bölcset, szépet, szellemeset gyűjtsünk a természetről télire. Gyakorlatias kérdések és válaszok mellett legyen egy emelkedettebb topic a természet szépségeinek dicsőitésére.
Rákos Sándor: CHARLES DARWIN ŐSÉNEK LEVELE A MASZTODONHOZ
tisztelt uram! van szerencsém kövülettársi üdvözlettel tudomására hozni miszerint a) már a pleisztocén időszakot megelőzően szükségessé vált agyar-ésszerűsítés valamint egyéb sajnálatos körülmények miatt a közénk rétegződött korokon Ön kihalás következtében aligha léphet át b) gyakorlatilag tehát semmi valószínűsége annak hogy whisky mellett golfpályán vagy bárhol is találkozzunk mivel a közbe- vetőleges tíz-húszmillió év nemcsak a löncsölésnek de a komolyabb sportnak is nagymérvű akadálya c) később ugyan majd köztudottá válik hogy É.-Amerikában a pleisztocén Önt élve találja még csakhogy mi az őskorban köztudottan mit sem tudunk É.-Amerikáról s így arról sem hogy uraságodban (noha távoli) kortársunkat tisztelhetnők d) másrészt szerénytelenség nélkül szabadjon magamról annyit mondani hogy sajnos én is kihalok mielőbb mert (talán említettem legelső Krisztus előtt kétszáz- ezervalahányban kelt levelemben) neandervölgyi vagyok s annak most régen rossz igencsak ránk jár a rúd aminthogy kegyedékre is rájárt a miocénben-pliocénben - mivel az Önök geológiai rétegébe most a pleisztocénből ritkán megy a posta sürgősen zárom levelem hogy ne késsen s minthogy feleségem lady ős-Darwin a költőnő itt áll mögöttem s ő is üzenni kíván máris átadom neki a festéket meg a kővésőt
:
(NEANDER-KŐ-SANSZON)
megbocsáss e néhány szóért édes ur bunkós orrod négy agyarad ugye hozzám édesül? vakargatnám füled tövét hiszen jól tudom a légynek se ártottál te kedves masztodon magas fűben mint a lángok vagy piros napok lobognak vörös virágok kötnék szalagot virágokból megszagolnád nyakba vennéd talán bizony meg is ennéd azt hinnéd hogy fű a virág és amíg világ a világ annak ki füvet legel mindig terem eledel s ez a hited tragikus mért nincs itt botanikus akármi vagy akárki hogy segítne belátni bár a fűszál milliárd szegény urám ki ne várd miocénben pliocénben amíg felkopik egészen óh masztodon az állad és nem marad utánad más mint e húszmillió éves csont-konvenció azonkívül ez a kő- vers mit egy poétanő sziklára hímezgetve mond el miközben haldoklik Neander
Sokat kerestem olyat, amit a költészet napjára betehettem volna, de csak most találtam:
Jorge Luis Borges: Ars poetica [Arte poética]
Nézni a folyót, mely idő meg víz, és tudni, hogy az idő is folyó, s hogy elveszünk mi is, mint a folyó, s az arcok is elfutnak, mint a víz.
Az ébrenlétről tudni: másik álom, mely csak álmodja álmát, s a halál, melytől a test retteg, az a halál, a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.
Napról, évről érezni, puszta jelkép, jelképe csak a napnak és az évnek, s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek, mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.
Halálban álmot látni, s ha az alkony jő, benne bús aranyt, ez a költészet, szegény és halhatatlan. A költészet, mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.
Esténként néha felmerül egy arc, ránkvillantja egy homályos tükör, a művészet, akár ez a tükör, s mit felvillant, a mi arcunk az arc.
Mondják, Ulysses, unva a csodákat, sírt örömében, látva Ithakát, a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát idéz a művészet, nem a csodákat.
Olyan, akár a végtelen folyó, mely megy s marad, s tükrében ugyanaz a Hérakleitosz látszik, ugyanaz s mindig más, mint a végtelen folyó.
Csipp-csipp, szomszéd, maga itthon? Azt hittem, hogy telel még! Kelep-kelep, bizony, itthon, hívott már a messzi ég! Csipp-csipp, no, és merre üdült, míg nálunk a hó esett? Kelep-kelep, Afrikában, hol hó nincs, csak jó meleg! Csipp-csipp, ejha szomszédasszony, az egy vagyon lehetett! Kelep-kelep, ugyan, csibe, nem került az semmibe! Barátokkal összefogtunk, szárnyunk alatt tömött pakkunk, s ahogy rebbent ősz köténye, szélfiába kapaszkodva reppentünk a forró honba. Ottan vártunk, addig vártunk, nap sütötte fehér hátunk, míg egyszer csak huncut felhő széllel búgta: Itt a tavasz! Elolvadt a hó és jég, várva vár a messzi ég! El is indultunk hamar... Csipp-csipp, könnyen beszél maga, minden télen így nyaral... Jövőre biz' én is megyek – ugráljon más lent a hóban, ha akar!
Társaim az apró füvek, nem messze tőlem fut az út, társaim az apró füvek, nincsenek méltóbb társaim, állok magam, azt sem tudom, hány éve már, - az éveim gyűrűkbe nőve védenek kérgem alatt.
Ha emlékeim kérdenék, nehezen tudnám kezdeni: láttam, hallottam már sokat, s nem felejtettem semmit el. Nem messze tőlem fut az út, és lombom alatt mély a hűs, hallottam, láttam már sokat: bölcs agg vagyok.
A lombom alatt mély a hűs, a lombom között mély a csönd, kis fészkeket dédelgetek, és lengetem a szeleket, egyfelé nyílt a tág határ, másfelé domb keríti el, s a domb mögül jönnek felém az emberek.
Jönnek felém az emberek, hogy honnan jönnek, nem tudom - ó, mi lehet a domb mögött? - csak egyszer látnám legalább, de megroppant már az erőm, fölébe nőni nem fogok, s titok marad a volt-titok halálomig.
A Zagyva most összegyűrt, kék bársonysál, mit Isten a földre ejtett. Hatalmas víztorony mellett folyik el, szinte mozdulatlan. Műholdas antennák, madarak a lakótelep házainak tetején. Az égen cirmos színű felhők, szemétmező. A magasfeszültségű vezetékek hálók kifeszítve. A végtelen legelőkön birkanyáj ődöng. Egy biciklis, tízéves forma lány s hangtalan csaholó kutyája ügyel a jószágra. Közösen terelik őket haza egy félig bevakolt vályogház felé.
A segítségeteket szeretném kérni. Aranyos, gyógynövényekkel kapcsolatos verisikéket olvastam valahol, és nem tudom, ki a szerzőjük, szívesen olvasnék tőle még mást is. Egyet le is írok, hátha valaki ráismer és segíteni tud.
Tarka virágnak Illata kábít, - Édes a méz mit Kelyhe kínál; Lebben a lepke, Röppen a méh - Sok kicsi vándor Kedvese ajkán Csókra talál.
Nincs ma halál, Él ma a földön Mit csak az Isten Élni teremtett; - Harsog a himnusz, Hangos a táj! - Semmi se fáj, Minden örömre, Tűzlobogásra Szítja a lelket...
Újra születtünk Zöld lobogóval Lepkefogóval Táncra megint! Csókot a földnek, Csókot a fának, Csókot a rügynek, Mert a hatalmas Égi Jövendő Hírnöke mind!
Hallga, mi szépen Csendül a nóta, Csörtet a csermely, Csattan a csók! Messze az erdő Lombjai közt a Nyár keze int! - Hirdeti minden, Hirdetem én is, Itt a tavasz!
Köszönt e vers, te váltig visszatérő Föltámadás a földi tájakon, Mezők smaragdja, nap tüzében égő, Te zsendülő és zendülő pagony! Köszönt e vers, élet, örökkön élő, Fogadd könnyektől harmatos dalom: Szívemnek már a gyász is röpke álom S az élet: győzelem az elmuláson.
Húsvét, örök legenda, drága zálog, Hadd ringatózzam a tavasz-zenén, Öröm: neked ma ablakom kitárom, Öreg Fausztod rád vár, jer, remény! Virágot áraszt a vérverte árok, Fanyar tavasz, hadd énekellek én. Hisz annyi elmulasztott tavaszom van Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!
Egy régi húsvét fényénél borongott S vigasztalódott sok tűnt nemzedék, Én dalt jövendő húsvétjára zsongok És neki szánok lombot és zenét. E zene túlzeng majd minden harangot S betölt e Húsvét majd minden reményt. Addig zöld ágban és piros virágban Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!
Szia, háááát majdnem ....:-) Április második fele. Ha Neketek is.:-) Szégyellem magam, de nincs idő, egyszerűen nincs időm versekkel foglalkozni. Nyugalom kell hozzá, de most max. sebbességben vagyok, sajnos. Kellemes húsvétot!
