Kutyaálom:
Ókori éjszakák
Az éjszaka a bizonytalanság ideje és tere. Aki éjszakai sötétségben bolyong, annak időérzéke összezavarodik. A pillanat fojtogatón megnyúlik, és az ember úgy érzi, a sötétnek sohasem lesz vége. A végtelenség egyszemélyes útvesztője ez.
A végtelenség egyszemélyes útvesztője ez. „Normális ember” éjszaka alszik. Amikor elalszik, a külső sötétségre belső sötétet vetít. Kint és bent összeolvad, és az alvó, ahogy Hérakleitosz mondja, „külön világba lép”, azaz álmodik: a harmonikusan egybeolvadó sötétben belső képek kelnek életre. Az éjjeli vándoron azonban bizonytalanság lesz úrrá. A külső éj képtelensége az időt és teret magába zárja, a szemléletet kiúttalanná teszi. A belső képek most nem elég erősek ahhoz, hogy átüssék az éjszaka falát, az ébren levő nem képes arra, hogy külön világba lépjen, hiszen – ahogy szintén Hérakleitosz mondja – „az ébren levőknek egy a világuk”. Az éjjeli vándornak ebben az értelemben nincs saját világa: az általános lét bizonytalansága sötétül rá, annak terhe nyomasztja. De vajon mit jelentett az éjszaka a görögök számára? Ugyanazt, amit nekünk jelent? Hogyan jelenik meg az éjszaka Homérosz, Hésziodosz, az orphikusok, a tragikusok és a filozófusok műveiben?
Nüx, az éjszaka görög neve kétféleképp érthető. Egyrészt természeti eseményként, másrészt – megszemélyesítve a sötétséget – istenként. És ahogy az éjszaka lehet csillagfényes, teliholdas, lágy vagy pedig fenyegető, viharos, nyomasztó, úgy megszemélyesített alakja is ambivalens lény. (Ez nem meglepő, hiszen a görög istenek általában kettős arculatúak: jótékony és fenyegető aspektusuk jól megfér egymás mellett.) A görög theogoniában Nüx általában fekete, szárnyas, halkan suhanó alak, aki inkább jótékony, mint fenyegető, hiszen az alvást, a nyugalmat, a pihenést hozza. Ezt jelzi mákvirágos koszorúja. Vészterhes jellege azonban már Hésziodosz Theogoniájában kidomborodik, hiszen – mint majd látni fogjuk – gyermekei mindannyian vészjósló fogalmak megszemélyesített alakjai.
Homérosz műveiben csak egyetlenegyszer szerepel a megszemélyesített Éj: az Iliászban (XIV. 257–261). Itt Nüx gyermeke, Hüpnosz beszél Zeuszról:
„…széthajigálta a házban az isteneket, s a leginkább
engem akart megfogni, be is vet a vízbe az égből,
hogyha nem óv meg az istent és embert leigázó
Éj: hozzá menekültem; s Zeusz dühösen, de hagyott már:
félt attól, hogy a gyors Éjjel szemben cselekedjék.”
Az éjre vonatkozó fenyegető homéroszi jelzők között (sötét, rossz, veszedelmes, gyors) ott az ambróziás is. Ez átvitt értelemben annyit tesz: áldásos, üdítő. A homéroszi éj hatalmas úr, hiszen előtte még Zeusz is meghátrál. E hatalma egybecseng azzal, ahogy Hésziodosznál megjelenik.
Hésziodosz Theogoniájában olvashatjuk (Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában) a következőket:
„Szült Khaosz, és Erebosz lett gyermeke és a sötét Éj,
szült a sötét Éj, s tőle eredt Aithér meg a Nappal,
mert szerelembe vegyült Erebosszal s lett viselőssé.”
Itt Nüx a mindenség őseleme, Khaosz lánya, Erebosz testvére és ágyasa. E nászból származik Aithér és Hémera, a felső, tüzes levegő és a nappal. Ám Hésziodosznál is megvan „negatív” aspektusa: erre az oloeisz (vészterhes, gyászos) jelző utal. E vészterhes jelleg Nüx gyermekeiben inkarnálódik, akik az ő megszemélyesített sajátságai:
„Nüx, a sötét Éj szülte az éjszinü Kért, meg a Sorsot,
és a Halált meg az Alvást, Álmok tarka rajával,
és úgy szült Nüx, hogy senkit sem ölelt nyoszolyáján.
Aztán szülte a gúnyos Mómoszt és a Siralmat,
s Heszperidákat, kik túl Ókeanosz birodalmán
őrzik a szép aranyalmákat, s ahol érnek, a kertet.
Nüxnek lányai még a kegyetlen Kérek, a Moirák:
Klóthó és Lakheszisz, meg a harmadik: Atroposz, ember
jó és bal sorsát tőlük nyeri már születéskor,
s férfi vagy isten lép túl mértékén, utolérik,
s fel nem hagynak az istennők dühös indulatukkal,
míg csúful meg nem fizet érte, ki bűnt követett el.
Még Nemesziszt is szülte, bajára az emberi nemnek,
Nüx, a veszélyes, majd a Csalódást és a Szerelmet,
a pusztító Aggkort, meg Eriszt a viszály keverőjét.”
Vegyük sorra, kicsodák Nüx gyermekei! Morosz a gyászos végzet, Kér az erőszakos halál, Thanatosz a természetes halál, Hüpnosz az álom, Mómosz a gáncs, Oidzüsz a siralom, Nemeszisz a bosszú, Amaté a csalás, Erisz pedig a viszály megszemélyesített alakja. (Hésziodosz szerint lakhelye nyugaton van, Atlasz szállásán túl.) A sok fenyegető gyermek mellett azonban a jótékony Heszperiszek is Nüx szülöttei: az Éj jóságos aspektusa ez.
A Theogoniában tehát Khaosztól születik az Éj. (Khaosz neve a khaszkein, khainein igékkel rokon, ami arról árulkodik, hogy tátongó, ásító, elnyelő princípium.) Az Éj pedig a nappali világosságot szüli. A napistennek hódoló görögök ezt – ti. hogy a fény szubsztrátuma a sötétség – sosem felejtették el. Annyira nem, hogy kultuszaik – amelyek a legfontosabb tettek voltak, hiszen magukat az isteni cselekedeteket jelenítették meg – mindig a sötétség háttere előtt zajlottak. A görögöknél jobban egyik nép sem érezte a sötétség, a borzalom hatalmát az ember fölött. Az Antigoné híres kardal-mondata – amelyet persze a magyar fordítás meghamisított – így szól: „Sok van, mi borzalmas, de az embernél nincs semmi borzalmasabb”.
Hogy a sötétségből lesz a fény, azt minden görög tudta, aki áldozatot mutatott be. A véráldozatban az áldozati állat (vagy ember) vére jeleníti meg azt az átmenetet, amely fölött az istenek őrködnek: az átlépést a halálból az életbe. És mivel az állatáldozat halállal jár, jelen van a teljes körforgás: az életből halál lesz, a halálból újra élet. A beavatási szertartásokban is a halál megjelenítése volt a központi elem. Kerényi megjegyzi, hogy ennek alkalmával a beavatandó fejét letakarták. Ez is az ősi Éjnek, a mindenség hordozó alapjának reprezentációja.
Az orphikusoknál az Éj az első helyre kerül: mindenek ősanyja Nüx. Philodémosz azt írja, hogy a Muszaiosznak tulajdonított versekben az áll: a Tartarosz és az Éj volt először. Az Epimenidésznek tulajdonított hexameteres kozmogóniában Aér és Nüx az első princípiumok. Damaszkiosz is úgy ír, mintha a hésziodoszi sémát követné: a Tartaroszt Aér és Nüx hozza létre. (Aér inkább ködöt és sötétséget jelent, mintsem levegőt.)
Hogy az orphikus tanok mikor születtek, arról vita dúl. Egyesek szerint (pl. Guthrie) már az i. e. VI. században szent könyvekbe voltak lefektetve. Hérodotosz az V. században arról ír, hogy az orphikusoknak a püthagoreusokkal közös tabuik vannak. Ám a szektariánus orphika irodalma nem mutat túl a hellénisztikus koron, és mai formájában a római korból származik, mondja Linforth. Mindenesetre az V. században már orphikoinak vagy bakkhoinak nevezik magukat azok, akik az újjászületésben hittek. Damaszkiosz, a késői újplatonista a legjobb forrás az orphikus kozmogóniákhoz. Ő azt mondja, hogy Eudémosz szerint az Orpheusznak tulajdonított teológia az eredetet az Éjből származtatja. Az tehát biztosnak látszik, hogy Homérosztól és Hésziodosztól az orphikusokig Nüx jelentősége egyre nő. Végül a mindenség szülőanyja lesz. Az Éj „karrierje” nem véletlen. A világossághoz mindig a tudás, az emlékezés kapcsolódik. A tudás pedig az érzékeléshez, a megjelenéshez. Sötétben nincs érzékelés, nem jelenik meg semmi, nincs mit tudni. A legmélyebb félelmek mindig éjszaka törnek ránk. Ahogy kivilágosodik, tudatunk úrrá lesz rajtuk. Eszünkbe jut, mi mindent kell aznap tennünk. Emlékezni kezdünk a jövőre. Éjszaka azonban nincs jövő; az idő nyomasztóan, tömbszerűen áll. Ahol az idő a legnyomasztóbban, a legsötétebben, világszerűen áll, azt a helyet a görögök úgy hívják: Alvilág. Hádész mítoszok tömegében jelenik meg, jelezve Nüx végtelen hatalmát.
A tragikusok műveiben az Éj mint jótékony erő van jelen. Megszemélyesített alakja gyeplő nélküli égi fogaton utazik, esetleg hatalmas, fekete szárnyai vannak, amelyekkel betakarja a világot. Szophoklész Élektrájában a Nevelő így szól a vérbosszúra készülő Oresztészhez:
„Most hát, Oresztész, és te, drága Püladész,
hamar határozzátok el, hogy mit tegyünk;
hisz már a nap tündöklő fénye fölveri
a szárnyasok rikoltó hajnalénekét,
s a csillagos jótékony éj már nem takar.”
Az éj itt is magasabb hatalom: jótékony jellege abban áll, hogy sötétjével betakarja azokat, akik bosszúra, tehát a megbomlott, isteni eredetű rend helyreállítására szövetkeznek.
Euripidész Oresztészében olvashatjuk a következőt:
„Asszonyom, asszonyom, Éj,
te, ki a sokbajút üdíted, álmot adsz,
Ereboszból ide, ide jövel, elénk röpülj,
az agamemnóni palota felé.
Mivel a szenvedés, mivel a sorscsapás
lever, megül és beborít.”
Az Iónban pedig így ír az éjszakáról:
„A sötétleplű Éj hajtá gyeplőtelen
Igás fogatját, a nyomán csillag-sereg…”
Ezután a csillagsereg katalógusa következik. Láthatjuk, hogy még a nagy triász utolsó tagja, Euripidész is – aki Nietzsche szerint már semmit nem értett a tragédia eredeti rendeltetéséből – az Éj mitikus képével dolgozott. A mitológiai érzékenység, amely a tragikusoknak sajátja volt, képessé tette őket arra, hogy az Éjt átlelkesítsék, és hatásos képekben állítsák a nézők elé. Ők az Éj jótékony aspektusait állították előtérbe, mert a lélek számára a sötétség, a feledés ideje gyógyírt hozhat: elcsitíthatja a kínzó nappali gondokat.
A tragédiaköltők tehát megelégedtek az Éj hagyományos, mitikus képeivel. Ez nem véletlen, hiszen a tragédia lényege a megjelenítés. Az előadott drámát a nézők nem úgy nézték, ahogy mi a színházban megnézünk egy darabot. Nem az volt a lényeg, hogy „mire fut ki a sztori”, hiszen ezeket a történeteket minden néző ismerte. A lényeg az volt, hogy az ismert történet – a szó szakrális értelmében – megjelenjen. A tragédia szakrális jellegét mutatja, hogy a Nagy Dionüszián mutatták be őket, s hogy Dionüszosz szobra a bemutatott darabokat „végignézte”. A megjelenítés a görögök számára szent cselekedet volt.
Szókratésznek, aki a bölcseletet teljesen új alapokra helyezi, „lehozva az égről a földre”, már nem lesz szüksége semmiféle mitikus eredetű lelki orvosságra. A Szókratész előtti bölcselők azonban a gondolatmenetet még előszeretettel fűzték föl mitológiai képekre, jelenetekre. Könnyebb volt így az érvelés, mert köztudomású alapokra támaszkodhatott.
Parmenidész, a Szókratész előtti görög filozófia egyik legnagyobb alakja töredékeiben arról tudósít, hogy a Nap leányai égi kocsijukon elragadták, és felvitték az istennőhöz (akinek kiléte nincs megjelölve). Az istennő avatja be azután a napszekér utasát a végső bölcsességbe. Ez (saját fordításomban) így hangzik:
„…akkor Héliosz égi leányai arra siettek
már odahagyva az éjszaka házát; értem jöttek
s fényre vezettek, hátrataszítva fejükről a fátylat.
Ott, kapukon túl Nappal s Éjszaka útjai nyílnak;
kétfelől őket, ölelve, szemöldök s kőküszöb őrzi.
Égre emelten szárnyas, éteri ajtók állnak,
kettős kulcsaik őre Diké, nagy fájdalomosztó.”
Dikéről a 8. töredék ezt mondja:
„Meggyőződnünk nem lehet arról: kívül a léten
bármi előállhat, s ekképp léphet be a van-ba;
hisz lebilincselvén, múlást-születést nem eresztve
tartja Diké rabláncon [a létet], fogva erősen.”
Diké tehát, aki nappal és éjszaka fölött dönt, lét és nemlét őre is egyben. Nappal és éjszaka oppozíciója megfeleltethető lét és nemlét ellentétének. A sötétség azonban, azon túl, hogy a nemlét megfelelője, ősidők óta a felejtésé, a nem tudásé is. A tudás olyan szigethez hasonló, amely – miként a káoszból a világ – a tudatlanság sötétségéből emelkedett ki. Az emberi lét pedig fenyegetett lét, mert a sötétség erői ezt a szigetet bármikor visszanyelhetik. A Szókratész utáni filozófusok műveiben az éjszaka már nem mitikus alak, inkább csak metaforikusan, mint a tudatlanság sötétsége jelenik meg. Platón a mítoszokban egyébként is már csak annyiban hisz, amennyiben azok megkönnyítik az olyan dolgokról való beszédet, amelyek nem érdemesek arra, hogy értelmünkkel kutatni kezdjük mibenlétüket. Mert Platón számára élesen elkülönül a dolgokról való beszéd két alapformája: a mü-thosz és a logosz.
A müthosz a puszta reflektálatlan beszéd. Mesteréhez, Szókratészhez hasonlóan Platón is a világos, az ész erőfeszítéseként megszülető mondást, a reflektált logoszt tartja a létezőről való gondolkodás alapvető kifejeződésének. A mítoszoknak csak ott van szerepük, ahol a logoszt és a gondolkodás művészetét, a dialektiké tekhnét nem érdemes beindítani.
Így múlik el az Éj dicsősége. Ám a sötétség, a mindenség ősalapja nem adja magát könnyen. Megtagadottan is ezer alakban visszatér. (Manapság a horrorfilmekben.) Kirk a mítoszról írott könyvében írja: „…a mítosz nem intellektuális természetű; tautégorikus, nem allegorikus: a »képmás« nem reprezentálja a »dolgot«, hanem ő maga a dolog. A mítosz az érzelmek és az akarat szférájába tartozik.” Az ókor elmúltával egyre inkább tért hódító megismerés-felfogás majd a megismerő észt éppen az érzelmekről és az akaratról óhajtja leválasztani, hogy eljusson a dolgok végső lényegének ismeretéhez. De ez bennünket – akiknek szívében ott a görög Éj – már nem érdekel.
