Folytatás ....................... Később Eitingon elmesélte nekem, hogy Ramon Mercader önként jelentkezett a feladatra, és úgy kívánta végrehajtani a feladatot, hogy alkalmazza azt a tudást, amit a partizánháború során sajátított el, Spanyolországban. Az adott háború alatt nem csak megtanult lőni, de kiképeztük a fegyver nélküli közelharcra. Ha figyelembe vesszük, hogy akkoriban az ügynökeink még nem rendelkeztek speciális technikai eszközök kiterjedt fegyvertárával, Mercader kész volt agyonlőni, leszúrni az ellenséget, vagy valami nehéz tárggyal szétverni annak fejét.Caridad ,,áldását" adta fia akciójára. Amikor Eitingon és a nő találkoztak Ramonnal, hogy analízisnek vessék alá a Trockij villa védelmét és kiválasszák a gyilkossághoz szükséges fegyvert, végeredményben arra a következtetésre jutottak, hogy a legjobb kést vagy kis jégcsákányt használni: egyrészt, ezeket könnyebb elrejteni az őrök elől, másodszor, ezek a fegyverek hangtalanok, így a ház személyzetéből és a barátok közül senki sem tud az áldozat segítségére sietni. Fizikailag Ramon elég erős ember volt. Nem kevésbé volt fontos, hogy kitaláljunk egy olyan gyilkossági indítékot, ami egyben kompromitálhatta Trockijt, és így árnyékot vethetett a mozgalmára is. A gyilkosságnak úgy kellett kinéznie, mint egy személyes bosszúvágyból fakadó aktusnak. Kitaláltuk azt, hogy Trockij, úgymond, próbálta lebeszélni Silvia Ageloffot arról, hogy az féjhez menjen Mercaderhez. Ha Mercadert elfogták volna, akkor azt kellett volna bejelentenie, hogy a trockisták az általa felajánlott adományokat személyes célokra kívánták felhasználni, és nem a mozgalom érdekében, majd egy idő után azt kellett nyilatkoznia, hogy Trockij megpróbálta beszervezni egy nemzetközi terrorista szervezetbe, melynek célja Sztálin, és más szovjet kormánytagok meggyilkolása lett volna. 1969 elején, egy téli estén, találkoztam Ramon Mercaderral Eitingonlakásán, ezután vacsorázni mentünk a moszkvai Irodalmárok Házának éttermébe. Az utolsó találkozásunk óta majdnem harcminc év telt el. És csak most volt lehetősége Ramonnak arra, hogy minden részletességgel beszámoljon arról, hogy mi is történt 1940. augusztus 20-án.
Itt tuti lebukott volna, a szoc agitprop filmekkel ellentétben kitűnően működött a korszak magyar elhárítása (pl. sok komcsi ügynököt lekapcsoltak, született magyarokat )
mexikói elnök is volt Fox névvel a közelmúltban, szóval köztudott, hogy vannak angol vezetéknevű latinok, de az illető kanadai útlevéllel utazó, angol nevű személy volt, ránézésre hispano, s ráadásul emberünk nem volt anyanyelvi angol...
Már akkor sok volt az angolszáz vezetéknévvel ellátott latinos Amrikában. Például a texanók többsége angolszáz nevű, de mégis kifejezetten latinamerikai külsővel rendelkeznek. Nem éppen mérvadó tényező, szerintem.
Mercader / Jacson (!) esete is bizonyítja az USA anno mennyire nem foglalkozott a belbiztonsággal, elhárítással. Egyébként az első vámhivatalnoknak szemet kellett volna szúrnia, hogy egy kanadai, angolszász nevű férfi jól látható, erős hispano (katalán) rassz jegyeket visel magán, s igen csak nem anyanyelvi szinten beszéli az angolt... Ez a horthysta Magyarországon nem fordult volna elő, s ha taktikai okokból be is engedik, az elhárítás végig követi, ellenőrzni...
Foytatás .................. A ,,Kacsa" művelet lezárása.
Eitingon 1939 októberében érkezett New-Yorkba és Brooklynban alapított egy export-import céget, amit úgy használtunk, mint híradási központot. Ami meg a legfontosabb, ez a cég ,,tetőt" (fedőszervet) jelentett Ramob Mercadernek, aki Mexikóban telepedett le egy hamis kanadai útlevéllel, ami Frank Jackson nevére volt kiállítva. Most már gyakori utazásokat bonyolíthatott le New-Yorkba, ahol találkozott Eitingonnal, aki ellátta őt pénzzel. Fokozatosan Mexikóban sikerült kiépíteni egy fedőtörténetet Siqueiros csoportjának is. Volt nekünk két illegális rádiós-ügynökünk is, de sajnos a kapcsolattartás eme formája akadozott, a berendezések tökéletlensége miatt. Eitingon által ki lett dolgozva több terv is arra, hogy jussunk be Trockij villájára, ami Mehico külvárosában, Coyoácanban. A villa tulajdonosa, Diego Rivera mexikói festő, bérbe adta azt Trockijnak. Siqueiros csoportja rohammal akarta bevenni az épületet, miközben Ramon fő feladata az volt, aki mit sem sejtett a Siqueiros-csoport létezéséről, hogy kihasználja a románcát Silvia Ageloffal ahhoz, meg megbarátkozzon Trockij környezetével. Ramon hasonlított a mai francia filmipar csillagára, Alen Delonra. Silvia nem tudott ellenállni a reá jellemző erős magnetizmusnak, így már Párizsban összejöttek. Ramonnal együtt utazgatott New-Yorkba, de ő igyekezett távoltartani a nőt Eitingontól. Néha megesett, hogy Eitingon valamely étteremben messziről figyelte Ramont és Silviát, de soha sem lettek bemutatva egymásnak. A trockista körökben Ramon teljesen szabadon mozgott, nem is próbálva kivívni a bizalmukat azzal, hogy ,,bármilyen módon is szimpatizálna ügyükkel". Továbbra is megjátszotta az üzletembert, aki ,,saját excentrikus természetéből fakadóan támogatja Trockijt", és nem pedig holmi ideológiai elkötelezettségből. Siqueiros csoportja birtokában volt Trockij villájának alaprajzával, amelyeket Maria de Las Eras titokban elkészített még azelőtt, hogy visszahívták Moszkvába. Szintén ő adta meg Trockij testőreinek jellemleírását, illetve részletesen leírta a napirendet és a kicsiny titkárság munkaköri tevékenységét. Ezt az igen fontos információt Eitingonnak én küldtem át, a Központból. 1939 végén Berija azzal a javaslattal állt elő, hogy erősítsük meg az illegális hálónkat Mexikóban. Elvitt engem egy biztonsági lakásra és bemutatott Griguleviccsel (fedőneve ,,Juzik"), aki Moszkvába érkezett azután, hogy illegális ügynök-ként dolgozott Nyugat-Európában. Ismert volt a trockista körökben, elsősorban politikai semlegességéről. Senki sem gyanította volna róla, hogy megpróbál beépülni a szervezetükbe. A jelenléte Latin-Amerikában meglehetősen természetes volt, mivel Grigulevics apjának Argentínában volt egy nagy patikája. Grigulevics 1940 áprilisában érkezett Mexikóba, és Eitingon utasítására létrehozott egy harmadik, tartalék illegális hálózatot, hogy sikeres akciókat lehessen végrehajtani Mexikóban és Kaliforniában. Kapcsolatban állt Siqueiros csoportjával. Grigulevicsnek sikerült összebarátkozni Trockij egyik testőrével, Sheldon Harttal. Amikor Hart 1940. május 23-án éppen őrségben volt, a hajnali órákban, a villa kapuján bekopogott Grigulevics. Hart elkövetett egy megbocsájthatatlan hibát - kinyitotta a kaput, és Siqueiros csoportja betört Trockij rezidenciájába. Szitává lőtték géppisztolyaikkal azt a szobát, amelyben Trockij tartózkodott. De mivel ajtón át lőttek, és a tűzrajtaütés eredményét nem ellenőrizték, Trockij, aki az ágy alá bújt, életben maradt. Hartot megsemmisítették, mivel felismerte Grigulevicset és feldobhatta az egész csoportot. Az incidens Siqueiros letartóztatásával ért véget, ami nagyszerű fedezetet jelentett a Grigulevics és Mercader csoportok további tevékenységéhez, amelyek továbbra sem tudtak semmit egymás létezéséről. A merénylet azért vallott kudarcot, mivel a csoport nem volt profi módon kiképezve erre a konkrét feladatra. Eitingon, a konspiráció szabályai szerint, nem vett részt az adott akcióban. Ő biztosan koordinálta volna a támadó csoport munkáját. Siqueiros csoportjában nem volt senki, akinek tapasztalata lett volna helységharcban és épület átkutatásában. A csoportjában olyan volt parasztok és bányászok voltak, akiknek alapfokú képzettsége volt a terepen vívandó partizánharchoz és diverziókhoz. Eitingon rádió segítségével elküldött egy kódolt üzenetet, amely hírül adta az akció bukását. A hír némi késéssel érkezett be hozzám, mivel előbb beérkezett egy, a new-yorki kikötőben horgonyzó szovjet hajóra, majd onnan a schifregramma Párizsba ment, Vaszilevszkijhez. Ő azttovábbította Moszkvába, de nem tulajdonított neki nagyobb fontosságot, mivel nem ismerte a schifret, így nem tudta, hogy az mit tartalmaz. Eredményképpen Sztálin és Berija a sikertelen merényletről a TASS hírösszefoglalójából értesült. Nem emlékszem egészen pontosan a dátumra, de mintha ez egy 1940-es májusi vasárnap lett volna. Engem hívattak Berija dácsájára és kocsit küldtek értem. A dácsán vendégek is voltak: Szerov, Ukrajna akkori belügyi népbiztosa, és Kruglov, Berija személyügyi helyettese. Amikor beléptem, éppen ebédeltek. Berija valószínűleg nem kívánta megvitatni az ügyet a jelenlétükben. Egy kézmozdulattal a kertbe invitált, ahol szubtrópusi növények nőttek, amiket azzal a reménnyel ültetett, hogy azok képesek lesznek megélni a zord moszkvai klímában. A kerttel a felesége, Nyina foglakkozott, aki végzettségét tekintve agronómus volt, és a fia, Szergej. Berija bemutatott nekik és elsétált velem a kert távoli szegletében. Dühöngött. Közvetlen közelről a szemembe bámult, és elkezdett faggatni az általam Párizsban ellenőrzött csoport összetételéről és a Trockij elleni merénylet tervéről. Én elmondtam neki, hogy Siqueiros csoportjának szakmai színvonala bár alacsony, de ezek az emberek hűek az ügyünkhöz, és készek akár életüket is felaldozni érte. Várom a részletes jelentést Mexikóból, ami valószínűleg egy-két napon belül megérkezik a rádiós hírcsatornánkon át. A beszélgetésünk után visszatértünk az ebédlőbe, és Berija megparancsolta nekem, hogy azonnal térjek vissza a munkahelyemre és azon nyomban informáljam őt, amint valamit megtudok az események részleteiről. Két nappal később megkaptam Párizsból Eitingon rövid jelentését és jelentést tettem Berijánál. Eitingon jelentette, hogy amennyiben a Központ azt jóváhagyja, hozzálát az alternatív terv végrehajtásához - felhasználja Trockij likvidálásához a legfőbb ,,autsaider" ügynökünket - Mercadert. Az adott terv végrehajtásának érdekében le kellett mondanunk arról, hogy Mercadert úgy használjuk, mint ügynököt Trockij környezetében, és ne próbáljunk beépíteni új embereket: az ügynök letartóztatása, miután az megpróbálta megölni Trockijt, akár az egész hálózat bukását eredményezhette, amelybe lehettek olyanok is, akik kapcsolatban állnak Trockij közvetlen környezetével. Megéreztem, hogy ilyen döntést sem én, sem Eitingon nem hozhattunk meg önállóan. Ezt csak Berija vagy Sztálin hagyhatta jóvá. Az ügynökök beépítése a külföldi trockista csoportokba a szovjet hírszerzés egyik prioritást élvező feladata volt az 1930-1940-es években. Miképpen tudhattuk meg egyébként, hogy mi fog történni a trockista mozgalomban a Trockij elleni merénylet után? Lesz-e reális erő a trockisták kezében és veszélyt jelentenek-e najd a Szovjetunióra nézve, ha nem lesz többé vezetőjük? Sztálin rendszeresen olvasta a jelentéseket, amik egy ügynökünktől érkeztek, akinek sikerült beépülnie a trockisták lapjának szerkesztőségébe, New-Yorkban. Tőle kaptuk a részletes információt a mozgalmuk terveiről és céljairól, és ennek megfelelően építettük ki küzdelmünket a trockisták ellen. Elég gyakran Sztálin még az előtt olvashatta a trockista lapokat és cikkeket, mielőtt azokat publikálták volna Nyugaton. Jelenleg a politikai konjuktúra érdekében Trockij és hívei tevékenységét külföldön, az 1930-1940-es években úgy próbálják tálalni, hogy az csupán propaganda és elméleti munka volt. Ez nem felel meg a valóságnak. A trockisták nayon aktívak voltak: ők szervezték meg, felhasználva ebből a célból az Abwehrrel kapcsolatban lévő személyek segítségét, a köztársasági kormány elleni lázadást Barcelonában, 1937-ben. A trockista szervezetektől Franciaországba és Németországba információk érkeztek a kommunista pártok tevékenységéről a Szovjetunió javára. Arról, hogy az Abwehr kapcsolatban állt a trockistákkal a barcelonai, 1937-es felkelést megelőzően, nekünk Harro Schulze-Boysen jelentette, aki később a mi illegális hálózatunk, a ,,Vörös kapella" egyik vezetője lett. Később, már a letartóztatását követően, a GESTAPO megvádolta őt azzal, hogy átadta nekünk ezt az információt, majd ez volt az egyik vádpont a hitleri bíróság ellene hozott halálos ítéletében. Egy másik példa arra, hogy az Abwehr használta a trockistákkal kiépült kapcsolatot: 1941-ben a segítségükkel kutatták fel a francia kommunista párt illegalitásba vonult vezetőit. Erről jelentett nekünk a párizsi rezidensünk, Vaszilevszkij, akit 1940-től a Komintern végrehajtó bizottságának megbízottjává választottak. Minderről beszámoltam Berijának. Eleinte ő sehogyan sem reagált erre. Visszatértem az irodámba és vártam. Nem sokáig kellett várakoznom. Mindössze két órával később engem hivattak a harmadik emeletre, Berijához. - Kövessen, - vetette oda nekem. Ezalkalommal Sztálinhoz a legközelebbi dácsára mentünk, amely félórányira volt Moszkva központjától, nyugati irányban. A találkozó első része meglehetősen rövid volt. Jelentést tettem Siqueiros sikertelen merényletéről Trockij ellen, elmagyarázva, hogy az alternatív tervmagában hordozza azt a veszélyt, hogy elveszthetjük azegész trockista-ellenes hálózatunkat az Egyesült Államokban és Latin-Amerikában, amennyire sikerül megsemmisítenünk Trockijt. Sztálin mindössze egy kérdést tett fel: - Milyen mértékben van bevonva a Trockij elleni műveletekbe az Ovakimjan által vezetett ügynökhálózatunk az Egyesült Államokban és Mexikóban? Azt válaszoltam, hogy Eitingon művelete, mivel különleges felhatalmazást kapott arra, hogy a Központ jóváhagyása nélkül is toborozhat és beszervezhet embereket, teljesen független Ovakimjantól, akinek a hírszerző tevékenysége a mi ,,Amtorg" cégünkön keresztül nincs semilyen kapcsolatban a Trockij elleni műveletekkel. Sztálin ismét kiállt korábbi döntése mellett, megjegyezve: - A Trockij elleni akció az egész trockista mozgalom összeomlásához fog vezetni. És többé nem kell pénzt pazarolnunk arra, hogy küzdjünk ellenük, és a Komintern, illetve külföldi baloldali mozgalmakkal fenntartott kapcsolataink aláásására irányuló kísérletek ellen. Lásson hozzá az alternatív terv végrehajtásához, függetlenül Siqueiros bukásától, és küldjön táviratot Eitingonak, hogy teljes mértékben megbízom benne. Előkészítettem a távirat szövegét és a végén hozzátettem: ,,Pavel a legjobb kívánságait küldi." ,,Pavel" volt Berija fedőneve. Amikor engem 1953-ban letartóztattak, a nyomozók, átnézve a ,,Kacsa" művelet anyagát az én operatív munkáimban, amiket a páncélszekrényben őriztem, megkérdezték, hogy kit takar a ,,Pavel" fedőnév. Nem tertottam feltétlenül fontosnak az orrukra kötni, hogy Berija nagyra értékelte Eitingont, akit ekkorra már letartóztattak és kivégeztek, és azt mondtam, hogy ez az én nevem, amit azért kellett hozzátenni, hogy ezzel jelezzem a jóváhagyás valódiságát. Már későre járt, tizenegy óra körül, és Sztálin felajánlotta Berijának és nekem, hogy maradjunk nála vacsorára. Emlékszem, az étel rendkívül egyszerű volt. Sztálin ugratott engem azzal, hogy nem iszom, és felajánlotta, hogy kóstoljam meg a grúz bort fele-fele arányban a ,,Lagidze" ásványvízzel keverve. Ezt a vizet minden nap repülőgéppel hozták neki Grúziából. Azzal ellentétben, amit manapság írnak róla, Sztálin egyáltalán nem volt dühös a sikertelen, Trockij elleni merénylet miatt. Még ha haragudott is ezért, akkor is nagyon jól álcázta. Külsőleg teljesen nyugodt volt és kész volt a végsőkig végrehajtani az ellenfele likvidálására irányuló akciót, még ha ezzel egy lapra is tette volna fel a Trockij környezetében lévő ügynökhálózatunk sorsát.
Folytatás ......................... Berija meglehetősen gondterhelt volt amiatt, hogy miképpen használja ki személyes kapcsolatait az operatív munkában. A feleségének, Nyinának, a vonalán Berijának volt két híres rokona, mindkettő Gegecskori: az egyik - meggyőződéses bolsevik, az ő nevéről kapta a nevét egy grúziai járás, és egy másik, amely emigrációban élt, Párizsban, - hajdan ő volt a külügyminiszter Grúzia menysevk kormányában. (A későbbiekben ez szolgáltatott alapot arra a Berija ellen kreált vádra, hogy ő a rokonságán keresztül kapcsolatban állt az imperialista hírszerzéssel). A mi franciaországi rezidentúránk gyakorlatilag úszott a különböző ajánlataiban, melyekbe követelte, hogy vegyük megdolgozásba a grúz emigrációt, főleg a mensevikeket, akiknek az emigráns kormánya Párizsban székelt. Még arra is emlékszem, valamilyen grúz hercegek sokáig etettek minket mindenféle mesékkel hihatetlen kincsekről, amelyek rejtekhelyeken pihennek, szinte az ország teljes területén. Az akkor lefolytatott beszélgetésből Berija viszont megértette, hogy nekünk tényleg szükségünk lesz egy teljesen új ügynökhálózatra, amely kizárná az árulás lehetőségét. Ő azt mondta, hogy vágjunk neki a munkának, és ne gondolkodjunk a finaszírozáson. Miután felállításra kerülnek a csoportok, ő még adni kívánt hozzájuk pár ügynököt, akiket csak ő ismert, személyesen. Berija elrendelte arról, hogy én Eitingonnal együtt Párizsba utazzak, hogy fel tudjam mérni a csoportokat, amelyeket Mexikóba küldtünk. 1939 júniusában Georg Miller, egy osztrák emigráns, aki az ,,okmánytechnika" részlegének volt a főnöke, ellátott minket hamis okmányokkal. Amikor mi elutaztunk Moszkvából, Eitingon mint egy gyermek, úgy örült annak, hogy az egyik lánytestvére, aki krónikus zsémbességben szenvedett, nem jött ki a pályaudvarra a búcsuztatónkra. A családjukban volt egy babona, mely szerint minden olyan vállalkozás, amit az ő jelenlétének áldása kísért, eleve kudarcra van ítélve. Moszkvából Odesszába utaztunk, majd onnan, a tengeren át, Athénba, ahol okmányokat váltottunk, és onnan folytattuk utunkat Marseille-ba. Párizsba vonattal jutottunk el. Ott találkoztam Ramon és Caridad Mercaderral, majd külön, Siqueiros csoportjának tagjaival. Ez a két csoport nem állt kapcsolatban egymással és még csak nem is sejtették a másik létezését. Úgy találtam, hogy megfelelő szinten képzettek és megbízhatóak, és megtudtam, ami jóval fontosabb volt az ügy szempontjából, - a csoportok minden tagja részt vett diverzáns műveletekben, Franci hátországában, mélyen a frontvonal mögött. Ez a tapasztalat mindenképpen sokat segíthetett nekik a Trockij elleni akcióban. Felajánlottam, hogy Eitingon egy hónapig maradjon Caridaddal és Ramonnal, és oktassa ki őket az ügynöki munka alapjairól. Hiába voltak megbízható harcosok, ha nem voltak tisztában olyan alapvető dolgokkal, mint a hírforrások megdolgozása, az ügynökök beszervezése, a megfigyelés megállapítása, vagy a külső megváltoztatása. Erre a szaktudásra ahhoz volt szükségük, hogy elkerüljék a Mexikóban székelő trockista csoport kémelhárító szolgálata által felállított csapdákat, de ez időszak majdnem fatálissá vált Eitingon számára. Én július közepén vagy végén tértem vissza Moszkvába, és 1939 augusztusában Caridad és Ramon elindultak Le Havreból New-Yorkba. Eitingon hamarosan követte volna őket, de akkorira a lengyel útlevél, amellyel Párizsba érkezett, a legveszélyesebb irattá vált Európában. A Lengyelország elleni német inváziót követően, amellyel kezdetét vette a második világáború, őt is mozgósítani kívánták a francia hadseregbe, mint lengyel menekültet, vagy az internálás várt rá, mint gyanús külföldire. Akkoriban új, jóval szigorúbb korlátozásokat vezettek be a lengyelek számára, így Eitingon kénytelen volt illegalitásba vonulni. Én visszatértem Moszkvába, közben átkoztam magam azért, ahogy ennyire elhúzódott az idő, mivel azt az ügynökök továbbképzésére szántuk, de, sajnos, nem volt más választásunk. Kioktattuk a fő rezidensünket Párizsban, Vaszilevszkijt (fedőneve ,,Taraszov"), aki főkonzul-ként dolgozott, hogy kövessen el minden lehetőt annak érdekében, hogy ,,Tom" (Eitingon így szerepelt az operatív levelezésben) megfelelő iratokat kapjon, amelyekkel elindulhatott Amerikába. Vaszilevszkijnek majdnem egy hónapra volt szüksége, hogy végrehajtsa ezt a feladatot. Míg ment az ügyintézés, és őröltek a titkos háború malmai, addig Eitingont bedugta egy pszichiátriai klinikára, ahol főorvosként egy orosz emigráns dolgozott. A személyes parancsom alapján Vaszilevszkij felhasználta Morrison kapcsolatait, hogy beszerezzenek Tomnak egy hamis francia letelepedési engedélyt. Most már Tom szíriai zsidó lett, aki gyengeelméjűségben szenved. Természetesen alkalmatlan lett a katonai szolgálatra, az okmány meg lehetőséget adott arra, hogy Franciaország területén tartózkodjon, és alapján megkaphatta az útlevelet. Vaszilevszkij biztos volt abban, hogy az útlevél eredeti (a francia hivatalnok meglehetősen nagy összeget kapott érte), de továbbra is probléma volt az amerikai vízum. Az egyetlen kapcsolatunk az amerikai konzulátussal egy svájci üzletemberen keresztül volt fenntartva, aki valójában a mi illegális ügynökünk, Steinberg volt. Viszont itt nem várt nehézségekbe ütköztünk. Steinberg nem volt hajlandó 1938-ban hazautazni, miután megjött a visszahívási parancs. A magyarázó levelében, amelyben biztosította a hírszerzést hűségéről, megjegyezte, hogy tart az NKVD tisztogatásaitól. Vaszilevszkij elküldött Lausannéba egy összekötő tisztet, a szitén illegális ügynökünket, Tahcsianovot, hogy az ott találkozzon vele. Őt fedezte egy másik illegális ügynökünk, Alahverdov. A találkozáskor Steinberg majdnem agyonlőtte az összekötőt, mivel azt hitte, hogy ő egy likvidáló ügynök. Végeredményben, nagy nehezen, sikerült vele szót érteni, és Steinberg beleeggyezett abba, hogy elintézi a vízumot a szíriai zsidó számára: nem ismerte fel Eitingont az igazolványban szereplő fotó alapján - amaz bajuszt eresztett és megváltoztatta a frizuráját. Egy héttel később Steinberg megszerezte a szükséges vízumot, és a futárunk ezzel visszatért Párizsba.
Folytatás ................. Két hónappal az Amerikába történt szökése után Orlov írt egy névtelen levelet Trockijnak, melyben figyelmeztette, hogy terveket szőnek a likvidálására és ezt az akciót a környezetében lévő emberek fogják végrehajtani, elsősorban azok, akik Spanyolországból érkeztek. Akkoriban tudtunk Orlov leveléről és a figyelmeztetésről, de már előtte feltételeztük, hogy Orlov megpróbálkozik egy ilyen lépéssel. Az én elsődleges tervem abból állt, hogy használjuk fel az Eitington által verbuvált ügynököket Nyugat Európában, főkeg Spanyolországban. Eitingon, például, személyesen szervezte be a spanyolországi trockisták vezetőit, a Ruan testvéreket. Kapcsolatban voltak vele a Trockijjal szimpatizáló volt anarchisták is, a spanyol köztársasági kormány volt miniszterei, Gaodocio Oliviero és Frederico Amundseni. Viszont Eitington kitartott amellett, hogy olyan ügynököket alkalmazzunk Nyugat-Európából, Latin-Amerikából és az USA-ból, akik még soha semilyen akcióban sem vettek részt Trockij és szimpatizánsai ellen. Az ő tervének megfelelően két önálló csoportot kellett létrehoznunk. Az első - a ,,Kony" (,,Ló" ) csoport volt, David Alfaro Siqueiros mexikói festőművész vezetésével, akit Sztálin személyesen is ismert, és aki a spanyol polgárháború hőse volt. Ő Mexikóba emigrált és egyike volt a mexikói kommunista párt alapítóinak. A másik, az úgynevezet ,,Maty" (,,Anya") csoportot Caridad Mercader vezette. A gazdag ősei között szerepelt egy kubai helytartó, a dédnagyapja pedig az oroszországi spanyol nagykövet volt, még acári időkben. Caridad elhagyta a férjét, aki spanyol vasúti mágnás volt, beállt az anarchisták közé, majd négy gyermekével Párizsba szökött, a 30-as évek elején. A napi betevőre csipkekötéssel kereste meg a pénzt. Amikor 1936-ban Spanyolországban kitört a polgárháború, visszatért Barcelonába, belépett az anarchista milíciába, és súlyosan megsebesült - repeszt kapott a hasába az egyik légitámadás során. Caridad legidősebbik fia életét vesztette (körbe kötve magát kézigránátokkal nekirohant egy francista tanknak), a középső, Ramon pedig Ungria partizánjai között harcolt. A legkisebb fia, Louis, 1939-ben Moszkvába érkezett, a spanyol köztársaságiak más Franco elől evakuált gyermekeivel együtt. A lánya Párizsban maradt. Mivel Ramon teljesen ismeretlen volt a trockisták köreiben, Eitingon, aki akkoriban még Spanyolországban tartózkodott, úgy döntött, hogy 1938 nyarán elküldi őt Barcelonából Párizsba, egy fiatal üzletember álcája alatt, aki keresi a kalandokat, mértékletesen és kitartóan züllik, és időközönként pénzzel támogat különböző szélsőséges politikai szervezeteket, mivel ellenségesen viszonyul mindenfajta államhatalommal szemben. 1938-ra Ramon és az anyja, Caridad, míg mindketten Párizsban éltek, vállalták az együttműködést a szovjet hírszerzéssel. Szeptemberben Ramon, a Ruan testvérek közbenjárásával, megismerkedett Silvia Ageloffal, aki akkoriban Párizsban tartózkodott, és a Rosmer házaspárral, akik baráti kapcsolatban voltak Trockij családjával. Követve Eitingon instrukcióit, tartózkodott mindenfajta politikai tevékenységtől. Az ő szerepe abból állt, hogy időközönként segítse új barátait és azoknak, akikel szimpatizált, természetesen pénzzel, de semmi szín alatt se avatkozzon bele a politikába. Őt látszólag egyáltalán nem érdekelték az adott emberek világnézetei és sorra visszautasított minden kísérletet, hogy rábírják arra, hogy csatlakozzon mozgalmukhoz. Volt nekünk még egy, nagyon fontos ügynökünk, aki ,,Harry" fedőnév alatt dolgozott - egy angol volt az, Morrison, akit nem ismert sem Orlov, sem Spiegelglas. Harry Szerbrjanszkij Különleges Csoportjának volt a diverzánsa és kulcsszerepet játszott 1937 decemberében Trockij archívumának elrablásában, Európából. (A javaslatom alapján ezt az archívumot megkapta Dmitrij Volkogonov és felhasználta nagyszerű ,,Trockij" című dokumentumkönyvében, ami 1992-ben jelent meg.) Harrynak, ezenkívül, szilárd és megbízható kapcsolata volt Párizs hetedikkerületének rendőrségén. Ez lehetőséget adott neki arra, hogy beszerezze a francia rendőrség és csendőrség valódi pecsétjét, bélyegzőit és formanyomtatványait, melyek segítségével hamisítani tudtuk saját útleveleinket, személyinket és letelepedési engedélyeinket, melyek segítségével az ügynökeink tömegesen letelepedhettek Franciaországban. Eitingon úgy tartotta, hogy az ügynökeinek teljesen függetlenül kell tevékenykedniük a helyi rezidentúráinktól az USA-ban és Mexikóban. Én ebben tökéletesen egyetértettem vele, de figyelmeztettem, hgy nem tudjuk átcsoportosítani minden emberünket Nyugat-Európából Amerikába, ha csak a szokásos pénzügyi forrásainkra támaszkodunk. Előzetes számításaink szerint, a csoportok átcsoportosításához és teljes felszereléséhez nem kevesebb, mint háromszáz ezer dollárra volt szükségünk. Ahhoz, hogy kiépítsen egy biztos fedezőszervet, Eitingon azt ajánlotta, hogy megpróbálja kihasználni saját személyes, rokonsági kapcsolatait az USA-ban. A rokonai nagy kedvezményeket kaptak a szovjet kormánytól 1930 és 1948 között, így mindig részt vehettek és kedvezményesen vásárolhattak a leningrádi szőrme és prémbörzén. Beszámoltunk terveinkről Berijának, kiemelve, hogy jelenleg senkink sincs Trockij közvetlen környezetében, akinek közvetlen kapcsolata lenne Trockijjal. Azt a lehetőséget sem tartottuk kizártnak, hogy a rezidenciáját rohammal fogjuk bevenni. Miután elégedetlenségének adott hangot amiatt, hogy ,,Pátriát" visszahívtuk Trockij környezetéből, és beleeggyezve abba, hogy Eitingon kihasználja személyes kapcsolatait, Berija váratlanul felajánlotta nekünk, hogy használjuk ki Orlov kapcsolatait, aminek érdekében közvetlenül is hozzá fordulhatunk, az ő nevében. Orlovot Berija még Grúziából ismerte, ahol egy határőr alakulatot vezetett, 1921-ben. Eitingon határozottan tiltakozott ez ellen, és nem csak személyes okokból kifolyólag: Spanyolországban neki Orlovval rendkívül feszült kapcsolata volt. Úgy tartotta, hogy Orlov, mivel szintén profi, aki már részt vett szökevények likvidálásában, biztosan nem fog hinni nekünk, attól függetlenül, hogy kinek a nevében is fordulunk majd hozzá. Sőt, mi több, ha észreveszi, hogy megfigyelés alatt tartják vagy bármilyen kísérletet arra, hogy kapcsolatba lépjenek vele, csapásnak teheti ki minden emberünket. Akaratlanul bár, de Berija egyet értett velünk. Eredményképpen a berija által nekem átadott hivatali parancs így szólt: hagyjuk békén Orlovot, és ne keressük a kapcsolatot vele.
Folytatás ................... A feleségemet rendkívül nyugtalanította a gyors karrierem 1938-ban. Jobban szerette volna, ha észrevétlen beosztásban maradok, és igaza volt, mivel az én üldöztetésem éppen emiatt kezdődött, pedigaz akkori kinevezésem mindössze ideiglenes jellegű volt. Nem, én nem a nép ellensége voltam valójában, hanem az irigykedő kollégáim ellensége - ez volt a tisztogatások nagy korszakában zajló uszító kampányok hétköznapi és valódi oka. Az új kinevezésem nem hagyott időt azon gondolkodni, hogy hol is tart az ellenem beindult kampány, amely majnem az életembe került. Az észveszejtő sebesség, amellyel zajlottak az események, magával ragadott engem. A párttaggyűlés mégsem tűzte napirendre a személyem körüli ügyet. Két nappal a Kremlben folytatott megbeszélésem után jelentették nekem a személyügyről, hogy a pártaktíva felülvizsgálta a pártból történő kizárásom javaslatát, és helyette úgy döntött, hogy megelégszik egy megrovással, ami bekerül a személyügyi aktámba is, amiért elvesztettem éberségemet és nem lepleztem le ennek következtében a Külföldi részleg vezetésének ellenséges tevékenységét. Az ezt követő napon, amint beléptem az irodámba, otthonról hívott engem Eitingon, aki nemrég tért vissza Franciaországból. - Pavlusa, én már tíz napja itt vagyok Moszkvában, és lopom a napot. Az operatív részleg állandó és titkos megfigyelés alá helyezett. Biztos vagyok benne, hogy a telefonomat is lehallgatják. Hiszen te tudod, hogy milyen körülmények között dolgoztam eddig. Légy oly szíves, és jelentsd már a főnökeidnek: ha le akarnak tartóztatni engem, akkor ezt most rögtön tegyék meg, de hagyják már abba ezt a gyermeteg, amatőr játékot, mert egyszerűen idegesít. Azt válaszoltam Eitingonnak, hogy első nap vagyok vezető beosztásban, és egyenlőre semmit sem tudok olyan tervekről, melyek a letartóztatását tűznék ki célul. Azonnal felajánlottam neki, hogy jöjjön hozzám, ezután betelefonáltam Merkulovhoz és jelentettem neki az előbb lefolytatott beszélgetést. Az, röhögve, megjegyezte: - Ezek az idióták Eitingont és csoportját vették külső megfigyelés alá, gyakorlásképpen, és képtelenek felfogni, hogy vérprofikkal van dolguk. Tíz perccel később közvetlen vonalon keresett engem Berija és ajánlatot tett: mivel Eitingon megfelelő ember a számomra ismert ügy végrehajtásához, a munkanap végén mindkettőnket vár, az ajánlatainkal együtt. Amikor megjelent nálam Eitingon, beszámoltam neki a mexikói akció alapgondolatáról. Neki szántam benne a vezető szerepet. A legkisebb ingadozás nélkül beleeggyezett. Eitingon ideális ember volt arra, hogy vezesse a speciális illegális ügynökhálózatot az USA-ban és Mexikóban. Trockijt kizárólag a mi ügynökeinken keresztül lehetett megközelíteni, melyek a spanyolországi háborút követően vetettek horgonyt Mexikóban. Nála jobban senki sem ismerte azokat az embereket. Míg együtt dolgoztunk az évek során, nagyon közeli barátok lettünk. A Trockij likvidálásáról szóló parancs nem lepett meg sem engem, sem őt: már lassan tíz éve az OGPU-NKVD igazi háborút folytatott Trockij és szervezete ellen, és ez kölcsönös volt. Miután kénytelen volt 1929-ben elhagyni a Szovjetuniót, Trockij cserélt néhány országot (Törökország, Norvégia és Franciaország), mielőtt 1937-ben letelepedett volna Mexikóban. Még számüzetése előtt ő, gyakorlatilag, már megbukott a Sztálinnal a hatalomért vívott harcban és a számüzetés alatt nem kis erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megossza a nemzetközi kommunista mozgalmat, majd annak élére álljon, ingadozást és elégedetlenséget szított a kommunisták soraiban, gyengítette a pozícióinkat Nyugat Európában, és elsősorban Németországban, a 30-as évek legelején. Eitingon javaslatára a Trockij elleni művelet a ,,Kacsa" fedőnevet kapta. Ebben a kódnyelvben a ,,kacsa" szót, természetesen a ,,dezinformáció" jelölésére használtuk: amikor azt mondják, hogy ,,kirepültek a kacsák", az azt jelenti, hogy az álhíreket már publikálta a sajtó. Leonyid ismerte a mi ügynökhálózatunkat az Egyesült Államokban és Nyugat Európában, így képes volt világosan átlátni, hogy az ügynökök közül kire számíthatunk, és kiben bízhatunk meg maradéktalanul. Sajnos legjobb ügynökünket, Maria de Las Eras-t, ,,Patriát", akit sikerült beépítenünk Trockij titkárságára még akkor, amikor ő Norvégiában volt, és aki követte őt egészen Mexikóig, azonnal vissza kellett hívnunk. Őt még Spiegelglas akarta felhasználni, 1937-38-ban, de Orlov szökése, aki nagyon is jól ismerte őt, romba döntötte az akkori terveket. Nem tehettük kockára az életét és nekünk volt igazunk. Az sem kizárt, hogy a Mexikóban végrehajtásra váró akció ideiglenes beszüntetése anno megpecsételte Spiegelglas tragikus sorsát. Túl sokat tudott és fölöslegessé vált. Maria de Las Eras sorsa legendás volt. A Nahy Honvédő háború alatt őt ejtőernyővel dobták be a németek mély hátországába, ahol ő harcolt Medvegyev, a Szovjetunió Hősének partizán csapatában. A háború után aktívan dolgozott a KGB ügynökhálózatában, Latin-Amerikában, ahol a rádiós feladatait látta el. Összeségében Maria de Las Eras több, mint húsz éven át dolgozott az illegalitásban. A Szovjetunióba csak a 70-es években tért vissza, ezredesi rangban, és 1988-ban tívozott az élők sorából.
A művelet kiötlése a ,,Sztarik" (,,Öreg") ellen. Találkozásom Sztálinnal.
A bejárat a Kreml épületébe, amelyben Sztálin dolgozott, már ismerős volt számomra korábbi találkozókból. Felmentünk a lépcsőn a második emeletre és végigmentünk egy hosszú, néptelen folyosón, amit vörös szőnyeg borított, az irodák magas ajtói mellett, amilyenek a múzeumokban vannak. Minket Berijával a testőrségnek ugyan az a tisztje engedett be, mint aki ügyeletben volt azon a napon, amikor Jezsovot kísértük el ide. Csak most már nem Jezsovot üdvözölte, hanem Beriját: ,,Erőt egészséget, Berija elvtárs!" Berija kinyitotta az ajtót, és mi egy olyan hatalmas méretű fogadóterembe léptünk, hogy a benne álló három tárgyaló asztal parányinak tűnt. A fogadóteremben hárman tartózkodtak: ketten ugyan olyan katonai öltönyt viseltek, mint Sztálin, és egy emberen katonai egyenruha volt. Beriját üdvözölte egy nem éppen magasnövésű ember, aki inkább szálkás, szikár ember benyomását keltette, akinek a hangja csendesen és érzelemmentesen csengett. (Csak később tudtam meg, hogy ez Poszkrjobisev volt, Sztálin titkárságának főnöke.) Nekem az a benyomásom volt, hogy ebben a helyiségben szabály volt a bármilyen érzelmek kimutatásának teljes hiánya. Valóban, ez volt az íratlan, Sztálin és Molotov által bevezetett és mindig megtartott szabály. Poszkrjobisev bevezetett minket Sztálin dolgozószobályába, majd hangtalanul becsukta mögöttünk az ajtót. Ekkor ugyan az az érzés kerített hatalmába, mint amit a Sztálinnal történő korábbi találkozások alkalmával éreztem: nyugtalanság, ami keveredett a veszült várakozással, és az embert teljesen elöntő lelkesedést.Nekem úgy tűnt, hogy a szívem dobogását meghallhatják a környezetemben lévők. Megjelenésünk pillanatában Sztálin felállt a dolgozóasztala mögül. Kilépve az iroda közepére kezet fogtunk egymással, és ő egy intéssel meghívott minket, hogy foglaljunk helyet egy hosszú tárgyalóasztalnál, amit zöld bársony borított. Sztálin munkaasztala a szoba sarkában volt. Fél szemmel észrevettem, hogy az asztalon lévő akták ideális rendben pihentek, az íróasztalon ott állt Lenin portréja, a másik falon - Marx és Engelsz képei. Az irodában minden ugyan úgy nézett ki, mint a korábbi látogatások során, amikor itt jártam. De maga Sztálin másmilyen volt: figyelmes, nyugodt és összeszedett. Hallgatva a beszélgetőpartnerét, szinte végiggondolta annak minden egyes szavát, ami úgy látszik, hogy számára valami más értelmet is hordozott. És a vele beszélgető embernek eszébe sem jutott volna az a gondolat, hogy ez az ember nem őszinte vele. Tényleg így volt ez valójában? Nem vagyok biztos benne. De Beriját Sztálin tényleg nagy figyelemmel hallgatta végig. - Sztálin elvtárs, - fordult hozzá a népbiztos, - a párt megbízásából mi lelepleztük az NKVD külföldi felderítésének volt vezetőségét és meghiusítottuk azt a hitszegő kísérletüket, hogy átverjék a kormányt. Felterjesztjük azt a javaslatunkat, hogy nevezzük ki Szudoplatov elvtársat az NKVD hírszerzés főnökhelyettesének, azzal, hogy segítsen a fiatal pártkádereknek, akiket mozgósítottunk a szerveknél elvégzendő munkára, hogy megbírkózzanak a kormány által elibük támasztott feladatokkal. Sztálin összehúzta szemöldökét. Ő továbbra is a kezében tartotta a pipáját, de nem gyújtott rá. Némi gondolkodás után meggyújtott egy gyufát (ezt a mozdulatot mindenki ismeri, aki legalább egyszer látta a filmhíradók krónikáit), és magához húzta a hamutálcát. Egy szót sem ejtett kinevezésemről, de megkérte Beriját, hogy az röviden számoljon be neki a külfödön folyó felderítő akciók főbb irányvonalairól. Amíg Berija beszélt, Sztálin felállt az asztaltól és elkezdte lépteivel méregetni az irodát. Lassan mozgott és teljesen hangtalanul, puhatalpú kaukázusi csizmáiban. Bár Sztálin megállás nélkül ide-oda járkált, nekem úgy tűnt, egy pillanatra sem lankadt a figyelme, ellenkezőleg, még jobban koncentrált az elhangzottakon. A megjegyzései némileg kemények voltak, és ezt ő nem is kívánta titkolni. Az ilyen él az emberekkel szemben, akik a fogadásán voltak, valószínűleg a legtipikusabb jellemvonás volt a viselkedésében, ami elidegeníthetetlen része volt Sztálin személyiségének - mint ahogyan a himlőhelyek az arcán, amik rideg külsőt kölcsönöztek neki. Berija szavai szerint, a külföldi hírszerzésnek a jelenlegi viszonyok között, meg kell változtatnia a főbb tevékenységi területeit. Az elsődleges feladata többé nem az emigráció elleni küzdelem kellett, hogy legyen, hanem az európai és távolkeleti rezidentúrák felkészítése a háborúra. Jóval nagyobb szerephez fognak jutni, vélekedett, a mi befolyásolási ügynökeink, azaz különböző személyek a Nyugat és Japán üzleti és politikai vezetéséből, akiknek közvetlen kapcsolata van az adott államok kormányaival, és akiket kihasználhatunk saját céljainkban a külpolitika terén. Hasonló embereket kell keresnünk a liberális mozgalmak vezetői között, akik semlegesen viszonyulnak a kommunistákhoz. Mindeközben, Berija véleménye szerint, a baloldali mozgalom komolyan decentralizált, mivel a trockisták azt igen komolyan befolyásolják és megpróbálják saját ellenőrzésük alá gyűrni. Ezzel Trockij és hívei komolyan keresztbe tettek a Szovjetuniónak. Igyekeztek megfosztani a Szovjetuniót a nemzetközi kommunista mozgalom vezetői posztjától. Berija felajánlotta, hogy mérjünk csapást a külföldi trockista központokra, és engem nevezzenek ki az adott műveletek sikeres végrehajtásáért felelős személynek. Befejezésképpen hozzátette, hogy éppen ebből a célból javasolták az én személyemet a Külföldi részleg főnökhelyettesi posztjára, amit egyébként Dekanozov vezetett. Az én feladatom abból állt volna, hogy kihasználva az NKVD minden, rendelkezésünkre álló eszközét és lehetőségeit, likvidáljam Trockijt. Csendszünet következett, majd a beszélgetést Sztálin folytatta. - A trockista mozgalomban nincsenek komoly politikai figurák, kivéve magát Trockijt. Ha leszámolunk Trockijjal, akkor elhárul a Kominternre leselkedő veszély. Ismét helyet foglalt velünk szemben és lassan elkezdte elmondani, hogy elégedetlen azzal, hogy miképpen zajlanak a hírszerző műveletek. Véleménye szerint hiányzott belőlük a szükséges aktivitás és kezdeményezőkészség. Kihangsúlyozta, hogy 1937-ben Spiegelglast bízták meg Trockij likvidálásával, viszont ő ezt a fontos kormányparancsot dukába döntötte. Ezután Sztálin szigorúbb lett és kihangsúlyozva minden egyes szót, mintha parancsot osztana, a következőket mondotta: - Trockijt, vagy ahogyan a maguk aktáiban szerepel, az ,,Öreget", egy éven belül el kell távolítani, még mielőtt kitörne az újabb, elkerülhetetlen európai háború. Trockij eltávolítása nélkül, mint ahogyan azt a spanyol tapasztalataink mutatják, nem lehetünk biztosak abban, hogy amennyiben az imperialisták megtámadják a Szovjetuniót, hogy támogatni fognak minket a szövetségeseink a nemzetközi kommunista mozgalomból. Ílyen körülmények között nagyon nehéz lesz számukra, hogy teljesítsék internacionalista kötelességüket, destabilizálják az ellenség hátországát, és kibontakoztassanak egy partizánháborút. Nekünk nincs történelmi tapasztalatunk arra nézve, hogyan építsünk fel egy erőteljes, indusztriális és katonai nagyhatalmat, melyben párhuzamosan megerősítjük a proletariátus diktatúráját, - folytatta Sztálin, és a nemzetközi helyzet elemzése, illetve a jövendőbeli európai háború perspektívájának vázolása után, áttért azokra a kérdésekre, amik közvetlenül már engem érintettek. Nekem kellett annak a csoportnak az élére állni, amelyben azok a ,,bojevikok" (csapásmérő ügynökök) kaptak helyet, akiknek gondoskodniuk kellett Trockij likvidálásáról, aki akkoriban számüzetésben élt, Mexikóban. Sztálin nyilvánvalóan jobban szerette a többértelműbb szavakat, mint például ,,akció" (a ,,likvidáció" helyett), megjegyezve közben, hogy az akció sikeres végrehajtását követően ,,a párt soha sem fog megfeledkezni azokról, akik benne részt vettek, és nem csak róluk fog gondoskodni, hanem családjuk minden egyes tagjáról". Amikor megpróbáltam ellentmondani neki, hogy nem biztos, hogy én vagyok a megfelelő ember az adott feladat végrehajtására Mexikóban, hiszen egy szót sem tudok spanyolul, Sztálin sehogyan sem reagált. Akkor engedélyt kértem arra, hogy a munkába bevonhassam a diverzáns műveletek veteránjait azok közül, akik részt vettek a spanyolországi polgárháborúban. - Ez a maga munkaköri és pártfegyelmi kötelessége, hogy megkeresse és kiválassza a megfelelő és megbízható embereket, hogy a segítségükkel végrehajtsa a párt által kiszabott feladatot. Bármilyen segítséget és támogatást meg fognak kapni. Közvetlenül Berija elvtársnak jelentsen, és senki másnak, de vésse az eszébe, hogy az adott akció végrehajtásának minden felelőssége magát terheli. Maga személyesen köteles véghezvinni az összes előkészítési munkálatokat és személyesen küldi el a csoportját Európából Mexikóba. A KB megadta a szankciót arra, hogy az akcióról minden dokumentáció és ügyvezetés kizárólag egy-egy kézírásos példányban készüljön. Az audiencia ezzel befejeződött, elbúcsúztunk egymástól és kiléptünk az irodából. Miután találkoztam Sztálinnal, engem azonnal kineveztek a hírszerzés főnökhelyettesének, a volt kollégáim nem kis ámulatára és rettegésére. Számomra kiutalták a Lubjanka főépületében a hetedik emeleten található, 755 számot viselő irodát, amit valamikor Spiegelglas foglalt elt.
Folytatás .................... Én továbbra is Jezsovot tartom felelősnek sok súlyos bűncselekményért - sőt, mi több, - ami a legnagyobb bűne, hogy egy teljesen inkompetens és szakmailag teljesen képzetlen vezető volt. Biztos vagyok: Sztálin bűnei azért öltöttek ekkora őrült méreteket, mert, többek között, Jezsov teljesen alkalmatlan volt a felderítő és kémelhárító munkára. Ahhoz, hogy megértsük a jezsovscsina természetét, figyelembe kell venni a politikai hagyományokat, amelyek jellemzőnek mondhatóak országunkban. Minden politikai kampány, diktatúra közepette, őrületes méreteket öltöttek minálunk, és Sztálin nem csak azokban a bűncselekményekben vétkes, amiket a parancsára hajtottak végre,hanem abban is, hogy a beosztottjainak megengedte, hogy az ő nevében megsemmisítsék mindazokat, aki nem felelt meg a helyi pártvezetésnek, megyei és járási szinteken. A párt és az NKVD vezetői lehetőséget kaptak arra, hogy még a leghétköznapibb vitákat is, amik nap mint nap kialakulnak az emberek között, az ellenfelek likvidálásával oldják meg. Természetesen azokban a napokban még nem tudtam sok mindenről, de ahhoz, hogy nyugtalankodjam további sorsomat illetően, a kicsinyke tudásom bőven elég volt. Az események láncolatának logikáját követve arra vártam, hogy engem január végén fognak letartóztatni, vagy végső esetben 1939 februárjának elején. Minde nap úgy mentem munkába és semmittevéssel csaptam agyon az időt, hogy biztos voltam abban, hogy éppen ma jönnek értem. Ültem és vártam a letartóztatást. A márciusi napok egyikén hivattak engem Berija irodájába, és a magam számára teljesen váratlanul rosszalást hallottam, mivel az utóbbi két hónapban semmit sem csináltam. ,,Azt a parancsot teljesítem, amit a részlegvezetőtől kaptam", - válaszoltam. Berija nem tartotta szükségesnek, hogy bárhogyan is kommentálja a szavaimat és megparancsolta, hogy kísérjem el egy, saját bevallása szerint, nagyon fontos találkozóra. Én azt hittem, hogy egy ügynökkel kell találkoznunk, akinek én voltam a kurrátora, és hogy valamely konspiratív lakásra tartunk. 1938 szeptemberében kétszer is elkísértem őt az ilyen munkaügyi megbeszélésekre. Közben a gépkocsink megérkezett a Kremlbe, ahová a Szpasszkij kapukon keresztül hajtottunk be. A sofőr megállította a gépkocsit a zsákutcában, ami az Ivanovszkaja tér mellett található. Ekkor jutott el a tudatomig, hogy engem Sztálin fog fogadni.
Következik: IV. Rész. Trockij likvidálása.
A művelet kiötlése a ,,Sztarik" (,,Öreg") ellen. Találkozásom Sztálinnal.
Folytatás ....................... Rendkívül összetörtnek éreztem magam. A feleségem szinténnagyon nyugtalan volt, hiszen értette, hogy mindkettőnk felett komoly fenyegetés lebeg. Biztosak voltunk abban, hogy már összegyűjtötték ellenünk a kompromitáló adatokat, amit mesterségesen kreáltak vagy a barátainkból vertek ki a vallatások során. De én továbbra is reménykedtem, hogy mivel az NKVD vezetése jól tudja, hogy megbízható és profi munkatárs vagyok, a letartóztatási parancsomat nem hagyják jóvá. Azokban az években még éltetett az illúzió, hogy egy párttaggal szemben egy igazságtalanság csupán valakinek az inkompetenciája miatt történhet meg, vagy valami hiba folytán, főleg ha a sorsa olyan emberektől függött, akik elég magasan álltak a párthierarchiában és ráadásul Sztálin bizalmát és támogatását élvezték. Tudva arról, hogy velem kapcsolatban hatalmas igazságtalanságot követtek el, már arra gondoltam, hogy a Központi Bizottság Pártellenőrző bizottságához fordulok avval a kéréssel, hogy vizsgálják át az ügyemet, de a feleségem úgy tartotta, hogy elő kell készíteni egy levelet Sztálin nevére, amit majd ő elküld, ha pedig mindkettőnket letartóztatják, akkor majd elküldi édesanyám. Amikor letartóztatták a barátainkat, mindannyian azt hittük, hogy csupán valami hibáról, tévedésről lehet szó. Viszont Dekanozov érkezésével először tudatosult bennünk, hogy ezek nem tévedések. Nem, ez egy céltudatos politika eredménye volt. A vezető beosztásokba inkompetens emberek kerültek, akik bármilyen parancsot készek voltak végrehajtani. Először féltettük saját életünket, amit saját rendzerünk készült megsemmisíteni. Akkor kezdtem el gondolkozni a rendszer természetén, mely feláldozza azokat az embereket, amelyek hűségesen és becsülettel szolgálják. Még egy barátom, Pjotr Zubov, szintén áldozattá vált és ugyan abba a húsdarálóba került. 1937-ben őt nevezték ki rezidensnek, Prágába. A hírszerzésnél eltöltött évek alatt először dolgozott diplomáciai fedezet alatt. Zubov találkozott Eduard Benes elnökkel és Sztálin utasítására ez utóbbinak átadott tízezer dollárt, mivel Benes nem használhatta fel saját pénzét ahhoz, hogy Csehszlovákiából titokban Nagy-Britanniába küldje a számára közeli és fontos embereket. Az elismervény a pénz átvételéről Zubovnak volt átadva a csehszlovák elnök titkárának aláírásával. Maga Benes 1938-ban szökött Angliába. Zubov nagyszerűen teljesítette a feladatot. A brit és francia hatóságok a legkissebb mértékben sem tudtak a kapcsolatunkról azokkal a személyekkel, akik elhagyták Csehszlovákiát. Egy évvel azután, hogy Benes elhagyta Prágát, Zubovot visszahívták Moszkvába, és Sztálin személyes parancsára letartóztatták. A letartóztatás fő oka az volt, hogy Benes - Zubovon keresztül - felajánlotta Sztálinnak, hogy a Szovjetunió adjon 1938-ban összegeket arra, hogy véghezvigyék az államcsínyt, amely Stojanovich kormánya ellen irányult, Jugoszláviában, hogy ott katonai rezsim kerüljön hatalomra, és így csökkentsék a Csehszlovákiára nehezedő politikai nyomást. Benes kétszáz ezer dollárt kért erre, készpénzben, amit a szerv tiszteknek szánt, akiknek végre kellett hajtaniuk az államcsínyt. Megkapva az adott összeget a Központból, Zubov elutazott Belgrádba, hogy a helyszínen tájékozódjon a helyzetről. Amikor meggyőződött arról, hogy a tisztek, akikről Benes beszélt, mindössze egy megbízhatatlan kalandor és szélhámos társaság, és így semilyen sikeres műveletre sem lehet számítani, fel volt háborodva, és nem volt hajlandó átadni az összeget. Visszatérve Prágába, a pénzzel együtt, jelentette a Központnak a valódi helyzetet. Sztálin dühöngött: Zubov felülbírálta a parancsát. Zubov táviratára, melyben elmagyarázta, hogy miért hozta meg ezt a döntést, Sztálin sajátkezűleg ráírta: ,,Azonnal letartóztatni". (Láttam a táviratott, 1941-ben, amikor az asztalomra került Zubov és kapcsolatainak az aktája.) A találkozás Zubovval a Lubjanka 7 emeletének folyosóján a legelső napon, amint visszatért Csehszlovákiából, örömmel töltött el: hiszen esedékes volt a bárttag gyűlés, melyen döntést hoztak volna a kizárásomról, és reméltem, hogy támogatni fog engem, mivel hatalmas volt a tekintélye a Külföldi részlegben. Megbeszéltük, hogy találkozunk a következő napon, de ő nem jött el. Azt hittem, hogy egyszerűen igyekszik elkerülni engem, de Emma találkozott a feleségével az utcán és az elmondta, hogy Zubovot hajnalban letartóztatták. Fogalmam sem volt, hogy mivel vádolják: olyan időket éltünk akkoriban, hogy csak passzív szemlélői lehettünk az eseményeknek és igyekeztün nem elveszíteni a reményt. És ekkor váratlan dolog történt. A gyűlés, amit januárra hírdettek, és amelynek döntenie kellett a pártból való kizárásomról, elnapolták. Hamarosan Jezsov, akit múlt év decemberében megfosztottak tisztségétől, le lett tartóztatva. Jezsov ügyét, mint azt később megtudtam, személyesen Berija vezette és helyettese, Bogdan Kobulov. Sok-sok évvel később Kobulov elmondta nekem, hogy Jezsovot Malenkov irodájában tartóztatták le, a Központi Bizottságban. Amikor kivégzésre vitték az ,,Internacionálét" énekelte.
Mondjuk Kun Miklósra szívesebben hivatkoztam volna, de csak Szabót találtam a neten. Ami érdekes, a két kötetes Szovjetunió története (1980 Moszkva, Budapest) című könyvben akárhogy kerestem, még meg se említik a Kirov gyilkosságot.
Nem az én hírforrásom, hanem Szabó Miklósé :) Akit azért citáltam, mivel ismert történész, s annak illusztrálása, hogy a rendszerváltás után is Sztálin rovására írják a Kirov gyilkosságot (egyébként a kriminológiában azzal indul egy gyilkosság vizsgálata: kinek az érdeke? ).
Akinek nem esett még le, hogy ki is ez a ,,megbízható hírforrás" - a ,,Sztálin ügynöke voltam" könyv költője: Valter Germanovics Krivickij=Ginsberg Szamuilovics Hersevics. (Bruhahaha, nézem a magyar wikit - totálisan hibásan van megadva a neve:)))))))))
Krivckij igen kétséges szemtanú, mivel 1934 elején Ausztriában dolgozott, soha sem volt kapcsolatban Jagodával, főleg nem volt a titkára, és onnan szökött Nyugatra. Apropó, róla Szudoplatovnál már korábban olvashattunk.
Folytatás ..................... Csupán 1963-ban tudtam meg, hogy mi is állt valójában az NKVD-n belüli tisztogatások és áthelyezések mögött, 1938 utolsó hónapjaiban. A teljes igazságot az adott eseményekről, amely soha sem került nyilvánosság elé, nekem Mamulov és Ludvigov mesélték el, akik Berija titkárságát vezették, - velem együtt ültek a Vlagyimirszkij Central börtönben. A következőképpen volt beindítva az a dezinformáció, amely elindította a kampányt Jezsov, és az alatta dolgozó emberek ellen. A Berija által feltüzelt, két megyei NKVD főnök Jaroszlavlból és Kazahsztánból, levéllel fordultak Sztálinhoz, 1938 októberében, melyben azt állították, hogy, úgymond, a velük folytatott beszélgetések egyikén Jezsov célozgatott arra, hogy letartóztatások készülnek a szovjet állam vezető tisztségviselői ellen, közvetlenül az októberi ünnepségsorozat előestélyén. A Jezsovot kompromitáló akció fényes eredménnyeljárt. Néhány héttel később Jezsovot megvádolták avval, hogy a törvényes kormány megdöntésére szervezkedett. A Politbjuro ezért fogadta el azt a rendeletet, amely az NKVD felső vezetését ,,politikailag megbízhatatlannak" kiáltotta ki. Ez a nemzetbiztonsági szervek vezető kádereinek tömeges letartóztatását eredményezte, és nekem valóban hatalmas szerencsém volt, hogy Jezsov parancsa az én kinevezésemről befejezetlenül pihent Passzov páncélszekrényében, és én voltam az első, illetve utolsó előtti, aki azt látta. 1938 decemberében Berija hivatalosan is megkaparintotta az NKVD irányításának gyeplőit, és Dekanozov lett a Külföldi részleg új főnöke. Neki nagy tapasztalata volt az Azerbajdzsáni GPU-ban végzett munka terén, még Berija idejében, ahol az ellátási részleget vezette. Később, már Grúziában, Dekanozov volt az élelmiszeripar népi komisszárja, ahol igen hamar hírnévre tett szert mint olyan személy, aki szereti a luxust és jólétet. Atadva az ügyeket, én, mint a részleg vezetését ideiglenesen ellátó személy, elmagyaráztam neki az ügynöki munkánk sajátosságait Nyugat-Európában, az USA-ban és Kínában. De Dekanozov végig sem hallgatott, és elrendelte, hogy nézzek utána a szökött Orlov holmijának, amit Barcelonából Moszkvába küldtek. Nekem kellett ezeket elhozni az irodájába - személyesen akarta átnézni ezeket. A következő napon Berija bemutatta Dekanozovot a hírszerző szolgálatunk munkatársainak. Hivatalos és szigorú hangnemben Berija tudtunkra adta, hogy felállításra került egy különleges bizottság, Dekanozovval az élen, amely majd átvilágítja a hírszerzés operatív munkatársait. A bizottságnak meg kellett állapítania, hogyan lehet leleplezni az árulókat és kalandorokat, akik megpróbálják megtéveszteni a párt Központi Bizottságát. Berija bejelentette az új kinevezéseket: Garanyin, Fityin, Leonyenko és Ljagin neve szerepelt ezekben. Azt is kihangsúlyozta, hogy az összes megmaradt munkatárs a legalaposabb módon le lesz ellenőrizve. Az új, kinevezett vezetők pártmobilizáció útján kerültek a hírszerzéshez. A Központi Bizottság elárasztotta az NKVD-t pártaktivistákkal és a Frunze Katonai Akadémia végzőseivel. Ami engem illet, engem lefokoztak a spanyol alrészleg vezetőhelyettesi szintig. Ugyan így bántak el a hírszerzés többi veteránjával, akiket szintén lefokoztak és beosztásukban immáron alrészlegek vezetői és főnökhelyettesei lettek. Berija minden egyes munkatárssal elbeszélgetett, már akik jelen voltak a találkozón, próbálta kipuhatolni, nem-e kettős ügynök az illető, és azt is említette, hogy jelenleg mindenki gyanúba van keverve. A feleségem volt egyike annak a négy nőnek, akik a hírszerzés munkatársai voltak. Pofátlanul végigmérve őt, Berija megkérdezte, kicsoda is ő valójában: német vagy ukrán? ,,Zsidó vagyok" - válaszolta a feleségem, Berija nem kis ámulatára. Attól a naptól kezdve a feleségem mindig figyelmeztetett engem, hogy óvakodjak Berijától. Feltételezte, hogy a lakásunkat lehallgatják, kitalált számára egy fedőnevet, hogy soha se említsük a nevét a magánbeszélgetéseink során, otthon. Sadiman hercegnek nevezte, Antonov ,,Nagy Mouravi" regényének negatív főhőse után, aki életét vesztette a grúz hercegek közötti hatalmi harcban. A feleségem előrelátása, már ami Berija sorsát illeti, és állandó tanácsai, hogy tartsam tőle távol magam, prófécia jelentőségűek voltak. Miután bemutatták Berijánál az új vezetést, összehívták a hivatali pártbizottságot - ez volt a kampány következő állomása. Ezen az egyik kollégám, akit még Harkovból ismertem, Guszakov, egy örmény nemzetiségű tiszt, hírtelen felajánlotta a pártbizottságnak, hogy vitassák meg az én gyanús kapcsolataimat. Azt mondta, hogy engem Moszkvába a nép ellensége, Balickij rendelt át. Azzal is megvádolt engem, hogy baráti kapcsolatban voltam más, nemrég leleplezett népellenségekkel, Spiegelglasszal, Raisza Szobollal és a férjével, Revzinnel, Jarikovval, a Kínában dolgozó rezidensünk helyettesével, aki híres volt szarkasztikus vicceivel az ötéves tervekről (még emlékszem az egyikre: ,,A negyedik befejező évben a protekció lesz a mindent eldöntő" (egy verses szójátékra alapszik a szóvicc, ami egy korabeli szlogent figuráz ki és költ át, és amit szinte lehetetlen lefordítani, így csak a tartalmára szorítkoztam - Z.I.) A pártértekezlet felállított egy bizottságot, amely az ügyemmel foglakozott. Az egyik közeli ismerősöm, Hesselberg, a Külföldi részleg munkatársa, a portré fotózás országos hírnevű mestere (ő felelt, többek között, azért, hogy ellenőrizte a fotósokat, akik a Sztálinról szóló képeket készítették), idióta kérdéseket tett fel és azt állította, hogy úgy érvelek és védekezem, mint ,,egy tipikus trockista kétkulcsos". Nem haragszom sem Gukaszovra, sem Hesselbergre. Három évvel később Gukaszov, már amikor szovjet konzul lett Párizsban, arra ébredt, hogy a gestapósok rohammal veszik be azt a házat, amelyben lakott. A mi kódolónk, Marina Szirotkina elkezdte elégetni a kódkönyveket, amikor pedig az egyik gestapós letépte a falról a Sztálin portrét, Gukaszov ezt használta ki ürügyként, hogy verekedést kezdjen. Kegyetlenül összeverték, de ez az idő elég volt arra, hogy megsemmisüljenek a kódok. Gukaszovot a németek deportálták Törökországba, és ott kicserélték a moszkvai német misszió munkatársaira. Később Gukaszov vezette azt a részleget, amely az emigránsok és repatriánsok beszervezésével foglalkozott. Moszkvában halt meg, 1956-ban. Hesselberg előkészítette a pártaktíva döntéstervezetét, Dekanozov tollbamondása alapján. Ebben ajánlották, hogy zárjanak ki engem a kommunista párt soraiból, mivel kapcsolatban voltam a nép ellenségeivel, és amiért nem lepleztem le Spiegelglaszt. Jellemző, hogy ebben a dokumentumban Szluckij, bár 1938 februárjában halt meg, és katonai tiszteletadás közepette temették el, szintén úgy szerepelt, mint ,,a nép ellensége". A párttaggyűlés elfogadta a döntéstervezetet, egy tartózkodás mellett. Fityin, akit nemrég neveztek ki a Külföldi részleg főnökhelyettesének, azzal magyarázta tartózkodását, hogy, saját szavai szerint, egyáltalán nem ismert engem, így ismeretlenben nem érzi jogosnak, ha szavazna ez ügyben. A becsületessége és tisztessége, amik meglehetősen egyedülállónak és szokatlannak nevezhető az akkori körülményekhez képest, nem befolyásolták karrierjét. 1939-ben ő lett a külhoni hírszerzés Külföldi részlegének főnöke és természetes halállal halt meg, családja körében, 1971-ben. A pártszervezet 1938 decemberében döntést hozott arról, hogy kizárnak engem a pártból. Ezt a döntést a hírszerző hivatal pártkongresszusának kellett még jóváhagynia, amit 1939 januárjára hírdettek meg, addig meg én bejártam a munkahelyemre és üldögéltem az asztalomnál, tétlenül. Az új munkatársak nem mertek velem társalogni, hogy ezzel ne kompromitálják magukat. Emlékszem, az egyik alrészleg vezetője, Garanyin, amikor a helyettesével beszélgetett a jelenlétemben, áttért suttogásra. Valószínűleg attól félt, hogy majd kihallgatom a nagy titkokat. Hogy lefoglaljam magam valamivel, úgy döntöttem, hogy bővítem ismereteimet, így elkezdtem tanulmányozni az archívumban a régi akciók operatív aktáit, várva sorsom további alakulását.
"Sztálin jelenlétében a szovjet pártvezetők értékelték az 1934 júniusi 'hosszú kések éjszakáját', amikor Hitler kiirttatta az SA vezetőségét. Mindenkinek az volt a véleménye, Hitler úgy aláásta a saját bázisát, hogy várható a náci Németország összeomlása. Sztálin erre azt mondta, hogy ennek pont az ellenkezője igaz... Krivickij feltételezte, hogy Sztálin akkoriban jött rá arra, hogy hogyan is kellene megerősíteni a hatalmát. Akkor alakult ki végleges formájában tulajdonképpen a később követő perhullám koncepciója." Valter Krivickij, Jagoda nyugatra dobbantott helyettesét idézte Szabó Miklós A Szovjetunió története
Szabó szerint célirányosan felpiszkálták az elkövetőt, s véletlenül pisztolyt is szereztek neki ( a 30-as évek Szu-jában kicsit nehezebb lehetett, mint pl. az USA-ban) , a Szmolnij őrség szolgálatban lévő tagjai pedig "véletlen" autóbalesetben életüket vesztették.
Sztálinra terhelő dokumentációt nem találtak, de gondolom az ilyesmihez elég volt egy telefon Jagodához, vagy magához rendelés. Szóval a mai napig is Sztálinnak tulajdonítják Kirov kiiktatását. A féltékeny férj verzió természetesen lehet igaz, mint ahogy azt se tudni mai napig ki állt Oswald mögött...
A faxom tele van azzal, hogy napok óta rendkívül szarul működik az Index, és a mai nap folyamán is jóval több idómbe tellik egy-egy fordítás elküldése (általában harmadik-ötödik nekifutás), mint a megírása.
MIKOR FOG VÉGRE NORMÁLISAN FUNKCIONÁLNI A FÓRUM? NEM SOK EGY KICSIT A HÁROM NAP EGY TECHNIKAI AKADOZÁSHOZ?
Semmi köze nem volt Sztálinnak Kirov halálához. Valóban egy féltékeny férj magánakciója volt. 2000 óta a Kirov-gyilkosság aktái hozzáférhetőek (mondjuk Szudoplatov erről még a megnyitás előtt írt, többek között nem véletlen, hogy hatalmas botrány volt a könyve) és régóta tisztázott. Viszont még véletlenül sem jöhetett jobbkor.
Folytatás ...................... Ezzel egy időben és párhuzamosan létezett még egy hírszerző szolgálat - a belügyi népbiztos mellett működő Különleges Csoport, amely közvetlenül neki volt alárendelve, és amely még saját hivatali rendszerünkön belül is a legmélyebb konspirációban működött. A feladatai közé tartozott egy illegális ügynökhálózat kiépítése, amelynek az ellenség legmélyebb hátországában kellett tevékenykednie Nyugat-Európában, a Közel-Keleten, Kínában és az USA területén, abban az esetben, ha kitörne a háború. Figyelembe véve a munkák jellegét, a Különleges Csoport nem rendelkezett munkatársakkal a mi külföldi diplomáciai és külkereskedelmi kirendeltségeinkben. Az egész apparátusa állt húsz operatív tisztből,amelyek a külhoni ügynökhálózatok közötti koordinációért feleltek. Az összes többi munkatársa külföldön dolgozott, mint illegális ügynökök. Abban az időben, amelyről most mesélek, az ilyen illegális ügynökök száma körülbelül hatvan volt. Hamarosan megértettem, hogy az NKVD vezetése saját belátása szerint használhatta bármikor a Külföldi részleg erő- és pénzügyi forrásait, ha a Különleges Csoport rendkívüli fontosságú akciói azt megkívánták, beleértve a diverziókat és a Szovjetunió ellenfeleinek likvidálását külföldön. A Különleges Csoportot a beavatottak néha ,,Jása csoportjának" nevezték, mivel azt több, mint tíz éven át Jakov Szerebrjanszkij vezette. Éppen az ő emberei szervezték meg 1930-ban a fehér gárdista Összoroszországi Katonai Szervezet fejének, Kutyepov tábornoknak az elrablását Párizsban. A forradalom előtt Szerebrjanszkij az eszer párt tagja volt. Személyesen vett részt az Ohrana vezető személyiségeinek és ügynökeinek likvidálásában, miután a cári titkosszolgálat megszervezte a zsidópogromokat Mogiljovban (Belorusszia). ,,Jása csoportja" hatalmas és erőteljes ügynökhálózatot hozott létre a 20-30-as években Franciaországban, Németországban, Palesztínában, USA-ban és Skandináviában. Az ügynököket a kominterni illegalitásból verbuválták, vagy olyanokat, akik nem vettek részt propagandista munkában, nem voltak aktivisták, és akiknek a tagsága a nemzeti kommunista mozgalmakban nagy titokban volt tartva. Szerebrjanszkij csoportja fényes sikereket ért el olyan teljesen ismeretlen akciókban, mint a legújabb repülőgépek beszerzése Franciaországban a köztársasági Spanyolország fedezete alatt, 1937-ben. 1938 novemberében Szerebrjanszkij az NKVD más vezetőivel együtt le lett tartóztatva - halálra ítélték, de nem végezték ki. 1941-ben, miután kitört a háború, szabadlábra helyezték, és az én javaslatomra ő lett annak a részlegnek a vezetője, amely ügynökök verbuválásával foglalkozott, későbbi mély beépítésükkel, Nyugat-Európában és az USA-ban. 1946-ban az államvédelem minisztere Abakumov lett, és Szerebrjanszkij kénytelen volt nyugdíjba vonulni, mivel 1938-ban éppen Abakumov vezette az ő ügyét, és ebertelen kínzásokkal bírta rá hamis tanúzásra. Természetesen Szerebrjanszkij nem maradhatott munkahelyén az új miniszter érkezése után. Nyugdíjba vonult ezredesi rangban és állami nyugdíjat kapott. Sztálin halála után visszakerült a szolgálathoz és kinevezték egyik helyettesemnek, mivel tervbe lett véve a felderítő-diverzáns tevékenységünk kiszélesítése. Ez még Berija alatt történt, 1953 áprilisában, miközben már azév októberében, a feleségével eggyütt, másodjára is letartóztatták - most már avval vádolták, hogy úgymond tagja volt az úgynevezett berija-féle összeeskűvésnek, melynek célja a párt Központi Bizottságának Politbjuró tagjainak likvidálása volt. A börtönben halt meg, 1956-ban, az egyik kihallgatás alatt, és csak 1971-ben lett posztumusz rehabilitálva, már Andropov alatt, aki akkor ismerte meg Szerebrjanszkij életét és tetteit, amikor éppen előkészületben volt az első, szovjet hírszerzés történetével foglalkozó tankönyv, amit az ő parancsára kezdtek el írni.
Kirov - valójában Kosztrikov, s kor szovjet vezetőinek azon kisebbségéhez tartozott aki született orosz volt.
Egyébként Sztálin két legyet ütött egy csapással, először is megszabadult a nála sokkal népszerűbb Kirovtól, majd a megölését követő 'szovjet kések éjszakáin' (az ötletet Hitlertől lopta) megszabadult a teljes pártellenzéktől (Zinovjevék) majd mindenkitől aki nem volt feltétlen híve, vagy bármilyen gyanú felmerült személyével kapcsolatban.
Folyt. ............... A Lubjankán engem személyesen Kozlov várt és elkísért Merkulov irodájába. Az üdvözölt engem szokásos barátságos, nyugodt stílusában és mondta, hogy fáradjunk át Lavrentyij Pavlovicshoz. Az idegeim a végletekig veszültek voltak. Már lelki szemeim előtt láttam, hogyan fognak faggatni engem a Spiegelglassal fenntartott kapcsolataimról. De bármennyire is csodálatraméltó, Berija semmifajta faggatásba sem kezdett. Meglehetősen hivatalos hangnemben bejelentette, hogy Passzov és Spiegelglas le lettek tartóztatva azért, mert megvezették a pártot, és hogy azonnal hozzá kell látnom a Külföldi részleg főnöki teendőihez, azaz, nekem kell átvennem a külföldi hírszerzés vezetését. Nekem innentől kezdve közvetlenül neki kell jelentenem minden, elsődleges fontossággal bíró ügyről. Erre azt válaszoltam, hogy Passzov irodája le van pecsételve így nem léphetek be oda. - Azonnal vegye le a pecséteket, és a jövőre jegyezze meg: ne zaklasson ilyen jelentéktelen ostobaságokkal. Maga nem kisiskolás, hogy ilyen naív kérdésekkel jöjjön elő. Tíz perccel később én már rakosgattam az iratokat Passzov páncélszekrényében. Egyes iratok egyenesen dobbenetesek voltak. Például az értesítő Heifetzről, aki akkoriban a fő olaszországi rezidensünk volt. Ebben az állt, hogy amaz kapcsolatba lépett olyan elemekkel, amelyek szimpatizálnak a Kominternen belüli ideológiai elhajlásokkal. Heifetz egy ideig ebben a szervezetben dolgozott. Az is szerepelt benne, hogy nagyon ,,gyanús" a személyes kapcsolata a Jena-i (Németország) Műszaki egyetem volt hallgatóival, ahol ő is tanult, 1926-ban. Még most is emlékszem Jezsov rndelkezésére az értesítőn: ,,Visszahívni Moszkvába. Azonnal letartóztatni." A következő irat - felterjesztés a VKP(b) KB és a Legfelsőbb Tanács Elnökségének címére arról, hogy engem, Szudoplatov Pavel Anatoljevicset, tüntessenek ki a Vörös Zászló érdemrenddel a külföldön végrehajtott fontos, államérdeket szolgáló, és a kormány által elrendelt munkáért, 1938 májusában, amit szintén Jezsov írt alá. Ugyan itt volt a be nem fejezett parancs arról, hogy engem nevezzenek ki a Külföldi részleg főnökhelyettesének. Én elvittem ezeket a papírokat Merkulovhoz. Elmosolyodva, ő, nem kis csodálkozásomra, ezeket a szemem láttára tépte szét és kidobta a szemetes kosárba, amelyek a nap végén megsemmisítésre vártak. Hallgattam, de legbelül iszonyatosan megbántva éreztem magam - hiszen engem valóban azért terjesztettek fel érdemrendre, amit a saját életem és a feleségem életének kockáztatásával hajtottam végre, méghozzá sikeresen. Akkoriban egyszerűen még nem értettem meg, hogy Merkulov az életemet és más ügynökök életét mentette meg ezzel: ha aláírásra került volna a kinevezési parancsom, akkor én is, automatikusan, a VKP(b) KB rendeletének betűje szerint, letartóztatásra lettem volna ítélve, mint az NKVD vezető beosztású személye, aki szintén a politikai megbízhatatlanság vádja alá esik. Később, az irodában, ahol dolgoztam, csöngett a telefon. Kiszeljov volt az, Malenkov segédje a Központi Bizottságban. Felháborodott hangnemben elkezdett lehordani engem, hogy miért tartom vissza az összegek átirányítását a különleges pénzalapból, amiket a Komintern titkos akcióira szántak Nyugat Európában. Még jobban dühöngött azon, hogy a Központi Bizottság Spanyol bizottságának ülésén nem volt ott az NKVD képviselője. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy nem tudok semmifajta pénzalapról és arról sincs elképzelésem, hogy ki is foglalkozik ezekkel az átutalásokkal. ,,Ami pedig a KB tanácskozását illeti, - mondtam neki, - azért nem volt jelen senki sem az NKVD-től, mivel Passzov és a helyettese most lettek letartóztatva, mint a nép ellenségei." Azután még hozzátettem, hogy a feladataim végrehajtásához alig két órája láttam hozzá. Kiszeljov egyszerűen lecsapta a kagylót. Az alatt a három hét alatt, míg én voltam a részleg főnöki teendőit ideiglenesen ellátó személy, végre meg tudtam ismerkedni, és ezek után át tudtam látni a külföldön folytatott hírszerző tevékenységünk struktúráját és szervezeti felépítését. Az NKVD-n belül két alegység volt, amely a külhöni felderítéssel foglalkozott. Az egyik a Külföldi részleg volt, amelyet először Trilisser vezetett, majd utána Artuzov, Szluckij és Passzov. A részleg feladata - összegyűjteni a Központ számára azokat az adatokat, amelyek mind a legális útvonalon érkeztek (a külföldön lévő munkatársainkon és tisztjeinket keresztül, akik diplomáciai fedezet alatt dolgoztak, vagy akik a külföldi külkereskedelmi kirendeltségeinkben dolgoztak), mind pedig az illegális csatornákon át érkeztek. Különösen fontosak voltak a hírek a kormányok és magánkézben lévő nagyvállalatok tevékenységéről, melyek támogatták az orosz emigráció aknatevékenységét, illetve az európai államokban és Kínában lévő fehér tisztekről és azok szervezeteiről, melyek tevékenysége szintén a Szovjetunió ellen irányult. A Külföldi részleg alrészlegekre volt osztva, földrajzi hovatartozás szerint, illetve rendelkezett önálló hivatalokkal, amelyek a tudományos-technikai és gazdasági hírszerzéssel foglalkoztak. Ezek az alrészlegek és hivatalok egyesítették mindazokat az adatokat, amelyek a külföldön lévő rezidentúráinktól futottak be - legyenek azok akár legálisak, akár illegálisak. Az illegális hírcsatornák prioritása egyértelmű volt és az ésszerűség diktálta, mivel külföldön nem volt valami sok szovjet diplomáciai és külkereskedelmi képviselet. Ezért voltak számunkra ennyire fontosak az illegális csatornákon át befutó, minket érdeklő hírösszefoglalók.
Folytatás ................ TISZTOGATÁSOK AZ NKVD-N BELÜL
1938-ban a légkört szó szerint átjárta félelem, valami fészjós keringett körülöttünk. Spiegelglas, az NKVD külföldi felderítés fönökhelyettese napról napra egyre mogorvább lett. Elagyta azt a szokását, ogy a vasárnapjait velem vagy más barátaival töltse együtt. Szeptemberben az akkori NKVD főnök, Jezsov titkára fejbe lőtte magát, amikor éppen csónakázott a Moszkva-folyón. Minket ez teljesen váratlanul ért. Nem sokkal ezután megjelent egy rendelet, ami nagyon komolyan gondolkodóba ejtett minket, és amely így szólt: minden letartóztatási parancs, ami Jezsov első helyettesének, Berijának az aláírása nélkül kerül kiadásra - érvénytelen. Olyan hírek is keringtek, hogy Berija lekicsinylő kedveskedő módon emlegette Jezsovot: ,,az én kedves Sünim (a Jezsov vezetéknév annyit tesz ki, hogy ,,Sönfi" szó szerinti fordításban - Z.I.) és szokásává vált hátbaveregetnia belügyi népbiztost, bár ez a barátságos viselkedés nagyon is színpadias volt. A Lubjankán az emberek, úgy tűnt, nagyon visszafogottak és igyekeznek elkerülni mindenfajta beszélgetést. Az NKVD-n belül elkezdte működését a KB különleges bizottsága. Nagyon is világosan emlékszem azokra az eseményekre, amelyek ezután következtek. Beköszöntött a november, az októberi ünnepségek előtt jártunk. Hírtelen egy reggel, hajnali 4 órakkor felébresztett engem egy kitartó, szűnni nem akaró telefoncsörgés: Kozlov telefonált, a Külföldi részleg titkárságának vezetője. A hanglejtése hivatalos volt, de benne könnyen felvedeztem a nyugtalanságot. - Pavel Anatoljevics, - halottam, - magát azonnal hivatja magához az Állambiztonsági Hivatal főnöke, Merkulov elvtárs. Az autó már vár magára a lépcsőház előtt. Jöjjön, amilyen gyorsan csak tud. Az előbb tartóztatták le Spiegelglasst és Passzovot. A feleségem pánikba esett. Én is azt hittem, hogy most rajtam a sor.
Folytatás ...................... Sztálin manipulációra használta a Kirov ügyet, felhasználta saját érdekében, és a Kirov elleni ,,összeeskűvés" részéről nagyszerűen fel lett fújva. Ő nem csak egy Kirov elleni ,,nagyszabású összeeskűvést" fabrikált, hanem kitalált egyet önmaga ellen. Kirov meggyilkolását nagyszerűen felhasználta arra, hogy eltüntesse mindazokat, akikben csak sejteni is merte ellenlábasait vagy akik nem voltak, véleménye szerint, lojálisak. Az utóbbit képtelen volt elviselni. Eleinte az ,,összeeskűvők" közé kerültek Nyikolajev ismerősei, ezután Draule családja és rokonsága, miután következett Zinovjev és Kamenyev, akiket eleinte csak morális felelőséggel vádoltak a gyilkosság kapcsán, de később őket terhelte a vád, hogy ők is részt vettek a végrehajtásában. Nyikolajev kollégáit és ismerőseit besorolták a zinovjevi ellenzék táborába. Ezután Sztálin úgy döntött, hogy megszabadul Jagodától és azoktól a hivatali személyektől, akik ismerték az igazságot. Őket is besorolták az összeeskűvők táborába és később megsemmisítették. Később Jagoda vált a Kirov elleni gyilkosság fő kitervelőjévé és, mint azt nekem Reichman mesélte, Sztálin, aki félt attól, hogy napvilágra kerülhetnek a Nyikolajev által végrehajtott ,,terrorakció" magánéleti motívumai, még azt is elrendelte, hogy titkos megfigyelés alatt tartsák Kirov özvegyét, egészen annak haláláig. Ilyen körülmények között egyszerűen képtelenség volt elmondani az igazságot Kirov halálának körülményeiről. A hatalom felső köreiben senki sem akarta megakadályozni, hogy Sztálin kihasználja ezt a gyilkosságot saját céljaiban. Később Kirov ügyét már azért hallgatták el, mert ezt diktálta a politikai érdek vagy arra használták, hogy eltereljék a közvélemény figyelmét a gazdasági és politikai helyzetről. Minden egyes újabb nyomozás, ami a politikai konjuktúra érdekeinek volt alárendelve, csak még jobban szaporította a hazugságok áradatát, még jobban megnehezítve az eljövendő generációk számára azt, hogy rekonstruálják a valós eseményeket. Meggyőződésem: Kirov meggyilkolása személyes bosszú aktusa volt, de nyilvánosságra hozni ezt a tényt azt jelentette, hogy maradandó kár érte volna a pártot, amely a hatalom gyakorlásának eszköze volt és a szovjet emberek számára a magas morál példaképéül szolgált. A mai napig el van rejtve az igazság, és Kirov továbbra is a szentség szimbóluma a régi rezsim hívei számára.
Folytatás ................... Nyikolajev egész családja, Milda Draule és az anyja, ki lett végezve két vagy három hónappal a merénylet után. Milda és családja, az önkény vétlen áldozatai, nem voltak rehabilitálva egészen 1990. december 30-áig, amikor is az ügyük a szovjet sajtó lapjaira került. Az NKVD vezető személyiségei, főleg azok, akik jól ismerték Kirov magánéletét, tudták: a halálának egyetlen oka - a megcsalt férj féltékenysége. De közülük senki sem mert megszólalni és beszélni erről, mivel a pártellenes összeeskűvés elméletét maga Sztálin találta ki és ezt megkérdőjelezni rendkívül veszélyes volt. Kirov meggyilkolása előtt Sztálint elég gyakran lehetett látni az Arbaton, Vlaszik társaságában (a személyes testőrség parancsnoka), két testőr kiséretében. Gyakran betévedt Demjan Bednij költőhöz, amikor meglátogatta ismerőseit, akik tanácsi bérleményekben laktak. Az NKVD munkatársai és a veteránok, akik viselték az ,,Érdemes csekista" jelvényeket, amely pajzsot és kardot ábrázolt, illetve a melléje járó könyvecskét, akadálytalanul bejárhattak a Lubjankára; nekik jogukban állt bárhová bemenni, a börtönök kivételével. Ez az egész rendszer azonnal meg lett változtatva: Kirov gyilkossága jó ürügyet szolgáltatott az ellenőrzés megszigorítására, amely ezután már soha sem lankadt. A Kirov halála körüli spekulációk a 60-as években is folytatódtak. Énmég emlékszem a névtelen levelekre, amelyek azt bizonygatták, hogy az igazi gyilkosnak sikerült egérutat nyernie. Dmitrij Jefimov, Litvánia nemzetbiztonsági minisztere a 40-es években, a háború után mesélte nekem, hogy parancsot kapott Kirov gyilkosának felkutatására, aki állítólag egy kicsiny litván városkában bújkált. A munkatársainak sikerült felkutatniuk a névtelen levelek íróját, mivel ezek indították be egy újabb nyomozás hullámait. A szerzőjük egy alkoholista volt. Viszont ettől függetlenül az adott névtelen jelzések körüli kutatás közvetlenül az SzSzKSz KB Pártellenőrzési hivatal közvetlen ellenőrzése alatt folyt. A Pártellenőrzési Bizottság záró jelentése Kirov halálának körülményeiről soha sem lett publikálva. Csupán azután, hogy 1990 júliusában a híres, repressziók ügyével foglalkozó bizottság fel lett oszlatva, az ügyészség tiltakozást nyújtott be az SzSzKSz Legfelsőbb Bíróságának címére, mely elsősorban a Nyikolajev család repressziók áldozatául esett családtagjainak rehabilitálását tűzte ki célul. Az aktát csak 1990. december 30-án zárták, miután Nyikolajev családtagjai rehabilitációban részesültek, az SzSzKSz Legfelsőbb Bírósága által. A bíróság Rendelkezése külön kiemelte, hogy a vizsgálat kimutatta, hogy semmifajta összeeskűvés sem volt a Kirov-gyilkosság ügyében, és így Nyikolajev ,,bűntársai" csupán csak Kirov ismerősei voltak, vagy pedig a kilengéseinek a szemtanúi. De még akkoriban is, az úgynevezett jogállamiság rendszere alatt, sem Medvegy, sem Zaporozsec nem volt rehabilitálva, nem vették le róluk a hazaárulás vádjait, beleértve az összeeskűvést mely célul tűzte ki Kirov meggyilkolását, illetve a német és lett hírszerzéssel kapcsolatos együttműködést. Mi volt ennek az oka? Abban keresendő, hogy az ügyészség egyszerűen félt felhozni ezt a kérdést, mivel Medvegy és Zaporozsec szintén vétkesek a repressziókban, amiket a sztálini tisztogatások korai szakaszában hajtottak végre. A párt történészei között már nagyon régóta szájról szájra járt az a vélemény, hogy a Milda Draule és Kirov közötti románc volt a fő oka a tragédiának, iletve a vérj, Nyikolajev féltékenysége, aki közismert volt lobbanékony, botrányos és labilis viselkedéséről. Ha ezt a véleményt nyilvánosságra hozták volna, akkor közszemlére került volna Kirov igen tisztátlan magánélete, és ezzel csorbát szenvedett volna az a szent párt-szabály, hogy nem hozzuk nyilvánosságra a Politbjuro tagjainak a magánéletét és nem kutakodunk a szennyesükben. 1990. november 4-én a ,,Pravda" újságban publikálták a KGB és ügyészség új adatait, amik a Kirov-ügy körüli nyomozást érintették, amelyekben azt állították, hogy a gyilkossága kizárólag személyes konfliktus jegyeit viselték magán, bár nem tértek ki a részletekre és a bűncselekmény motívumaira. ,,A ,,Pravda" cikke meg sem említette Milda Draule nevét. A publikációban viszont vádak érték Jakovlevet, aki a sztálini repressziókat kivizsgáló pártbizottság elnöki székéből távozott, mivel - úgymond - ő hátráltatta ezeddig a Nyikolajev család rehabilitációját és más ártatlan emberek nevének tisztázását, akiket anno azzal vádoltak, hogy részt vettek az összeeskűvésben. A felháborodott Jakovlev ugyan azon az újságon keresztül válaszolt nyílt levélben (,,lásd ,,Pravda", 1991. január 28), és elmondta, hogy ő még mindig hisz az összeeskűvésben, mely célja Kirov meggyilkolása volt, és több verziója van arról, hogy miképpen is ment végbe ez a gyilkosság. Közben Jakovlev szintén nem említette meg Milda Draule nevét, sem azt a korábbi verziót, hogy bárki is megpróbálta volna Kirovot léptetni Sztálin ellenébe a Főtitkári helyre a párt XVII. kongresszusán. Dmitrij Volkogonov saját, ,,Sztálin: a dicsőség és tragédia" című könyvében megemlíti, mint mendemondát a Kirov és Milda Draule közötti románcot, viszont nem is próbálja őket cáfolni, mint, úgymond, rémhírt. Azok az anyagok, amelyek szépen végigkísérték a Kirov és Milda Draule közötti kapcsolat alakulását, és amelyekről tudomásom volt a saját feleségemnek és Reichman tábornoknak köszönhetően, aki akkoriban a kémelhárítás főnöke volt Leningrádban, megtalálhatók a leningrádi baletten belül működő NKVD informátorok jelentéseiben. Több balerína, akik Kirov szeretői voltak, és Drauléban elsősorban vetélytársukat látták, és akik nem voltak eléggé visszafogottak ahhoz, hogy ne verjék nagy dobra a véleményüket, táborokba kerültek ,,rágalomért és szovjet-ellenes agitációért". Kirov neve és emléke szent volt és sérthetetlen. A nép szemében Kirov volt a kemény bolsevik ideálja, a hűséges sztálinista és, természetesen, csak is az ellenségek ölhettek meg egy ilyen embert. Én akkoriban egy percnyit sem kételkedtem abban, hogy meg kell őrizni a vezető párt presztizsét és így nem szabad nyilvánosságra hozni a valódi tényállást, már ami a Kirov gyilkosságot illette. Mi, csekisták, nem hivatalosan olyan emberek hírében álltunk, akik magukra vállalták a forradalom szemételtakarító munkásainak szerepét, viszont még mi sem tudtuk mindig elrejteni azokat az ellentmondásos érzéseket, amik belülről feszítettek minket. Azokban a napokban őszintén hittem - és hiszem a mai napig, - hogy Zinovjev, Kamenyev, Trockij és Buharin voltak Sztálin igazi ellenségei. Abban a totalitárius rendszerben, melynek ők is a részei voltak, a Sztálin elleni küzdelem a szovjet államon belüli párt-állami szembenállást jelentette. Úgy tekintve rájuk, mint ellenségeinkre, nem tudtam és nem tudok velük szemben bármiben is együttérezni. Ezért tűnt nekem úgy, hogy amennyiben az ellenük felhozott vádak túlzóak is, ezek akkor is apróság ahhoz a pusztításhoz képest, amit személyük magában hordozott. Mivel idealista kommunista voltam, túl későn kezdtem megérteni az ilyen ,,apróságok" jelentőségét, és sajnos el kell ismernem, hogy nem volt igazam. Tudatosan vagy sem, de hagytuk magunkat bevonni egy kolosszális repressziós gépezet működésébe, így közülünk mindenki köteles meggyónni az őt terhelő bűnökről, illetve vallani az ártatlanul meghurcoltakról. Az adott repressziók méretei még engem is szörnyűlködésre késztetnek. Jelenleg elszámolva magamban az akkori történelmi kor eseményeiről, a nagy terror koráról - ezek pedig érintették a hadsereget, a parasztságot és a hivatalnoki réteget, - úgy gondolom, hogy ezeket egy szintre lehet emelni azzal az állami terrorral, ami Rettegett Iván és Nagy Péter uralkodása latt volt. Nem véletlenül hívják mifelénk Sztálint a XX. század Rettegett Ivánjának. Az is tragikus, hogy az országunk ilyen történelmi hagyományokkal rendelkezik.
Helyesen:az ő csoportja volt, többek között, a Bolsoj szinház és a Leningrádi opera és balett színház, mely később megkapta S.M.Kirov nevét, kurrátora.
III.Rész: Politikai repressziók a Szovjetunióban, 1934-1939 között.
A Kirov-gyilkosság. Mítoszok és politikai spekulációk.
Amikor életét veszti egy átálló vagy valamely politikai vezető, szinte azonnal elkezdődik a verziógyártás haláluk okának kapcsán. A halál legkézenfekvőbb okai vagy a gyilkosság logikus magyarázatai gyakran el lesznek temetve a hazugság, félrebeszélés és személyes leszámolások garmadája alatt. Ennek a leg klasszikusabb példája a leningrádi pártvezetés fejének, Kirovnak a halála, akit 1934-ben gyilkoltak meg. Kirovot Nyikolajev ölte meg. Nyikolajev felesége, Milda Draule, pincérnőkéntdolgozott a Szmolnijban, Kirov titkárságán. Az már csak természetes ezek után, hogy az őrség szabadon beengedte Nyikolajevet a Szmolnijba, mindössze elég volt, ha felmutatta párttagkönyvét. Mellesleg, akkoriban a párttagkönyv felmutatásával szabadon be lehetett lépni bármilyen hivatalba, a VKP(b) KB kivételével. A Szmolnijban, mint más megyei pártbizottságban is, nem volt akkoriban különleges beléptetők rendszere, így Nyikolajevnek elég volt felmutatni a párttagkönyvét, hogy belépjen abba az épületbe, ahová egyszerű halandók nem léphettek be, meghívásnélkül. Saját feleségemtől, aki 1933-1935 között az NKVD titkos politikai részlegében dolgozott abba a csoportban, amely az ideológia és kultúra kérdéseivel foglalkozott (az ő csoportja volt, többek között, a Bolsoj szinházat séa Leningrádi opera és balett színházat, mely később megkapta S.M.Kirov nevét) megtudtam, hogy Szergej Mironovics nagyon szerette a nőket, és nagyon sok szeretője volt a Bolsojban is, és a Leningrádiban is. (Kirov gyilkossága után az NKVD hivatalai nagyon gyorsan feltérképezték Szergej Mironovics kapcsolatait a színésznőkkel.) Milda Draule felszolgált egyes kirovi összejöveteleken. Ez a fiatal és igen vonzó nő szintén egyike volt ,,barátnőinek". A férje, Nyikolajev, rendkívül barátságtalan, agresszív természetéről volt híres, állandóan vitába szállt a főnökeivel, és eredményképpen kizárták a pártból. Saját feleségén keresztül segítséget kért Kirovtól, és az közbenjárt, hogy állítsák vissza párttagságát és helyezék új munkába, közvetlenül a megyei pártbizottságba. Milda már készült beadni a válókeresetet, és a féltékeny férj megölte a ,,vetélytársát". Ezt a gyilkosságot Sztálin maximálisan kihasználta, hogy likvidálja politikai ellenfeleit és beindítsa a terrorkampányt. Az úgynevezett trockista összeeskűvés, melynek, úgymond, egyik áldozata Kirov lett, elejétől kezdve Sztálin által lett kitalálva. Előbb Sztálin, majd utána Hruscsov és Gorbacsov, saját érdekeiket tartva szem előtt, és igyekezve elterelni az ország közvéleményének figyelmét a pártvezetés nyilvánvaló és súlyos hibáiról, igyekeztek fenntartani Kirov emlékét, mint sajátos félelem és gáncsnélküli lovagét. A kommunista párt, amely tagjaitól megkövetelte a kifogástalan reputációt magánéletükben, nem jelenthette be ország-világ előtt, hogy pilléreinek egyike, a leningrádi pártszervezet feje, a valóságban nemikilengéseiről volt híres, méghozzá férjezett nőkkel került kapcsolatba. A gyilkosság hivatalos verziója, amit publikált a sajtó, kitaláció, méghozzá első betűjétől az utolsóig. A sztálini verzió abból állt, hogy Nyikolajevet segítették a leningrádi NKVD vezetői, Medvegy és Zaporozsec, közvetlenül Trockij és Zinovjev parancsára. Sztálin számára Kirov halála hatalmas lehetőséget adott egy kényelmes mítosz felállítására valamilyenfajta összeeskűvéssel kapcsolatban. Mindez lehetőséget adott arra, hogy repressziókkal sújtsa ellenségeit és feltételezett ellenfeleit. A hruscsovi verzió pedig ez volt: Kirovot Nyikolajev ölte meg, Medvegy és Zaporozsec segítségével, Sztálin parancsára. Viszont a dokumentumok egyértelműen bizonyítják, hogy Zaporozsec, akit kulcsfigurának tartottak az összeeskűvésben, és aki állítólag kapcsolatban volt Nyikolajevval az NKVD vonalán, akkoriban eltörte a lábát és a Krím-félszigeten volt, gyógyüdülésen. Felmerül a kérdés: elképzelhető-e, hogy az összeeskűvés egyik vezetője éppen a sorsdöntő pillanatban távol van, teljes izolációban, és nem tud semmit a tragikus eseményekről? Hruscsov, külö iemelve azt a tényt, hogyan elég sok pártvezető arra kérte Kirovot, hogy induljon a Főtitkári tisztségért meghírdetett választásokon a XVII. pártkongresszuson, azzal vádolta Sztálint, hogy miután tudomására jutott egy ellenzék megléte, ő úgy döntött, hogy likvidálja Kirovot. Hruscsov számára ez a verzió lehetőséget adott arra, hogy újabb vádakkal egészítse ki Sztálin bűneinek lajstromát. Olyan dokumentumok vagy vallomások, melyek bizonyítanák, hogy Sztálinnak vagy az NKVD szerveinek bármi közük is lehetett Kirov meggyilkolásához, egyszerűen nem léteznek. Kirov soha sem jelentett alternatívát Sztálinnak. Ő volt egyike a leg keménymagosabb sztálinistáknak, akik a legaktívabban részt vettek a párton belüli ellenzék felszámolásában, aki könyörtelen volt bármilyen politikai elhajlókkal szemben, és ebben semmiben sem különbözött Sztálintól, vagy annak közvetlen munkatársaitól. Hruscsov verziójába később Gorbacsov lehelt második életet, ő hagyta jóvá azt és fogadtatta el a párttal. Elrejtve a valódi tényanyagot, megpróbálta menteni a kommunista párt reputációját, így olyan figurákat kerestek, melyek népszerűek a párton belül, és akik állítólag ellenzékben voltak a népek vezérével. Ekkor indult útjára a mítosz egy egészséges magról a KB-n belül, Kirovval az élen, mely próbálta ellensúlyozni Sztálint és klikkjét.
Folytatás .................. A ,,Török" és Korotkov csoport még egy terrorista akciót hajtott végre, 1938-ban. Eil Taubman, egy fiatal ügynök, ,,Junyec" (,,Siheder") fedőnév alatt, aki Litvániából származott, Rudolf Klement bizalmába férkőzött, aki az európai trockista szervezetek, az úgynevezett IV. Internacionálé feje volt. Másfél éven keresztül Taubman Klement segédje ként dolgozott. Egyszer este Taubman felajánlotta Klementnek, hogy vacsorázzanak együtt a barátaival, és elhozta egy lakásra a boulevard Saint-Michele-n, ahol már ott volt a ,,Török" és Korotkov. A ,,Török leszúrta Klementet, a testét megint csak bőröndbe rakták, main bedobták a Szainába. A testet megtalálta és azonosította a francia rendőrség, de ekkorára Taubman, a ,,Török" és Korotkov már nagyon messze jártak Párizstól. Moszkvában már vártak rájuk a kitüntetések, és nekem gondoskodnom kellett új munkahelyükről. A ,,Török" egy moszkvai biztonsági lakás tulajdonosa lett. G.Tahcsianov az 1940-es években lett az illegális hírszerzés egyik vezetője. Taubman Szemjonovra változtatta a nevét, és el lett küldve tanulni a Vegyipari Egyetemre. Később ismét visszatért az államvédelmi szervekhez. Az utolsó epizód a 30-as évek egyik átállójának sorsához kapcsolódik, Krivickijről van szó. A katonai hírszerzés tisztje, Krivickij, aki 1937-ben szökött, majd 1939-ben feltűnt Amerikában, kiadott egy könyvet ,,Sztálin ügynöke voltam" címmel. 1941 februárjában őt holtan találták Washington egyik szállodájában. Feltételezték, hogy az NKVD gyilkolta meg, bár hivatalosan bejelentették, hogy öngyilkos lett. Bár, ami igaz, létezett egy orijentyirovka (értesítő) Krivickij felkutatásáról, de ez általánosan alkalmazott praxis volt minden ilyen ügyben. A Vörös Hadsereg Razveduprja és az NKVD, természetesen, nem hullattak könnyeket a halálhíre kapcsán, de amennyire tudomásom van róla, ez nem a mi akciónk volt. Mi úgy gondoltuk és gondoljuk, hogy valóban önkezűleg vetett véget életének, miután súlyos anyagi gondjai támadtak, elhagyta az új felesége, és nem volt képes megbírkózni a depresszióval.
..................... Következik: III.Rész: Politikai repressziók a Szovjetunióban, 1934-1939 között.
A Kirov-gyilkosság. Mítoszok és politikai spekulációk.
Folytatás ................... Van még egy epizód, amely szintén kommentárokra szorul. Ez Agabekovról szól. A 20-as években Agabekov az OGPU rezidense volt, Isztambulban. Ő azért vált átállóvá, mert túlságosan szoros barátságban volt Blumkinnel, akit azzal vádoltak, hogy osztozik Trockij nézetein. Én úgy gondolom, hogy ez csak az egyik, kissebbik ok volt, a fő indíték más - Agabekovot romantikus szálak fűzték az isztambuli brit rezidens lányához. Kétségbeesett pénzhiánytól szenvedve, Agabekov írt két könyvet, amiket később publikáltak Nyugaton. Ezenkívül volt még egy harmadik ok is: sötét ügyletei voltak a kaukázusi emigránsokkal, akiknek ígéretet tett, hogy saját csatornáin segít külföldre juttatni a Szovjetunióban elrejtett családi kincseiket, értékeiket.Természetesen az értékek egy részének nyoma veszett. Nyugaton úgy tudják, hogy Agabekov valahol a Pireneusokban tűnt el, a spanyol határ közelében. A valóságban őt Párizsban likvidálták, elcsalva egy biztonsági lakásra, ahol úgymond meg akarták beszélni vele, hogyan lehetne titokban kivinni egy örmény család tulajdonában lévő gyémántokat, gyöngyöt és nemesfémeket. A görög kereskedő, aki közvetített az ügyletben, és akivel ő Antverpenben találkozott, G.Tahcsianov volt - az NKVD illegális ügynöke Franciaországban. Ő csalta el Agabekovot a biztonsági lakásba, ügyesen rájátszva annak nemzeti érzéseire. Ott, a lakáson, Agabekovra már vártak a likvidátorok - a török hadsereg egyik volt tiszte, és egy fiatal, kezdő illegális ügynökünk, Korotkov, aki a 40-es évek végén az SzSzKSz MGB illegális hírszerzésének főnöke lett. A ,,Török" késsel ölte meg Agabekovot, miután a testét belegyömöszölték egy bőröndbe, amit a folyóba dobtak. A hullája soha sem került elő.
