Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Nap apa gyermekei hallotok engem, Uksáhkát az égiek és földiek hírnökét ez nem az a Föld melyet a fenséges család az istenek és mi nektek adományoztunk
*
Föld anya gyermekei hallotok engem, Uksáhkát milyen hírt vihetek felőletek a fenséges családnak isteneknek és szellemeknek milyen üzenetet mit mondjak, mit
*
hogyan történhetett sűrű és fojtó lég nyomasztja a tüdőt ziháltan kapkodunk bár mély lélegzetre vágyunk hová lett a friss levegő
*
Föld anya gyermekei hallotok engem, Uksáhkkát az istenek várhatják hogy ti kitisztítjátok a levegőt megvéditek gyermekeitek, magatok a szennyeződéssel szemben ha már tiszta levegőtök sincs
*
hogyan történhetett az égen sáros köd északi fénysziporka oda és a csillagokkal lüktető holdfény a felhőtlen téli napok meddig pirul még esti horizontunk
*
hogyan történhetett ragadós a lég belélegezhetetlen nedve ruhákon át velőig hatol megáradt medrek felhőszakadás mikor lesz vége ennek
*
hogyan történhetett oly nyirkos az idő jégeső fojtogat nyomorult halálnak halálába havas eső táncát ördög járja mily bőszek az időjárás anyókái
*
hogyan történhetett ádázabb hóviszonyok enyhe időjárás folyton közbeszól a havazás ritmusa megtörött lépés mélyre süpped hová lett a selymes finom havazás
*
Nap és Föld gyermekei hallotok engem, Uksáhkát égiek, földiek hírnökét ez nem az a Föld melyet a fenséges család az istenek és mi nektek adományoztunk
Csak fussatok hát, mint veszett ebek, vonítsatok, ha gyilkos éjszaka körülkerít a farkasok hada, hogy fölkoncolja hitvány testetek.
Hát sírjatok csak csípős könnyeket, a végítélet nektek: harsona örök pokolra ébresztő szava, - az ördög fújja, lelketek felett!
Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni, és eltaszítva tudni: el nem éri a bűvös szférát az, ki kárhozott.
És bár lehettél volna, mint az angyal, időtlen malmot nyomni lesz sorod, mert földre buktál zúzott, sáros arccal.
II
De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél! S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg a csábító, - te megcsalt, árva testvér!
Kitárt karokkal várunk, sok keresztény, a nagy hajóra, melyet egy cél kerget, és egy szél hajt: a végtelen Lehellet, ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén:
Ne sírjatok, kiket kivert az élet, ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek, de tartsatok ki, átölelve tartva
a koldusabbat, azt, ki összetépte az életét, - mert ez segít a partra, és ez tanít a drága szóra: béke.
Ady Endre :Álmom az Isten . Batyum: a legsúlyosabb Nincsen, Utam: a nagy Nihil, a Semmi, A sorsom: menni, menni, menni S az álmom: az Isten. . Vele szeretnék találkozni, Az álmommal, nagy, bolond hitben S csak ennyit szólni: Isten, Isten S újból imádkozni. . Nem bírom már harcom vitézül, Megtelek Isten-szerelemmel: Szeret kibékülni az ember, Mikor halni készül.
Hányan haltak meg eddig egy olyan világért, amiben szabadon lehet beszélni. Hány világ kell még elpusztuljon,
hogy végre megszólíthatók legyünk?
*
De mi lesz
De mi lesz az agámákkal? A szépségprojekttel mi lesz? Mi lesz velünk, kedves? Úgy értem, hogy ott felső középtájt, az aranymetszésnél, és úgy általában, mivelünk? Hogy mi mind egyek vagyunk, mind, kik ki nem állhatjuk, kerüljük egymást, akiknek a vizelete a csatornában összekeveredik, a nem kicsit agresszív dupla kipufogósok, a közbeszéd gengszterei, a szakmányban fanyalgók, a válóperekben bajnok gyereknyomorítók, a léleksivár széplelkek, hovatovább zarándokok, költők és szlemmerek, böjtölők és zabagépek, és Csontváry cédrusa ott fent a várban, mind mi vagyunk. A lerombolt és a mégnemkolostorokban lakók, és hogy bennünk a létra, a pincébe szénért, miközben egymás kezét szorítanánk. Hóbagoly, ki virággal megveretett. Az aranymetszésből kiveszett az arany, a metszésből a türelem. A bántás tapintata. Mi lesz velük így, a bocsánatot még nem tagadókkal? Ha felkelünk mind, ha felébredünk, a rakoncával mi lesz?
*
Levél, nem vers
Rég voltam ilyen boldog, és ilyen magányos. Látod, még a rímek is hozzám bújnak, pedig úgy löktem el őket eddig magamtól, ahogy a csendet rúgják ki egyenként a versből szelíd szigorral huszáros angyalok. És nem akarnak hallani már se zsoltárt, se antifónát, csak két szót, mi találkozik. És a borzongásban sem tud eggyé válni.
*
Azt mondják
Azt mondják, a belső hullámok, mint a lassú víz, partot mos. Azt is mondják, megérett a világ a pusztulásra. Én is mondtam. De most már a mondás is elmarad, és ami a helyünkre lép, nem lesz olyan kíméletlen. Nem használ erős szavakat, nem borzolja a nappalik uniformizált langymelegét. Mindent bevon azzal a vékony, lassan ölő réteggel. Szénmonoxid-magány a falakon. Az üres beszédben dagály.
az eldobott szemetet is összeszedi valaki, mint azokat a szavakat, amiket nem volna szabad kimondani. hajnalban elindulok, és összekaparom mindegyiket, egy helyre gyűjtöm, és messze viszem magunktól, hogy amíg sorba rendezem, ne halld őket.
lehet, nem érek vissza estére, mint azok, akik elvállalják, hogy összeszedik a szemetet, és messze viszik tőlünk. hajnalban a két mondat közti résben ott fogok guggolni, hogy ne érjenek össze, hogy ne halld őket többet.
Lassan állnak szájra a szavak. Ismeretlenül csengenek, mint elhunyt szeretteink nevei, amikor először mondják ki őket a legkisebbek, akik sosem találkozhattak velük. Ilyenkor meghajlik odakint egy ág, a helyére kerül valami. A szomszéd lakásban lemegy egy kisfiú láza. Nem viszi el a fagy a fákat a kertben. A trópusokról visszatérnek a tapétákra a dédi szobájában a madarak. De nem tudom, ki ültette a nefelejcseket. Aki nem akarta, hogy elfelejtsék, vagy aki nem akart felejteni.
a téren ételt osztanak arcok párája keveredik a gőzölgő levessel forralt bor is van és hozzá szeretetzene szól a lelkiismeret megnyugszik mintha ettől jobb lenne a világ penészes szavakra fals szólamokra is telik régen méltóságos asszonyok toporogtak a kondérok között s amint tehették gyorsan kezet is mostak mert érezték hogy piszkos lett a szándék most lángot okádó cirkuszi artisták hazudják szemünkbe a mosolyt talpunk alatt a szülőföld didereg harang kondul a szívek hidegében kiapadt álmok csüngnek a felcicomázott karácsonyfáról mennyire fáj a magány összemosódnak az árnyak mint valaha volt szaloncukor keményen roppan az angyali üdvözlet s ahogy a kulcs fordul a zárban mögötte nincs már távoli táj nincs messze s közel csak bezárt ajtók és a hajléktalan szeretet
Most kellene válni attól, ami kusza, és összezúzza arcomat, mint kút vizét a kő. A redők simulásához a kívánt időt soha nem kapjuk meg. A múlt tüskét akaszt belém, most a legfájdalmasabban, és a gyógyult sebeket magamtól is föltépem. Lefejtem a húst a gyerekkorig, kivéreztetem és visszaragasztom a csontra. Most kellene válni, kiragadván kezemet a kézből, amely örökké fogni akarja. Nem maradni ott tovább, e forró tájon, ahol nincsen otthonom. Ki a bizonytalanba! Ösztön és alkat játssza ki bennem egymás ellen aduit: kétféle kockázat, mi következik? Az éhség vagy a türelem lakol? És jaj nekünk, ha csak az erőszak vagy egy halál ad lökést, és mögöttünk van már, elásva, egy új élet nyitánya.
Dózsa György unokája vagyok én, Népért síró, bús, bocskoros nemes. Hé, nagyurak, jó lesz tán szóba állni Kaszás népemmel, mert a Nyár heves. A Nyár heves s a kasza egyenes. Hé, nagyurak: sok rossz, fehér ököl, Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe Rettenetes, nagy dühvel özönöl? Ha jön a nép, hé, nagyurak, mi lesz? Rablóváraitokból merre fut Hitvány hadatok? Ha majd csörömpöléssel Lecsukjuk a kaput?
Apám ott fenn az égbe! Gondolsz-e néha rám? Mert én sokszor bámulva a légbe... Elgondolom, hogy milyen kár... Hogy ily korán meghaltál... Apám!
Sokszor, ha az élet rögös utjain, Abba a gyakran emlegetett Göröngyökbe botlik meg lábam... Elgondolom, hogy milyen kár... Hogy nem vagy velem... Apám!
Ha az élet zajgó tengerén - Irányitó, erős kéz kellene... Hányszor, de hányszor megcsókolnám A te jóságos, dolgos, de sajnos már holt kezed, Elgondolnám közben, hogy milyen kár... Hogy árván hagytál – Apám!
* A verset 1923-ban,14 éves korában írta a költő, édesapja halála után.
Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg, s ne keseredj el, ha nem találod helyed. A valós élet olyan, mint a csörgedező patak, előfordul néha, hogy nehezebben halad.
Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad, idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat. Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad, minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad.
Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap, gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat. Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd, ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed.
Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed, gondjaid közt tartogat még csodákat az életed. Mindig csak a mának élj, s az örök szabályt ne feledd: A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett.
Hervadáskor, pusztuláskor, Novemberi dérhulláskor Tinálatok, lent a kertben Ránk hullott a falevél. Az öreg fa hervadt lombja Mintha nékünk szólott volna, Mintha minket intett volna: Vigyázzatok, jön a tél!
Hervadáskor, pusztuláskor, Novemberi dérhulláskor Visszasír a lelkem hozzád, Szép szerelmem, kedvesem. Mintha ott a kertben lennék... Száll a levél, száll az emlék, Szálló levél, szálló emlék Körülrepdes csendesen...
Hervadáskor, pusztuláskor, Novemberi dérhulláskor, Tinálatok, lent a kertben Most is hull a falevél. Most is hervadt a fa lombja, De most mintha sírva szólna: Ugye, ugye nem hittétek, Rövid a nyár, itt a tél...
azok után amiken külön-külön ugyan de mindketten keresztülmentünk próbálom elhitetni magammal hogy igazán megérdemelhetnénk egymást nem tudom mit gondolsz múltunk darabokban s tépelődöm egyáltalán összerakható volna-e még valami mondjuk egy másik élet a zsúfolt életben ha küzdeni is tudnék érted talán beszélnem kellene doktor freuddal
nincs késő suttogja jövőre nyílnak a rózsák bort iszunk a verandán a szőnyegek száradnak míg lassan átsétálunk a dombon, erős szél fúj átmelegszünk egymás kezében
* * *
álmomba kapaszkodom mint repkény a ház falán mindig fúj a szél védett zugban szövi hálóját a pók a verandán hagyott székeken nincs egyértelmű válasz az élet az, ami történik, mikor kikapcsoljuk a tévét
* * *
végre egyedül saját bőröm alatt az asztali lámpa zöld fényében szomorkás esküvői valcer szól és boldogságot zuhog az eső kint a sötétben a füvön széttört kaleidoszkóp hitet ígérek örömben és vágyban kínban és magányban a halál sem választ el az asztali lámpa fényében és boldogságot zuhog az eső
minél sötétebb van annál jobban látszanak a csillagok az én új obszervatóriumomból
ebben az apró országban születtem, mely élni kevés, de meghalni sok, itt szállt el ötvenhét év fölöttem, mi hátra van most bennem vacog. mi ez? szinte belebutulok, bár tépte már e tájat annyi féle horda, s tereltek balra-jobbra izmusok az ölte az embert, emez kirabolta. szabadok lettünk, nincs harc, fakardunk korhad a falon, kinek szólni kell nem mer, vagy pirul az arc, mert aranylakat pirszing a szájakon. alig akad költő ki papírra vésné, valami fáj, itt bent nagyon mert nincs rosszabb a csüggedésnél, ha saját népét köpi a belőlük választott hatalom. én írok, ez a dolgom, érte már kötelet sem kapok, bár önsajnálatunkból tákolt bitókon, bokázunk vígan, mi magyarok. ott majd megnyugszunk végre, egymásra öltve nyelvünk, és ha ránkszikkad a szél kérge, a semmibe legalább egyenes derékkal megyünk.
Hát itt ülsz megint méltó helyeden a rakodóparton ha nem is az alsó kövén de kellő távolságban a gótikus háztól bent fecseg a felszín lassan elúszik az ország akár a dinnyehéj Kezedben üres kalapod megfáradt hajléktalanok lógatod míg ékszereit fényeit idegesen próbálgatja a belvárosi éj
a legfontosabb dolgok mellett úgy robogunk el ahogy nevesemlátszó állomásoknál az intercity az igazi célok mind messze vannak ilyen blődségekkel hitegetjük magunkat míg a leeresztett sorompók mögött túl a jegenyék takarásán kis menet halad apró koporsóval mögötte gyászfehérben a térdharisnyás lány akit akkor kezdtünk szeretni mikor már minden semmi lett rengeteg nyárral azelőtt
Ezt a széket arrébb lökni vonat elé lefeküdni megvívni még egy-pár harcom szétszaggatni vasálarcom eldobni kövem és nyilam nem ölni mint mindannyian törzsnek lenni nem csak torzsnak ura lenni a szebb sorsnak ördögöt nem falra kenni ötszázasért gyrost enni dermedt árnynak sose lenni fel-le járni a kék vízen az égre lesni septiben tiszta szívvel énekelni Istennek is megfelelni örök életűnek lennem Isten ébredne föl bennem megszeretne, -akárki az akár hazug, -akár igaz lenyugtatni a vad tengert megsajnálni a rossz embert égről a fényt leszakítni véle szívem beporítni a gondok közt nem vesződni a szántón nem mérgelődni bajos szelet nem hallgatni az ördögöt nem vallatni csak a jóról gondolkozni nem szenvedni, -csak dolgozni nem érezni a haragot simogatni: -holdat, -napot bölcsebb előtt meghajolni felderülni úgy dalolni az Istent is úgy szeretni érte szívem földbe vetni
nem gondolni rosszkor rosszra bennem Isten álmodozna míg a széket arrébb tolnám rám gondolna, -úgy gondolnám…
Amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted; elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepette megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, s mert ilyen az emberi szív.
S ez lett fontos az Istenek előtt. Áldottak voltak a titkos erők, melyek a túlsó partra vittek át, ahol a lélek elejti magát, ahol gyógyul a fájó akarat, ahol bilincsét oldja a tudat, ahol levedli magányát az Egy, ahol a Sokba az ember hazamegy, ahol félelem és vágy megszűnik, ahol az ész nem érzi szárnyait, ahol a cél leteszi fegyverét, ahol tárgytalan merengés a lét, ahol úgy ringunk, mint a tücsökzenén, ahol már puszta közeg az egyén, ahol én jártam: minden pillanat, ami csak rávesz, hogy felejtsd magad: ami, álmodva, a vég gyönyöre, s ha ébredsz, a költészet kezdete.
Nem szólsz, nem szólok, pedig látjuk: egyre nő köztünk a senkiföldje, s elgazosodnak az éjszakáink, mint a temetőkert.
Ha volna időm a fájdalomra, ha volna időm a felejtésre, beöltöznék ólom-ruhába, s bemerülnék a tófenékre. De itt kell élnem, ahol neked is, itt kell járnom, ahol te is jársz, kapualjak mennyországát itt kell elhagynom csöndben, ahol a vaskilincs zaj: fogcsikorgatás.
Ha nem csak ez az egy test adatik élni, és túlélni is a szerelmet, már rég egy másik idő nyúlánk fái közt futunk, s mint égő inget, tépjük le egymásról kezünket, s a száj is már régen más éggel beszélget, más éjszakákat lehel tele vigasszal, más csontokból sajtol ki tavaszt, fullasztó mézet.