Ügyködöm a trilógiámon (1.Légi eszközök; 2. Vízi eszközök; 3. Páncélozott eszközök alkalmazása a nem konvencionális hadviselésben, kis háborúkban, stb. stb. stb.)
A haditengerészetibe beraktam a tengeralattjárók fejlődéséről egy fejezetet. Ide meg beteszek egy fejezet-részletet az első, készülő munkából (piszkozat, több hivatkozást és forrást, kpet, ábrát szándékosan nem adok meg jelenleg, míg folyik a munka)
.......................
2. Fejezet. Sárkányok a tudomány és háború szolgálatában.
Naturae rerum vis atque Majestas
in omnibus momentis fide caret,
si quis modo partes eius, ac non
totam complectatur animo[1]
Mint az az előző fejezetből kiderült, a repülés csodája eleinte az istenek és hősök kiváltsága volt, viszont az antik és középkori világ mentalitásának realitásai arra késztetnek minket, hogy szembesüljünk a repüléssel szembeni, totálisan szélsőséges hozzáállással is – mint az őrültek vagy részegesek foglalatosságával. Ennek bizonyítékául felhozhatjuk a XIII. századi, közismert olasz utazó, Marco Polo egyik feljegyzését. A következőket írta: ,,A keret (papírsárkány) fűzfavesszőkből összeállított rács, a keret minden egyes sarkához és oldalához madzagokat kötnek, összesen nyolcat, és mindezek másik vége egy kötélhez van rögzítve. Ezt követően találnak egy gyenge elméjűt vagy részegest és odakötözik a kerethez, mivel nincs az az épelméjű ember, aki ily veszélynek tenné ki magát. Mindezt erős szélben teszik, majd a sárkányt a szél hatalmába adják, és az a magasba emeli a keretet és ott fenntartja, miközben az emberek tartják a kötelet. Amennyiben… a keret a szél irányába fordul, (az emberek) meghúzzák a kötelet, és amint a keret kiegyenesedik, elengedik azt, így a keret még magasabbra emelkedik… Így olyan magasra lehet emelni, hogy szinte nem is lehet látni, persze ha a kötél megfelelő hosszúságú.”[2]
Az őrült és az istenített – mindketten megkapták a ,,jogot” arra, hogy elsőként hódítsák meg az eget. Ez a paradoxon együttes valószínűleg nem csak azt jelenti, hogy a fennkölt, mondhatni isteni vágyak és álmok amint megvalósulni látszanak a valóságban szörnyűvé, esetleg komikussá válnak, hanem azt is, hogy tükrözik magát az emberi természetet, melyben egymás mellett megél a szörnyű és szép, a menny és a pokol, melyek állandóan gyötrik és nyugtalanítják.
Létezik még egy ellentmondásos emberi tandem a repülés történetében: az őrültek és bölcsek. A repülés problémakörével meglehetősen komoly gondolkodók, filozófusok, tehetséggel és magas-fokú műveltséggel megáldott államférfiak is foglalkoztak, akiket nagyon nehéz vagy egyenest lehetetlen elképzelni félkegyelmű vagy részeges szerepkörben. Az egyik ilyen gondolkodó a IV. századi Kínában élő Go Hu volt. A ,,Bao-pu-czi” (,,Az egyszerűséget magához ölelő mester”) írásában némi figyelmet szentelt az égnek: ,,…A vércse spirál mentén emelkedik egyre magasabbra és magasabbra, ezután már csak szét kell tárnia két szárnyát, és nem kell csapkodnia a levegőben, hogy előre haladjon.” Ez a megfigyelés nála hamarosan azt a következtetést eredményezi, hogy – feltehetően – papírsárkányok összekapcsolásával ,,…fogadni lehet a szelet, azt meg lehet lovagolni, és megállás nélkül fel lehet emelkedni 40 mu[3] magasra.”[4] A bölcsek és istenítettek ellensúlyozásaképpen azért meg kell említenünk, hogy a XI. századi kínai ,,Czi czsi tu czjan” (,,Kormányzóknak való vezető tükör”) kézirat szerint az emberek sárkányok segítségével végrehajtott repülése a VI. század óta rendszeresnek számított a ,,Mennyei Birodalomban”, viszont a kísérletek rendkívüli veszélyessége miatt ezek során halálraítélteket vagy hadifoglyokat alkalmaztak ,,pilótaként”[5].
A repülés korai szakaszában tapasztalható ily módú furcsaság már csak az ,,új idők” beköszöntével változott. Évszádoknak kellett eltelniük, és amint a repülés valamivel biztonságosabbá vált az összes koldust és bűnözőt az utolsók között engedték a ,,mennyek birodalmába”, illetve kivételes esetekben. A légi járművek kísérleti alanyainak szerepét pedig átvették a kakasok, birkák, kacsák és kutyák, mint ahogyan az megtörtént 1783-ban Franciaországban, a Mongolfier testvérek léggömbjének első útjai során, vagy 1957-ben, amikor lajka kutyákat küldtek a világűrbe hermetikus kabinban.
A repüléstörténet hajnalán találkozunk még egy paradoxonnal, mégpedig azzal, hogy a különböző légi járművek szinte egyszerre jelentek meg, egymástól függetlenül, a világ különböző részein, az egymástól igen távol álló kultúrákban. Így, például, 1898-ban Szakkarában (Egyiptom) az ásatások közben előkerült a világ jelenleg ismert legrégebbi repülő konstrukciója. Ez a kecses játék vagy modell feltehetően madarat ábrázol, és körülbelül i.e. 2300-ban faragták! A lelet eleinte nem hívta fel magára a kutatók figyelmét és mindenki által elfeledve pihent a múzeumraktár polcain egészen 1972-ig, amikor is a Kairói egyetem professzorának, Dr. Khalil Messiha (1924-1998) kezébe került[6]. A modell magasan elhelyezett, vékony aerodinamikai profillal bíró szárnnyal rendelkezik, szűk, ellipszis keresztmetszetű hátsó testtel, és nyilvánvaló függőleges vezérsíkkal (,,farokkal”) végződik, amelyben van egy vájat a hátsó vízszintes vezérsík számára.
Egy másik érdekes hipotézis szerint a híres gizai piramis komplexum építésénél az ősi egyiptomiak szintén sárkányszerkezeteket alkalmaztak. A régészek számára régóta komoly kihívást jelent magyarázatot találni arra, miképpen voltak képesek a rég tovatűnt kor építőmesterei mozgatni a hatalmas kőtömböket. A tudósok egyik csoportja arra a következtetésre jutott, hogy erre a célra valószínűleg a szél erejét használták. Morice Clemmons kaliforniai programozó érdeklődését, miután hosszasan tanulmányozta az egyiptomi domborműveket és freskókat, felkeltette egy ábrázolás, amelyen egy ember madzagokkal mozgat a levegőben egy szárnyas tárgyat, amit korábban a régészek szent szimbólumnak, illetve mitikus madáralaknak véltek. A programozó úgy vélte, hogy ez nem holmi szimbólum, hanem egy egyszerű papírsárkány. Clemmons a gyakorlatban is ki akarta próbálni feltételezését, épített egy sárkányt, mely segítségével sikerült felemelnie egy 180 kg-os cementtömböt. A programozó hatalmas csodálkozására a kísérlet sikerrel zárult. Ezután a tapasztalatait és elméletét megosztotta a Kaliforniai egyetem egyiptológus professzorával, Morteza Garibbal. Együttes erővel, a NASA kutatóival karöltve, megismételték a kísérletet, de most már egy 3,5 tonnás obeliszket emeltek fel a sárkány segítségével. A programozó és a tudósok igen elcsodálkoztak azon, hogy ez a feladat milyen könnyen lett végrehajtva. Ez a kísérletsorozat szülte a tudományos körökben azt az elméletet, mely szerint az ókori Egyiptom építészei sárkányokat alkalmaztak[7].
Viszont az adott, sokatmondó tények dacára a papírsárkány és a repüléskutatás őshazájának Kína számít. Éppen Keleten – a történészek és kutatók szinte egybehangzó véleménye szerint – az i.e. IV-III. századokban találták fel a sárkányt, egymástól függetlenül Mao Czi, Gongshu Ban és Hany Szinju[8]. A kínai papírsárkányok bambuszból készült lapos keretek voltak, amiket eleinte papírral, később selyemmel borítottak (más esetekben fakerettel és egyszerű gyapot- vagy kenderszövettel kísérleteztek). Gyakran az eszközök madarat, pillangókat, valós vagy mitikus állatokat mintáztak. Ezek a kötött vagy vontatott repülő eszközök eleinte a szórakozást szolgálták.
Kínában a mai napig a kilencedik hónap kilencedik napján szokás megülni a Chun-Jan ünnepet. Az emberek ilyenkor a települések közelében található dombokra vonulnak, hogy megünnepeljék egy ősi tudós csodálatos megmenekülését. A legenda szerint az égiek figyelmeztették a Cin dinasztia idején élő Du Hencint, hogy járvány közeledik. A tudós magával vitte feleségeit és gyermekeit, felköltözött egy közeli hegyre, és így megúszta a pusztulást. Ennek emlékére az emberek piknikeznek és papírsárkányokat eregetnek. Amikor a sárkányok a magasba emelkednek, elvágják ezek kötelékeit és a szélre bízzák a díszes szerkezeteket. A hiedelem szerint a szabadjára engedett sárkány magával viszi a készítő családjára leselkedő veszélyt és bajt. Ezzel az ünneppel kezdődik a sárkányeregetés szezonja. Ez a szórakozás rendkívül népszerű a gyermekek és férfiak körében. Gyakran a sárkányok közepébe négy-öt húrt feszítenek, vagy egyéb tárgyakat erősítenek, ami a hangképzést szolgálja[9]. A hangképző eszközök alkalmazásának is megvan a saját legendája, és ezen a ponton áttérünk a sárkányok katonai alkalmazására.
A legenda szerint Lu Ban, a Han dinasztiát alapító uralkodó korában élt egy hadvezér, amely hű maradt az előző dinasztiához, és tett egy utolsó kísérletet arra, hogy megdönti a trónbitorló hatalmát. Viszont a döntő ütközet avval végződött, hogy a tábornok csapatait bekerítették és fennállt a teljes vereség veszélye. Végső kétségbeesésében kitalált egy igen eszes megoldást: riadalmat kelteni az ellenséges táborban azáltal, hogy húrokkal ellátott papírsárkányokat ereget az ellenséges csapatok irányába. A szél segített a vállalkozás megvalósításában és az éjszaka csendjében Lu Ban csapatai egyszer csak vékony hangú dalt hallottak, amely ezt hajtogatta: ,,Fu Han! Fu Han!” (,,Rettegj, Han!”). A babonás katonák úgy gondolták, hogy a szellemek figyelmeztetik őket a rájuk leselkedő veszélyre, kitört a pánik, ami hamarosan fejvesztett menekülésbe csapott át; a menekülő csapatokat üldözve a tábornok embereivel kitört a bekerítésből[10].
/Legenda verziója: I.e. 202-ben Huan Teng tábornok csapatait bekerítette az ellenség. A történet szerint egy széllökés letépte fejéről szalmakalapját, ami megadta neki az ötletet, hogy papírsárkányokat készítsen, amelyekre hangképző szerkezeteket szerelt. A sárkányok bambusznádból, papírból és selyemből készültek. Az egyik sötét éjszaka a sárkányok a levegőbe emelkedtek, majd megjelentek az ellenséges tábor felett. A tábornokot bekerítő erők megrémültek az égből érkező szokatlan hangoktól, megijedtek az istenek haragjától, és elmenekültek a csatatérről./
A legendákon kívül meglehetősen jól dokumentált eseteket is ismerünk Kelet történeteiből, amelyekből kitűnik, hogy a sárkányok egyáltalán nem voltak holmi játékszerek, hanem igen komoly harceszköznek számítottak. A sárkányok nagyok voltak, meghatározott technológia alapján épültek, és az esetek többségében jelzésre, megfigyelési feladatokra (hozzájuk erősített embereket alkalmazva) és lélektani hadviselésre használták. Bár a klasszikus kínai hadművészeti kánonokban, amelyek a ,,Hét Könyv”[11] nevet viselik, nem találkozunk konkrét utasításokkal a szerkezetek alkalmazására, viszont a történelmi krónikák több ilyen esetet is feljegyeznek.
Például, i.e. 200-ban, a Han dinasztia szolgálatában álló Han Cin tábornok papírsárkányt eregetett az általa ostromlott vár fölé, hogy felmérhesse – milyen hosszú alagutat (aknát) kell ásnia ahhoz, hogy betörhessen a városba. Miután a szükséges információ birtokába jutott sikerrel végrehajtotta a műszaki munkálatokat és bevette az erőséget[12].
Rendkívüli feljegyzéseket találunk a ,,Furcsa események krónikájában”, amelyben szó esik arról, hogy a sárkányokat az ellenséges csapatok manővereinek megfigyelésére használták, sőt – ami nagyon érdekes – a sárkányok segítségével papírra nyomtatott (!) röplapokat szórtak az ellenséges táborokra és bekerített helyőrségekre! Szintén itt szerepel egy történet arról, hogy amikor a Liang dinasztiához tartozó Ksiao-Jan császárt Taicheng városánál bekerítették a Hou Jing által vezetett felkelő csapatok, éppen papírsárkány segítségével sikerült jelt adnia a felmentésére siető seregnek[13].
Bárhogy is vesszük, de a Tang dinasztiától kezdve a papírsárkányok általánosan bevált hadieszköznek számítottak, nem csak vizuális, de hangjelzéseket is továbbítottak segítségükkel. Bambuszsípokat erősítettek ezekre (kínaiul ,,zseng”), innen származik a papírsárkányok egyik kínai neve: Fen Zseng (azaz a ,,szél húrjai”). A bambuszsípokat gyakran helyettesítették fémhúrokkal vagy kaucsuklapokkal.
Feltehetően Kínából terjedtek el a papírsárkányok Délkelet-Ázsia más országaiba, Koreába, Japánba, Indiába, Óceánia szigetvilágában, és az arab világban.
Elsőként említsük meg Koreát. Indzson koreai van uralkodása során (uralkodott 1122-1146 között) az udvari történészek csoportja, Kim Buszik vezetésével, nekiláttak egy 50 kötetes krónika megalkotásához, ami 1145-ben lett befejezve, ,,Samguk Sagi” (,A három királyság krónikája”) néven vált ismertté, és a mai napig a legrégebbi koreai történelemkönyvnek számít, ami tartalmazza a három korai koreai királyság – Silla, Kogurjo és Pekcse - történetét[14].
Ebben szerepel egy elbeszélés, mely szerint 637-ben, Silla királyság tábornokát, Kim Yu-sint elküldték egy felkelés leverésére. Viszont katonái nem voltak hajlandóak teljesíteni a támadási parancsot, mivel nem sokkal előtte üstököst láttak, és azt rossz ómennek tekintették. Hogy helyreállítsa a hadsereg fegyelmét a tábornok megparancsolta, hogy éjszaka emeljenek a levegőbe egy lángoló gömböt vivő papírsárkányt, amellyel a ravasz vezér az üstökös visszatérését imitálta. Katonái felbátorodtak, a fegyelem helyreállt, és a lázadókat leverték[15].
A másik példát, ami könyvünk szempontjából különösen fontos, a koreai történelem legdicsőségesebb korszakában találjuk. 1592 áprilisában a japánok elindultak a félsziget meghódítására, ami hamarosan az u.n. Imdzsini-háborúhoz (1592-1598) vezetett. A koreaiak az offenzíva visszaverésének érdekében felhasználtak minden, a kor hadtudománya számára ismert és elérhető eszközt. Többek között a történelemben első ízben találkozunk olyan konkrét, katonai szabályzatokba és parancsokba rögzített regulákkal, amelyek szabályozták a flotta, reguláris szárazföldi erők és a partizánok együttműködését. A koreai flottát Yi Sun-sin admirális vezette, aki egyformán alkalmazta a vonal harcászatot, állami engedéllyel űzött kalózkodást, folyami és tengeri cirkálást, illetve a történelemben elsőként használt páncélos hajókat, a híres ,,teknősbéka-hajókat” – kobukszonokat[16].
A páncélos hajókat első ízben Tanhponál alkalmazta, minek következtében saját veszteségek nélkül sikerült megsemmisíteni 72 japán hadihajót. Ezt követte egy tengeri győzelemsorozat Okphonál, a Szacshoni öbölben, Puszan és Angolpho mellett, minek következtében megszakadt az együttműködés az anyaország, a japán flotta és a félmilliós inváziós haderő között. A szárazföldön rekedt japán hadak el lettek vágva mindennemű hadiellátástól, meg lettek fosztva az utánpótlás és evakuálás lehetőségétől, és hamarosan az ,,Igazságosság hadsereg” partizánjainak, illetve a Korea oldalán hadba lépő kínai reguláris erők martalékává váltak.
Yi Sun-sin a mai napig egyike a történelem azon kevés admirálisainak, akik soha sem veszítettek tengeri csatát (összesen 23-t vívott). Érdemeit kortársai nagyra értékelték, megkapta a nemzet és Ázsia megbecsülését, és méltán tartják Korea nemzeti hősének. Számunkra többek között azért is érdekes személye, mivel ő alkalmazott sárkányokat a flotta hajóin, amelyekkel mérték a szélsebességet, általuk vontatott deszkalapokkal a tengeri és folyami áramlatok sebességét, a meghatározott színű és formájú sárkányokkal irányították a flotta hadrendjének evolúcióit, és természetesen egyéb jelzésekre is alkalmazták ezeket[17].
Ha már említettük Japánt, ebbe az országba a papírsárkányok buddhista szerzetesek közvetítésével jutottak el. Ezeket a tanok popularizálására használták, igyekezve elűzni a repülő eszközökkel a rossz szellemeket és gazdag termést ígérve (ez rávezet minket arra a gondolatra, hogy a sárkányokat bizonyos meteorológiai mérésekre is használhatták). Hamarosan a sárkányeregetés japánban ugyan olyan népszerű játékká vált, mint Ázsia más országaiban. Sőt, egy idő után szabályozni kellett az eregetéseket, ugyanis ezek ,,elvonták a figyelmet a szükséges mezőgazdasági munkáktól”! Japánban a mai napig van egy kifejezés, ami körülbelül úgy hangzik, hogy ,,mániákus sárkányeregető”, amivel a lusta, értelmetlen dolgokkal foglalkozó személyt jelölik. Ismerünk egy másik, immáron kriminális történetet is. Valamikor a XVII. század elején egy japán tolvaj épített egy nagy sárkányt, hogy segítségével feljusson a nagojai palota tetejére, ahonnan el akart lopni egy aranyozott szobrot. Ez a vállalkozása csak részben sikerült – letépett néhány aranypikkelyt. A kalandor természetű tolvaj oly sokáig dicsekedett mindenkinek tettével, hogy végül elnyerte jutalmát – őt is, és családját is forró olajban megfőzték[18].
A sárkányéra ,,arany kora” Japánban egyértelműen a Heian korszakra (1603 – 1868) tehető. Előtte a papírt az országba a kontinensről importálták, de mivel az ország elzárkózott a külvilágtól igen hamar beindult a hazai gyártás. A papír ára rohamosan csökkent, így a sárkányeregetés többé nem számított a papság és szamurájok kiváltságának. Az eszköznek démonűző és szerencsehozó tulajdonságokat tulajdonítottak, külső megjelenésében és esztétikájában jelentősen eltért kínai ,,rokonaitól”, ezenkívül, igen gyorsan felfedezték gyakorlati hasznát: Japánban a sárkányok segítségével cserepeket és egyéb építő anyagokat emeltek a magasba különböző építkezéseken (csoda, hogy az említett kaliforniai programozó erről mit sem tudott, amikor megalkotta korábban már általunk említett egyiptomi építészeti elméletét!).
Egy másik verzió szerint a papírsárkány bölcsőjét valamivel délebbre kell keresnünk, Mikronézia, Polinézia és Malonézia szigetvilágában. Ott a pálmalevelekből készített sárkányokat egészen a XX. század második feléig alkalmazták a halászatnál. A halász csónakján a parttól a nyílt tengerre evezett, maga után vontatva sárkányát. A madzagtól a vízbe leér egy vékony fonál, melynek végén pókhálókból készített csali található. A sárkány árnyéka repülő madárra emlékeztet, miközben a vízben úszó csali – madártól menekülő halacskára. Ezzel a módszerrel meglehetősen sikeresen pecáznak a helybéliek[19].
A polinézeknél a mai napig létezik egy mese, ami két isteni testvérről szól, akik vitájukat sárkányeregetéssel döntötték el: a mai napig rendeznek ilyen jellegű vetélkedéseket a szigetlakók, és a legmagasabbra felszálló szerkezeteket az isteneknek ajánlják.
Vagy innen, vagy a már ismert úton, Kínából jutott el a papírsárkány Indokínába.
/…/
Már a XI. században írt arab ,,Állatok könyvében” szó esik a papírsárkányok eregetéséről[20].
/…/
Mindenesetre ennél korábbi feljegyzéssel sem az arab, sem a perzsa, sem pedig az indiai világban nem találkozunk, katonai alkalmazásáról már nem is beszélve. Legalábbis Kautilja mester monumentális, rendkívül alapos és részletekbe bocsátkozó munkájában semmit sem találunk ezekről a szerkezetekről[21]. A következő feljegyzést már a Mogulok korából, k.b. 1500 környékéről találjuk gazdag díszítő elemeket tartalmazó miniatúrákon: egyik közkedvelt témájuk a papírsárkány segítségével üzeneteket küldözgető szerelmes ifjú, aki ily módon próbál kommunikálni házi őrizetben lévő kedvesével[22]. Most pedig kanyarodjunk vissza Európába…
A lapos papírsárkány alkalmazásáról szóló első európai említés a XV. századdal datálható, viszont ez nem jelenti azt, hogy előtte az Európában ismeretlen lett volna. Az ,,öreg kontinensen” a papírsárkány már az ókori Rómában megjelent, de konstrukció szempontjából némileg eltérő utat járt be, mint Keleten. A hadtörténészek számára ismert tény, hogy a római hadseregben sajátos légzsákokat használtak, mint lovassági jelvényeket. Ez a ,,draco” nevet viselte, és a Kr.u. IV. századra a legelterjedtebb hadijelvénnyé vált. Mint azt John Warry könyvében olvashatjuk: ,,…A jelvények azonban egyéb, a határ-menti népektől származó formái is megjelentek. Ennek egyik érdekes példája a színes selyem szélzsákból, ezüst fejből, és a sárkány szétnyitott állkapcsaiból álló draco (,,sárkány”) volt”[23]. Itt meg kell jegyeznem, hogy a légzsák alapú sárkány a lapos sárkánnyal ellentétben, nem rendelkezett stabil, felhajtó erőt eredményező felületekkel, így nem gyakorolt különösebb szerepet a repülő eszközök későbbi fejlődésére. Bár a lapos papírsárkány ezen a téren kiszorította, de a szélzsák nem tűnt el egyhamar. Mindennek dacára a szél ereje által magasba emelt, szélzsák alapú zászlók és hadijelek nagyon népszerűek voltak. Ezt mind a kortársak feljegyzései, mind pedig a tárgyi emlékek egyaránt bizonyítják. A Rómában 114-ben felállított, úgynevezett ,,Trajanus oszlopának” domborművein dák harcosokat láthatunk, amelyek ilyen hadijelvényeket hordoznak[24]. A római írók megjegyezték, hogy ezek – későbbi, Warry által is említett római ,,utódaikkal” ellentétben – bronzból készült, acsarkodó fejből és a hozzá csatlakozó, bőrből készült szélzsákból álltak[25].
A ,,draco”-kat nem csak hadijelként, zászlóként alkalmazták, hanem jeladásra, és sajátos lélektani fegyverként. Ezenkívül mutatta az íjászoknak és ostromgép kezelőknek a szélirányt és annak sebességét. Egyébként a zászlójelzések a római korban rendkívüli fontossággal bírtak, és ezek alkalmazására külön ki kell térnünk, legalább pár esettel, illetve könyvidézettel példázva a mondottakat.
,,Marius másik újítása volt, hogy a legio jelvényét egyetlen, rúdra erősített ezüstsasra (aquila) cserélte ki. Sajnos nem tudjuk pontosan, hogy milyen jelentősége lehetett e változtatásnak, mivel nincsenek pontos információink a korábban használatos katonai jelvényekről. Az egyik forrás szerint korábban ötféle legiojelvény volt használatban. A sason kívül volt még közöttük farkas, medve, minotaurus és ló is, amelyeket több példányban vittek a csatába induló sereg sorai előtt. Marius korától ezek már csak alárendelt és ceremoniális szerepet játszottak.
A légiós sasok később aranyból készültek, és koszorúkkal illetve más díszekkel ékesítették őket. Békeidőben Rómában, Saturnus régi, állami kincstárként (aerarium) szolgáló templomában őrizték, háborúk idején azonban a táborokba felállított kis szentélyekbe helyezték el a sasokat. Kultikus tisztelettel vették körül őket.
A jelvények kultikus funkciója ellentétben állt gyakorlati feladatukkal. Mivel a jelvény egy katonai egység testületi létezését szimbolizáló szent tárgy volt, azoknak a katonáknak, akiket jelképezett, mindent meg kellett tenniük megóvásáért és megvédéséért, és az ütközetben nem lehetett kitenni annak a veszélynek, hogy az ellenség zsákmányul ejthesse. Elvesztése nagy szégyent jelentett. A legiojelvényt ennek megfelelően az arcvonal mögött állították fel, és csapatokat rendeltek a védelmére.
Meglehetősen ismert történet (legalábbis Angliában), amely szerint Caesar jelvényhordozója azzal a szándékkal ugrott le a Csatornán való átkeléskor a kenti partoknál szárazföldet érő hajójáról, hogy a vonakodó legionáriusokat rákényszerítse, kövessék őt, hacsak nem akarják azt a szégyent, hogy jelvényük az ellenség kezére kerüljön. Egy korábbi, de hasonló példát a püdnai csata leírása során Plutarkhosz is említ. Ennél az esetnél az egyik itáliai kontingens parancsnoka megragadta csapata jelvényét, és az ellenséges phalanx sorai közé dobta. A szégyen rémétől hajtott emberei megkettőzték a phalanx megtörésére tett erőfeszítéseiket. Ahogy Plutarkhosz is utal rá, különösen az itáliaiak tartották megszégyenítőnek jelvényeik elhagyását.
A legiojelvény azonban nemcsak védelmet igénylő szent tárgy volt, hanem fontos gyakorlati funkciót is betöltött, hiszen végül is a csapat gyülekezési pontja lett. Ebben a minőségében ugyanis a helye az arcvonal előtt lett volna. A legionáriusoktól ugyanis nem lehetett elvárni, hogy válluk fölött hátranézve keressék meg, hol áll a jelvényük. A jelvények latin neve (signa, a signare = ,,jelezni” ige tövéből) már önmagában is arra utal, hogy valójában jeladásra szolgáltak, és szerepük a taktikák egyre rugalmasabbá és kevésbé egységessé válásával egyre fontosabb lett. (Mellékesen megjegyezve a görögök a Kr.e. V. századi phalanx ütközeteikben nem használtak hasonló katonai jelvényeket.)
Egy tanulmány, mely a jelvényeknek a csatatéren való elhelyezését kísérelte meg rekonstruálni ókori szerzők művei alapján, arra a következtetésre jutott, hogy a jelvények közvetlenül a csatarend első sora mögött állhattak. Így védve is voltak, de eléggé elöl álltak ahhoz, hogy a sereg nagyobb része számára jelzőfunkcióval bírjanak. Marius újításának az lehetett a lényege, hogy egyetlen jelvényt tett meg a legio érzelmi kötődésének tárgyául, míg a kisebb csapattestek jelvényeit önkéntes, érzelmi töltéstől mentes, gyakorlati használatra rendelte…”[26]
Egy másik műből idézve:
,,…Ezek közt első helyen kell említenünk a hadijeleket, amelyeknek az ókori nyílt ütközetekben sokkal nagyobb volt a szerepük, mint a világháborús rejtett, lövészárokharcokban. A csapatmozdulatokat általában a hadijelekkel irányították, a parancsokat is a jelvényvivők és zászlótartók kapták; ezért van az, hogy az ókori ábrázolásokon (Trajanus-oszlop) a trombitások mindig a jelvényvivők (signifer) mellett szerepelnek. A római hadijelvények közül meg kell említenünk a sast, amely Marius óta a légiók szimbolikus jelvénye; a zászlóalj, század és szakasz jelvényei különféle időkben különfélék voltak; ezek közt szerepel a szénacsomó (manipulus), vagy a nyitott tenyér, tovább a sárkány, a lószőr-, strucctoll- és egyéb színes sisakforgók, végül a lovasságnál az apró zászlók (flammulae). Valamennyi közt legjelentékenyebb, főleg taktikai szempontból, mint jelzőzászló, a vexillum (lobogó): a zászlórúdra erősített keresztrúdról lefüggő vászon- vagy selyemzászló, olyan, mint a mai templomi zászlók. A vörös vexillum felvonása riadójel volt, éppúgy, mint a vezénylő tábornok vörös katonaköpenye. A rómaiaknál bukkan fel először a hadtörténelemben a különböző színű zászlókkal való jelzés; Appianus említi, hogy Numantia ostrománál (Kr.e. 133, Scipio Africanus) először történt, hogy riadó alkalmával a gyalogosok a vörös, a lovasok a kék vexillum alatt gyülekeztek…
…Különösen fontos szerepe volt a zászlójelzésnek a haditengerészetnél. Az ókorban minden hajó köteles volt zászlót viselni s ezekről általában meg lehetett ismerni a hajók szerepét és rendeltetését. A tengernagyi hajó vörös lobogót tűzött ki; a kémhajóknak is könnyen felismerhető zászlóik voltak, s ezekkel tudatták híreiket a flottával, mert a hírszerző útról nem futhattak vissza minduntalan a nagyobb egységekhez, hogy közöljék velük értesüléseiket… A zászlójelzések nemzetközileg elismertek és használatosak voltak. A zászlók alakja és színe (kerek, három- vagy négyszögletű, fehér, kék vagy vörös)… népek szerint különböző volt és ez megkönnyítette a hírszerzők és a vezérek tájékozódását. Plutarchos említi, hogy Kleopátra az actiumi döntő tengeri ütközetben arannyal átszőtt bíborvitorlát vonatott fel vezérhajójára; kétségtelen, hogy ez nem csupán gazdagságát és pompaszeretetét akarta kifejezni, hanem hadijelzés céljaira is szolgált, éppen úgy, mint Nagy Sándor indiai flottájának színes és pompás vitorladísze, amelyről a természettudós Plinius tesz említést.”[27]
Ugyancsak az adott munkában találkozunk annak említésével, hogy a zászlójeleket más eszközökkel kombináltan is alkalmazták, ami hasonlóságot mutat a távol-keleti gyakorlattal:
,,..A rómaiak csak meglehetősen későn alkalmazták a közbeiktatott közvetítő állomásokat a fényjelzés terén. Ennek első nyomát a második pun háború idején találjuk, amikor az ifjabb Scipio Numantia ostroma alkalmával egészen tökéletesen kifejlesztett jelzőrendszert szervezett meg. Scipio rendszerét Appianos tudósításából ismerjük. A hadvezér Numantia körül 50 stadion hosszúságú sáncot és árkot húzatott és a sáncon lévő minden őrtoronynak azt az utasítást adta, hogy mihelyt az ellenség mozgolódik, azonnal adjanak jelzést, még pedig nappal vörös zászlóval, éjjel pedig tűzjellel, hogy azonnal segítségükre siethessen. Ezeknek az őrségeknek azt is kötelességükké tette, hogy éjjel és nappal kiáltások útján is szüntelenül érintkezésben álljanak egymással. A rendszer eredményesnek bizonyult, Numantia védői hol itt, hol ott-támadtak, azonban legnagyobb meglepetésükre mindig szembetalálták magukat a veszélyeztetett pontokon az ostromlott római sereg zömével. Említésre méltó, hogy itt találkozunk először a vörös vexillummal, mint riadójellel. Ugyancsak itt jelentkezik először a zászló vagy tűzjelzés összekapcsolása az őrszemek kiáltozásával, és a parancsőrtisztek és altisztek szóbeli jelentéseivel. Ez tehát jelzőrendszer…”[28]
/…/
Draco-hoz hasonló légzsákokat, illetve papírsárkányokat egyes mongol hadvezérek is alkalmaztak véres hódító hadjárataik során. Grünagen sziléziai krónikás, amikor feljegyezte a Lignice alatt 1241 lezajlott csatát említést tesz a mongolok ,,bűzös, füstöt okádó gépéről”. A krónikás leírja, hogy a keresztény seregek ellen a mongolok ,,kiszabadították a pokol varázserőit”[29]. Eredményképpen a keresztények megfutamodtak.
Egy másik krónikás, a lengyel Dlugoch, ugyancsak a csata kapcsán beszámol a mongolok ,,szörnyűséges zászlajáról”, melynek hosszú rúdjára nagy, ijesztő, fekete, szakállas fejet helyeztek, mely füstöt, gőzt és bűzt árasztott[30]. Ellenben ezen a ponton tennünk kell egy kis kitérőt.
Egyes, középkori hadviselésben alkalmazott eszközök működési elvét és felhasználásuk célját jelenleg nem ismerjük, mivel vagy nem maradtak fenn részletes feljegyzések, vagy ezek rendkívül kuszák és ellentmondásosak. Egyelőre nevezzük ezeket is ,,sárkányoknak”, mivel szintén követik a ,,draco” szélzsák/papírsárkány formáját külső megjelenésükben. Rendkívül sok rajz és ábrázolás maradt ezekről különböző kódexben. Ezek hol egyszerűen hosszú rúdon rögzített szélzsákok, hol pedig kötél végén lebegő szerkezetek. Ezeket néha ellátták szél-kereplőkkel, mint ahogyan manapság is teszik Európa egyes vidékein a gyerekek. Az ilyen, sárkányfejbe szerelt kereplő elméletileg fokozta a harctéri zűrzavart és elsősorban a megfélemlítésre szolgált. Néha a sárkány belsejébe pilácsokat vagy gyújtóanyagokat helyeztek. Egyes XIV-XV. századi ábrázolások ezt bizonyítják. Más esetekben találkozhatunk feljegyzésekkel, hogy az ilyen, ásványi olajjal töltött mécsesek a sárkányok belsejében jelzésre szolgáltak, ami szintén logikusnak tűnik, ha rúdon lévő szerkezetről beszélünk. A világító sárkányok arra inspiráltak egyes szerzőket, hogy állították – ezek voltak az első aerosztátok, mivel a belsejükben elhelyezett mécsesek felmelegítették a légzsákokon belül lévő levegőt, így elegendő emelő erő képződött ahhoz, hogy a szerkezet a magasba emelkedjen. Viszont a draco-k esetében ez a feltételezés nem áll ki semmifajta kritikát. A burkolatok kicsiny mérete és a felhasznált anyagok áteresztő képessége miatt, az emelő erő a szerkezet összsúlyához képest rendkívül kicsiny lehetett. Viszont ez nem zárja ki, hogy bizonyos ,,sárkányok” nem légzsákok voltak, teljesen más elvek alapján készültek, és ezeket vagy a meleg levegő, vagy a reaktív erő (kiszabaduló gáz vagy primitív rakéták hatására) emelte a magasba. Ez azért sem tekinthető lehetetlennek, mert mind az ősi Kínában, mind pedig Bizáncban a pirotechnikának hatalmas szerepe volt a hétköznapokban és a hadviselésben – elég, ha eszünkbe jut a lőpor vagy az úgynevezett ,,görög tűz”. Elképzelhető, hogy hasonló lehetett a mongolok ,,hadilobogója” is.
Arról, hogy alkalmaztak-e a mongol-tatár seregek ,,sárkányokat” a Kijevi Rusz elleni inváziójuk során, nem maradt feljegyzés. Ettől függetlenül a papírsárkány orosz nyelvben ősidők óta használt elnevezése, a ,,zmej” (kígyó), rendkívül összecseng a XI-XIII. század korabeli meséiben és mondáiban (bilini) szörnyekre és nomád ellenségekre, hódítókra alkalmazott ideomákkal (p.l. elbeszélés Tugarin Zmejevics[1] és … csatájáról), és ez arra enged következtetni, hogy az adott eszközzel történő első találkozások egyáltalán nem nevezhetőek örömtelinek. Viszont arra is van bizonyítékunk, hogy a keleti szlávok még jóval a mongol hódítást megelőzően ismerték az eszközt, mindössze másképp nevezték, és emiatt nem szenteltek különösebb figyelmet ezekre saját krónikáikban. Arról, hogy a szlávok készítettek papírsárkányokat, tudomásunk van az Oleg kijevi fejedelem 906-ban Cárgrád (Konstantinápoly) elleni hadjáratát elbeszélő feljegyzésekből. Sok rendkívül elmés eszközön és megoldáson kívül: ,,Készített papírból lovakat és embereket, felfegyverzetteket és aranyozottakat, majd ezeket a levegőben eregette a város felé; ezt látván a görögök rettegtek…”[2].
A bizánci krónikákban olyan feljegyzésekkel is találkozunk, melyek szerint még a IX. században itt olyan sárkányokat használtak, amelyekhez katonát kötöztek, aki égő anyagokat dobált a magasból az ellenséges állásokra[3]. gaz-e a történet, vagy fantázia szülötte – nem tudjuk, viszont Walter de Milemete 1346-ban készült ,,Nobilitatibus” könyvében van egy illusztráció, amin egy ,,szélzsák” látható, amelyről kőgolyókat dobnak az ellenségre[4].
Mindenesetre elmondható, hogy a jeladáson kívül, mint azt a történelmi feljegyzések is bizonyítják, a sárkányokat lélektani fegyverként használták. Ezt bizonyítja egy későbbi, kuriózumnak nevezhető feljegyzés is. A XVI. században Athanasius Kircher híres fizikus ugyancsak megfélemlítésre szánta saját sárkányát, csak már ,,békésebb” célból. Megjegyzendő – az ő munkájában találkozunk első olyan európai feljegyzéssel, amelyben nem csak a sárkány leírása, hanem annak szerkezeti vázlata is szerepel! Kircher szerint ezt a pogányok térítésénél kellett volna ,,bevetni”, úgymond – a kereszténység propagandájának céljából: a levegőben lebegő, világító, különféle fenyítő jellegű feliratokkal borított sárkány a hitetlenek esetében mindenképpen komoly ,,agitációs sikerre” számíthatott. Mondjuk arra a problémára, hogy a hitetlen pogányok mily oknál fogva kötelesek ismerni a latint, nem kívánt választ adni.
Hogy mikor ment végbe Európában az a fejlődésfolyamat, melynek következtében a szélzsák végül lapos sárkánnyá vált – nem tudjuk. Erre több hipotézis is létezik. A repüléstörténettel foglalkozó kutatók többsége úgy gondolja, hogy a lapos sárkány hírét elsőként a portugál tengerészek hozták el az Óvilágba[1]. Mások az arab közvetítésre esküsznek, ami jöhetett vagy Bizáncon át, vagy a mórok által meghódított Dél-Spanyolországból[2]. Természetesen sok híve van annak az elméletnek is, hogy a papírsárkány önállóan fejlődött ki a középkorban, mindenfajta keleti hatás nélkül[3].
Egyet tudunk biztosan, hogy az európai könyvekben az első, maira emlékeztető lapos sárkány leírása és ábrázolása Konrad Kesser 1430-ban írt munkájában szerepel[4]. Gyakorlatilag ettől a dátumtól kezdve szokás számolni a szerkezet modernkori térhódítását.
A XVII. századra az európai papírsárkány végül elnyerte ma is ismert, rombusz-alakú formáját, mint arról számtalan könyvillusztráció is tanúskodik. Leginkább pirotechnikai látványosságoknál alkalmazták, illetve merő passzióból, játékként. Elég gyakran az eregetés során különböző tárgyakat szereltek rá (csillagszórók, lámpások), vagy esetenként kisebb állatokat. Valószínűleg ez szolgáltatott táptalajt annak az ötletnek, hogy papírsárkány (vagy ezek füzére) segítségével embert is lehet a magasba emelni. Bár ez egészen a XIX. századig nem valósult meg az európai kontinensen, de ennek gondolata már 1646-ban megjelent[5].
/…/
[1]
[2]
[3]
[4]
[5]
[1]
[2]
[3]
[4]
[1] ,,A természetnek mindenütt jelenlévő ereje és méltósága elvész, ha csupán részeit látjuk, de nem tekintjük át az egészet.” (Plinius, Hist. Naturalis. VII.) Idézve – Holbach. ,,A természet rendszere. A természeti és erkölcsi világ törvényei.” Akadémia kiadó, Budapest, 1978. – alapján.
[2] Forrás: JU.F.Katorin, N.L.Volkovskij, V.V.Tarnavskij. ,,Unikalnaja i paradoksal’naja voennaja texnika”, Poligon, SPb., 2003. 445-446 o. Illetve: (339; 356-357 o.) (Megjegyzés: Marco Polo könyve eleinte kéziratok formájában terjedt, így több példányból az adott részlet hiányzik, illetve nem lehet tudni, hogy mikor és ki által került bele az eredeti kéziratba. Minden esetre az adott rész hiányzik Marco Polo könyvének első, németnyelvű kiadásából (Nürnberg, 1477). Így a leírás hitelessége kérdéses.
[3] 40 mu – körülbelül 200 km.
[4] Go Hun [pinyin: Ge Hong, kínai: 葛洪] (élt: 283–343). Műve: Bao-pu-czi [pinyin: Baopuzi, kínai: 抱樸子].
[5] A ,,Czi cszsi tun czjan” egy klasszikus kínai enciklopédikus mű [pinyin: Zizhi Tongjian, kínai: 資治通鑑] 1084-ben jelent meg. A cím magyar fordítása: ,,Kormányzóknak való vezető tükör.” Összeállítása többek közt Sze-ma Kuang [pinyin: Sima Guang, kínai: 司馬光] nevéhez köthető.
[6]
[7]
[8] Mao Czi valószínű, hogy a híres filozófust, az eredetileg ács Mo mestert [pinyin: Mo-zi, kínai: 墨子] jelöli, aki Mo Ti [pinyin: Mo Di, kínai: 墨翟] néven született és a hagyomány szerint i.e. 470–390 közt élt.; Hany Szinju valószínűleg Han Szin [pinyin: Han Xin, kínai: 韓信], aki (? – i.e. 196) Liu Bang (a későbbi Han Gaozu császár) tábornoka és egyben a korai Han-kor három hősének egyike volt.; Gongshu Ban (公輸班, i.e. 507-440), született: Lu Ban (鲁班). Egyik találmánya a híres fa-madár (木鹊), egy erőforrás nélküli repülő szerkezet, amely több napig is képes volt a levegőben maradni. A Mozi c. műben ezt találjuk: 公输子削竹木以为鹊，成而飞之，三日不下，公輸子自以為至巧。 Azaz: ,,Gongshu-zi bambuszból és fából madarat faragott (vágott), elkészült és felreptette, három napig nem szállt le, Gongshu-zi ezzel bizonyította képességeit.”
[9] Grey, John Henry. ,,Az Ősi Kína történelme”….
[10]
[11]
[12]
[13]
[14] Kim, Kichung. "Notes on the Samguk sagi and Samguk yusa". In Kichung Kim, An Introduction to Classical Korean Literature. London: M.E. Sharpe, 1996.
[15] Summary of sending a signal with a kite. (in Korean) Korea Culture & Contents Agency. Retrieved July 30, 2009.
[16] Turnbull, Stephen Richard. Samurai Invasion: Japan’s Korean War, 1592-1598. London: Cassell. 2002.
[17] Nanjung Ilgi. War Diary of Admiral Yi Sun-sin. Translated by Ha Tae Hung, edited by Sohn Pow-key. Yonsei University Press, Seoul, Korea, 1977.
[18]
[19]
[20] (271; 37 o.)
[21]
[22]
[23] Warry, John. ,,A klasszikus világ hadművészete.” Gemini, Budapest, 1996. 136-137 o.
[24]
[25]
[26] Warry, John. ,,A klasszikus világ hadművészete.” Gemini, Budapest, 1996. 136 o.
[27] ,,A hírszerzés és kémkedés története.” Franklin-társulat kiadása, Budapest, 1936. 1 k., 22-23 o. (A szövegben szereplő korabeli írásmódot a korhangulat érdekében megőriztem.)
[28] U.o., 1 k., 33-34 o.
[29]
[30]
