Milyen igazi? Ön az elsők között van akik a visszacsatolást emlegetik, a hozzászólások többsége ezt meg sem említi vagy messze elveti. Ezzel szemben a hozzászólók többsége komoly érveket sorol egy autonóm vagy akár független Erdély érdekében. Ez természetesen az én véleményem is.
Ön valahogy nagyon nehezen jön tisztába a topic természetével. Nem olvasna esetleg bele?
Ez remek. De vegye már észre, hogy Ön az elsők között van, akik a visszacsatolást fel- és helyesen elvetik. A József Attila vers azok számára lett ide bemásolva, akik képtelenek reálisan, árnyalatokban gondolkodni és csak egy egységes és oszthatatlan Románián vagy Magyarországon belül képesek Erdélyt szemlélni.
Bár a topic igen hosszú, azért lehet, hogy érdemes megnéznie milyen sok érv elhangzott már az Ön - de mondhatom mi vagy az itt uralkodó - álláspont alátámasztására.
Milyen 2 milliárd dollárt akar Ön kifizetni? Ha megnézné az egyenleget láthatná, hogy nagyságrendileg 100 milliárd dollár jogilag rögzített követelésünk állna szemben egy esetleges 1 milliárd román követeléssel, ha tényleg komolyan gondolnák a "rendezési igényüket". Az erdélyi, de soha be nem következett referendumot nem is említve.
Nem! Nem ! Soha! Soha!
(József Attila, aki szintén pfuj, mocskos irredentarevizionistarevansistanacionalistasovinisztahorthystafasiszta!)
Szép kincsem Kolozsvár, Mátyás büszkesége
Nem lehet, nem soha!Oláhország éke!
nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő -sírok nyílnak fel,
ha eljő az idő - a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő -erős lesz karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!
Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindenkit letiprunk! -Az lesz a viadal!!-
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogónk lobog, villámlik kardunk,
Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk!
felhatol az égig, haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.
Nem lész kisebb Hazánk, nem , egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,
magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!
Azert az egyenleget meg kellene gondolni. Vegyuk csak szamba pl meg a kovetkezoket is:
1, A magyar alkotmany megvaltoztatasa: deklaralni, hogy Erdely/Szekelyfold a magyar nemzet egyseges es oszthatatlan resze, ergo vissza kell szerezni. (V.o. roman alkotmany: Romania a roman nep...)
2, Minden magyarorszagi valasztasi kampanynak azzal kellene indulni, hogy ezt vki bedobja a koztudatba, majd heves ordibalasok kozepette minden parlamenti part hangosan eluvoltozi nagy egyeterteset.
3, Kellene egy/sok igazan primitiv szelsojobb part a magyar parlamentbe (v.o.: "Petre Turlea, a Gozsdu-udvar eladásának hírére a parlamentben tartott beszédében arra szólította fel a román kormányt, hogy akadályozza meg "ezt a lopást, és szakítson meg mindenféle kulturális kapcsolatot a tolvajokból és banditákból álló" magyarokkal.")
De komolyan, mikor mondott vki is a magyar parlamentben ilyet: "a tolvajokból és banditákból álló' romanokkal". Ha mar a roman alkotmany alapjan uszitasert az ilyet nem vonjak felelosegre, legalabb a Magyarorszag mondjuk nemkivanatos szemelynek nyilvanithatna, aztan kerulgetheti majd Magyarorszagot, ha veletlenul nyugatra megy.
Tovabba az egyenleg felemlegetesebe tartozik a roman gazdasagi valsag is. En inkabb kifizetem nekik azt a $2bn-t (vhol lattam, hogy ennyi karteritest kovetelnenek a Gojdu alapitvanyert), csak ne kelljen atvenni ilyen elemeket is az "egyenleg rendezes" miatt. 200$ koponyankent, de higgye el megerne! Hitetlen szerintem 2000$-t is fizetne!! :)))
A Gozsdu udvaros legújabb román pénzszerzési akcióra adható volna egy egyenes válasz is. Mondhatnánk, hogy rendben, elfogadjuk a "román rendezési igényt", lássuk hát az egyenleget. Ezt a következő cikk is elkezdte összeállítani. Sőt, engedve a "román rendezési igénynek", akár azt is kérhetnénk, hogy ugyan végre valahára legyen már egy népszavazás Erdély státuszáról. Döntsék már el végre az ott élők, hogy mit is szeretnének.
UdvarhelySzék, 1999. december 8-14. (2. évf 49. Szám)
Játék a tűzzel
A román diplomácia (minden bizonnyal a közelgô választásokra való tekintettel) síppal, dobbal, nádi hegedűvel kísért kampányt indított a Gozsdu-udvar visszaszerzéséért. A magyar külügy nem vette fel a kesztyűt – a szép számmal érkezô jegyzékekre higgadt érvekkel válaszol, és nem ad ki hangzatos nyilatkozatokat. 1953-ban a két ország ugyanis aláírt egy (Magyarország számára döbbenetesen hátrányos) egyezményt, amelyben kölcsönösen lemondtak kártérítési igényeikrôl, s Románia most ezt a status quót bolygatja.
A trianoni békeszerzôdés után jelentôs magyar értékek (ingatlanok, cégek, földterületek, erdôk, részvények, magánvagyonok) rekedtek a határokon kívül, de elôfordultak más, ennél jóval furcsább helyzetek is: a magánvagyonból létrehozott Gozsdu Alapítvány kedvezményezettjei, a "közös magyar hazában élô, görögkeleti vallású fiatalok" lettek zömükben román állampolgárok. Magyarország egy 1937-es államközi szerzôdésben az alapítvány ügyét Romániának adta át, ám egy mellékletben elôírta azt is, hogy Románia köteles visszaszolgáltatni a magyar államnak jelentôs erdélyi magyar vagyoni értékeket, így például a Háromszéki Iskola Alapot, a nagyszebeni Római Katolikus Árvaházat és a kolozsvári Vöröskereszt Szanatóriumot. A két állam között 1944. szeptember 6-án bekövetkezett hadiállapot (amely automatikusan érvénytelenít minden békeidôben megkötött megállapodást) következtében az 1937-es egyezmény még azelôtt érvényét veszítette, hogy életbe lépett volna, emiatt egyetlen pontja sem valósult meg. 1945-ben új egyezség született, jelentôs magyar követeléssel. A magyar igények kivizsgálásával a román CASBI-pénztár foglalkozott. Ezt a román hatóságok az úgynevezett "ellenséges országok", például Németország, Olaszország és Magyarország tulajdonában levô romániai vagyonok kezelésére hozták létre. Mivel Románia egy ideig a területén élô erdélyi magyarok jó részének állampolgárságát sem ismerte el, magánvagyonukat is a CASBI-alapba olvasztotta, gyakorlatilag államosítva értékeiket. A hosszan elhúzódó tárgyalási folyamat alatt mindkét országban elkezdôdtek a szocialista államosítások (a negyvenes évek végén a Gozsdu-vagyon is így járt Magyarországon), emiatt a külföl- dön rekedt magánvagyonok fölötti viták jó része oka-fogyottá vált, hiszen a felek csak állami vagyonokról tárgyalhattak. Emanuil Gozsdu (román nevén Gojdu) 1802-ben Nagyváradon született, majd szülôvárosában, Pozsonyban és Budapesten végzett tanulmányai után Budapest egyik legsikeresebb ügyvédje, országgyűlési képviselôje, késôbb pedig legfôbb ítélôszéki bírója lett. Tekintélyes vagyonát végrendeletileg 1869-ben egy alapítványra hagyta, amely a román ortodox egyház védnöksége alatt állt, és a keleti ortodox vallású ifjúság neveltetését támogatta ösztöndíjakkal. Gozsdu Manó román nemzetiségű létére buzgó magyarnak vallotta magát, és ô volt az elsô, aki a pesti és budai tanácsokhoz magyar nyelvű keresetlevelet adott be. Az ô nevéhez fűzôdik a pesti görögkeleti román egyház könyveinek magyar kiadása is. A magyarul és románul egyaránt értekezéseket író Gozsdu a hazai román irodalom nagy pártfogója volt. Fontos megjegyezni, hogy a román félnek az egykori Gozsdu Alapítványra formált igényét, valamint a magyar félnek a Romániával szemben a magyar javakra támasztott követelését az 1947. szeptember 15-i párizsi békeszerzôdés nem vette figyelembe — az akkori román diplomácia erôfeszítései ellenére a megállapodás egyetlen cikkelye sem foglalkozik a vesztes országok kárpótlásigényeivel. Végsô megállapodás 1953 júliusában történt, amikor a két ország (nagy valószínűség szerint szovjet nyomásra) aláírt egy, a szocialista táborban rendszeresített "típusnyomtatványt", amely szerint kölcsönösen megszüntetik követeléseiket egymással szemben.Ez akkoriban azt jelentette, hogy aki megpróbált tenni valamit külföldön maradt vagyona visszaszerzése érdekében, azt errôl jobb esetben lebeszélték, s ha nagyon makacskodott, kény- szerítették az értékeirôl való lemondásra. Az egyezmény rendkívüli mértékben sújtotta az egyházakat (a magyar felekezeteknek komoly érdekeltségei voltak az új határok túlsó oldalán, és az erdélyi magyar egyházaknak is voltak itteni ingatlanjai), valamint a kisemberek vagyonából létrehozott szövetkezeteket. Az ‘53-as egyezmény csak közös megállapodással változtatható, de ennek lehetôsége a rendszerváltozás elôtt szóba sem jöhetett, a változások után pedig senki sem forszírozta. A román fél most azt állítja igen érdekes logikával, hogy az egyezmény nem vonatkozik a Gozsdu-vagyonra - a magyar fél szerint a kérdés teljesen egyértelmű, jogtalan az igény. Ide tartozik, hogy a magyarországi ortodox egyház - nem kárpótlásként, hanem gesztusként! - 1991-ben a szóban forgó ingatlanok egy részét megkapta.Az is lényeges, hogy bár Nagyszebenben nemrégiben alakult egy Gozsdu Alapítvány a helyi ortodox vezetô hathatós támogatásával, az — állításával ellentétben — semmiképp sem tekinthetô a hasonló nevű, Magyarországon rég megszűnt szervezet jogutódjának, mert ilyesmit sem a magyar, sem a nemzetközi jog nem ismer el. Tavaly januárban került be a köztudatba a Gozsdu-ügy, amikor a Cotidianul című országos román napilap egész oldalas öszszeállításban taglalta: Magyarország nem hajlandó visszaszolgáltatni a XIX. században Budapesten létrehozott Gozsdu Alapítvány vagyonát és 1902-ben épült ingatlanjait (elôbbit 1918-as értékén tízmillió aranykoronában — jelenleg egymilliárd dollár — jelölték meg). Júliusban a román szenátus külügyi bizottsága külön ülésen foglalkozott a hét épületet magába foglaló udvarral, és javaslatot tett arra, hogy az erdélyi magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását kössék össze a Gozsdu Alapítvány ügyének román szempontból megnyugtató megoldásával. A kérdés a két miniszterelnök idei találkozóján is felvetôdött. 1997-ben a VII. kerület (az udvar tulajdonosa) hasznosításra írta ki az igen siralmas állapotban levô négy háromemeletes és három kétemeletes házból álló épületegyüttest, és tárgyalásokat kezdett egy izraeli befektetôcsoporttal az ingatlan multifunkcionális épületcsoporttá történô átalakításáról. Amikor errôl a tervrôl a román fél értesült, arra kérte a magyar kormányt, állítsa le a rehabilitációs programot. A hetedik kerületi képviselô-testület nemrégiben úgy döntött: a Magyar Ingatlan Kft. újíthatja fel a Gozsdu- udvart, és 690 millió forintért annak tulajdonosa is lesz.A Cotidianul ez év áprilisában megjelentetett egy, a magyar külügy által a román társintézménynek küldött dokumentumot, amelybôl az derül ki: Magyarország véleménye szerint a két ország között érvényben lévô szerzôdések Romániának nem nyújtanak jogi alapot arra, hogy igényt tartson a volt Gozsdu Alapítvány magyarországi javaira. Amennyiben a román fél az érvényes nemzetközi egyezmények ellenére érvényesnek tekinti kérését, számolnia kell azzal, hogy a magyar fél fenntartja magának a jogot, hogy ugyanazoknak a - már lezártnak tekintett - nemzetközi egyezményeknek az alapján vagyonjogi követelésekkel lépjen fel Romániával szemben - hangsúlyozta az a dokumentum, amelyet a magyar Külügyminisztérium küldött a román társintézményeknek. Utóbbi illetékese az MTI kérdésére megerôsítette az újságban megjelent szöveg hitelességét, de nem tudta, hogy a diplomáciai dokumentum miként juthatott a lap szerkesztôségének birtokába. "Románia budapesti nagykövetsége ez év júniusában átadta a magyar hatóságoknak a Gozsdu Alapítvány ügyében kialakított hivatalos román álláspontot, ez azonban nem tartalmazott ingatlancserére vonatkozó javaslatokat" — a nagykövetség ezzel a közleményével a Dimineata című román napilapban pár napja megjelent értesülésre reagált, amely szerint a magyarok azt a feltételt szabják az alapítvány budapesti ingatlanjainak visszaszolgáltatásához, hogy alapítsanak magyar nyelvű magánegyetemet Nagyváradon. Az ellenzéki lap értesülését a budapesti román nagykövetre hivatkozva közölte. Nemrég Románia hivatalosan felszólította a magyar kormányt, hogy sürgôs intézkedésekkel akadályozza meg a Gozsdu Alapítvány javainak elidegenítését. A történet alapja a román belpolitikában keresendô.A Román Nemzeti Egységpárt (PUNR) Kovászna megyei képviselôje, Petre Turlea, a Gozsdu-udvar eladásának hírére a parlamentben tartott beszédében arra szólította fel a román kormányt, hogy akadályozza meg "ezt a lopást, és szakítson meg mindenféle kulturális kapcsolatot a tolvajokból és banditákból álló" magyarokkal. Azt azonban nem ártana Romániának sem figyelmen kívül hagynia, hogy Európában nem szeretik a perlekedô kis népeket - Románia pedig csak most jutott el odáig, hogy az unió vele is elkezdje a csatlakozási tárgyalásokat. Arról nem is beszélve, hogy a status quo felborulásával igencsak van vesztenivalója.
Amirôl Magyarország lemondott 1953-banA Pénzügyminisztérium feljegyzése a magyar természetes és jogi személyek tulajdonát képezô Romániában lévô javakról, jogokról és érdekeltségekrôl. (Budapest, 1952. augusztus 19.)
Ezekrôl mondott le Magyarország 1953-ban:
1. Ingatlanok: a) A magyar állam, közületek, valamint intézmények tulajdonát képezô egészségügyi és üdültetési célokat szolgáló ingatlanok (2 212 000 dollár); b) A Magyar Nemzeti Bank által 1940 óta vásárolt és újonnan telepített ingatlanok (297 000 dollár); c) A Magyar Iparügyi Minisztérium tulajdonában lévô, 1942-ben vásárolt nagybányai bányakapitánysági ingatlan (39 000 dollár); d) A Debreceni Református Kollégium tulajdonát képezô kolozsvári szállodaépület (390 000 dollár); e) A Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt.- nek orsovai és szulinai ingatlanjai (146 000 dollár); f) Az Ibusz által 1940-tôl 1944-ig Észak-Erdély különbözô vasútállomásain épített elárusító pavilonok (20 000 dollár); g) Az Országos Közegészségügyi Intézet tulajdonában lévô tüdô- és nemibeteg-gondozó intézetek és egészségházak (10 000 000 dollár). 2. Ingóságok és árukövetelések: a) Gépi berendezések és felszerelési tárgyak (1 662 000 dollár); b) Magyar természetes és jogi személyek 1940-45 közötti faáruvásárlásai - a szállítás elmaradt (953 000 dollár); c) Magyar természetes és jogi személyek által 1940-45 között vásárolt különféle áruk (207 000 dollár); 3. Magyar természetes és jogi személyek követelései román természetes és jogi személyekkel szemben a) Folyószámla-követelések: 512 000 dollár, 65 300 font, 6000 svájci frank, 684.000 forint, 786 000 stabilizáció elôtti lej, 189 000 pengô; b) Magyar cégek részérôl leszállított, de a román átvevôk részérôl ki nem fizetett áruk: 11 000 dollár, 105 000 font, 48 000 svájci frank, 1 178 000 forint. 4. Magyar vállalati érdekeltségek Romániában: a) Érdekeltségek ipari és kereskedelmi vállalatokban (40 000 000 dollár); b) Érdekeltség a petrozsényi szénbányákban (11 202 000 dollár); c) Romániai magyar bankérdekeltségek (400 000 dollár); d) Magyar érdekeltségek romániai helyi érdekű vasutakban (414 000 dollár); e) Észak-Erdély keskeny vágányú vonalakra Magyarországról szállított gördülô park (2 880 000 dollár); f) a Magyar Államvasutak igénye a Román Államvasutakkal szemben (2 715 000 dollár); g) A MÁV betegségbiztosító intézetének kolozsvári kórháza (38 000 dollár); h) A visszacsatolt területeken 1940-44-ben a MÁV által végzett beruházási és felújítási munkák (92 502 000 dollár). 5. Szórványérdekeltségek romániai részvénytársaságokbanNévértéke: 31 562 000 lej, 129 000 korona, 56 900 font, 54 100 francia frank, 28 000 dollár, 24 555 schilling.
Meg egy kis adalek a roman gazdasagi realitasokrol, kulonos tekintettel, hogy "Other major findings of the 2000 Index are: a country’s progress toward economic freedom is a solid predictor of future wealth; and foreign aid does nothing to promote growth in countries with little economic freedom."
Tetszik az érvelésed a vitában végig olvastam szíves figyelmedbe ajánlon Sóos Kálmán cikkét a kárpát aljai történelem oktatásról.
Soós Kálmán
Történelmi lecke
tanároknak és tanulóknak
Adalékok az ukrán
magyarságkép alakulásához Kárpált-alján
M
inden nép gondolkodásmódjától, jellemétől elválaszthatatlan múltja, elődeinek évszázadok alatt felhalmozott öröksége. Aki például a határok szabdalta magyarság történelméről nem tud semmit, illetve csupán felületesen tájékozódott a témában, vagy netalán históriai ferdítések alapján alakult ki véleménye, az igazából nem ismerhet, nem érthet meg bennünket. Fölfoghatatlanul áll természetes törekvéseink előtt, amely iránt ennélfogva jobb esetben közömbösen, de leginkább határtalan ellenszenvvel viseltetik. Aligha szükséges magyarázni, perspektívájában ez hova vezet. Elég emlékeztetni azoknak a rosszakaratú ferdítéseknek a következményeire, amelyek a nyugati népek közvéleményét és rajtuk keresztül a politikai döntések meghozatalát is nagymértékben befolyásolták (ld. Trianon).
Minden népnek fontos tehát, hogy mit tartanak, mondanak és főleg tanítanak róla a vele „egy közös házban” élők éppúgy, mint a „szomszédos porták” lakói. Hatványozottan érvényes ez a többségi nemzet mellett létező kisebbségekre, amelyeknek valójában fennmaradásukkal összefüggő érdekük, hogy önmagukról hiteles képet fessenek, ugyanakkor éberen ügyeljenek nemzeti-kulturális hagyatékuk mások – főleg a velük együtt élő népek – által való torzításmentes megjelenítésére is.
A sztereotípiákat e tekintetben számtalan tényező alakítja: főként a történelem területéről származó népszerűsítő és tudományos publikációk, az írott és elektronikus sajtó, megemlékezési évfordulók, irodalmi alkotások, múzeumok, naptárak, emlékművek és nem utolsósorban a tankönyvek is. Ez utóbbiak szerepe különösen fontos, nem lebecsülendő. Az iskolai történelemkönyvek tudniillik alapvetően határozzák meg a közvéleményt. A gyermekekben a múltból kiindulva, a népe eredetéről kapott ismeretekkel ugyanis nemcsak a nemzettudata, a nemzeti értékek megbecsülése alapozódik meg, hanem ezzel párhuzamosan kialakul világképe is, hiszen elődei cselekedeteinek bemutatása mellett a jövő generációja ebből szerzi az első és talán a legmaradandóbb információkat és benyomásokat a közeli és távoli rokonokról, a vele együtt vagy szomszédságban élő nációkról is. Az iskolai történelem tananyag tehát a magyarságismereten túl a rólunk kialakult képnek is egyik pontos és fontos fokmérője.
Vajon mit tanítanak jelenleg a fiatal Ukrajnában, közelebbről Kárpátalja ukrán nyelvű iskoláiban hányattatott sorsú régiónkról, Magyarországról, nemzetközi hírünkről és szerepünkről? S a tananyag alapján a múltból kiindulva a többségi nemzeti kisiskolásai milyen képet alkothatnak rólunk?
Előzmények
Elöljáróban meg kell jegyeznünk, hogy a határok szabdalta magyarság más régióiban – főleg Erdély és a Felvidék tekintetében – már alapjaiban elvégeztek egy ilyen felmérést, a magyar történelem ukrán megítélésének bemutatása azonban még nem áll az érdeklődők rendelkezésére. Sajnos azt kell mondanunk, hogy a magyarországi historiográfia is – politikai rendszerektől függetlenül – elhanyagolta azt a kérdést, hogyan vélekednek külföldön, Európa nyugati és különösen keleti részében a magyarságról. E tekintetben újabban változni látszik a helyzet, jellemző azonban, hogy a Magyar Tudomány és a História az 1100 éve lezajlott honfoglalásunknak emléket állító számai felsorakoztatják ugyan a szomszédos országok történetírásának idevágó értékelését, az ukrán felfogás ismertetése azonban valamilyen oknál fogva még mindig elmarad. Persze annak, hogy a múltban sem Magyarországon, sem Kárpátalján nem kutatták érdemben a magyarság híréről és nemzetközi szerepéről Európa keleti felében alkotott képet, előzményei vannak.
Ismeretes, hogy Kárpátalja státuszának 1944-ben bekövetkezett, sok tekintetben tragikus rendezése után az ideológiai koloncok következtében évtizedekig egyszerűen nem lehetett nevükön nevezni történelmünk legfontosabb eseményeit. Generációk nőttek fel úgy, hogy nem ismerhették meg nemzeti históriájuk sorsfordulóit, ártatlanul meghurcolt és meggyilkolt embertömegek emléke került tilalom alá, népeket próbáltak megbélyegezve lesöpörni a történelem színpadáról. E sorsdöntő, a rendszerváltást követő hosszú évtizedekben az itt élő nemzetiségek múltját és jelenét a hivatalos birodalmi politika szovjet szemüvegén keresztül vizsgálták és láttatták. Ebben a kényszerhelyzetben a Kárpátalján élő ruszinok és ukránok magyarságképe a sztalini-brezsnyevi internacionalizmus jegyében születhetett meg. Így a valóságos kép megrajzolása váratott magára, illetve elfojtott formában élt tovább.
Az 1985-ben bekövetkezett gorbacsovi nyitás, a „glasznoszty” politikája hozta a felszínre az 1944-ben szőnyeg alá sepert komoly problémákat. Ezután a helyben kirobbant egyrészt ruszin-ukrán identifikációs vita, másrészt az időnként tettlegességig fajult görög katolikus-pravoszláv ellentétek, majd Kárpátalja státusza körül kialakult nemzetiségi feszültségek kapcsán a többségi nemzet képviselői akarva-akaratlanul értékelték a magyarság, s benne a kárpátaljai magyarok múltját, helyzetét, a több évszázados magyar-ukrán együttlét különböző állomásait. Jellemző erre a neuralgikus helyzetre, hogy a legátfogóbb tudományos kérdésekben minden lehiggadást és közmegegyezést nélkülöző álláspontok hadakoztak egymással, amelyben a vitázó felek meglehetősen felelőtlenül végérvényes ítéleteket hoztak, s közben kategorikus minősítéseket tartalmazó honismereti tárgyú tan- és segédkönyvek, sőt több kötetre tervezett szintézisek láttak napvilágot. Az előítéletektől sem mentes, több gyökérből táplálkozó múltidézés közben a Szovjetunió látványosan összeomlott, szívesebben mondanánk szétzüllött, romjain független államok jöttek létre.
A független Ukrajna megalakulásával kezdetét vette – immár egyik utódállam keretein belül – a kárpátaljai magyarság kisebbségi létének harmadik korszaka. Az új helyzet kialakulásával az orosz, a szovjet-orosz kapcsolatok vizsgálása helyett természetesen az ukrán múlt kutatása került előtérbe. Míg ezen belül a központi, elsősorban Kijevben napvilágot látott kiadványok velünk csupán általánosságban, egy-egy téma kapcsán foglalkoznak, addig a Kárpátalján vagy Lemberg környékén publikált írások tudományos részletességgel mutatják be ittlétünk sorsfordulóit. Sajnos a megjelent írások zöme Ukrajna történelmét a homogén nemzetállam szempontjából tárgyalja, így a magyar múlt sok tekintetben torzítva jelenik meg. Többségük tényanyagukat tekintve megbízhatatlan, gyakran aktuálpolitikai prioritásokat érvényesít, illetve esetenként hamisításokkal díszített egyoldalúságokat tartalmaz.
Amikor tehát az új helyzetben a józan ész a bénító ideológiai nehezékek levetkezését, a hosszú éveken át axiómaként kezelt torzításoktól való elhatárolódást remélte, sajnos a helyi tudóstársadalom egy része a múltat oly előszeretettel kutató dilettánsok hadával karöltve nemzeti mítoszok megteremtésén vagy a már meglévők, de előzőleg más irányba hatók ízléstelen túldíszítésén, stratégiai átrendezésén kezdett el fáradozni. Némi felelőtlenséggel túl is tehetnénk magunkat a hasonló írásokon, hiszen e munkák szerzői nem akarnak semmi rosszat, ellenkezőleg: csupán jóval dicsőbbnek szeretnék látni és láttatni az ősöket. Megbocsájtható lenne a kinyomtatott badarság, ha nem válhatna a tömegek félrevezetésének eszközévé. Azonban könnyen azzá válhat, mert sajnos régiónk lakosságának történelmi tényismerete, éppen a vázoltak miatt, elszomorítóan szegényes. Az utóbbi évek tapasztalata azt mutatja, hogy félelmünk beigazolódott: a tanítási és tanulási folyamat az új korszakban főleg az említett művek alapján vette kezdetét. A történelmi kérdésekben hangoztatott egyoldalú megfogalmazások ugyanis a hírlapok, folyóiratok hasábjairól, konferenciák magnószalagairól bekerültek az általános- és középiskolák, líceumok tananyagába. Ezáltal a felnövekvő generáció már eleve félretájékoztatva tanulja szűkebb hazája, így az emberiség történelmét. A felnövekvő nemzedék oktatásáért felelős tárcák tisztségviselői mintha megfeledkeztek volna arról, hogy a hibás adatokat továbbgörgető történelmi munkák által okozott kár eltörpül a tan- és segédkönyvek által teremtett zűrzavar mellett. Már utaltunk rá, milyen óriási szerepe van a történelmi ismeretek átadásának a személyiség kialakításában, a nemzeti értékek megbecsülésében is.
„Nas kraj – nasa isztorija”
A fenti megfontolások alapján vállalkoztunk tehát bemutatni egy a közelmúltban megjelent vaskos honismereti történelemkönyvet, amely „Nas kraj – nasa isztorija” (Vidékünk – történelmünk) címen látott napvilágot, szerzője az ungvári 1. számú, T. H. Sevcsenko nevét viselő középiskola tanára, Jurij Mudra. Neve főleg akkor lett ismert szakmai berkekben és a szélesebb olvasóközönség előtt, amikor Kárpátalja múltjáról vallott nézeteit az egyik ukrán nyelvű lap – Novini Zakarpattya – még 1991 márciusától kezdve mintegy 2 éven át célszerűnek tartotta folytatásban közölni. A közoktatás kitüntetettjeként is számon tartott pedagógus honismereti tárgyú cikksorozatának rövidebb változatát a Kárpátaljai Területi Pedagógus Továbbképző Intézet, az ungvári városi közoktatási osztály és a városi módszertani kabinet támogatásával kiadták brosúrában is.
Mindezzel csupán azt szerettük volna érzékeltetni, hogy Jurij Mudra legújabb vállalkozásának előzményei vannak: megjelent könyve korábban a sajtóban közölt cikksorozata, illetve brosúrája egybeszerkesztéséből nőtt ki úgy, hogy azt több illetékes is véleményezte. Az így napvilágot látott kötet immár 352 oldalon foglalja össze és 2500 példányban adja elő Kárpátalja múltját a kezdetektől napjainkig. Teszi ezt 17 óra keretén belül úgy, hogy műve végén még kronológiai táblázattal, majd irodalomjegyzékkel is próbálja eligazítani az érdeklődőt. A vaskos kötetet egyfajta előszóként Viktor Sztanovihin, a már említett Pedagógus Továbbképző Intézet történész-módszerészének ajánló sorai mutatják be az olvasónak. A kolléga elismeréssel szól e vállalkozásról, s többek között hangsúlyozza, Jurij Mudra munkája „hatalmas tényanyag alapján íródott”, a szerző „képes volt olyan eseményeket és tényeket kiválogatni és felhasználni, amelyek Kárpátontúl (értsd: Kárpátalja – S. K.) története szempontjából a legfontosabbak, a legtipikusabbak”, ezért „egyaránt hasznos lehet a középiskolák, líceumok, gimnáziumok... tanárai és tanulói számára”. A szóban forgó kötet ilyen alcímmel is jelent meg.
Nos, akkor nézzük meg közelebbről a tényanyagáról híres és tipikus, tanárnak és tanulónak egyaránt útmutatóul szolgáló segédkönyvet.
Kárpátalja: a kialakulás állomásai
A kíváncsi olvasót már a könyv címe – Vidékünk-történelmünk – elgondolkoztatja. Óhatatlanul felmerül ugyanis a kérdés, hogy vajon kinek a vidékéről és történelméről van szó? Az első óra kezdő mondatai eloszlatják kételyeinket, a szerző tudniillik igyekszik leszögezni, „vidékünk-Kárpátontúl (értsd: Kárpátalja – S. K.) ukrán föld”, odébb hozzáteszi, „őslakosoknak az ukránokat tekintik”, de rajtuk kívül „élnek itt magyarok, oroszok, románok, szlovákok, németek és mások...” Az utóbb felsorolt népekről azonban a későbbiekben furcsa módon megfeledkezik vagy érintőlegesen szól róluk. A zsidókat és a cigányokat egyszerűen meg sem említi, pedig tudjuk, hogy őseik elég korán, már az Árpád-kortól kezdve letelepedtek közénk.
Szintén az első óra bevezető részében tartja fontosnak Jurij Mudra megismertetni a tanulót Kárpátalja históriájának sorsfordulóival. Úgy tudja, hogy a források e régiót a VI. században szláv népek politikai szövetségének területeként emlegetik, akiknek a IX-X. században már a Kijevi Rusz fennhatósága alatt álló fejedelemségeik is vannak itt. 100 évvel később azonban Kárpátalja egy részét meghódították a magyar hűbérurak, míg a többi földek még a Halics-Volinyi fejedelemség kötelékébe tartoznak. „Aztán az örökös rabság – állapítja meg a középiskolai tanár – vidékünket leigázza a Magyar Királyság (XIII-XVII. század), az Osztrák-Magyar Monarchia (1867-1918), a magyar polgári köztársaság (1918 november-1919 márciusa)”. Március 22-től 1919 áprilisának végéig „Kárpátalja” a Magyar Tanácsköztársaság, 1919 és 1939 között Csehszlovákia része, 1938. november 3-tól 1939 márciusáig Karpatszka Ukrajna néven ismeretes. „1939 márciusától 1944 októberéig területünk a fasiszta Magyarország uralma alatt van”, s „csak a Vörös Hadsereg hősiességének és bátorságának köszönhetően... szabadult fel az évszázados elnyomás alól”. Jurij Mudra szerint később a lakosság körében történelmi jelentőségű népszavazást tartottak, s az „SZSZKSZ kormánya, eleget téve a népakaratnak, 1945. június 29-én Csehszlovákiával szerződést ír alá, amelynek alapján Zakarpatszka Ukrajna újraegyesül Szovjet Ukrajnával. A következő évben az SZSZKSZ Legfelső Tanácsa Elnökségének rendelete keresztelte át vidékünket, 1946. január 22-én létrejön Ukrajna Kárpátontúli területe. „Ilyen névvel szerepel ma is” – fejezi be Jurij Mudra Kárpátalja történek korszakokra bontását.
A nehezen követhető, pontatlanságoktól sem mentes korszakolás során – mint láthatjuk – a szerző sok mindent hangsúlyoz, csak éppen a lényeg marad ki: nem tudjuk meg, mi az, hogy Kárpátalja, mikor és hogyan keletkezett valójában. Jurij Mudra fentebb ismertetett periodizációja ugyanis azt a látszatot kelti, mintha szűkebb hazánk jelenlegi kiterjedésében, illetve valamiféle önálló alakulatként létezett volna különböző államok kötelékében már a VI. századtól kezdve. Az eltúlzott honismereti beállítottságból fakadó időrendi tévedése a kezdet kezdetén összezavarja az olvasót. Így a vidékünk végkifejlődésének dimenzióját rögzítő adatával – miszerint Kárpátalja területe 12 ezer 800 km2 – a vázolt sorsfordulók tükrében nem tud mit kezdeni, helyesebben automatikusan vonatkoztatja azt a korábbi századokra is. A könyv szerzője ugyanis nem mondja ki, Kárpátalja a XX. században – 1918 után – mesterségesen létrehozott jogi-politikai egység. Ezzel a névvel jelölték a trianoni békediktátummal Magyarországtól Csehszlovákiához csatolt területet, amelyen egy természeti tájegységet, az Észak-keleti Kárpátokat, illetve az egykori Ung, Bereg, Ugocsa s részben Máramaros, kisebb mértékben Szabolcs (3 község) és Szatmár megyék (1 település) területét szokás érteni. Kárpátalja tehát modern fogalom, visszavetítése a távoli múltba ennélfogva anakronizmus. A 352 oldalt kitevő kötetben sajnos vezérlő elvként érvényesül e történetietlen eljárás, amely a későbbiekben a súlyosabbnál súlyosabb tévedések kiindulópontja lesz.
„Kárpátalja” az óorosz és a nagymorva államban
Jurij Mudra megkülönböztetett figyelmet szentel a VIII-XIII. századnak, amely számára elsősorban az őslakosság és a régió politikai hovatartozása problémájaként jelentkezik. Régészeti adatokra és Bíborbanszületett Konstantinra hivatkozva állítja, hogy a magyar honfoglalást megelőző időkben „Kárpátalját” a fehér horvátok törzse népesítette be, amely etnikailag keveredett a VII. századtól e vidéken élő keleti szlávokkal, vagyis többek között a mai ukránok őseivel. Az etnogenezishez hozzáteszi: „A kutatók többsége azt vallja, hogy etnikai őseink a fehér horvátok..., míg nyelvi elődeink a keleti szláv bevándorlók, a Dnyeszter– és Dnyeper-vidéki ruszinok voltak”. Úgy tudja, hogy a fehér horvátok etnikailag keveredett, általa 100 ezer főre becsült törzsszövetsége a Kárpátok határai között fejeledelemségeket alkottak, adatok azonban csak kettőről – „az ungváriról – központja az ungvári vár –, és a borzsavairól – központja a vári (jelenleg beregszászi járás) földvár” – maradtak fenn. A fehér horvátokból lett ruszinok (ukránok) lakta és várral megerősített ún. Zakarpatszka, azaz Kárpátaljai Rusz véleménye szerint közvetlen kapcsolatban állt, pontosabban szólva katonapolitikai egységet képezett a kijevi központú óorosz állammal. Ennek igazolására az orosz évkönyv – a Poveszty vremennih let – látszólag idevágó sorait hívja segítségül, amelyből kiderül, hogy régiónk fehér horvátjai a keleti szláv törzsekkel – drevljanok, radomicsok, poljanok, vajticsok stb. – együtt vesznek részt a kijevi fejedelem Bizánc ellen indított 907. évi hadjáratában.
Lapozva az általunk ismertetett könyvben, a fehér horvátokkal legközelebb a IX. században találkozhatunk, amikor „Kárpátalja” a tanár és diák számára ismeretlen körülmények folytán többek között „Moráviával, Sziléziával, Krakkó-vidékével, Csehországgal és Szlovákiával együtt” a nagymorva állam részévé vált. A rejtélyes státusz valószínűleg azért fontos és kap helyet a kötetben, mert az ungvári középiskolai tanár a morva államot is felkereső Cirill és Metód tevékenységével hozza összefüggésbe a kereszténység jeleinek feltűnését „Kárpátalján”, ahol egyes feltételezések szerint mindkét újító megfordult. „Kétségtelen csupán az, hogy a nagymorva állam keretein belül folytatott keresztény hittérítő és nyelvi-kulturális tevékenységük közvetlen hatást gyakorolt vidékünk földjeire is” – állapítja meg Jurij Mudra. Végezetül a fenti benyomásokat erősítik a lecke végén található összefoglaló kérdések: „Mit tudtok a keleti szlávok fehér horvát törzséről?”, „Tényekkel támasszátok alá, hogy Kárpátontúl (értsd: Kárpátalja – S. K.) a IX-XI. században a Kijevi Ruszhoz tartozott!”, „Tárjátok fel Cirill és Metód pozitív szerepét a kereszténység vidékünkön való elterjesztésében”. Hasonló szellemben igazítják el az olvasót a kronológiai táblázat idevágó adatai is: „VI. század – vidékünk szláv törzsei – a fehér horvátok politikai szövetségének első említése”, „IX. század – a fehér horvát fejedelemségek létrejötte Uzshorod (értsd: Ungvár – S. K.) központtal”, „867-869 – a kereszténység bevezetése a Felső-Tisza vidékén”.
Úgy látszik, Jurij Mudra a szűkebb hazánkban több évtizede hódító, egy sok tekintetben gyanús történettudományi korszak tudósai által mesterségesen kialakított szakirodalmi beidegződöttség miatt nem tud megszabadulni „Kárpátalja” kijevi államhoz való tartozásának gondolatától. Így az általa ismertetett felfogás hatalmas optikai csalódás eredménye, amely egyszerre több tényt is semmibe vesz. Mindenekelőtt azt, hogy tudományos mértéket megütő valószínűséggel a mai napig senkinek nem sikerült kimutatni a horvátok VI-X. századi kárpátaljai jelenlétét. Másrészt sem az idézett orosz őskrónika, sem Bíborbanszületett Konstantinos műve, sőt hangsúlyozzuk, jelen ismereteink szerint egyetlen más korabeli forrás sem tud, nem említ, s még csak nem is feltételez a szóban forgó, etnikailag vegyes népességgel megtöltött „Kárpátontúli (értsd: kárpátaljai – S. K.) Rusz” néven létező államrészt. Azonkívül, Jurij Mudra rosszul ismeri, ennélfogva tévesen hivatkozik a Nésztor-féle krónikára is. Az tudniillik nem a vidékünkön élő fehér horvátok részvételéről értesít bennünket az Oleg által vezetett seregben, hanem néha a vjaticsok és a dulebek között emlegetett horvátokról, jelző nélkül. Továbbmenve; a horvátok és a nem fehér horvátok részvétele Oleg 907. évi hadjáratában a szakirodalomban vita tárgyát képezi. E katonai akcióban való segédkezésük ugyanis nem szükségképpen feltételezi a Kijevi Rusznak való alárendeltségüket, hiszen a Bizánc elleni együttes fellépés lehetett földrajzi közelségből fakadó helyzet adta kényszer is. Úgy gondoljuk, hiba lenne, ha a Kijevi Rusz későbbi, 970. évi Konstantinápoly ellen szervezett nagyszabású hadművelete alapján, amelyben az oroszokon kívül egyébként besenyő, normann, magyar és bolgár harcosok részvételéről is tudósítanak a források, azt a következtetést vonnánk le, hogy a felsorolt népesség egy katonapolitikai egységet alkotott, vagyis mindannyian Szvjatoszlav állama – a Kijevi Rusz – kötelékében éltek. A szerzőt nem zavarja a fehér horvátok etnogenezisére, lokalizációjára és történetükre vonatkozó, állításának teljesen ellentmondó, számos koncepció. Figyelmen kívül hagyja a helyi ukrán kollégák írásait is, pontosabban ezek közül válogat. Mindent, ami egyéni látomását megerősíteni látszik, kritikátlanul átvesz és beépít elméletébe, ami ennek ellentmond, félretolja az útból. Míg például szintézise elkészítéséhez felhasznált „irodalmi jegyzék” tartalmazza M. M. Lelekács Kárpátalja Kijevi Ruszhoz való tartozása elméletének egyik kiötlője, vagy a tengeren túlra elszármazott, s a szóban forgó koncepciót világméretekben támogató J. Himinec publikációit, addig az utóbbi években többek között az interdiszciplináris kutatásai alapján elismerést kivívott ukrán történész-régész J. Kobály idevonatkozó írásainak nyoma sincs. Az utóbbi kutató ugyanis már többször felhívta a figyelmet arra, hogy a J. Mudra által is terjesztett elmélet a tudomány szempontjából tarthatatlan. „Hogyan lehet a IX-X. század végi Kárpátontúl (értsd: Kárpátalja – S. K.) Kijevi Ruszhoz való tartozásáról írni, amikor nem rendelkezünk egyetlen(!) olyan írásos vagy archeológiai adattal sem, amely ezt alátámasztaná?” – zárja le a vitatott kérdést J. Kobály.
Tragikus események kora:
a magyar hordák betörése Kárpátaljára (896)
Ruszka Krajna autonómiája
A több mint 400 évet átfogó Árpád-kor kezdetét is jelentő nagy fontosságú eseménysorozatnak a kötetben nincs külön előadása. Akárcsak az előbbi témáról, erről is a „vidékünk a VIII-XIII. században” c. fejezetbe ágyazva olvashatunk. A IX. század vége felé tragikus események következtek be: 896-ban „Kárpátontúlra (értsd: Kárpátaljára – S. K.) betörtek a Fekete-tenger melléki sztyeppekről a besenyők által kiszorított magyar törzsek...” – írja Jurij Mudra. Anonymusra hivatkozva úgy tudja, hogy a honfoglalók a Vereckei-hágón átkelve a „Latorca mentén leereszkedtek Munkácsig...”, majd megosztva erőiket két irányban vonultak tovább: egyik részük Ung és Zemplén, a másik a Tisza és a borzsavai vár felé. „Szervezett ellenállással szinte sehol sem találkoztak. A helyi apró fejedelemségek, ahogy a népi elbeszélések tanúsítják, inkább a belviszá-lyokkal voltak elfoglalva, mint a szülőföld sorsáért való aggodalommal. Ezért nem egyesültek, hogy együttesen álljanak ellen a hordának”. Árpád hadával szemben az első szervezett ellenállás, véleménye szerint, csupán Ungvár környékén, „az utolsó fehér horvát fejedelem, Laborc” vezetésével bontakozott ki. Úgy tudja, hogy itt több napos harcra került sor, s bár Laborc serege bátran harcolt, az erőviszonyok egyenlőtlenek voltak. „A magyarok győztek. Elfoglalták a várat, magát a fejedelmet pedig megölték.” A horda előrenyomulásával nem bírt a Salán vezér katonái által védett borzsovai vár sem, amelyet „ostrom alá fogva harmadnapra leromboltak”. Közben Jurij Mudra azt is hangsúlyozza, hogy „a magyarok vidékünkre való betörésével kapcsolatos tragikus események” széles visszhangra találtak a Kárpátok lakosságának folklórjában, több kárpátaljai és külföldi írót, költőt szépirodalmi alkotások megírására ihletett. „A népi emlékezet különösen az utolsó fehér horvát fejedelem, Laborc bátor, hősies alakját örökítette meg” – állapítja meg a vaskos kötet szerzője. A különböző elbeszélésekből és legendakörökből azt is sikerült kihámoznia, hogy a Laborc által birtokolt területet Pannóniának hívták, amelyet a következőképpen betűztek ki: „Pan On I Ja” – fordításban „Úr Ő és Én Is”. Olyan hatalmasságokról van tehát szó, akik „egyenlőek egymás között”.
Az osztálynélküli társadalom egyik fő jegyének e meglehetősen kései regisztrálása után azt is megtudhatjuk, hogy a magyar horda, miután felszámolta a várral megerősített ungvári és borzsavai fejedelmi központokat, továbbvonult, elhagyta „Kárpátalját”. Erre J. Mudra elmélete szerint két körülmény kényszerítette őket: mindenekelőtt nomád életmódjuk, korábbi szálláshelyükhöz hasonló élettér keresése, illetve a Kárpátok hegyei és erdői közé menekült helyi lakosság bosszújától való félelem. „Ezért ők (értsd: magyar hordák – S. K.) elhagyták a Felső-Tisza vidékét és a Dunántúlra húzódtak megsemmisítve a nagymorva államot és Pannónia fejedelemségeit”.
A magyar betörésnek az ún. őslakosság sorsát meghatározó további következményei lettek. A fehér horvát törzseknek ugyanis az a része, amely „a Duna-melléki síkságon (a mai Magyarországon) élt, a magyar letelepedők teljes hatalma alá kerül és idővel asszimilálódik”. Mivel azonban a magyarok főleg a Duna mentén koncentrálódtak „Kárpátalja” és „Kelet-Szlovákia” a helyi fehér horvát lakossága kikerült hatalmuk alól, s önállóan (autonómon),mint Ruszka Krajna fejlődött”. Aztán valamilyen, az olvasó előtt ismeretlen oknál fogva az említett státuszban változás állt be, hiszen J. Mudra az általunk vizsgált kérdéskört végezetül a következőképpen foglalja össze: „Az elmondottakból kitűnik, hogy a fehér horvátok, akik Kárpátontúl (értsd: Kárpátalja – S. K.) őslakói, abban a korban (X-XI. század kezdete) a kijevi fejedelmek félvazallusai voltak...” Az ó-orosz állam – a Kijevi Rusz – növekvő hatalma pedig lehetővé tette számukra a „Kárpátok határai között a viszonylag szabadon (autonómon) való létezést, elkerülve olyan hűbéri szomszédállamok általi elnyelésüket, mint Cseh-, Lengyel- és Magyarország”. Mellesleg erre az időszakra esik „a fehér horvát etnoním eltűnése... tovább nem említődik. Ez persze nem jelenti a kihalásukat vagy áttelepedésüket... Ők továbbra is vidékünkön éltek és békés viszonyt tartottak fenn a szlávokkal, csak más, ruszinok, később – ruténok, magyaroroszok, kárpátoroszok stb. néven” – egészíti ki fenti véleményét a középiskolai tanár. A továbbiakban őket Jurij Mudra hol a kötőjeles „ruszinok-ukránok”, néha a zárójeles „ruszinok(ukránok)”, de többnyire szimplán „ukránok” alakban emlegeti.
A magyar honfoglalás tehát úgy elevenedik meg a középiskolai tanár felfogásában, mint a pusztító magyar hordának „a fehér horvátokból lett ruszinok/ukránok” várral megerősített ungvári és borzsavai fejedelmi központjai felszámolására irányuló törekvése, amely végeredményében a „Kárpátaljai Ruszt” ideig-óráig leválasztotta a kijevi óorosz államról. A győztes csatározások után azonban a megsemmisített, ugyanakkor a Kárpátok hegyei és erdői közé menekült nagyszámú őslakosság bosszújától tartva a honfoglalók mégis kénytelenek elhagyni ezt a vidéket, s a Dunántúlra vonulnak. A fehér horvátokból lett ruszinokat (ukránokat) tömörítő „Kárpátontúli Rusz” immár „Ruszka Krajna” néven, mint autonóm tartomány Kijevtől félvazallusi függőségben továbbra is fennmaradt. Azt majd később tudjuk meg, a magyarok csupán a XI. század második felében, illetve a XIV. század elején jöttek vissza, hogy száz évre elfoglalják „Kárpátalját”. Mindezek előadásában a középiskolai tanár a 300 évvel a szóban forgó események után keletkezett történeti alkotás, Béla király ismeretlen jegyzője, egy bizonyos P. mester – közismert nevén Anonymus – „Gesta Hungarorum” című művére, illetve a néphagyományra, valamint a Kárpátalján a szovjet érában kitermelt szakirodalomra támaszkodik.
A magyar honfoglalás és korának e sajátosan megrajzolt képével nincs itt terünk részletesen foglalkozni. Érdemes azonban néhány szóban kitérni a Jurij Mudra által koronatanúnak tekintett forrásokra. Ismeretes, hogy a 13. század elején írott Anonymus-féle regényes história már csak koránál fogva sem tekinthető a Kárpát-medence magyarok által való birtokbavétele hiteles megörökítésének, az ugyanis az 1200 körüli Magyarország földrajzi, politikai és etnikai viszonyait vetíti vissza a három évszázaddal korábbi régmúltba. E „korabeli forrás” tehát nem szentírás, objektivitása erősen megkérdőjelezhető. S meg is kérdőjelezik, újabban már egyes kijevi kutatók is. Legutóbb M. J. Brajcsevszkij, a magyar-szláv viszony vizsgálója minősítette a szóban forgó kútfőt „a történeti valóságtól nagyon távol álló”, „politikai legendának”.
Ami a másik forrás, a néphagyomány bizonyító erejét illeti, nos, ezzel meg az a helyzet, hogy a legtekintélyesebb pályafutásra visszatekintő hagyományok is lehetnek félrevezetőek. Azok tudniillik sohasem egy szálon folytatódnak, ugyanaz az esemény több értelmezésben él a nemzedékek tudatában. Így van ez esetünkben is, hiszen a honfoglalókkal küzdő Laborc, „fehér horvát fejedelem” hősi alakjára vonatkozó legendák különböző változatával találkozhatunk. Úgy gondoljuk, hogy nem szükséges külön bizonyítanunk, hogy A. Kralickij 1863-ban megjelent „Knyaz Laborec” c. műve, illetve M. Pidhirjankának az 1920-30-as évek iskolai tankönyveiben hasonló címen kinyomtatott verse, valamint V. Hrendzsa-Donszkij 1932-ben napvilágot látott, kevésbé ismert „Knyaz Laborec” c. munkája – s még folytathatnánk a sort – a minket érdeklő eseménysorozatnak nem ugyanazt a menetét őrizték meg. Akkor közülük melyiknek higgyünk? Jurij Mudra A. Kralickij verzióját fogadja el, azonban véleménye szerint a XIX. század második felének egyházi írója rosszul tudja, a „nomád-magyarok” a honfoglalást követően mégsem tudták „Kárpátalján” kialakítani uralmukat. A középiskolai tanár a több létező verzió közül tehát az egyiket, a neki tetszőt részesíti előnyben, tartalmát azonban korrigálja. Sajnos a „források” tetszés szerinti kiválogatásából nem sok haszna van a tudománynak. Az is nyilvánvaló viszont, hogy e felsorolt műveket nem a 895 körül zajló események hitelt érdemlő forrásai, hanem a XIX-XX. századi szerzők irodalmi munkásságát jellemző alkotások között kell nyilvántartani. Azonban e tekintetben is az évszázadokon át igazolódott forráskritikai elvek alkalmazása a megoldás, ellenkező esetben súlyosabbnál súlyosabb melléfogásokat lehet elkövetni.
A hagyományokban fenntartott történések pontos idejéről és hitelességéről tehát az előbbi elv alkalmazása nélkül felelősséggel nyilatkozni lehetetlen. S akkor még nem szóltunk az általunk ismertetett vaskos kötet vonatkozó részének következő ellentmondásairól sem: miképpen lett „Kárpátalja” a IX. században „Moráviával, Sziléziával, Csehországgal, Szlovákiával” stb. együtt a nagymorva állam része, ugyanakkor – 896 körül – a fehér horvát-ruszin(ukrán) lakosságot tömörítő Zakarpatszka Rusz néven a kijevi óorosz állam vidéke úgy, hogy közben a borzsovai vár bolgár kézen van, a X-XI. században pedig immár Ruszka Krajna autonóm tartomány, de egyben a Kijevi Rusz „félvazallusa”. Figyeljük meg, miről is van szó: „Kárpátalja” egyszerre van a nagymorva, a bolgár, illetve az óorosz állam kötelékében, ráadásul önállósággal bír és függőségben is van. Érthetetlen az is, hogy az a „magyar horda”, amely a szerző szerint felszámolta a „helyi kis fejedelemségeket”, s menet közben megsemmisítette „a nagymorva államot és Pannónia fejedelemségeit”, majd hadjárataival rettegésben tartotta Nyugat-Európát, miért kénytelen mégis az előle a „Kárpátok hegyei és erdői közé menekült” lakosságtól rettegve tovább húzódni a Dunántúlra? Tanár és diák eligazítása számára ennél nagyobb káoszt elég nehéz teremteni.
Magyarország meghódítja „Kárpátalját”
Szent István király fia, az oroszok vezére
A „Kárpátalját” végigpusztító, de távozásra kényszerített magyarok „a nagymorva állam és Pannónia fejedelemségeinek” likvidálása után „egy ideig még folytatják a nomád életmódot, rabló támadásokat intézve Nyugat-Európa különböző népei ellen, majd a szlávok és más európai népekhez hasonlóan létrehozzák államukat” – állapítja meg Jurij Mudra. Ugyanitt hangsúlyozza, az új jövevényeket kompakt szláv tömegbe érkezve jelentős kulturális hatás érte: az őslakosoktól nemcsak egy sor szociális-gazdasági intézményt kölcsönöznek, hanem a nyelvet is. V. Pacsovszkij történészre hivatkozva vallja, hogy a „szláv nyelv a magyaroknak 1394-ig államnyelvként szolgált. Csak ezután jön létre sajátjuk, a mai magyar nyelv, amely nemzetállami rangra emelkedik”.
A magyar államalapítás koráról az ungvári középiskolai tanár a továbbiakban úgy tájékoztatja az olvasót, hogy a honfoglalóknak nem volt könnyű megmaradni Közép-Európában. Azonban, mint írja, „ők tudták: ahhoz, hogy megőrizzék az államiságot, le kell mondani a hatalmas térről, s a katonai és politikai hatalmat kisebb területen kell koncentrálni. Ennélfogva az államalakítással elfoglalt magyar királyok különösképpen nem tartottak igényt a távoli kárpáti peremvidékre. Vidékünk (értsd: Kárpátalja – S. K.) így az újonnan létrejött Magyarország határain kívülre kerül”, s „elkülönülve (autonómon)” Ruszka Krajna néven létezik. „Politikai viszonyt tart fenn a Kijevi Russzal – folytatja Jurij Mudra – és sajátos nyugati előőrse, amelyen keresztül az óorosz fejedelmek kapcsolataikat érvényesítik Közép- és Nyugat-Európa, illetve a Balkán félsziget államaival”. A Kijevi Rusz erejét azonban idővel a belviszályok megtörték, a X-XI. században fejedelemségekre, ún. „félállamokra” esett szét, földek váltak ki Kijev fennhatósága alól. A vaskos kötet szerzője ezzel összefüggésben úgy tudja, hogy a magyar királyok kihasználták a Kijevi Rusz széttagoltságát, „agressziójukat kiterjesztették a szóban forgó önálló tartományra is: „... keleten – a Tiszántúlt és Erdélyt, nyugaton – Szlovákiát” foglalták el. Az újonnan megszerzett földek a „Ruszka Marka” nevet kapták, ellenben Ruszka Krajna megmaradt a magyaroknak továbbra sem alárendelt, Kijev helyett immár a Halics-Volinyi Fejedelemség fennhatóságát élvező területeknek. Azt is sikerül kinyomoznia, hogy ez utóbbi agresszió következtében létrejött területegyüttes élén a nép által „orosz fejedelem”-nek titulált „fiatal magyar királyfi” állott. Egy pár sorral odébb hozzáteszi, a XII-XIII. században „Magyarország folytatja hódító politikáját Ruszka Krajna maradék földje ellen. Az államhatár (gyepű) fokozatosan kitolódik északra, egészen a Kárpátok hegygerincéig. Az elfoglalt helyeken a magyar királyok Humenne, Uzshorod, Zemplin, Berehovo, Oroszvár..., Prjasiv, Kosice, Mukacsevo, Huszt és más szláv gorodiscsékben létrehozzák királyi uradalmaik (komitátok, zsupák) központjait. Az ungvári középiskolai tanár ismeretei szerint vidékünkön, amely értelmezésében immár „a Podrádtól a Felső-Tiszáig terjedt”, ekkor 7 – a nyugati részen Szepes, Zemplén, Sáros, kelet felé Bereg, Ung, Ugocsa, Máramaros – „közigazgatási-teritoriális komitatus működött”. Míg az első három tekintetében megelégszik létrehozásuk évének és székhelyeiknek felsorolásával, a többi megyéről tanár és tanuló eligazítása érdekében további adatokat tart szükségesnek közölni. Borzsova, később Bereg megyéről megállapítja, hogy 1263-ban alapították Beregszász, majd Munkács központokkal, s felölelte „a mai munkácsi, beregszászi, volóci járások területét és az ilosvai járás részét”. Ung és Ugocsa megyéket viszont felfogásában egy évben („1262”) hozták létre Ungvár, illetve Szőlős körül. Tudomása szerint az előbbi az ungvári, perecsenyi és a nagybereznai járásokra terjedt ki, az utóbbi „a szőlősi járást, Huszt városát... az ilosvai járás déli részét és egy sor román települést” foglalt magába. Máramaros megye keletkezését a szerző az 1303. évhez köti, központjának Husztot tünteti fel. E kései világi közigazgatási egység „felölelte a huszti, técsői, rahói, ökörmezői járásokat, az ilosvai járás maradékát és egy sor román települést” – állapítja meg végezetül Jurij Mudra.
Ha közelebbről szemügyre vesszük az ungvári középiskolai tanár fenti megállapításait, könnyen kiderül, hogy Jurij Mudra itt teljesen megalapozatlan vélekedéseket, sőt, kemény ferdítéseket mint tényeket állít be. Már a magyar honalapítás előzményeiről szóló híradásában is számos zavaró momentum van. Mindenekelőtt feltűnő a régióból továbbvonulásra kényszerített honfoglalókkal kapcsolatos jelzők: dúló, „rabló”. A jelzők persze találóak lennének, ha a tanuló valahonnan megtudná, ez nem csupán a magyarok sajátossága, hiszen így járt el minden lovasnomád, a népvándorlás árján Európába sodródott nép. A vaskos segédkönyvben erre még csak utalást sem találunk. Másrészt a Kárpát-medencei népek egymással való kapcsolatában a magyar-szláv gazdasági, társadalmi és kulturális érintkezések főbb vonalakban ismertek. A hiányos adatok miatt azonban a kapcsolat történeti mélysége bizonytalan. Ami például a magyar népi kultúra szláv kapcsolataira általában elfogadható, egyáltalán nem bizonyos, hogy a részeket illetően is igaz. Ennek a figyelmen kívül hagyása, illetve a szláv dominancia hangsúlyozása is teret kapott. A kapcsolatot nem szabad ugyanis félkapcsolatnak bemutatni, amikor az valójában oda-vissza irányuló kölcsönhatás. Elképzelhetetlen, hogy valaki akár évszázadokon át folyton kap, átvesz, elvesz, s közben tőle soha senki semmit. Természetesen a honfoglalókat érkezésük idején és utána ért szláv hatás nem vitatható, de az önálló és sajátos kultúrát kialakító fejlődés sem. Áll ez nemcsak a szláv-magyar, de például a kazár-keleti szláv kapcsolatokra is. N. Golb és O. Pricák ismert kutatók az utóbbi hatás érdekes bizonyítékát, láttamozott okiratot vontak be a tudomány vérkeringésébe, amelynek vizsgálata azt mutatja, hogy a kijevi fejedelmi kancelláriában az ügyvitel egyik nyelve a török volt, s nyilván értettek héberül. A kazár hatás egyértelmű, de nem lehet elvitatni a keleti szlávok önálló fejlődését sem. Ahhoz a kijelentéshez pedig, miszerint a szláv nyelv 1394-ig a magyaroknak államnyelvként szolgált, s csak ezután jött létre a sajátjuk, a magyar nyelv, úgy gondoljuk, nem szükséges magyarázatot fűzni. Ez a gondolkodásmód oly képtelen és annyira nem tiszteli a tényeket, hogy nem érdemes vele vitatkozni. Egyetlen törekvése van: elhitetni, hogy a régióban a honfoglalás idején és azt követően fejlett szláv civilizáció volt, amit a magyarok is kénytelenek átvenni. A legnagyobb baj persze J. Mudra teljes tájékozatlansága a magyar nyelvtörténetben.
Ellentmondásba keveredik Jurij Mudra a magyar állam fennmaradásának kérdésében is. Korábbi fejtegetéséből ugyanis megtudhattuk, a honfoglalók tartva a Kárpátok hegyei és erdői közé űzött őslakosság bosszújától, kénytelenek elhagyni a vidéket. Ellenben most arról olvashattunk, hogy Közép-Európában való megmaradásuk zsenialitásunknak köszönhető: a magyarok tudniillik felismerték, államuk megtartása érdekében le kell mondani a megszerzett hatalmas területről. Nem tartottak, nem tarthattak tehát igényt a távoli „Kárpátaljára”, ennélfogva a szóban forgó régió a újonnan létrejött Magyarország határain kívül rekedt, s a Kijevi Rusz előretolt bástyájaként Ruszka Krajna néven autonóm státuszt kapott. Sajnos azt kell mondanunk, hogy a kicsit is tájékozottabb olvasó értetlenül áll mindkét hiedelem előtt, amelytől már csak a tények kedvéért is meg kell próbálnunk megszabadulni. „Ruszka Krajna autonómiája”, a Kijevi Ruszhoz tartozás és a honfoglalás európai története között tudniillik egy elképesztő ellentmondás van. Fölfoghatatlan ugyanis, hogy akkor miért éppen az állítólagos autonóm vagy óorosz területen tárták fel kutatók a legszebb leletanyagban bővelkedő IX-XI. századi magyar sírokat és temetőket Szolyva, Beregszász, Tiszasalamon, a legutóbb pedig Tiszacsoma vidékén. Az elmélet hirdetője sem gondolhatja komolyan, hogy a Duna folyásánál megrekedt honfoglalók és utódaik halottaikat, mint legközelebbi helyre, rendszeresen a szomszédos állam a Kijevi Rusz „kárpátaljai” részébe vitték eltemetni. A konklúziót vonja le az olvasó.
Vajon hitelt érdemel-e a szerző következő állítása: a magyarok kihasználva a Kijevi Rusz széttagoltságát, bekebelezték a Tiszántúlt, Erdélyt és Szlovákiát, s agressziójuk következtében megszerzett földek – Ruszka Marka – uralkodója a nép által orosz fejedelemnek nevezett fiatal magyar királyfi lett. Szűk szakmai körökben régóta ismeretes, hogy egy 1177 körül keletkezett, s Konrád, salzburgi érsek életét megörökítő nyugati forrásban – Vita Conradi archiepiscopi Salisburgiensis – valóban előfordul a „marchia Ruthenorum”, mint az oroszok vagy rutének lakta terület. E XII. századi értesülés szerint ugyanis éppen az itt tartózkodó magyar királyhoz – aki II. István (1116-1131) vagy II. Béla (1131-1141) lehetett – irányították az említett érsek követét. Egy másik megbízható nyugati kútfő – a Hildesheimi Évkönyv – az előbbiek egyfajta kiegészítéseképpen azt őrizte meg az utókor számára, hogy az első magyar király 1031-ben elhunyt, immár egyetlen fia, Imre halálakor a „dux Ruizorum”, az oroszok (ruszok) hercege vagy vezére címet viselte. A források megszólaltatása tehát azt sugallja, hogy ténylegesen számolnunk kell egy a keleti szlávok, régi nevükön oroszok (ruthének) által lakott területtel, a „marchia Ruthenorum”-mal („ruszka Marka”), amely ha létezését elismerjük, valóban Imre hercegnek volt alárendelve. A szóban forgó etnikum a XI. századi Magyarországon nyílván összefüggő tömbben élt, s jelentős politikai súllyal bírt, hiszen Szent István trónörökösét rendelte élükre, innen Imre „dux Ruizorum” titulusa.
Mindezzel kapcsolatban azonban azt is látnunk kell, hogy a szűkszavú korabeli tudósítások nem árulják el, merre található az Imrének alávetett terület, ahol az oroszok telepedtek meg. A XIX. század végi magyar, illetve az 1960-as évek szovjet történetírás Árpád-korral foglalkozó kiemelkedő képviselői – Pauler Gyula és V. T. Pasutó – az akkor rendelkezésükre álló adatok tükrében még e tekintetben úgy foglaltak állást, hogy itt valószínűleg a magyar-orosz határmenti területről van szó a Kárpátok térségében, valahol Zemplén és Ung megye közelében. A szovjet időben a kárpátaljai helytörténeti irodalom is – szinte kivétel nélkül – azt feltételezte, hogy a Szovjetunió kötelékébe tartozó vidékünk szlávjai egykor, a IX-XIII. században önálló státussal rendelkeztek, s élükön éppen a „dux Ruizorum” állt. Nem nehéz észrevenni, hogy ugyanezt a felfogást képviseli Jurij Mudra, amikor a „marchia Ruthenorum” szláv változatát, „Ruszka Kraj-ná”-t, vagy egyenes átvételben „Ruszka Márká”-t, illetve a dux személyazonosságát némileg elhallgatva „fiatal magyar királyfit” emleget könyvében.
Látszólag tehát hihetünk a „Nas kraj – nasa isztorija” írójának, de csak látszólag. Előbb már érzékeltettük, a fentiek a vizsgált kérdés megismerésének részben múlt századi, részben pedig az 1960-as évek szintjét tükrözik. Efölött azonban a tudomány fejlődése következtében közben kíméletlenül eljárt az idő. Újabban nagy valószínűséggel kimutatták, a marchia Ruthenorumot vagy az Imre hercegnek alárendelt orosz etnikumú népesség megtelepedésének helyét nem a középkori Magyarország északkeleti részében, hanem ellenkezőleg, a nyugati határterület, Oroszvár (Rusovce) térségében kell kijelölni. Erre utal többek között az is, hogy a szláv földrajzi nevek főképpen itt, a Kis-Duna mentén és annak közvetlen szomszédságában fordulnak elő. A különböző adatok mérlegelése alapján az Árpád-kor neves kutatója, Kristó Gyula még 1980-ban felvetette, Imre azoknak az oroszoknak az élén állhatott, akiket 1031-et megelőzően egy tömbben telepítettek le Magyarország nyugati határvidékén. Bár a telepítés pontos ideje mind a mai napig nem állapítható meg, annyi azonban bizonyos, mint kiváltságos etnikum, külön vezetővel – dux – rendelkeztek, s nagy politikai fontosságra határvédő szerepük miatt jutottak.
1024 után – ekkor ugyanis meghalt István király sógora, II. Henrik császár – a magyar-német békés viszony megromlott. Nem kizárt, hogy ez a veszélyes politikai helyzet szülte István király kijelölt utódának dux Ruizorum – oroszok vezére – méltóságát, s ekkor funkciója fontossá vált a nyugati határok védelme, a német támadás kérdése miatt. A lényeget tekintve ugyanezt vallja az USA-ban (Cambridge) élő kiemelkedő ukrán tudós, I. Pricak is, amikor a „rus” elnevezés eredetét kutatva hatalmas forrásanyagot felhasználva kérdésünkkel kapcsolatban még 1991-ben kimutatta: „A Marchia Ruthenorum és a dux Ruizorum elnevezést M. Hrusevszkij, akárcsak más tudósok tévesen hozták összefüggésbe Karpatszka Ukrajnával... itt az osztrák-magyar határról van szó a Duna mentén...”
A kérdésünkkel foglalkozó szakemberek egybecsengő, legújabb vizsgálódásai tehát jól mutatják, a „Marchia Ruthenorum” lokalizációja tekintetében nem a Kárpátok térségéről van szó. Így felborul J. Mudra vonatkozó koncepciója, miszerint a korabeli Kárpátalján léteztek volna a helyi őslakosságot magába foglaló, különböző jogállású tartományocskák: Ruszka Krajna és Ruszka Marka. Zsonglőrködésnek lehet tehát felfogni, ahogy az ungvári középiskolai tanár szűkszavú nyugati forrásokból származó értesülések alaján az oroszok vagy rutének lakta területből – Marchia Ruthenorum – pillanatok alatt két államrészt varázsol: az egyik, mint utaltunk rá, vidékünknek az a része, amely Ruszka Krajna néven a Halics-Volinyi fejedelemség kötelékébe tartozott, a másik, a honfoglalók utódai által elfoglalt Tiszántúl, Erdély és Szlovákia területe, a Ruszka Marka. A szemfényvesztő ügyeskedésnek a fentiek mellett az is szépséghibája, hogy miközben Jurij Mudra másoktól kritkátlanul adatokat vesz át, nem veszi észre, Ruszka Krajna nem más, mint a Marchia Ruthenorum szláv változata, azaz fordítás, Ruszka Marka meg ugyanannak egyenes átvétele. A három elnevezés tehát egy fogalmat, s a mögötte lévő területet jelöli, amelyet viszont épp a fentiek miatt nem Kárpátalján kell keresnünk.
A vázoltakból tehát úgy gondoljuk, egyértelműen kiderül, a IX-XI. századi „Kárpátaljára” helyezett, s ráadásul a kijevi központú ó-orosz állam nyugati előőrsének számított Ruszka Krajna nem létezett, mint ahogy a „Tiszántúlt, Erdélyt és Szlovákiát” egyesítő, a honfoglalók utódai által meghódított Ruszka Marka sem. A kutatás jelenlegi állása szerint létezett viszont – valahol az osztrák-magyar határ mentén – a Marchia Ruthenorum, az oroszok (rutének) által lakott határtartomány, amelynek élén az első magyar király fia, Imre – a dux Ruizorum – állott. Így megállapíthatjuk, az ungvári középiskolai tanár által „fiatal magyar királyfiként” ismert trónörökösnek ilyen értelemben semmi köze a Kárpátaljához.
Végül nem lehet megjegyzés nélkül hagyni a vármegyék létrehozásának Jurij Mudra által rögzített menetét sem. Ha e kérdéssel való felületes ismerkedés helyett a tüzetesebb vizsgálódást részesítjük előnyben, rögtön szembetűnik néhány „apró” ellentmondás. A segédkönyvben ugyanis több helyen arról olvashatunk, hogy Magyarországnak hódító politikája következtében részben a XII-XIII. században, illetve az 1300-as évek elején sikerült teljesen elfoglalnia vidékünket, s az új birtokosok ennélfogva csak akkor kezdenek hozzá „Homonna, Uzshorod, Zemplin, Berehovo... Prjasiv, Kosice, Mukacsevo, Huszt és más szláv településeken” uradalmaik – „comitatusok, zsupák” – szervezéséhez. Így persze teljesen érthetetlen, hogy a korabeli források akkor miért tudósítanak a XIV. század előtt mintegy 300 évvel – amikor állítólag ide még mindig nem tértek vissza az egyszer már innen elűzött honfoglalók – helyi vármegyék létezéséről. Úgy látszik Jurij Mudra nem ismeri vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyja az ide vonatkozó tényeket. Az István-kori Magyarország egyházi határleírásából például kivehető, hogy 1009-ben a veszprémi mellett már létezett az egri püspökség is, amely többek között kiterjedt Zemplén, Ung, Borsova (a későbbi Bereg), Szabolcs, Bihar stb. megyékre is. I. László (1077-1095) idején pedig Lampert herceg a dukátus megyéinek – közte úgy néz ki Borsovának – is ura. Ugyanakkor a László és Salamon között zajló belháború korában az utóbbi 1085-ben Moldvából úgy tér vissza az ott lakó „kunok” felett is uralkodó besenyők vezérének – Cselgü (Kutesk) – csapataival, hogy közben feldúlták Borsova és Ungvár környékét, bizonyítva egyben XI. századi létezésüket és hovatartozásukat. Az egri püspökség 1271-i privilégiumában meg arról olvashatunk, hogy Bereg és Ugocsa bükkösei egykor a „szent királyok” vadászó erdeje volt, s folytathatnánk a vonatkozó adatok felsorolását. Ezek, úgy gondoljuk, elégséges bizonyítékai annak, hogy Jurij Mudra állításával ellentétben a vizsgált régió megyéi nem a XIII. század derekán kezdtek kialakulni, hanem jóval korábban, mint a királyi Magyarország és az államalapítás szerves részei. Így nem állják meg helyüket e világi igazgatási egységek Jurij Mudra által feltüntetett alapításai dátumai – Ung és Ugocsa – „1261”, Bereg – „1263”, Máramaros – „1303”. Már csak azért sem, mert a megyék létrejötte általában nem egy pillanat műve volt, hanem hosszas folyamat eredménye,”alapításaik” egyetlen évhez tehát nem köthető. Egy-egy forrásban felbukkanó dátum is legfeljebb arra utalhat, hogy milyen időpont előtt kell keresnünk kialakulását. Egyébként az okiratok a szóban forgó megyék első ispánját korábban említik – Ung – 1238, Bereg – 1213, Ugocsa – 1216 – a középiskolai tanár által megadott „kezdeti” éveknél, ami szintén jelzésértékű.
A szerző helyesen utal Borsova és Bereg megye kettősségre, azonban hasonló ismeretlen számára Ugocsa esetében, amelynek úgy néz ki a Beregszásztól délkeletre, a Tisza jobb partján fekvő Sásvár volt az előzménye. A tatárjárás idején azonban elpusztulhatott, s ezt követően a tőle 10 km-re a folyó másik partján, ma már nem létező Szászfalu közelében elterülő Ugocsa vette át a központ szerepét. Ez egyben arra is utal, hogy pontatlan a vaskos kötetben található megyeközpontok névsora is. A korai időszakban ugyanis például Borsova, majd Bereg megye székhelye nem Beregszász és Munkács, hanem a földvárral, illetve várral rendelkező Borzsova és Bereg. Hasonló a helyzet Sásvár és Ugocsa esetében is, így Szőlős szintén tévesen szerepel az első megyeközpontok között.
Annak ellenére, hogy a helyi megyék keletkezését alig 21 sorban foglalja össze a honismereti segédkönyv szerzője, e tekintetben még durvább torzításokat is felfedezhetünk. Egyszerűen elhiteti ugyanis a tanárral, de főleg a még tájékozatlan kisiskolással, hogy a felsorolt járások által közrefogott vidék megegyezik a középkori Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros kiterjedésével, azaz a mai Kárpátalja területével. Ez például Ung megye esetében oda vezet, hogy furcsa módon eltünteti a föld színéről a szobránci és a kaposi járásokat, amelyekhez a XIX. század végén mintegy 103 település tartozott. S akkor még nem szóltunk arról, amire itt a tanulóknak nem hívták fel a figyelmét: a mai járáshatárok nem fedik azok 1918 előtti területét. (A Kaposi járás 52 községéből mintegy 16 „vándorolt át” a mai ungvári járás kötelékébe, egy másik részük Szlovákiában található.)
Így ábrázolja, így tanítja tehát a magyar honfoglalást és az azt követő első századok „kárpátaljai” eseményeit a tanár és tanuló eligazítását szolgáló vaskos kötet. Történelmi „image”-unk torz ábrázolása kapcsán hangoztatott észrevételeink mellett szeretnénk felhívni a figyelmet egy alapvető fontosságú törekvésre: a mai értelemben vett Kárpátalja (Zakarpattya) visszavetítése a közép- és a későbbi korok századaira. Mindent egybevetve úgy gondoljuk, hogy amit tesz, abban ott van nemcsak a mások, de az övéi iránt való felelőtlenség is. Reméljük, a fiatalabb nemzedék képviselői másképpen járnak el, hiszen erre, az érem mindkét oldalát szem előtt tartó felfogásra is akad már példa.
Irodalom
Brajcsevszkij M. J. Aszkold i Olmos. – In: Archeologija, 1994. I.
Mudra J.: Vivcsennya ridnohu kraju na urokah isztoriji SZRSZR ta URSZR. Uzshorod, 1990.
Mudra J. I.: Nas kraj – nasa isztorija. Uzshorod, 1994.
Kobálj J. Koljorova isztorija. – In: Karpatszkij kraj, 7 lisztopada 1992.
Kobalj J. I dali pisemo „bili pljami”. – In: Zakarpatszka pravda, 25 berznya 1995.
Kotlarczyk J.: Siedziby Chorwatów wschodnich. – In: Acta Archeologica Carpathica. 1971. t.XII.
Kristó Gyula: Tanulmányok az Árpád-korról. Bp., 1983.
Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Bp., 1988.
Labuda G.: Studia nad poczatkami pánstwa polskiego. Poznan, 1988. t. II.
Jja.
Dimitrie Cantemir, Hronicul vechimei a romano-moldo-vlahiei, Albatros Könyvkiadó, 1980:
"Traian a háborúban megverte és kiirtotta a dákok egész népét", amit megerôsíteni látszik az is, hogy Kriton szerint (aki maga is részt vett a háborúban) egyebek mellett több, mint ötszázezer férfit hajtottak el Rómába (ez a szám abban az idôben egy nagy nép létszámát jelentette). A hadjárat sikeres befejezésére Rómában rendezett ünnepségeken tízezer (halálra ítélt) dák küzdött gladiátorként az arénában. "
Itt a bovebb cikk (A mitosz hatalma, lasd meg Lucian Boia prof uj konyvet).
Kedves lalcus!
Ha mindenáron Erdélyről beszélünk, a legteljesebb autonómia - Erdély önálló állam - mégiscsak minőségi határ változást jelentene, hiszen akkor nem Romániával, hanem Transsylvania-val lennénk határosak. Ha másfelé nézünk azt látjuk, hogy a határ mellett élnek még egy tömbben magyarok, amely járhatna békés, geológiai vonalakon módosított határváltoztatással.
Azt, hogy a belgákat, svájciakat nem kedveled nem tölt el rosz érzéssel, mindnyájunknak vannak előítéletei. Lehet, hogy nem jól látom, de úgy tűnt, mintha ellendrukker lennél. Emiatt beszéltem rossz érzésről.
Kedves lalkus!
Ha mindenáron Erdélyről beszélünk, a legteljesebb autonómia - Erdély önálló állam - mégiscsak minőségi határ változást jelentene, hiszen akkor nem Romániával, hanem Transsylvania-val lennénk határosak. Ha másfelé nézünk azt látjuk, hogy a határ mellett élnek még egy tömbben magyarok, amely járhatna békés, geológiai vonalakon módosított határváltoztatással.
Azt, hogy a belgákat, svájciakat nem kedveled nem tölt el rosz érzéssel, mindnyájunknak vannak előítéletei. Lehet, hogy nem jól látom, de úgy tűnt, mintha ellendrukker lennél. Emiatt beszéltem rossz érzésről.
Decibel, azt hiszem felreertettel.
En a hatarokrol (hatarmodositasrol) kerdeztem. Mert szerintem ma nem lehet Erdely fele ujabb (regibb) hatart huzni. Autonomiat kulonbozo formakban Erdelyben es Szehelyfoldon persze megvalosithatobbnak talalok. Csak ennyi.
Altalaban a belgakrol pedig tenyleg nincs jo velemenyem (mintahogy a svajciakrol sincs).
De ettol ne legyenek rossz erzeseid.
Abszolúte nem erre akartam reagálni, csak azt kérdezem (mivel nem volt kedvem az előző 600 hozzászólást végignézni), hogy mi lenne, ha a székelyek maguknak harcolnák ki a függetlenséget? Elképzelhető ez szolíd, baszk-korzikai-északír módszerekkel?
Már, ha másképp nem megy...
1989-ban jártam a Sinaia-i kolostorban. Ott is ki van állítva a Traianus-oszlop kicsinyített mása, az egyik terem falát pedig a rajta levő frizek rajzai díszítették. (Rómaiak diadalmenetben hurcolják a dák rabszolgákat.) A bennünket kísérő szerzetes fátyolos tekintettel, elérzékenyült hangon magyarázta, hogy ez az oszlop a római és a dák nép együttélésének első dokumentuma, és mint ilyen egyben e román nép születési anyakönyvi kivonata is. Megnéztem, majd nem bírtam megállni, hogy a társaimank meg ne jegyezzem, ez inkább a dákok halotti anyakönyvi kivonata.
A szerzetes tudhatott magyarul, mert nagyon elkomorult.
Igazad van kedves Phoeniixx, ahogy olvasgatom már látom is mennyire félreismertem lalcus-t. Régen láttam olyat, aki ennyire szívén viseli a székelyek, románok, szászok és cigányok (bocs romák) sorsát.
Mert a gonosz magyar fíldesurak elnyomták őket. Még arra is kényszerítették szegényeket, hogy Moldvából meg Havasalföldről - e két tejjel-mézzel folyó Kánaánból - Erdélybe költözzenek!
Felháborító!
Nemigazán értek a kérdéshez, de ahhoz, hogy a magyarság ne bozgorként éljen a földjén látható, hogy sokféle technikát lehetne használni. Mindig az adott területhez kell az eszközöket kiválogatni. Nyilván más a székelyek kérdése és más a szlovákiai magyarok kérdése és más a vajdasági és más a kárpátaljai magyarok kérdése. Ha jól olvasom itt különbséget tesznek egyesek erdélyi magyarság, székelység között, más más lehetőséget felvázolva.
Emiatt nemigazán értem a vagdalkozásod, miszerint valami átkos dicső múltnak élnénk és ez alapján ábrándoznánk, valamint egy mindent eldöntő nagy egységes megoldásban gondolkoznánk. Nemigazán értem ezt a Pató Pálos szemléleted, miszerint ráérünk arra még, vagy ami ennél is rosszabb, minek ugráljunk, tökmindegy hogy mi lesz. Elvégre nem rólunk van szó, csak valami földönfutó külföldi házalókról - érzem ki a szavaidból.
Neked a belgákról van rossz véleményed. Írásod alapján nekünk is rossz érzéseink vannak.
"Phoeniixx, igen Belgium sem normalis embernek valo. eppen tegnap hallottam en is erdekes sztorikat Belgiumbol, illetve az o demokratikus fejlettsegukrol. Ott sem szivesen elnek..."
Kosz, a 3. hazam, azert nem rossz ez, e-speciel Flandria. :))
Lajos bacsi
a vasutvonallal kapcsolatban igazad van. Csak most eleg nehez ilyen nagyvonaluan kezelni a hatarkerdest...
Phoeniixx, igen Belgium sem normalis embernek valo.
eppen tegnap hallottam en is erdekes sztorikat Belgiumbol, illetve az o demokratikus fejlettsegukrol. Ott sem szivesen elnek...
Mellesleg a negyvenes években visszacsatolt területek közel az etnikai
határral voltak körbekerítve.
Maramaros??? nem sok magyar volt arrafele.. Besztercen sem...
Ugyanakkor az alsoboldogfalviak pedig sirtak, hogy: Vitez urak, jojjenek mar tovabb vagy ket falut, foglaljanak el minket is!!!
Ha nem érted, hogyan merülnek fel a határ kérdések vedd elő azokat a térképeket, amelyek az
etnikai sűrűség alapján KESZULTEK és kalkulálj.
Hat ez az, hogy a negyvenes evektol azert megvaltozott par dolog,
tobbek kozott a romansag, a ciganysag, a magyarsag es a szaszok aranya is. Tehat a jelen valosagabol kell kiindulni, es nem pedig a dicso multbol.
Nem lehet mindenkit a nagyszulei sirjahoz kuldeni, azok az idok mar elmultak....
Jaj, nem kell ilyen kicsinyes szempontokra figyelemmel lenni, a történelem is ezt bizonyítja. Ugyan ki gondolta volna, hogy az ókori Dák Állam határvonala a Nagykároly - Arad vasútvonallal esik egybe?
