Csak én vagyok ilyen vak, vagy létezik, hogy Szabó Magdának még nincs topikja?
A drága öreglány kicsit sokat beszél, de mindig nagyon szépen és okosan, soha nem feleslegesen. Egy csodatündér. És amiket ír!
Beszélgessünk róla, ha van kedvetek!
Én is rendszeresen veszem a lapot, de nekem sem tűnt fel a térítő jelleg... egyébként szintén azon a ponton vagyok, hogy felhagyok az olvasásával, mert a tíz évvel ezelőttihez képest sokat romlott a színvonal, lásd:
- ezotéria térhódítása (Müller Péter rovata, angyalokról, csakrákról, karmáról szóló publikációk, most a heti horoszkópot nem említem, mert az mindenhol van)
- olvasói levelekre szánt rovat negyedére csökkentése (igazat adok az előttem szólónak abban, hogy nem kapnak megfelelő helyt a visszajelzések, macskáktól függetlenül)
- régebben az újságírók élete magánügy maradt, illetve néha-néha készült velük egy-egy személyes(ebb) interjú. Most: gyakorlatilag blogolnak az újságírók a Nők Lapjában, kinek hány gyereke van, hogyan neveli, milyen napi apró-cseprő problémák merülnek fel (korábban D. Tóth Kriszta, most Szigeti Hajni, Dobray Sarolta); a korábban hivatásos szexuálpszichológus rovatát átvette Koronczay Lilla, olyan szomszéd Marika néni stílusban taglalva egy-egy problémát, és ha már itt tartunk
- rengeteg cikk foglalkozik a szexszel, szexuális problémákkal, szokásokkal, devianciákkal; nemhogy vallásos szellemiségűnek nem látom a lapot, de hasonulni kezd(ett) a Cosmopolitanhez, amelyet huszas éveim elején szintén olvastam egy ideig, de amikor rájöttem, hogy véges számú témát keringet körbe-körbe, akkor felhagytam a vásárlásával. De még ez sem lenne akkora baj, ha
- életközeliek maradnának a cikkek, olyan embereket hoznának közel, akikkel az olvasó nem találkozhat, de akikre egyébként kíváncsi - orvosok, tanárok, valamilyen szokatlan nehézségel küzdő vagy valamibn példamutató emberek, akik saját szavaikkal mesélnek. Ezeket valamelyest kiszorítva szaporodnak az újságíró által kitalált fiktív történetecskék, amelyek aranyosak egyébként, csak hát.
Én Nők Lapja - olvasó vagyok, nem rendszeresen, hébe-hóba,de ezt az irányultság még nem tünt fel... Igaz,igyekszem csak azokat a cikkeket elolvasni, ami érdekel.Viszont az nagyon zavar,hogy azokat az olvasói leveleket nem teszik közzé,amelyek nem teljesen pozitívak. Tavasszal volt egy cikkük egy tanyán lakó családról, ahol volt egy félmondat (nem tudom,hogy a család vagy az újságírónő félmondata) arról, hogy a macskák fogyóeszközök. Erre egy e-mailben reagáltam, kissé felháborodottan,de nem tiszteletlenül. A lapot ezután szorgalmasan nézegettem,de nem jelent meg ez a kis írásom.....Nekem most ezért nem tetszik a Nők Lapja.... Nem azért,mert az én írásomat nem hozták,joguk van, hanem mert kritikus olvasói hozzászólásokat nemigen látok.
Teljesen egyetértek a véleményeddel, bár én a Nők Lapját , pontosabban annak jogutódjait már vagy 20 éve nem veszem a kezembe, annak ellenére, hogy évtizedekig voltam rendíthetetlen hűséges eőfizetőjük - hja ez még azokban az időkben volt, amikor pl a lap mnkatársa volt Sulyok Katalin is, és értelmes hosszú cikkek voltak benne, levelezés-viák és egyebek. Aztán valai átvette a lapot, kijelentette, hogy 1. először is az legyen a neve, hogy Magyar Nők Lapja 2. minek a hosszú szöveg, a nők nem szeretnek olvasni, sok kép kell, alá meg kevés iromány 3. valamiből élni is kell, ehhez nem olvasók kellenek, hanem sok reklá ebből kifolyólag teli ett nyomva mindeféle kozmetikai reklámmal.
Hát köszi, nekem ez nem kell.
Agyelszívás és tsai - pontosan értem mire gondolsz, jómagam is gyermekkoromban hithű katolikus voltam, mára pedig meggyőződéses ateista, aki már a gyerekeit sem engedte megkeresztelni - ezért is keserves számomra ez a mostani éra, ahol ujra csak agymosás van minden vonalon, csak most éppen nem az a vezérszólam, hogy így a szocializmus, meg úgy a szovjet evtársak, hanem éppen elenkező előjellel - de a módszer pontosan ugyanaz.
Elnézést kérek, a következő hozzászólásom nem illik a topikba, de…
Keresgéltem Nők Lapja fórumot ezerrel, sem itt, sem másutt nem találtam (leszámítva a Nők Lapja Cafét, amit most mellőznék). Ha valakinek tudomása volna ilyenről megköszönném a tájékoztatást.
Néhányan megemlítitek a lapot, ilyen-olyan okból, de e nélkül is feltételezem, hogy többen vagyunk itt olvasói. Jómagam már analfabéta koromban is az voltam és maradtam a mai napig. A tavaly október óta nagyot változott a lap szellemisége. Előrebocsátom: hitehagyott katolikus vagyok (nem ok nélkül), de senkit nem szeretnék hitében megbántani.
Az első időkben épp’ csak az „ora et labora” hiányzott a címlapról. Mára lágyabb szelek fújnak, de fújnak, szünet nélkül. Nem kedvelem a tudatformáló szeleket, bármely irányból jöjjenek is. Ugyan miből gondolják (gondolták, gondolni fogják – olyan mint egy nyelvlecke) a döntéshozók, hogy a lap célcsoportjának tartott, felnőtt, nem teljesen műveletlen nők rétegét ezzel a módszerrel sikerül az általuk kívánt irányba terelni?
Lassan elfogy a türelmem, egyre komolyabban fontolgatom az előfizetés megszűntetését.
A Keresztény Nők Lapja nem az én műfajom!
Olvassa, akinek erre van igénye!
Vegye, akinek erre van igénye!
Finanszírozza, aki az ideológiát terjeszteni kívánja!
Ennyit szerettem volna megosztani veletek. Örülnék, ha reagálnátok.
Bevallom még sohasem halottam az Asperger szindrómáról, rákerestem kicsit, érdekes a felvetésed. Nem tudok, nem merek állást foglalni, nincs hozzá kompetenciám. Te szakember vagy?
Gömbtatunak idéztem egy régebbi hozzászólásodból:
„Kezdek teljesen skizofrén lenni, mert egyik felem imádja az írónő minden írását, a másik meg kézzel, lábbal kapálódzik a személye ellen, ez miért van???”
2319 sz. hozzászólásomban ugyanezt a véleményt fogalmazom meg, és nagyon foglalkoztat a kérdés.
Azt hiszem az ösztöneink jeleznek (Mit jeleznek?! Sikítoznak!) valamit.
Szobotkát mindig megtámadta valamilyen titokzatos vagy kevésbé titokzatos betegség.
Amit Sz. M. írt róla, abból az derül ki, hogy nem szeretett panaszkodni, ha lehetett, eltitkolta, kicsinyítette a fájdalmait.
Szabó Magda mindig jobb képességű, tehetségesebb embernek tartotta önmagánál, rengeteget megtett az érvényesüléséért.
Más esetben, később is előfordult, hogy írói ösztöndíjat kaptak Amerikába, Szabó Magda örült neki, azt gondolta, az elismerés kirángatja a férjét a depresszióból, Szobotka orvosa is örült neki, csak Szobotka nem akart kimozdulni otthonról, de végül is engedett - később külföldön következett a trombózis okozta újabb kórházi tartózkodás.
"December tizenötödikén, reggel negyed kilenc tájt New Yorkban rosszul lettem. A szívem nagyon fájt, a verejték elöntötte a testemet, homlokomat. Előbb megpróbáltam elhelyezkedni a karosszékben, aztán végigdőltem az ágyon. Mi történjék? Idegenben vagyunk, kihez forduljunk? Én azt javasoltam, feleségem hívja fel Sz.-éket, akik ENSZ-megbízásból már régebben New Yorkban élnek, biztosan lesz orvosuk, akit ajánlhatnak, elküldhetnek. „Szívroham, majd elmúlik.” A feleségem másként gondolta. Kíméletlen volt. „Hiszen itt halsz meg a szemem előtt.” (Később kiderült, hogy Sz.-ék nem is voltak otthon abban az időben, de állandó orvosuk sincs, s ha lett volna is, reggel semmiképpen nem áll a rendelkezésünkre.)"
Nem hiszem, hogy Szabó Magda nemtörődöm lett volna, vagy visszatartotta volna a férjét az orvostól, vagy rossz néven vette volna, ha a férje nem kísérgeti, hanem a szállodában pihen. Szerintem arról van szó, hogy az élmények, a környezet fontosabbak voltak; egyébként később ő is elkapta ezt a nyavalyát, és magára sem vesztegetett több szót ezügyben, mint Szobotkára.
"Gyógyszerdobozunk, ami nélkül sosem utazunk, egyre üresebb, most már nemcsak T.-nak fáj a foga, szakasztott ugyanolyan tályog vagy mi van már az én ínyemen is, egymás mellett állva vizsgálgatjuk időnként a tükörben, mondhatom, imponáló pár vagyunk, ahogy egyszerre belevicsorgunk, és kamillateáról ábrándozunk, fogorvosról, aki kezel. Most már nekem sem egyszerű a rágás, ketten kínlódunk étkezés közben."
Gyorsan megnéztem, a Hajdú még most is gyárt keverőtárcsás mosógépet, és a műszaki adatainál az áll, hogy 1,5 kg-ot bír. A Hajdúnál az automata verzió pedig 6 kilót, vagyis valóban 4szer több ruha fér el benne:)
Irtó aranyos vagy - (hugi :-D) - de én idősebb vagyok nálad, 48-ban születtem. :-)
Szabó Magdával kapcsolatban egyre inkább az az érzésem, hogy Asperger kórban "szenvedhetett", sok köztük a zseni, ugyanakkor értetlenek tudnak lenni a saját korosztályuk ill. ismerősek érzékenysége iránt, pontosaban teljesen más rugóra jár az agyuk, ez sokmindent megmagyarázna.
Köszönöm, hogy megpróbáltad számom fellebbenteni A Pillanat leplét, de nem lettem okosabb!- sajnos. Nem a nyelvezettel van bajom – a történettel! Hogy Creusa története Sz.M. hiteles önéletrajza sehogy sem megy a fejembe, így hát hülyén halok meg! Ez volna a kisebbik baj!
A Drága Kumacsot rögtön megjelenése után levettem a boltban a polcról, s mikor láttam, hogy nem ő az író, azonnal vissza is tettem. Annyi könyv jelent meg akkoriban, mindenki Sz.M. baráttá meg szakértővé vált, ahogy ez már mostanság lenni szokott. Most, hogy felhívtad a figyelmemet rá, és beleolvasgattam a topik előző lapjaiba, megfontolom a kérdést.
Ámbár…! Volt AliceCsodaországban01-nek egy hozzászólása 2010.03.17-én (2106)
„Kezdek teljesen skizofrén lenni, mert egyik felem imádja az írónő minden írását, a másik meg kézzel, lábbal kapálódzik a személye ellen, ez miért van???”
Ugyanezt érzem én is! Ez a gondolat kísért folyton! Miért?
Sz.M. ül a felhő szélén, lógatja a lábát és megmosolyogja, naiv igyekezetünket, hiszen ő ezt előre tudta, várta, remélte, sőt akarta!
„Amit átéltem, tartósította az emlékezet, mint vegyszerek a múmiát, egyébként segítettem is a konzerválásban, mert mindent, ami történt, szétszabtam, és szeletkéit beleépítettem regényekbe, színdarabokba. Olykor aggaszt is, hogy ami velem és köröttem valaha megesett, és amit én annak a nyersanyagából alkottam, aligha különíthető el. Ha meghalok, magammal viszem minden titkomat, s nem lesz irodalomtörténész, aki meg tudja fejteni, mikor ki voltam, melyik figurám, vagy mi volt valóban igaz ebben vagy abban az ábrázolásban. A tükör, amelyet a világ felé fordítottam, halálommal széttörik, cserepei nyilván összeilleszthetők és beszoríthatók lesznek valami keretbe, és mégsem azt mutatják majd, ami voltam, vagy amit teremtettem.
„Gyakran segítettem szerkeszteni az életnek, adtam hozzá, elvettem belőle, reális fénykép rólam nem marad, nekem is csak maszkjaim voltak, mint Encsy Eszternek, s a maszk alatt egy másik – Caieta is én vagyok. Már régen nem csodálkozom azon, hogy a félelemmel együtt elmúlt belőlem tartózkodás, szégyenkezés, nem vágyom már arra, hogy széppé vagy jóvá stilizáljam magamat, másokat, az irgalommal is takarékosabb lettem, nem kísérlem meg legalább az okok feltárásával érthetőbbé korrigálni a hajdani katasztrófát, s ha a dráma véletlenül buffótréfa volt, leásni a gyökérig, mitől lett azzá, vagy mit eredményezett, hogy az volt, ami. Nem igénylek a produkcióhoz jelmezt sem, allegóriák nélkül mondom mások vagy önmagam szemébe, amit eddig elhallgattam. Azt hiszem, nekem már minden mindegy…”
„Amit most elmondok, igaz történet, vagy majdnem igaz, ami több vagy kevesebb benne, az a sorok közt felbukkanó figurákon múlt, akik már se nem vádolhattak, se nem védekezhettek, hát rám hagyták a bírósági jegyzőség mellett a tanú, az ügyész és a védőügyvéd szerepét….” /Teréz esztendeje/
Az a borzasztó, hogy már erről sem hiszem el, hogy igaz! Tartok tőle, ha elolvasom a Kumacsot, negatív érzéseim csak erősödni fognak, bizony, bizony agyonnyom a ledőlt piedesztál!
Akarom én ezt? Vagy maradjak a boldog lelki szegény státuszában?
Nagyon érdekes amit gondolsz. Igazad lehet, akkor fogta fel, hogy tényleg egyedül van. Másrészt nemrég egy blogon olvastam a kumacsos könyvről pár sort, ahol arról beszél a blogger, hogy nem tudja eldönteni, Szobotkához való ragaszkodás mi volt valójában, szerelem, szánalom a mellőzöttség miatt vagy az egyedülléttől való félelem. Ez is érdekes gondolat.
Szobotkával kapcsolatban (bevallom, egyetlen írását sem ismerem) mindig a Zeusz küszöbén jut eszembe, amikor az antik világtól ájultan utazgató Sz. M. végigcipelte a nem fiatal férjét a hathetes úton, 60 fokban 90%-os páratartalomban úgy, hogy annak tályogos fogínygyulladása volt. Ez nem megy ki valahogy a fejemből.
Kató minden bizonnyal a régi Hajdú keverőtárcsás gyalog mosógéppel mosott. Namármost aki ebbe két és fél kiló ruhát bele bír szuszakolni, az előtt megemelem a kalapom. A modern, automata mosógépekbe általában egyszerre 4-5 kg ruha fér - ez egy iszonyatos mennyiség , amit a régi gyalog mosógéppel legalább 4-5 mosással lehetett elintézni. (Arról nem is beszélve, hogy Kató utána kicentrifugázhatta volna a ruhákat, mert különben a fejére csurog a fregoliról az összes víz - a Hajdú mosógéppel általában egy időben vették meg a Hajdú centrifugát is).
Bocs a túlságosan földhözragadt beszólásért... :-)
SZ.M. valóban nem lehetett egy seprűvirtuóz, erre többször, több helyen ő maga is célzott. Más társadalmi-szociális viszonyok közt nőtt fel, Ilka néni meg a hajdú minden "alantas" munkát elvégeztek.
Emlékeim szerint 1960 körül terjedtek el Mo-n széles körben a mosógépek, legalábbis anyám akkor vett egyet, a használati utasítás fontos része volt a ruhamennyiség. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy sokan lemérték, viszont Kató - mint tudjuk - buta volt.
A lépcsőmosás problematikája egy kiskamasz lány szemszögéből számomra hitelesnek tűnik. Hány 13-14 éves lány volt (van!) tisztában részleteivel? Gondolj csak bele! Egy mai kamaszlány műkörömmel, ronggyal(!) lépcsőt mos.
Gömbtatunak! Köszönöm részletes válaszod, most nincs időm, de majd írok.
Technikai kérdés: ha hozzászólásomat nem újként, hanem válaszként szeretném elküldeni, miért nem jelenik meg? Mit csinálok rosszul?
Bocsáttassék meg, de az jutott eszembe, hogy Sz. M.-nek a házimunkához való viszonya több mint különös.
A regényeiben is.
10-14 évesen olvastam a kamaszoknak írt könyveit, és hát:
"Lemért megint két és fél kiló ruhát, belerakta a mosógépbe. (...) A konyhában elkészült a mosás. Kató néni leeresztette a fregolit. Itt ez a nagy lakás, és semmi segítsége sincs. Arra persze nem is gondol itt senki, hogy még a nagymosást is maga végzi."
Leméééért két és fél kiló ruhát?
"Ha a lakók takarítanak a maguk udvari folyosórészlegén, akkor rájuk csak a lépcsőház marad, a ház előtti járdacsík meg az udvar. Meg kell kérdezni apától, milyen időközönként kell felmosni a lépcsőt. Vajon hogy mos az ember lépcsőt? Sose nézte meg úgy igazán."
Most ez tisztázásra szorul, hogyan kell felmosni a lépcsőt?
Ezt írta 1985-ben (egy-két évvel később született Az ajtó):
"Ama ritka élményben részesültem, hogy azt mondtam: elég. Még sose mondtam, emlékezz, s megkezdett munkát sem tettem félre, mert ha vértől csepegő kézzel is, de meg kellett írnom. De mindennek van határa, még egy ilyen Dybuknál is, mint én (a D. a héber hit szerint a szellem, a spectre, a kísértet), s mikor december 2-án megfelelő előzmények után Agancsos meghalt Hannoverben, én kihúztam a slusszkulcsot önmagamból.
(...)
... mikor elvesztettem életem négy főszereplője közül azt az utolsót, aki kerek hatvan év óta mindent, ami velem, s ugyanakkor a másik hárommal történt, végigasszisztálta, letettem a tollat és kimentem Bécsbe megint. Előzőleg végigélveztem a karácsonyt és a szilvesztert egymagam."
"A régi érzés, hogy alapjában véve nem számít, barát-e O'Brien vagy ellenség, újból visszatért. O'Brien valaki, akivel lehet beszélni. Talán nem is annyira azt kívánja az ember, hogy szeressék, inkább azt, hogy megértsék. O'Brien az őrület határáig megkínozta, s bizonyos, hogy rövidesen a halálba küldi. Nem számít. Bizonyos értelemben, ami mélyebben gyökerezik, mint a barátság, egymás bizalmasai ők; valahol, bár a lényeges szavakat sohasem mondhatják ki, van egy hely, ahol találkozhatnak és beszélgethetnek." (1984)
Sz. M. - eredetileg - "használta" Emerencet mint alkalmazottat.
Közben ugyanakkor szerintem meg is értette őt; eredetileg cselekményszinten, úgy, hogy meghallgatta a történetét.
Később pedig úgy, hogy ugyanarra a sorsra jutott: kihaltak mellőle a szerettei és élete kizárólagos értelmévé a munkája és közéleti szereplése vált. Az, hogy ő nem havat sepert, és nem egy utca lakóit szervezte közösségbe, hanem az írógép billentyűit ütötte, és az irodalmi életnek vált meghatározó figurájává, inkább formai, mintsem minőségi különbség.
Akkor megértette Emerencet sors-szinten is.
Férje halála után megírta Szobotka életrajzi könyvét; utána megírta a Béla királyt.
Az első igazi, cselekményes regény magáramaradása után Az ajtó volt. Szerintem nem életének korábbi szakasza érett meg benne, hanem annak éleménye, milyen is a köz szolgájának lenni, és nem lenni semmi másnak.
Azt hiszem, ketté kell választani az embert és az írót, és minél jobban ismered az embert, annál jobban érdemes szétválasztani.
Nem reagált senki az alábbi bejegyzésemre, úgyhogy elmondom, én mire gondolok. Szabó Magda elég későn kezdett írni. Amikor az igazán nagy művei megjelentek, már bőven negyven fölött volt. És a következő ötven évben rengeteget fejlődött érzelmileg, de van egy olyan erős gyanúm, hogy csak elméletben.
Az írásai alapján nagyon tudta, mi az élet és a társas kapcsolatok lényege, de a valóságban nem ment neki.
Azzal, hogy Juliska-Emerenc halálát egy levélben egy mondatban letudja, és látszólag a lényeg inkább az, hogy neki kell vezetni a háztartást, mint a veszteség, számomra erősen elgondolkodtató. Egy szikrája nem jelenik meg annak a fájdalomnak, amit 9 évvel a halál után Az ajtóban megfogalmazott.
Sok mindent bele lehet magyarázni, hogy akkorra érett meg benne életének az a szakasza, vagy hogy visszatekintve tisztábban látta a dolgokat, szerintem mégis inkább arról van szó, hogy még annál is jobb író volt, mint amilyennek gondoljuk, elég jól ismerte az embereket ahhoz, hogy tudja, mi az, amivel kortól és nemtől függetlenül mindenkit le lehet venni a lábáról, aki fogékony az emberi történetekre. Ő maga is sokszor leírta, ő nem női író, nem szenvelgő, hanem az élet legkeményebb dolgaival foglalkozik úgy pengetve a lélek húrjait, hogy nem érzi az ember töménynek és emészthetetlenül édeskésnek.
Én erre jutottam.
A Pillanattal kapcsolatban. Rettenetesen élveztem azt a könyvet. Szabó Magda humora itt teljesedik ki, tény, hogy mondatszerkesztési bravúrjai már-már cirkuszba illőek, ezért nem könnyű olvasmány. Tudjuk, hogy az Aineis volt a kedvenc olvasmánya, és azt is, mekkora csalódás volt számára, mikor rájött, Creusát azért állították félre a történetírók, nevezetesen Vergilius, Augusztus császár tollnoka, mert az itáliai friggyel kellett igazolni a római császárok trójai, vagyis világarisztokrata származását.
Úgy gondolta, megfordítja hát a történetet, ami egyrészt szerintem egy igen ritka írói bravúr, másrészt pedig saját életének analógiája, a gyerekkorában és íróként is félreállított, férfiként gondolkodó, élő és alkotó, kiemelkedő műveltségű ember irodalmi rajzolata.
Ha még nem olvastad a Drága Kumacsot, olvasd el. Vagy talán mégse, ha nem akarod, hogy a piedesztál téged is maga alá temessen.
Már kétszer megírtam és elküldtem ezt a hozzászólást (regisztráltam is), de nem jelenik meg a hozzászólások listájában, megpróbálom még egyszer, utoljára.
Most találtam a topikot, szeretnék csatlakozni, SZ.M. az egyik kedven íróm volt az elmúlt harmincvalahány évben, regényeit újra- és újra olvastam. Nem mindet, mert a Katalin utca meg A pillanat élvezhetetlenek számomra. Holott SZ.M. valahol azt írta, hogy önéletrajzi műként egyedül A pillanat hiteles!!!??? Hálás volnék, ha valaki felvilágosítana ez ügyben, mert nekem egy fia azonosságot sem sikerült felfedeznem! Lehet, hogy földhözragadt a fantáziám és ókori műveltségem is erősen hiányos. Mikor, melyik regény volt a kedvencem, az mindig aktuális életkoromtól, élethelyzetemtől függött.
Ámde! Így a hatvan felé közeledvén, majd’ egy egész élet tapasztalatával és optikájával mintha változna a véleményem. Most egészen más személyiség bontakozik ki a sorok mögül. Számomra fiatalon SZ.M. volt az etalon. (Tévedés ne essék, nem írói kvalitásait vonom kétségbe! Tehetsége, mesterségbeli tudása, műveltsége, emberismerete megkérdőjelezhetetlen.) Ma úgy érzem, mindaz, amit önmagáról közölt, kétséges, olyan negatív vonásai vannak, amivel nem tudok azonosulni. Ledőlt a piedesztál?
Persze, hogy ő volt. Nem is ez a kérdés, hanem hogy ennyi volt róla a megemlékezés, tulajdonképpen egy kellemetlenség forrása, hogy neki kell vezetni a háztartást? Még külön bekezdést sem kapott a levélben.
Olvasom ezt a könyvet, és nagyon fura érzéseim vannak.
1978. május 20-án, vagyis 61 évesen ezt írta: (pontosan úgy írom le, ahogy a könyvben van)
"(...) Nálunk rövidesen keződik a könyvhét, Debrecenben leszünk (hol is lehetnénk?) , a férjem új könyve kapcsán számtalan ankéton. Komoly siker lett, hálistennek, pedig mindenki félt tőle, fura történet. Na, látod, az aztán nem régimódi, pedig valamikor a 17. században játszódik. Nálunk mindenféle zűrzavar és szomorúság zavarta meg a napi rutint, Juliska nénink, 16 éven át hűséges és okos segítségem volt hónapokig beteg, majd a kórházban, s végül meg is halt szegény. Magam vezettem (tologattam inkább) ezt a háztartást a próbákról hazajőve kezdtem takarítani, szép karcsú lány voltam a prömieren, mikor megdicsérték gyermeteg alakomat, arra gondoltam, sétáltatnának ők naponta négyszer két kutyát végigrohanva a Pasaréten, főznének, mosnának, takarítanának, plusz színházi és írói munka, nekik se kellene lesniök a kalóriákat. Hát így éltünk ezen a télen és kora tavasszal. Most már van segítségem megint, áldott setét agy, s micsoda kéz! Mint az atombomba.(...)"
9 év múlva jelent meg Az ajtó.
Én egyelőre nem kommentálom, kíváncsi vagyok, ti mit szóltok hozzá.
Az első megjegyzés tényleg nagyon aranyos! Szerintem örülhetett volna, hogy rájöttek, mik is az igazi értékei. Elvégre ez is egy felfogás, ami reális lapokon nyugszik.
Most olvasom Albert Györgyi: A nő helye c. riportkötetét. Ebben Szabó Magda is szerepel. Rosszul kezdődik, mert már a bevezetőben elírták a születési dátumát, 1917 helyett 1907 szerepel. Maga az interjú is eléggé szabványos, nem is túl hosszú, és nem hinném, hogy Szabó Magda akarta volna így. Ezzel együtt is érdekes volt elolvasni.
