római állam területére jött, miután előzőleg szerelmi viszonyt folytatott Baján asszonyával. Ezt nyilvánította ki a kagán Theognisz előtt, hogy az illetőt ki kell neki szolgáltatni; máskülönben nem járul hozzá a fegyverszünethez. Theognisz erre viszonzásul azt mondotta, hogy a római császár birodalma mérhetetlenül nagy, egy abban kószáló menekült férfi nehezen lelhető fel. Lehet, hogy már el is pusztult. A kagán válasza az volt, esküdjenek meg a rómaiak vezérei, hogy felkutatják a szökevényt, s ha megtalálnák, ezt semmiképpen sem titkolják el, hanem minden körülmények közt az avarok egyeduralkodójának a kezére adják. Ha pedig meghalna, ezt is jelezni fogják."
Szádeczky-Kardoss: "Az illetőnek a Kelet-római Birodalomba érkezéséről Sirmiurn kapitulációjakor a császári diplomácia vagy nem szerzett még tudomást, vagy pedig, ami valószínűbb, letagadta, hogy tudomása volna róla. Ám közismert, hogy a steppei nomád népek nagyon szigorúan vették s hajthatatlanul követelték mindenkori szökevényeik, dezertőreik kiszolgáltatását. Így történhetett, hogy az 582 tavaszán–nyarán már megszökött pap, »sámán« kiszolgáltatásának az ügyét még néhány év múlva is napirenden tartotta, és »cassus belli«-nek nyilváníthatta az avar fejedelem (Thaophylaktos idézett elbeszélése ugyanis egy 586–587 körüli avar–bizánci háború kitörésének a leírásába tartozik …) – Mint láttuk …, az avarok egy része megmaradt keleten türk fennhatóság alatt, s így az állam vezető etnikumának elnevezésével türknek (értsd: a Türk Birodalom alattvalójának) volt nevezhető. Bookolabras ezekhez a napkeleten visszamaradt atyafiakhoz akart visszatérni, de, úgy látszik, a bizánci területen túl nem jutott. Végső sorsáról nincs hírünk."
Ez a pap vagy varázsló állítólag vissza akart menekülni a var-khunok (avarok) keleten maradt részéhez, de határátkelés közben a bizánciak elfogták.
„Volt egy szkíta férfi, aki a Bookolabrasz elnevezést viselte. Ha arról a megnevezésről valamit világosan tudni kívánsz, mindjárt átteszem a nevet görögre. A szkítákéból a mi nemes nyelvünkre átültetve akkor találjuk el a helyi fordítást, ha mágust, illetőleg papot mondunk. Nos, ez volt az, aki az idő tájt veszélyes vakmerőségre vetemedett. Együtt hált a kagán asszonyai közül eggyel, és e rövidke gyönyör csalétkét bekapva halálos nagy veszedelem hálójába gabalyodott. Gyanította, hogy rossz cselekedete kiderülhet, és kézzelfogható bizonyítékot szülhet. Menekülni készült tehát vissza népe ősi törzséhez, megnyerve magának a gepida alattvalók közül hetet. Az ősi törzset hunok alkotják, keleten laknak, s a perzsák szomszédai; a többség számára ismertebb néven türköknek is mondhatjuk őket. Átkelve a Dunán a libidinek városa [vagy: Libidina városa] felé tartott, ám a Duna őrzésére kirendelt római vezérek egyike elfogta, és ő nyíltan feltárta származását, régebbi lakhelyét és azt a gyönyörhajhászást, amely onnan való távozásra kényszerítette. Miután szerencsétlenségének előadása őszintének mutatta, a vezér elküldte őt a császárhoz.”
Szádeczky-Kardoss Samu: „Hogy görög-latin szerzők a számukra idegen nyelv rangelnevezését végső soron személynévfélének fogták fel, mint itt a Bookolabras esetében történt, az (s a fordítottja is) rendkívül gyakran fordult elő ... A steppei nomádoknál különben valószínűleg általános jelenség volt, hogy az előkelőbb rangra emelkedett személyt elsősorban nem személynevén, hanem inkább rangelnevezésén említették a hivatalos gyakorlatban, s annak következtében a nyugati (görög-latin) források személynévként fogták fel az eredetileg méltóságot jelölő szót. A számos példa közül egyet ragadok ki: a Bajántól Nagy Károlyig tartó két évszázadból egyetlen avar fejedelem személynevét sem őrizte meg kútfő; jellemzőek Gregorius Turonensis (IV, 29 fin.) szavai: »…a hun …királyt Kagánnak hívták. Annak a népnek tudniillik minden királyát azzal a névvel illetik« (…rex Chunorum …vocabatur …Gaganus. Omnes enim reges gentis illius hoc appellantur nomine ...)”
A parthus topikban többször foglalkoztam vele. Pl. 7421.: "Nagy Géza írja a Szilágyi-féle millenniumi magyar történet I. kötetében, hogy az avar mágusok bookolabra elnevezése lényegében egyezik a 'bűbájos' jelentésű török böküler szóval (Athenaeum, Bp., 1895, CCCXL.)."
Nem rájuk gondoltam. Theophülaktosz ír egy Bookolabrasz nevű avar mágusról is, kinek eredeti türk neve a bó-qolabur - "úr, Isten+ kalauz, vezető" jelentésű szavakból áll. Tehát a görög mágus fordítás pontos.
Jinagupta és Ál-Zakariás egyaránt 555-re datált beszámolója mindenesetre felsorolja mindazon etnikumokat, azok egy-egy töredékét, néprészét, melyek az elkövetkezendő fél évezredben a steppe nyugati részén központi szerepet játszanak. A heftalita-hunokat Ál-Zakariás kétféle görögös nevükön is említi (abdel és eftalīt). Nála az összes szóban forgó néptöredék "a kapukon belül", vagyis a Kaukázustól délre él.
„Megérkeztek a yen-ták (heftaliták) királyságába. Mikor odaérkeztek s megtelepedtek, csak nagy pusztaságokat (találtak) és nagyon szórványos lakosságot. Senki nem akadt, aki számukra enni- és innivalót készítsen. Ekkor Jinagupta felhagyott a védelem szoros megfigyelésével; minden erejével azon volt, hogy (urai szükségleteiről) gondoskodjon, és több alkalommal váratlan nehézségeken küzdötte át magát, annak a segítségnek köszönhetően, melyet titokzatos módon valami természetfeletti erő adott neki, s szerencséjére megmenekült a természeti csapások és az erőszak elől.” Jinagupta sokszor kifejezetten homályos leírásából tehát az derül ki (?), hogy az egykor virágzó Heftalita Birodalmat ebben az évben súlyos csapások érhették, a földek pusztasággá váltak, a szórványos lakosság még élelemmel sem tudta ellátni az utazókat.
555-ben, két évvel az avarok bizánci követjárása előtt siralmas állapotban találta tehát a heftalita vidékeket Jimagupta, s inkább természeti csapásokról beszél, mintsem háborús pusztításról.
Ál-Zakariás mütilénéi püspökEgyháztörténetének szír nyelvű átdolgozása szerint az avarok és a heftaliták a Kaukázustól délre, fegyverforgatásból éltek. Ez az 555-re keltezett leírás a heftalitákat kétféle görögös néven, abdélnak és eftalitának is említi: "a szelíd lelkű Jusztiniánosz uralmának huszonnyolcadik ... éve ... A hunok közé tartoznak, és a kapukon belül vannak: būrgārē, külön nyelvvel bíró pogány és barbár nemzet, több városa van; allānājē, ezeknek öt városuk van; a Ddw népéhez tartozók, ezek hegyek között laknak, és erődeik vannak; ūngūr, sátorlakó nép; ūġār, sāber, būrgar, kūrtargar, ābār, kāser, dīrmar, sarūrgūr, bāġarsīq, kūlas, abdel, eftalīt, ez a tizenhárom, sátrak alatt lakó, a jószág, a halak és vadállatok húsából, valamint fegyverekből élő nemzet".
Az 550-es évek elején alapított Türk Birodalom létrejöttének egyes állomásait a türköknek a tielek, a ruanruanok és a közép-ázsiai heftaliták ellen vívott háborúi jelzik (pl. HARMATTA 1994: 149; DOBROVITS 2001: 86; VÁSÁRY 2003: 65–6). A szakirodalom jelentős részének álláspontja szerint a türkök (a sasanida Perzsiával szövetségben) a heftaliták ellen 557–558-ban indították el háborújukat, amely háború a heftaliták vereségével és a Heftalita Birodalom felosztásával ért véget (l. FELFÖLDI 2002: 64–9; vö. FELFÖLDI 2005: 99–102). 1980-ban GRIGNASCHI részéről felmerült az a gondolat, hogy a türkök már 557-nél korábban, egész pontosan 555-ben elindították támadásukat a heftalita területek ellen (GRIGNASCHI 1980: 221). GRIGNASCHI az adott helyen JULIEN kínai forrásokat feldolgozó klasszikus munkájára utal, ahol azonban a megadott oldalon (vö. JULIEN 1864: 335) nincs szó egy heftaliták ellen vezetett 555-ös türk hadjáratról. A 331. lapon JULIEN egyik kommentárjában ugyan szó van a yedák (JULIEN 1864-ben még a getákkal hozza összefüggésbe a nevet, ma már tudjuk, hogy a név a heftalitákat takarja) elleni türk hadjáratról (évszám megjelölése nélkül), ugyanakkor JULIEN fordításában nem szerepel semmilyen 555-ös hadjárat, így minden erre épített elképzelés megalapozatlannak tartható. Ráadásul ECSEDY ILDIKÓ kutatásai kiderítették, hogy a türkök korai hadjárataira vonatkozó kínai források adatainak pontos datálása amúgy is többnyire nehézségekbe ütközik (ECSEDY 1979: 137, 21. j.). Így azonban az egyetlen idevonható s egyúttal jól datálható kínai adat aBeishi, illetve aZhoushuazon információja, mely szerint az egységes Heftalita Birodalom utolsó követei 558-ban érkeztek a kínai udvarba, majd a követség megérkezése után a türkök elpusztították a heftaliták birodalmát (SPECHT 1883: 345; illetve MILLER 1959: 21). E források tanúsága szerint a türkök és a heftaliták első összecsapását legkorábban 558-ra datálhatjuk.
1989-ben azonban KUWAYAMA felhívta a figyelmet egy, a szakirodalom által mindaddig kevésbé vizsgált forrásra (vö. GROUSSET 1929: 262–3), Jinagupta buddhista szerzetes útleírására, amely aXu gaoseng zhuancímű munkában maradt fenn (KUWAYAMA 1989: 108–9, 118–9). Jinagupta Közép- és Kelet-Ázsia jelentős területeit érintő útjára 555-ben indult el Kapisából, és 559-ben vagy 560-ban érkezett az egyik kínai fővárosba, Chang’anba. Útja során 555-ben megfordult a heftaliták országában is, ahol a következő helyzet várta őt és társait: „Ils arrivèrent au royaume des Yen-ta (Hephthalites). Dès qu’ils arrivèrent dans ces lieux et qu’ils y séjournérent, (ils trouvèrent) de vastes régions désertes et des habitants fort clairsemés; il n’y avait personne pour leur préparer le boire et le manger qu’il leur fallait. Jinagupta renonça alors à l’observance stricte des dèfenses; il employa toutes ses forces à subvenir (aux besoins de ses maîtres), et à plusieurs reprises il traversa des difficultés soudaines, grâce au secours que lui prêta mystérieusemenet une puissance surnaturelle, il eut le bonheur d’échapper aux fléaux naturels et aux actes de violence.” (CHAVANNES 1905: 339.) Azaz: „Megérkeztek a yen-ták (heftaliták) királyságába. Mikor odaérkeztek s megtelepedtek, csak nagy pusztaságokat (találtak) és nagyon szórványos lakosságot. Senki nem akadt, aki számukra enni- és innivalót készítsen. Ekkor Jinagupta felhagyott a védelem szoros megfigyelésével; minden erejével azon volt, hogy (urai szükségleteiről) gondoskodjon, és több alkalommal váratlan nehézségeken küzdötte át magát, annak a segítségnek köszönhetően, melyet titokzatos módon valami természetfeletti erő adott neki, s szerencséjére megmenekült a természeti csapások és az erőszak elől.” Jinagupta sokszor kifejezetten homályos leírásából tehát az derül ki (?), hogy az egykor virágzó Heftalita Birodalmat ebben az évben súlyos csapások érhették, a földek pusztasággá váltak, a szórványos lakosság még élelemmel sem tudta ellátni az utazókat. A szerzetes a váratlan nehézségek között természeti csapások mellett erőszakról is beszámol. Az utóbbi leírásban KUWAYAMA egy háború, méghozzá egy türk–heftalita öszszecsapás következményeit látja (KUWAYAMA 1989. i. h.).
Úgy vélem, KUWAYAMA határozottnak tűnő elképzelése a fenti homályos forrásrészlet ismeretében inkább tartható bizonytalannak. Az azonban elgondolkodtató, hogy van egy olyan másik forrásrészletünk is, amely esetleg összecsenghet Jinagupta kérdéses soraival. Ráadásul e forrásadatot sem KUWAYAMA, sem más nem vonta még górcső alá ezen 555-ben kezdődő háború (?) vizsgálata kapcsán. E passzus Menandros Protéktor bizánci történetíró munkájában maradt fenn. A Menandrosnál található alábbi görög mondat sajnos azonban töredékes szövegkörnyezetben maradt fenn, így szintén nehezen értelmezhető:
Azaz: „Katulfos [egy előkelő heftalita tanácsadó a heftalita uralkodó környezetéből], lebeszélve a heftaliták vezetőjét az előrenyomulásról [akadályozva a heftaliták vezetőjét az előrehaladásban], barbár és közmondásszerű, de mégis meggyőzésre alkalmas szavakkal szólt hozzá: miszerint egy kutya saját otthonában erősebb, mint tíz másik idegen” (Menandros,Exc. de Sent.4; Frag. 4, 3. BLOCKLEY ed. 1985: 46–7). A forrásban szereplő Katulfos kalandos életének további, Menandrosnál fennmaradt adatai lehetővé teszik, hogy ezt a bizonyos tanácsadást megközelítőleg az 550-es évek közepére tegyük (FELFÖLDI 2001a: 45–56; vö. FELFÖLDI 2001b: 191–202). A forrásban nagy valószínűség szerint egy heftalita katonai műveletről lehet szó. Katulfos egy Menandros által barbár közmondásnak minősített hasonlattal megpróbálja lebeszélni urát az „előrenyomulásról”.
Annak eldöntéséhez, hogy ki vagy kik ellen vezethettek az 550-es évek közepén a heftaliták hadjáratot, érdemes a korszak politikai változásait szemügyre venni. A türkök feltűnéséig a Heftalita Birodalom keleti szomszédja a Ruanruan Kaganátus volt. A heftaliták és a ruanruanok valószínűleg szoros, gyakran szövetségesi kapcsolatot tartottak fenn egymással (vö. CSONGOR 1993: 40). 552 és 554 között azonban a gyorsan megerősödő türkök rövid idő alatt szétzúzták a ruanruanok hatalmát. A heftaliták ezzel elveszítették legfőbb szövetségesüket, határukon egy minden eddiginél veszélyesebb ellenfél jelent meg, amelyik ráadásul ekkor már feltehetően tapogatózó lépeseket tett a heftaliták ősi riválisának, a sasanida dinasztiának megnyerése érdekében. Talán nem kalandos vállalkozás felvetni ezek után azt a lehetőséget, hogy a heftaliták megpróbáltak segítséget nyújtani a ruanruanoknak, és ezért támadást indítottak a frissen léttrejött Türk Kaganátus ellen. A támadás azonban talán rosszul sülhetett el, Katulfos ugyanis – Menandros szerint – lebeszéli urát a további előrenyomulásról; Jinagupta szerint pedig a heftaliták birodalmán a pusztulás jelei látszódnak. A két igen homályos híradás, azaz Jinagupta és Menandros információja tehát ily módon egymást erősítve kapcsolódhatna egymáshoz.
Nem lehetetlen tehát, hogy az 550-es évek első felében valóban lezajlódott egy heftalita–türk összecsapás. Elképzelhető, hogy ennek kezdeményezői azonban nem a türkök voltak, ahogyan azt GRIGNASCHI és KUWAYAMA felteszi, hanem a heftaliták. További források hiányában eddig persze mindez csak bizonytalan lábakon álló hipotézis. Ami azonban tény: Katulfos megpróbálja uralkodóját lebeszélni egy kétes vállalkozás folytatásáról, majd ezt követően átmenekül a türkökhöz (ennek egyik oka Menandros szerint az volt, hogy a heftalita uralkodó megerőszakolta Katulfos feleségét), a Heftalita Birodalom pedig rendkívül súlyos helyzetbe kerül. Csak idő kérdése, hogy egy jelentős türk támadás induljon meg a heftaliták ellen. Talán ezt felmérve indított követséget a heftalita uralkodó a kínai udvarba 557–558-ban, bízva abban, hogy szövetségesi viszonyt létrehozva (vagy megerősítve) a türkökkel ellenséges kínai udvarral, meg tudja állítani a türkök közép-ázsiai terjeszkedését. A heftaliták azonban elkéstek: 557-ben előbb a perzsák, majd 558-ban a türkök is megindították összehangolt támadásukat a heftaliták ellen, mely támadás a Heftalita Birodalom bukásával, a heftalita területek feldarabolásával ért véget (a további részleteket l. FELFÖLDI 2002: 63–87; vö. Uő 2005: 98–132).
A hivatkozott irodalom
BLOCKLEY, ROGER C. 1985.The History of Menander the Guardsman. Introductory Essay, Text, Translation, and Historiographical Notes. Francis Cairns, Liverpool.
CHAVANNES, ÉDOUARD 1905.Jinagupta (528–605 après J.-C.).T’oung Pao série 2, tome 6: 332–56.
CSONGOR BARNABÁS 1993.Kínai források az ázsiai avarokról. Orientalisztikai Munkaközösség, Bp.
DOBROVITS MIHÁLY 2001.Az avar kérdés és azaparnépnév az orhoni feliratokon. In: MÁRTON szerk. 2001: 86–105.
ECSEDY ILDIKÓ 1979.Kereskedelem és háború a VI. századi türk–kínai kapcsolatokban. In: TŐKEI szerk. 1979: 78–164.
FELFÖLDI SZABOLCS 2001a.Egy heftalita előkelő, Κατουλφος és a Heftalita Birodalom bukása.In: FELFÖLDI–SINKOVICS szerk. 2001: 45–56.
FELFÖLDI, SZABOLCS 2001b.A Prominent Hephthalite: Katulph and the Fall of the Hephthalite Empire. Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae 54: 191–202.
FELFÖLDI SZABOLCS 2002.A Heftalita Birodalom bukásának kronológiája. The Chronology of the Defeat of the Hephthalite Empire. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica 112: 63–87.
FELFÖLDI SZABOLCS – SINKOVICS BALÁZS szerk. 2001.Nomád népvándorlások, magyar honfoglalás.Balassi Kiadó, Bp.
GRIGNASCHI, MARIO 1980.La chute de l’Empire Hephthalite dans les sources byzantines et perses et le problème des Avar. Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae 28: 219–48.
GROUSSET, RENÉ 1929.Histoire de l’Extrême-Orient. Geuthner, Paris.
HARMATTA JÁNOS 1994.Nyugati türk uralom Kelet-Iránban (Kr. u. 650–750).Antik Tanulmányok 38: 149–64.
JULIEN, STANISLAS 1864.Documents historiques sur les Tou-kioue (Turcs), extraits du Pien-i-tien, et traduits du chinois par M. S. JULIEN.Journal Asiatique série 6, tome 3: 325–67, 490–549; tome 4: 200–42, 391–430, 453–77.
KUWAYAMA, SHOSHIN 1989.The Hephthalites in Tokharistan and Northwest India. Zinbun. Annals of the Institute for Research in Humanities 24: 89–134.
MÁRTON ALFRÉD szerk. 2001.A Kárpát-medence és a steppe. Balassi Kiadó, Bp.
MILLER, ROY ANDREW 1959.Accounts of Western Nations in the History of the Northern Chou Dynasty.University of California Press, Berkeley–Los Angeles.
SPECHT, ÉDOUARD 1883.Études sur l’Asie centrale d’après les Historiens chinois. Journal Asiatique série 8, tome 2: 317–350.
TŐKEI FERENC szerk. 1979.Nomádok és kereskedők Kína határain. Akadémiai Kiadó, Bp.
VÁSÁRY ISTVÁN 2003.A régi Belső-Ázsia története. Második, átdolgozott kiadás. Balassi Kiadó, Bp.
VASIL’EV, DMITRIJ D. Otv. red. 2005.Bûlleten’ (Newsletter) 12. Hungaro – Russica II. Istoriâ i kul’tura Evrazijskoj stepi.2-j Sbornik statej Rossijskih i vengerskih vostokovedov. Rossijskaâ Akademiâ Nauk. Obsestvo vostokovedov, Moskva
A hatodik századdal kezdődő nagy történelmi átrendeződés – az avarok népvándorlása, az iszlám birodalom felvirágzása, a Bizánci Birodalom bukása – közvetlen kiváltó oka egyetlen nagy természeti katasztrófa, aminek következtében szélsőséges klimatikus változások történtek világszerte – állítja David Keys, az angol The Independent című lap archeológus munkatársa. Keys szerint ezek a klimatikus változások vezettek végül az európai status quo, ezen belül is a Bizánci Birodalom megrendüléséhez, ezzel egyidejűleg az iszlám, valamint a törökök felemelkedéséhez. Ennek a globális klimatikus változásnak tehát máig tartó hatásai vannak.
A szélsőséges időjárást okozó természeti katasztrófa Keys szerint Kr. u. 535 körül következett be, melynek nyomán a Nap fényereje meggyengült. Erről a természeti katasztrófáról több forrás is említést tesz, többek között Az Egyház története című munkájáról ismert Epheszoszi János monofizita történész, Epheszosz püspöke: "Jel jött a Napból, amilyen fajtát soha ezelőtt senki sem látott, és nem is számolt be ilyenről. A Nap elsötétült, és tizennyolc hónapon át tartott a sötétsége. Minden nap úgy négy órát sütött, és még ez a fény is halovány árnyék volt csupán." Erről az eseményről ír Prokopiosz bizánci történész is: "És ebben az évben került sor a legrémisztőbb előjelre. Merthogy a Nap ragyogás nélkül bocsátotta ki fényét, ahogy a Hold ebben az egész esztendőben, és szerfelett olyannak tűnt, mint a fogyatkozásban levő Nap, mivelhogy sugarai nem voltak sem világosak, sem olyanok, amilyennek megszokhattuk."
A nap ereje meggyengülésének természetes következménye lett a szokatlanul hűvös éghajlat, Epheszoszi János szerint "a gyümölcsök nem értek meg, és a bor olyan ízű lett, mint a savanyú szőlő". Kézenfekvő a kérdés, hogy milyen természeti katasztrófa okozhatta a nap fényerejének ilyen drámai csökkenését. Keys szerint három katasztrófa következtében kerülhet annyi por a levegőbe, ami a napfényt a beszámolókban említett módon képes elhomályosítani: aszteroidabecsapódás, üstökösbecsapódás vagy vulkánkitörés. Úgy véli, az 535-536-ban bekövetkezett klimatikus katasztrófa mögött a híres-hírhedt vulkánnak, a Krakataunak egy korábbi, eddig nem ismert kitörése áll. (A Krakatau általunk eddig ismert kitörése 1883 augusztusában történt. A robbanás hangja mintegy 3500–4000 kilométernyire elhallatszott, a következtében létrejött szökőár által pedig közel 36 ezer ember vesztette életét.)
Keys elmélete szerint a vulkánkitörést követő szélsőséges időjárás következményeként tört ki az a pestisjárvány, amely 540 körül vette kezdetét, és mintegy kétszáz évig tartott, miközben végigtarolta Európát. Keys szerint ez volt az első – a klimatikus változásokkal kapcsolatba hozható – csapás, amely megrendítette a Bizánci Birodalmat, a járvány következtében ugyanis a korábban közel félmilliós Konstantinápoly lakossága százezresre csökkent.
David Keys kifejti: a bekövetkezett klimatikus változás okozta az avarok meggyengülését a korábban nekik alárendelt türkökkel szemben, aminek következtében 557-558-ban elindultak Európába – a földrész jelentős részét sikerült elfoglalniuk a következő húsz év során. Az író felteszi a kérdést, vajon miért gyengült meg az avarok pozíciója korábbi vazallusaikkal szemben, a szélsőséges időjárás ugyanis mindkét népet ugyanúgy sújtotta. A válasz valószínűleg az avar életstílusban keresendő, akik portyázásokra és az ehhez elengedhetetlen lótartásra rendezkedtek be, szemben a türkökkel, akik erdei vadászattal, fémmegmunkálással is foglalkoztak. Egy rövid, néhány évig tartó száraz időszak valószínűleg megtizedelhette a lóállományt, ez vezethetett az avar hadi erő (átmeneti) drámai meggyengüléséhez. Keys véleménye szerint az avarok hódítása szintén egy olyan ok, amely végül Bizánc megroppanásához vezetett. A Bizánci Birodalmat végül az iszlám részéről érte a megrendítő erejű csapás – 1453-ban, amikor az ottomán erők elfoglalták Konstantinápolyt –, és Keys szerint ez az esemény szintén kapcsolatba hozható a 900 évvel korábbi katasztrófával.
Malalasz az 557. december és 558. február közötti időszakról: "A 6. indictio december havában egy másik nagyon félelmetes földrengés támadt éj közepén ... ugyanabban az időben bejött Konstantinápolyba az avaroknak mondott hunok furcsa idegen népe ... A 6. indictio február havában Konstantinápolyban pestisből kifolyólag halálozás kezdődött..."
Az 557-es konstantinápolyi földrengés a december 14-ére virradó éjszaka sújtott le a Bizánci Birodalom fővárosára. Korabeli történetírók tanúsága szerint a katasztrófa nagyszámú áldozatot követelt, a város épületeinek jó része elpusztult, falai súlyos károkat szenvedtek. A Hagia Szophia székesegyház kupolája veszélyesen meggyengült, és 558 májusában végül össze is omlott. A földrengés lefolyását Agathiasz, Malalasz és Theophanész írásaiból ismerjük. Az ekkor keletkezett falsérüléseknek még szerepe lesz az avarok szempontjából.
"az Ispánlakán feltárt ... 10. fegyveres sír, melyet II. Justinus (565–578) solidusa keltez"
Eclogae historiae ecclesiasticae:
"Ugyanannak [I. Iusztiniánosz] az uralkodásnak 30. esztendejében, a 6. indictio idején, december hónap 14-én nagy földrengés támadt Konstantinápolyban ... Ugyanebben az évben a saját földjükről elfutó avarok Szküthia és Müszia tájára jöttek, és követeket küldtek Konstantinápolyba, kieszközölni a császártól, hogy fogadja [be vagy pártfogásába] őket."
Szádeczky-Kardoss Samu: "Az időpont-meghatározásban hiba van. A 6. indictio (557. szept. 1. – 558. aug. 31.) nem Iustinianos hamincadik (556. aug. 1. – 557. júl. 31.), hanem harmincegyedik uralkodási évének (557. aug. 1. – 558. júl. 31.) felel meg."
Gepidák vagy avarok? Az erdélyi kora avar kori soros temetők kutatásának kérdéseiről In: Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából, VI-VII (2011-12), 103-4.
"említést érdemel az Ispánlakán feltárt 39 sírból álló temetőrészlet ... kronológiai szempontból nagy jelentőséggel bír a 10. fegyveres sír, melyet II. Justinus (565–578) solidusa keltez ... az újabb kutatások eredményeképpen egyre nyilvánvalóbbá kezdett válni, hogy az „avar” anyagi kultúra meghatározása jóval komplexebb, és több problémát vet fel, mint azt korábban gondolták. Elsősorban máig nincs megnyugtatóan tisztázva az első Kárpát-medencei avar generációk tárgyi hagyatékának kérdése, annak ellenére, hogy számos próbálkozás történt ebben a tekintetben. Ez egyrészt annak tulajdonítható, hogy ennek a keleti, steppei előzményei nem mutathatók ki teljes biztonsággal a Kárpátoktól keletre, másrészt pedig annak, hogy a „tipikus avar” anyagi kultúra nem egy már kiforrott, egységes anyagi kultúraként került a Kárpát-medencébe 568-ban, hanem egy helyi, belső fejlődés eredménye, melyben több „nem avar” (például bizánci, germán, romanizált, szláv, steppei stb.) elem ötvöződött. Ennek következtében ez a „tipikus avar” anyagi kultúra nem jelentkezik rögtön az avar honfoglalás után"
"-Sinjēbīk xāgān: “Sinjēbīk Xāgān” Markwart identified him as Istämi Xāgān, (Chinese) sik-tiem-mit, (Arabic) sinjibū (Markwart & Monchi-Zadeh 1990; 167). He was the Xāgān of the Western Turks, contemporary of King Husraw I (Nyberg 1974; 176: Utas 1979; 117)"
Az Excerpta de legationibus és a Szúda-lexikon részben párhuzamos, részben egymást kiegészítő szövege a 463 körüli időkről, Priszkosz rhétortól: "Ebben az időbena keleti rómaiakhoz [azaz Bizáncba] követséget küldtek a száragurok, az ogurok [az eredetiben: urogok] és az onogurok, amely népek elvándoroltak saját lakóhelyükről, minthogyharcba bocsátkoztak velüka szabirok, akiket az avarok űztek el, akiket viszont az Óceán partvidékén lakó népek késztettek arra, hogy más vidékre költözzenek. Ez utóbbiak földjüket az Óceán kiáradása folytán keletkező köd miatt hagyták el azért, mert griffek tömege tűnt fel. Az a hír járta ugyanis, hogy ez mindaddig nem szűnik meg, míg csak fel nem falják az emberi nemet. Ezért hát e bajok következtében elűzetve, a szomszédban lakókra törtek rá. Minthogy pedig a támadók erősebbek voltak, azok, akiket a támadás ért, más vidékre költöztek." (Moravcsik Gyula fordítása)
Te ügyes kereső vagy. Keresd már meg pls., hogy hívta Teofilaktosz az avar követet, akinek neve több összetételű, törökül érthető, de egybeírt formában, görögösen jegyzeték le?
Menander Protéktór emleget 557/58-ban egy Kandikh, Corippus pedig 565-ben egy Tergazisz nevű avar követet.
A var-khunokkal kapcsolatban két török uralkodó nevét szokás elemezgetni: Szilzibuloszét (Dīnawarīnál Sinjibū, Szindzsibú, kínai Sitiemi, a.k.a. Istämi, nyugati-türk dzsebu/dzsibu, azaz jabgu ranggal) és Turxanthoszét (*Türk sad).
