Szeretnénk egy helyre gyűjteni a már szép számmal megjelent irodalmi jellegű írásokat (versek, saját versek, fontosabb sorozatok) hogy könnyen visszakereshetőek legyenek.
'Lágy bölcső voltam s eleven ágy' - és már nem ringatok senkit, nem ölel magához senki. Életem olyan sokféleképpen véd a szerelemtől (és igaza van). Kifogytak a testi kontaktusok lehetőségei, pedig milyen jól elhitették velem, hogy egymáshoz érünk.
Mennyi örömet adott a megismerés, tudtam okos lenni, logikus eszű meg intuíciós - mindez nem volt elég, nem volt megfelelő és néha sőt.
Feladtam!
A hivatás szép volt, kitöltő és betöltő - és reménytelenül fárasztő.
A kötelességtudat nem elég automatikus bennem.
Kikerültem az emberiség sűrűjéből és rettegek már oda visszamenni.
Az túlevés szembeötlő szenvedélybetegség s így titkolhatatlan.
A felénk irányuló gúnyos lenézés testtömegünkkel arányosa nő.
Megbélyegzettek vagyunk.
A tévhit: az ész, a logika és az akarat (lelkierőnk) majd megzabolázza a féktelenül zabáló testet, akitől undorodunk, kit szégyellünk.
Holott testünkkel visszaélünk, elárultatik és megszégyeníttetik, miközben létezésünk terhét ráhárítjuk.
Ha kér, nem adunk neki, ha nem kér, igen, de nem akkor és nem azt: nem éhes - tömjük, éhes - ha, hogyne!, fáradt? kávávea korbácsoljuk, álmosan ébren tartjuk, és persze, fölkeltjük, amikor aludna.
És vágykozhat hiábavalóan ölelésre, levegőre, fényre, vízre.
Nekem a testem életem medre. A vigaszt nyújtó. Az örömforrás. A mindigis volt. Az életben tartó. Szerelmeim kikényszerítője. Gyönyöreim forráa. Az éleltet adó. Ő általa élnek tovább azok, akikből én lettem. A nagy folyam része vagyok általa.
Miért a bekebelezés lett az elsöprő kényszer?
Mindennek a mélyén a szomorúság van. ellen voltam jókislány, miatta igyekeztem az iskolákban, voltam jó tanítvány, bújtam egyik szerelemből a másikba, sóvárogtam elismerésre és szeretetre, ezért vettem magam körül gyerek-szemekkel, borítottam magamra gyermekeim meleg testecskéjét.
Ellen nyüzsögtem szűntelen.
Most itt állok, fegyvertelenül. Módszereim elszökőben.
Annak, aki bennem nő, néma kiáltásra nyílott szája sötét üreg, haja zilált, mondhatni tépett, hamuszínű.
Ez egy kép - eltűnőben.
Engem a kín csak megaláz, ostobává tesz. Tehetetlen rémülettel jegyzem és jegyzem a szavakat, melyeket kigondolnom sem volna szabad. Gesztusaim szégyenletesek, vágyam komikus. Bánatom tapintatlanul nyilvánvaló, boldogtalanságom undorító kelés. Ki rám néz, tekintetét félrekapja.
Mindenkitől bocsánatot szeretnék kérni, ki engem szeret: ne haragudjatok! Nem tehetek róla, sem ellene. Leplezni nem tudom.
Az öröm utáni vágy kínzott meg a legjobban, és ez olyan - irracionális.
Nem az első, nem az igazi, akinek szépséges ruhákat varrt, akit keservesen megsiratott.
De baba. Annyira vágyott egy babára, és olyan régen, így hát örül nekem.
Meg szégyell is, persze.
A hatalmát, azt nagyon élvezi. Kitöltheti rajtam düheit: beletaposhat a hasamba, csavargathatja kezem-lábam, hátratekerheti a fejem. Némán tűröm és csak nézem babaszememmel. Lehet, hogy sírok, de egy babának nincsenek látható könnyei, csak elképzelhetjük őket.
Úgy néha-néha magához is ölel, egy icipicit. Hogy megnyugodjon a lelkiismerete, mert amúgy nagyon melegszívű fiú. Meg neki is jó lehet valakit - vagy legalább valamit - egy pillanatig magához ölelnie. Gondoskodik is rólam, ha éppen ráér meg kedve is van hozzá. És időnként mesél is nekem és én hallgatom kedves, tiszta hangját, szelíden lassú szavait.
Zene ő és zenéket ad nekem.
Aztán megint bevág egy sarokba. Mert mit tud végülis kezdeni egy babával? Annyi érdekesebb és fontosabb dolog van a világban. És a világot ki is kell pihennie. Egyedül. Nélkülem.
Talán ha nem baba lennék, hanem valami élő. Úgy igyekeztem életre kelni. de hidegen merev maradtam - élettelen. Unalmas.
Azért örül i, hogy én mindig ott várom, egy sarokban. Nekem is sok örömem telik benne, csak mindig többre vágyom. Tehetetlen babaként.
Csak baba tudok lenni, nem tudok másik baba sem lenni.
Esti égbolt jő, megkisért a vágy, hogy megérintsd a Mindenség mosolyát. Kezed égbolt felé moccan, s szemeiden át végigrezdül minden szépség, mi valaha várna Rád.
minden hajnalon arra ébreszt e város közeledő s mozgó hangjaival a falakba küldött rezonanciákkal hogy testmásom éjjel elveszett utcákon kóborolt fekete szemű macskák elől riadtan kitért és jajgatott s az olajfoltokban megbotolva szűkölt s kitépett kertek után kutatott hiába
az ártatlanság évei a nemtudás ligete por csak könny és kín maradt belőle jajszó
hát erre ébreszt minden nap hallgatag fantomom s reggelre belémsimúl tűröm hogy nappal bennem aludja álmát csak néha riadva fel a napsütésre az izzadságra vagy olykor a mindent összezúzó zokogásra
néha a félálom egyesít vele s tudom hogy ő én vagyok hogy én ő vagyok hogy vagyok ilyenkor összeszedem magamban a mandulákat a fa alól a kertben s titokban egy árnyékos helyen feltöröm a maghéjt s várom hogy az egyik majd csak szétárasztja bennem a ciánkeserűt
Egyszer megszülettem és kitárult minden ajtó, de bezárult mögöttem minden csoda. S csak egy korhadt, ostoba világ küszöbére lökve, partravetett halként vergődik bennem minden, ami élet.
S csak a remény éltet:
hogy egyszer kitárul minden ajtó, s minden kiárad rajta ránk. Egyszer minden végetér, s lesz majd végre tér... Mert álmodtam egy szebb világot, ami tán most kezdődik el, mikor minden végetér.
Égbolt szilánk-tükrén falánk pillanat, örömöt szór, s a rátapadt égi Fény, a lelki korbács, éget, símogat, hogy jól láss... Itthon, megint, az Idő rámlegyint: emlékezz velem!
Csak boldogságra vársz a mélykék ég alatt, sétálni ketten az ősi fák alatt. Lassan táncoló, lusta fény, elsárgult fotókon eltűnő remény... Mennyi érzés, mennyi hangulat: születni, meghalni röpke pillanat...
Valami kósza szellő nyikorgatta rozsdás hintalánc, melybe mesét rágott az idő, s könnyed csordul, ha rátalálsz. Valami kósza szellő szárítja könnyeid, a rozsdás lánc őrzi elmúlt gyermekéveid.
Kísér a csend, még fülembe cseng e dallam: mindig mást akartam. Nyeltem puszták porát, ittam gazdagok borát, túl sokszor ültem meg életem torát. S a csend, most fülembe cseng: szigorú szeretet fönt és idelent.
