Nekünk "törzshelyünk" van Kaubban, mindig ugyanazt az apartmant használjuk. 4 embernek 65 EUR/éj, nagyon baráti. Van elég sok hasonló, de időben kell foglalni (mi már megtettük :-))
Szia, üdv a (Loreley-) klubban! :) A fesztiválhoz egy elég nagy területű kemping is tartozik, a koncerthelyszín (az amfiteátrum, ha tetszik) mellett már úgy száz méterrel kezdődően, ami a gyakorlatban egy kurvanagy rét (ami az év 361 napján az is marad), tele a sátrakkal, plusz persze mosdó-, zuhanyzó- és wc-konténerek. Éppúgy, mint a koncertekre, lehet a kempingbe is mindhárom napra, egy-egy napokra is jegyet venni. Szerintem tök jó a kemping, én mindig ott tolom.
És persze vannak a környékbeli kis városkákban-falvakban panziók, én sokat erről nem tudok, de kayleigh vagy Markov kolléga szerintem inkább.
A 3. nap első kettőjét kihagytam, majd 14,45-kor kezdett a
Seven Impale: őket direkt a fesztiválra készülve ismertem meg, fiatal norvég banda, két megjelent albummal. Sötét tónusú, a nagyon sok szaxofonnal (is) néha a jazz és a darkos elmerengés felé kalandozó, jellemzően karcos-kemény progrock a zenéjük: érdekes, izgalmas zene, az általam ismertek közül talán a Beardfishre hajaz leginkább, bár azok azért sokkal jobbak (voltak már az első két albumukkal is). Az első lemezük szerintem egyértelműen minőségibb munka, mint a tavaly megjelent.
Mint a fesztivál egyetlen norvégjait, éppúgy az első sorból hallgatta és biztatta végig őket az a 6-8 fős norvég keménymag, akik tavaly is tették ezt a Magic Pie esetében.
Gong: a fesztivál általam másik nagyon vártja. A klasszikus Gongból (Camember Electrique, Radio Gnome-trilógia) persze már senki nincs, Daevid Allen és Gilli Smyth pár év óta már nem is élnek, eleve a mostani tagok mindegyike csak 2014-ben került Allen mellé… Allen a 2014-es I See You-val kvázi örökösévé nevezte ki a 2015 óta frontember Kavus Torabit, aki majdnem ugyanolyan őrült, extrém figura, mint ő maga volt: talán csak a másodgitáros-szerepe akadályozta, hogy végigbohóckodja a koncertet, még ha Allen azért nagyságrenddel izgalmasabb jelenség is.
Viszonylag sok számot toltak a tavalyi, amúgy elég jó Rejoice! I’m Dead-albumról; volt a korábbi Pixielation, Zeroid, Hymnalayas, Elephant la Cuisse, Guitar Zero, tán még más is, valamint a régi albumokról pár, és pszichedéliába itt-ott jócskán forduló, finom dolog: Tropical Fish-Selene, Mister Long Shanks-O Mother, Sold to the Highest Buddha, Master Builder… Billentyűt egyáltalán nem használtak, az ötfős csapat minden pszichedéliát a két gitárral és a persze sokat játszó szaxofonnal állított elő. Jó koncert volt, nagyjából a várakozásom szerinti.
Chris Thompson és kísérőbandája, MMEB-számokkal: Thompson a Manfred Mann’s énekes-gitárosa (volt) 1976 óta. A deklaráció szerint az Earth Band hetvenes évekbeli, prog-korszakából szemezgetnek, ami azért is volt biztató, mert én pont ezeket az albumokat ismerem a MMEB-től; ám sajnos ez lett a fesztivál egyetlen igazi csalódása. Amolyan nagyon alibi-koncert volt, hakni-szagú, megúszós, és ami valóban progresszív lett volna (dal, részlet, betét), az vagy el sem hangzott, vagy többnyire el lett kenve, mismásolva.
Az obligát, ám persze nem feltétlen rossz Spirits in - Blinded by - Davy’s on - Mighty Quinn – Don’t Kill It Carol – For You mellett voltak azért jobb, vagy egyenesen elég jó dolgok (Father of Day, Visionary Mountains, Road to Babylon, Martha’s Madman, Angels at My Gate), és még talán egy-két dal, amiket nem ismerek, de ez igazából nem elég. Mármint egy progfesztiválra egy olyan banda hetvenes éveiből, amelyik azért tett le igen jóféle progresszív dolgokat az asztalra ’73-ban éppúgy, mint mondjuk ’78-ban. Talán az van, hogy Thompson egyszerűen nem játszhat olyan dalokat, melyeknek Mann mellett ő nem szerzője, márpedig a progosabb dalok Mann szerzeményei: ha valaki egyáltalán, hát ő az egyetlen zseni az egész történetben… (A másik problémám magával a billentyűssel volt, aki egyszerűen képtelennek tűnt Mann kicsit is cirkalmasabb témáit hozni, így inkább elkente, lebutította, vagy megvágta őket).
Marillion: ők azok, akik nem a Kansas.
(Hogarth egyébként két alkalommal is cikizte az eredetileg ebben az időpontban fellépő, de aztán azt az európai terrorveszély miatt lemondó bandát: a Living in Feart ezzel a ténnyel vezette fel, valamint talán a Gazát olyasmivel, hogy tessék, ilyeneket kaptok a „Carry on My Wayward Son” helyett, gúnyosan kántálva ezt a refrént…).
Szóval a Marillion, és azt hiszem, ők az egész fesztivál csúcspontja, az általában leginkább várt előadó: lehetne az az ARW is, de egyszerűen nagyobbnak tűnt most a tömeg, mint tegnap Andersonék esetében, plusz H-ék mégis csak egy folyamatosan alkotó, nem nosztalgiából élő formáció… (Mondom ezt azzal együtt, hogy a 40 éves Leftoverture-rel készülő Kansasnek jobban örültem volna).
A koncert egyébként bitangjó volt. Abszolút profi minden értelemben, folyamatos vetítésekkel; H pedig szokásosan többször is kiadta a lelkét, uralt mindent, ami így koncerten azért mindenképp jobban veszi ki magát, mint studióalbumon... Az eddigi (csak) három Marillion közül talán ezt élveztem a leginkább, valószínű egyébként maga a helyszín miatt: Loreley azért (is) kurva jó, mert még ha nagyon elöl, a keménymagban is állsz, akkor is nagy esélyed van mindent látni, a színpadi karéjtól ugyanis szinte azonnal kezdődik a felfelé lépcső…
Kezdtek az Invisible Mannel, majd az El Dorado, később a Living in Fear, a Leavers és a New Kings is, ment a Gaza, az Easter, a This Strange Engine, és a Man of a Thousand Faces. És végre, végre nem ment az obligát Kayleigh-Lavender, de egyáltalán, semmi nem ment a Fish-érából: végre megvan az amúgy teljesen jogos bátorságuk ehhez! Nem ment viszont sajnos a Neverland sem, ami szerintem valami hülye félreértés lehet, 23,03-kor ugyanis a tartós visszatapsolás ellenére is felgyulladtak a fények, és elkezdődött a halk gépzene, miközben 23,15-re volt a koncert vége kiírva…
Még annyi, hogy a Gong előtt összefutottam két magyar sráccal Pestről, ők most jártak itt először, de tutira nem utoljára, hát innen üzenem nekik én, aki a képen vagyok, hogy helló. :-)
A 2. nap első és harmadik fellépőjét kihagytam, a kettő között játszott egy órát az
Ashby: ezidáig nem ismertem őket, fiatal német banda két és fél albummal maguk mögött; a zenéjük leginkább pont a Hakenre emlékeztet, az egész hangzás, a dalszerkezetek, a dögös hangú énekesnő stílusa, de a Sylvan is többször eszembe jutott. A végén elég nagy és hosszú tapsot kaptak, az amúgy igen szimpatikus énekescsaj, Sabina könnyekig is hatódott. Megismerés-pozitívak.
Comedy of Errors: azt hiszem, az egész fesztiválból ezt a „tipikus-neoprog-szcénán” (copyright by me) belül valami elképesztően jó zenét csináló skót zenekart vártam a leginkább. Ehhez képest csalódás volt a kb. 75 perces koncert, de csakis hangzásilag: valamiért úgy szóltak, mintha valami dobozból, vagy barlangból játszottak volna kifelé: tompán, túlvezérelt basszussal, a magasabb hangok ki sem jöttek… Kár mert a setlist remek volt, és csakis az lehetett: a ’84-ben alakult brit bandának most jött ki a 4. albuma (House of the Mind), ami csak árnyalattal tűnik kevésbé jónak, mint a megelőző három kurvajó cucc. Az új lemezről csak a Tachyon ment, és volt Disobey, mint kezdőnóta, Something She Said, The Cause, Remembrance, Can This Be Happening, Going for a Song, Into the Light, zárásként pedig a The Student Prince első két tétele…
A koncert végefelé a frontember Joe Cairney a lelátó középső, mindig kötelezően szabadon tartott sávjában mélyen fellépcsőzött a tömeg közé, be a sorokba, onnan énekelt, pacsizgatott, beleivott egy fickó sörébe… vicces volt. Egyébként rajta kívül sem ma, sem másnap nem ment senki a színpadról a lelátóra.
David Cross Band, David Jacksonnal és Craig Blundellel: Cross a Crimson szerintem legjobb időszakának (Larks-Starless-Red) hegedűse volt, a nyolcvanas évek óta hébe-hóba kiad szólóalbumokat. Melyek közül az Exiles nagyon rendben van, a Closer Than Skin feszes és húzós modern progja, és az ehhez hasonló legutóbbi Sign of the Crow pedig bitangjó dolgok. Jackson ugye a VdGG rezese, Blundell pedig többek közt Steven Wilson dobosa…
Elég sok mindent játszottak a Sign of-ról, szemezgettek az ezt megelőző szólólemezekről, valamint persze Crimsonok: 21st Century, Exiles, Easy Money, Starless… Mondjuk az előzetes tervekkel ellentétben nem volt semmi VdGG, azt sajnáltam. Az énekes Jin Wilde mindenesetre jól hozta a Wettonos témákat is, a gitáros Paul Clark stílusa pedig már a lemezeken is nagyon erősen Frippes.
Ray Wilson és kísérőbandája, Genesis-számokkal: őt is nagyon vártam, elsősorban a Calling-album 20. évfordulója okán… hát a fesztivál egyik legélvezetesebb koncertjét adták. Bitangjól szóltak a dalok: a No Son of Mine-nal kezdtek, eztán a That’s All, majd (már nem ebben a sorrendben) Mama, Home by the Sea (viszont a Second Home helyett az Alien Afternoonnal folytatták: kevés dolog van a világon, ami ennél frusztrálóbb, komolyan…), Follow You Follow Me, Carpet Crawlers… Játszott egy saját friss szólódalt is, illetve a Calling 11 dalából nyolcat letoltak, köztük a Dividing Line-t és az albumcímadót, ami utóbbit amennyire imádok, annyira nem játszották ’98 januárjában Pesten… Külön jó volt a hegedűs csaj és a fúvós srác viszonylag gyakori játéka is.
ARW: Rabint életemben most láttam először, és nyilván Yest játszottak. A dalok nagyjából megegyeztek a tavaly óta zajló turné setlistjével: kezdenek a Cinemával (ami a Yes Brazilianje, míg ez utóbbi a Genesis Cinemája :-) ), eztán érkezik Anderson a színpadra, és jönnek váltakozva a 90125/Big Generator/Union, illetve a ’71-’77-es Yes klasszikusai (oké, a Rhythm of Love-ot és a Lift Me Upot csak a mondat könnyebb értelmezhetősége miatt nevezem klasszikusnak)… A Tales-ről és a Relayerről nincs semmi, van viszont komplett Awaken hárfástul, és van Squire-es, hosszú Lee Pomeroy-basszusszóló. Mondjuk jobb, pontosabban izgalmasabb setlistet is el tudnék képzelni, harmadszorra hallom pl. élőben a Roundaboutot, de ezek legalább kiérlelten, tökéletesen szólnak.
Érdekes, ahogy Rabin „elmaszatolja” a gyorsabb Howe-os futamokat, mondjuk kétségtelenül a saját, karakteres stílusában, és az is, ahogy Wakeman a nyolcvanas évekbeli szegényes Kaye-futamokat rendre felturbózza… Anderson pedig még mindig, hetven felett is istenség.
Szóval a XII. Night of the Prog Festival, Loreleyben a Rajna mellett, idén júli 14-15-16-án volt. Itt van egy kép a fellépők listájáról:
Az 1. napot szinte teljesen kihagytam, jegyet nem is vettem rá. A sátram már ugyan előző nap estétől állt, ám szinte az egész első nap a közeli Koblenzben voltam, mindegy. Az utolsó fellépőn kívül senki nem érdekelt, és a 22,15-ös kezdés előtt értem vissza a helyszínre. Akik már jártak ott, azoknak mondom, hogy idéntől az amfiteátrumba való bejárat már máshol van, mint szokott, azaz nem oldalt: ahhoz a részhez egyelőre nem nyúltak, egyszerűen csak zárva maradt a két kapu, ámde feljebb átalakítások vannak, és ezzel összefüggésben egészen fent van a bejárat, itt van erről is egy fotó:
Egyébként az egyik biztiőrtől úgy tudom, az eddigi oldalsó bejárat túlságosan veszélyes volt, az onnan a nézőtérre levezető lépcsősor okán, túl meredek, túl sok a baleset… Hm. Na de a lényeg, hogy fentről, a legfelül lévő kerítés mellől (ahol a képen a két ember áll), gyönyörűen rá lehet látni a színpadra, úgyhogy ezt a pénteki utolsó fellépőt innen néztem-hallgattam végig. Ők voltak a
Mike Portnoy’s Shattered Fortress: ami egészen konkrétan azt jelenti, hogy a Portival kiegészült Haken DT-számokat tol. Jó, hát a Haken gitárosait nem Petruccinak hívják, Ross Jennings sem La Brie, a Haken viszont a Haken, Portnoy pedig Portnoy, úgyhogy némi túlzással szinte csak az énekhangban különbözött az amúgy elég jó koncert egy DT-hangversenytől. Nyilván csakis olyan számok mentek, melyek szerzéséhez Portnoynak sok köze van, és nyilván (időrendben) letolták a 12 Step Suite öt dalát. Ezek előtt, között és után pedig a Scenes from a Memory tán jó kétharmadát is lejátszották: az öt nóta mellett kizárólag erről az albumról mentek dalok, semmi másról - a koncert persze a The Spirit Carries on-Finally Free-vel fejeződött be. És Porti persze, jó szokásához híven sokat beszélt és sokat bohóckodott.
Slamó (és Pataky) ugyan nem volt, de a többiek nagyon profin, kedvvel és alázattal játszottak, külön kiemelhető Sipos Peti frontembersége. Egy óra bakancsos, egy óra az 5-7. lemezről.
