Persze, van ennek is pozitívuma. Mármint annak, hogy beszerezhető gyorsan minden. Mondjuk jobb, mintha semmi se lenne beszerezhető. Emlékszem az AOR korszakomra: az Amerika Hangjai c. Danubius rádiós műsorban Jeszenszky Zsolt örökké japán meg USA-beli cd-ket játszott le, amiket nekünk, földi halandóknak semmi esélyünk nem volt megszerezni. Ugyanakkor továbbra is azt mondom: ezzel a dömpinggel evalválódik a zene, pont ugyanazt érezzük, mint a gyerek, aki túl sok játékot kap: félredobható az egyik, mert ott a kezed ügyében a másik. Én már 40 is elmúltam, továbbra is azt mondom: kell hagyni időt a zenének. Nekem ez jött be, nem véletlenül írtam, hogy ha 5-6 együttest behatóan ismersz, az már nagy szó. Ami pedig a könnyebben emészthető stílusokat illeti: sajnos 3 hallgatás után megunom, az ikszedik popdal semmi pluszt nem ad már többedik hallgatásra. Úgy gondolom, hogy mi, akik ide írogatunk, nem véletlenül jutottunk el a progresszív zenékig, egyszerűen azért, mert egy idő után felszínes a populáris zene. De nem vagyok vaskalapos, egyáltalán nem, mert rengeteg mindent szívesen meghallgatok a Scootertől (!!!) az AC/DC-n keresztül a Korálon át nemtommeddig. De az otthonom, ahova mindig visszatérek, már örökre a progrock marad... :)
Persze, ez így van. Mégis más (volt) amikor egy évben 5-6 lemezt tudtam megvenni, és nem votl más lehetőség. Most van, és ez jobb is így, csak magával hozta a zenehallgatási mód változását. Kazettát nem lehetett jól skippelni, LP-t csak otthon hallgatni, walkman nehéz, tárolókapacitás korlátozott. Emlékszem, mekkora szó volt, amikor egy CD-re fel tudtunk venni 6-8 albumot mp3-ban, és a kocsiban vagy a discmanben lejátszható volt. Én bírom azt, hogy a kocsiban az SD card slotban van egy 64GB-os kártya több ezer nótával, vagy a telefonomon futás közben, és sose tudom mi fog feldobni. Ha épp nem vagyok hangulatban, skippelem.
Én sem hiányolom, nekem is jobb, hogy nagyobb a választék. Kényelmesebb mp3-ban minden, amiből épp kedvemre válogathatok. Nem is igénylem azt a módszert, hogy egy albumot egészben meghallgassak. Ritkán fordul elő ilyesmi, ha épp rákattanok valamire (pl. új cucc és megyek koncertre), vagy ha régi dolgot beteszek a kocsiban, többek között a DT is ilyen. De egyébként semmi bajom azzal, ha futás közben a random playlistben jöne egy AC/DC, aztán Iced Earth, Nightwish, majd beugrik a Learning to Live vagy egy száma a Scenes-ről. Ami volt sok sok CD-m, abból is mindből gyártottam már mp3-t és a lemezek a padláson vannak. Kivétel a koncert cucc, az is szigorúan blu-rayen, UHD tv-n, 5.1-ben, pl. kiválóak a DT cuccok is. Van mág pár lemezen DVD-audión és SACD-n 5.1-ben, azokat néha berakom és fullba tolom.
A megváltozott technológia elfogadása egyáltalán senkinek nem kötelező, ergo ha neked úgy tetszik, nyugodtan maradhatsz a korábban bevált zenehallgatási/-megismerési tempódnál, azaz lehet bármilyen dömping évek óta (és van is), ha úgy akarod, szépen kiszemezgetheted belőle a neked tetszőket, és elvagy azzal, olyan metódussal hallgatod, ami kényelmes. Az internet is megadja számodra a választási lehetőséget, mint amikor anno bementél a lemezboltba, és átnyálaztad az ezernyi kazettát, CD-t.
Szóval nincs kőbe vésve egyetlen szabály sem, nem muszáj 10 perc alatt 20 diszkográfiát leszedni a vinyódra, ha ez nem felel meg a te bejáratott ritmusodnak és szokásodnak, azaz a rendszerednek. Az megint más kérdés, hogy a bőség zavarában - és sok esetben az anyagi szolgáltatás hiányában - simán fennáll a veszélye a "na még erre meg erre kíváncsi vagyok"-jellegű elcsábulásnak, és máris ott vagy, hogy mégiscsak 20 friss, ropogós diszkó pihen a gépeden. :)
Na igen, és erre lehetne mondani, hogy sajnos nem csinálunk már ilyet, de szerintem el kell fogadni, hogy változik a világ és azzal együtt mi is. Ez igy van jól.
És ott a másik oldal is. Én az isten háta mögötti kis falumban soha nem ismertem volna meg olyan zenekarokat, amelyek végül az abszolút kedvenceim lettek. És ez jó, sokkal jobb -legalábbis számomra - mint bookleteket nézegetni :)
Emlékszem, amikor az I&W Cd-t megvettem, épp németben voltam ösztöndíjas, a koleszban nem volt net, mp3 szinte sehol, egy Sony Discman volt az összes szórakozás + az olvasás. Simán leültem a booklettel a dalszövegeket olvasva végighallgatni az egész albumot újra meg újra. Ma már biztos nem csinálok ilyet.
Azért ezt is embere válogatja. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy munka közben -gyakorlagilag egész nap- is tudok zenét hallgatni (és nem MP3 lejátszóval, hanem minimum FLAC-ban). Viszont már régóta nem erőltetek semmit. Első hallgatásra kiderül, hogy van-e értelme újra elővenni, és "jobbra hallgatni". Egy kb. ontopic példa : a legutóbbi Spock's Beard lemezt biztosan nem fogom a büdös életben megint elővenni, mert annyira nem tetszett elsőre. Felesleges lenne.
És igen, nem lehet, és nem is kell mindent megismerni, ez lehetetlen is lenne. Rengeteg olyan zenekar/lemez van, amit pl. a progarchives.com-on istenitenek, de nekem nem működik, és nem is fogom erőltetni csak azért, hogy valahogyan nekem is jó legyen :)
A kazettás és a netes korszaknak is megvoltak/megvannak a maga szépségei.
Alapjában változott meg a világ az mp3, a youtube és a letöltések korszakával (függetlenül attól, hogy legális vagy nem). Olyan mennyiségű zenéhez lehet hozzájutni az egész világról, hogy egyszer sincs idő végighallgatni. Van a konditeremben a futógépen meg a biciklin is youtube, néha csak ráklikkelek közben ismeretlen együttesekre és soha nem érek a végére. Nem csak idő nincs, kedv se arra, hogy az ember sokat tököljön és jóra hallgasson bármit. A prog pont ilyen műfaj pedig, aminek kell(ene) idő, de már ha meglátom, hogy 12 perc egy dal, már legyintek. Az emészthetőbb stílus vette át a helyét, nem rakok be már teljes albumokat a lejátszóba. Van X ezer számom, random playlisten megy és kész.
Ha pedig kijön valami új lemez és meghallgatom párszor, mindig azt a kérdést teszem fel magamnak egy nóta során: meg fogom-e ezt a számot hallgatni akarni még egyszer, vagy majd skippelem a kocsiban? Ha utóbbi, már le is törlöm, van épp elég olyan, amit igen. Minek hallgassak közepes dalokat?
Bizony, sok igazság van ebben... Kicsit lassítani kellene az életen, és igaz ez a zenehallgatásra is. Le kellene ülni ALBUMOKAT hallgatni, nem pedig belehúzkodni a lemezekbe, ad absurdum a dalokba, csak mert egy rész nem tetszik. Régen (igen, a kazettás korszakban) úgy hallgattam a lemezeket, hogy egy dalon csak akkor léptem túl, ha rendesen megismertem. Különösen igaz ez a progresszív zenére, nem szorul magyarázatra, hogy miért... Szóval ha az összes finomságot kihallgattam egy nótából (4-5-6- hallgatás), akkor léptem tovább a másodikra. A bőség zavaráról: esélytelennek érzem a netkorszakban, hogy 5-6 együttesnél többnek az életművét behatóan tanulmányozni lehetne. Korábban a progarchives.com-ról szemezgettem, de végeérhetetlen a folyamat, így abbahagytam. Csak A betűsből van vagy 250 banda. Most csak tippeltem.
Sokan temetik/temették a műfajt (általánosságban a progrockra, metalra gondolok), de számomra minden év hoz remek lemezeket, elkényeztetve érzem magam folyamatosan. Még csak február van, de 4 közel 10 pontos lemez meg is érkezett (Karfagen, Neal Morse, Steve Hackett, Celeste).
Egyébként nálam talán ez is szerepet játszott abban a határvonalban, hogy van a DT első 4 lemeze (+a Changes), és vannak az utána levők . 94-95-ben még nagy dolog volt gimnazistaként beszerválni kazettán az Imagest, Awaket, Promised Landet, aztán a 2000-es években az internet térnyerésével következett a bőség zavara, nem volt már annyi idő "jóra hallgatni" a dolgokat, mindig volt valami más is, ami esetleg egyből ütött.
Nekem a Systematic Chaos-ig betalált minden. Én szeretem a sokféle stílusukat. Az SC-ről már csak néhány tetszett, aztán a Black Cliuds bejön úgy, ahogy van, ott még volt remény. De elment Portnoy és így az egyik producer (talán a fék?) és a 2011-es és 2013-as lemezből, kb a kettőből tudnék összerkani egyet úgy, hogy az tényleg egy JÓ lemez, de nem kiváló. Az Astonishing-et inkább hagyjuk... megvan az is, mert addig minden lemezük megvan CD-n, de szerintem 2x nem hallgattam végig egyben, külön-külön csak-csak, de egy szenvedés volt. Szerintem ott nagyon elgurult a gyógyszer, nagyon mellétaláltak. Gyenge sztori, gyenge zene - 1-2 téma van, ami tetszik talán.
A Rush lemez kivételével mindegyik remekmű. Ahogyan az Images is.
(Progrocknál meg tényleg lehetne sorolni hosszan: VDGG - The Least We Can, Genesis - Trespass, Jethro Tull - Stand Up, Kansas - Song For America, KC - In The Wake Of Poseidon stb. stb.)
Köszi, de vélhetően félreértettem a kolléga mondatát, miszerint "Nem is értem, hogy lehet másodikra ilyen elképesztő színvonalú alkotást letenni az asztalra". Na, majd kijavít, ha gondolja, de így legalább lehet listázgatni. :)
Progrocknál hosszan lehetne sorolni (VDGG, King Crimson, Kansas, Jethro Tull, Floyd stb. és akkor az olaszokat még meg sem említettem, ott rengeteg 1-2 lemezes banda volt/van, ahol az az 1-2 lemez 9-10 pontos).
De nagyon jók az általad hozott példák progmetal tekintetében.
Vagy úgy értetted, hogy "másodikra", hogy az Images klasszikus lett a debütálás után? Mert elsőre úgy értelmeztem, hogy az Awake is hasonlóan erős, mint elődje. :)
hát ez az, minden nagyobb zenekarnak van egy csúcsa. Nekem a QR-nál az Empire és a Operation M. A Symphony X utolsó három lemeze is tizes. Nem nagyon lehet 20-25 évig toppon lenni.
Egy-egy nóta a 6doit utáni korszakból is betalált. Majdnem minden lemezen találtam néhányat. Kivéve a kétlemezes scifi csipogáson. Olyan szintűt, mint az I&W vagy a Scenes az utolsó 4 lemezből se tudnék összerakni. Értem, hogy ízlések és pofonok, de az aranykorban születettekkel egy lapon említeni az elmúlt 15 év termését eléggé túlzó.
A Queensryche-nak sikerült egymás után négyet is! (84-90-ig, de a Promised Land is "majdnem-klasszikus") Sőt, a Psychotic Waltz-összes (4 db) is hasonlóan erős, nekem talán csak a debüt gyengébb egy hajszállal, de az is kövér 8/10 pont. Szerintem a Pain Of Salvationnek is volt egy komoly hármas sorozata (One Hour, Perfect, Remedy), a Rushnak, a Riverside-nak vagy a Symphony X-nek pedig szinte a teljes életműve 9-10 pontos. :)
Prog rockból meg a Yes-szel vagyok így, hogy zsinórban gyártották a mesterműveket.
Igen. Az a lemez tökéletes. Nem is értem, hogy lehet másodikra ilyen elképesztő színvonalú alkotást letenni az asztalra. Ráadásul akkor, amikor ez a műfaj nem volt épp a zeniten.
A késői DT-től egy számomra csillagos tízes dal: a Breaking All Illusions a Dramatic...-ről. Nem mondhatjátok, hogy ez gyengébb, mint a klasszikus korszakból bármi! :)
Hát ha ugyanúgy szól és a kritizált pergőt nem javította át, akkor minek a hiszti? :-)
Most megint végighallgattam, ez egy zseniális lemez. Ha muszáj volna egy "gyengébbet" kiválasztani róla, az az Another Day volna 10/8, kapna a Glass Moon egy 10/9-et,a többi meg 10/10-et.
Köszönöm a megerősítést! :) A neo-prog fantasztikus alműfaj, csodás dallamokkal. És igen, valószínűleg az IQ a királya. A másik hiperszuper album meg a The Seventh House.
A 2008-ban megjelent Greatest hit.... and 21 other pretty cool songs albumon/válogatáson elvileg remasterelte 3 I&W-s dalt, a Pull Me Under, a Take The Time-t és az Anothery Day-t.
Én sok különbséget nem hallok, talán valamivel frissebben szólnak. De szerintem a dob alapvetően nem változott azon sem. Aztán cáfoljatok meg, lehet ennyire nem vagyok vájtfülű.:)
I&W és dobhangzás témakörhöz egy "rövid" idézet. :)
"Ma már nehéz elképzelni, hogy a munkamániás zenekari főnök, control freak Mike, akinek szava a később gyakorlatilag minden produkciós kérdésben döntőnek bizonyult, ekkor még kénytelen volt kompromisszumokat kötni, rosszabb esetben visszavonulót fújni ezekben a kérdésekben – még a saját dobhangzása tekintetében is. A kiadó által a bandára erőltetett külső producerrel, David Praterrel mind emberileg, mind szakmailag képtelenek voltak együtt dolgozni. Portnoy: „Mivel ez volt az első albumunk egy nagy kiadónál, nem voltak ütőkártyáink. Prater eléggé összeférhetetlen ember, az a fajta producer, aki kizár minket a stúdióból és lényegében azt csinál az anyaggal, amihez csak kedve támad... A lemez felvételeinek idején, 1991-ben – épp a grunge korszak beköszöntét megelőzően – ez a triggerelt dobhangzás még mindig divatban volt. Amikor a grunge korszak bejött, a dobok igazán mocskosak, akusztikus hangzásúak lettek, s ez mindent megváltoztatott, de ő épp akkor fejezett be egy igen népszerűvé váló lemezt a Firehouse-szal, ami ilyen kora '90-es évek-beli hajmetal banda volt. Noha én már a felvételek legelején elég egyértelművé tettem, hogy gyűlölöm a dobhangzást, az én dobjaim az Images-en lényegében ugyanúgy szóltak, mint a Firehouse albumán. A mai napig imádom az Imagest zeneileg, de a hangzásától, különösen ami a triggerelt dobokat illeti, sírhatnékom van."
A teljes IQ életmű szuper, a legjobb neoprog banda ever. Óriási kedvenceim, a remek albumok mellett egy szimpatikus, szerény, élőben is fantasztikus zenekar, zenészek.
A Pull Me Under 10/10. Ha a hangzást furcsállod, az azért lehet, mert nem hallottad előtte a Firehouse Hold Your Fire lemezét, igaz, az egy hónappal jelent meg az Images And Words előtt. Ugyanúgy szól, ugyanaz a producer, David Prater.
Egy kis offtopic, de hát kinek meséljem, ha nem nektek. :) Van a könnyebb prog műfajban is pár olyan, amitől hanyatt esek. Az egyik ilyen album az IQ nevű bandától a The Road of Bones c. lemez. Adjatok neki egy esélyt, konkrétan egy csoda.
Hehe, munkába jövet épp a Pull me under szólt és azon tűnödtem, micsoda furán van kikeverve benne a pergő. Pont ott a kezdeti ének előtt, hogy tá-dám, tá-dám, tá-dám, Lost in the sky....
Ettől függetlenül az egy hibátlan lemez. Szokás ugye pont ezt a számot fikázni, hogy mainstream meg slágeres. Oké, vannak ettől még jobbak is rajta, de attól még ez egy alapmű a lemezen.
Az előző napokban szintén munkába járás közben ment le a Falling, nincs azzal semmi baj.
