Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43910

Lator László

 

 

AZ ÉDENKERTI VIRRADAT

 

Az édenkerti virradat

gyöngyzáporában ázva

tajtékosan szakad a rét

a sárga vízmosásba.

 

Egy remegő felhőgomoly

világos árnya rászáll,

meghajlik s máris visszaáll

helyére egy virágszál.

 

Megérzi álma homorú

fészkén a könnyű térség

növekvő lázát, nyugtalan

madárszárny-verdesését,

 

magánya gyöngén lüktető

hártyáját átszakítja,

kitántorul a kába szív

a lángsörényű síkra,

 

és megrohanja hirtelen

tündöklő léte, földi

sorsa, mint csonthéját a mag,

hézagtalan betölti.

 

 

Versei és versfor-

dításai, 1970 [89.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43909

Lator László

 

 

VÁRATLAN KEGYELEM

 

Honnan ez a tündöklő izenet,

a ritkuló földön váratlanul

fellobbant kegyelem?

Egy szál jegenye éles rajza félig

a halvány hegy kiterjedéstelen

lapján, félig a már lombtalan égen.

Vagy szívünk félhomályos falain

az erek törékeny mintázatán

földerengő jelek.

A szemhéj narancssárga éjjelében

a hús homályos sejtelmeiből

már-már testté sűrűdő látomás:

egy töredezett arc megsajduló

káprázatában ó, micsoda évek

zúdulnak feledékeny sejtjeinkre,

nevezhetetlen érzések sötét

villámait lobbantva benső

égboltunk fényérzékeny anyagában.

Vagy egy ház megroskadt oromzata

fölött az ég világos lüktetése:

egy tömböt, egy formát kivág

az egynemű létezés anyagából

emlékeinkbe rögződő pecsétül.

És hangok is egy még meg nem szilárdult

világ morajló katlanaiból,

egy tenger habzó visszaáradása

hordaléka vak barlangjain át

a mozdulatlan csönd fészke felé.

 

 

Versei és versfordításai, 1969 [98-99.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43908

Lator László

 

 

ÁHÍTAT

 

Hűs víz csobog. A templom

ragyog a ritka ködben.

A barmok inni térnek,

s megállnak fényütötten.

 

Remegő, mozdulatlan

sajgás lüktet a távol

foszló virágszirom-rajz-

mintás káprázatából.

 

Egy lélek nevenincsen

sejtelme gyolcsfehéren

bolyong, keresi fészkét

az óriási égben.

 

Szikár kezek a kékbe

fehér jeleket írnak.

Szemünk virág, a szívünk

világít, mint a csillag.

 

 

Versei és versfordításai, 1969 [89.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43907

Lator László

 

 

A KERT

 

Sistergő borszeszláng emészti,

mohó karokban fuldokol,

egymást öleli, tartja, tépi

fa, folyondár, virág, bokor.

 

Izzó homályban, mozdulatlan

hőben jelek villámlanak.

Szívéig érő bódulatban

álmodja önmagát a nap.

 

S úgy csapnak át e sűrű léten

megújuló hullámai,

hogy feldereng a feledékeny

emlékezetben valami.

 

Egy óriási láz hevít

mindent a maga gyökeréhez.

Valami öröklét, amit

csupán a test homálya érez.

 

 

Versei és versfordításai, 1968 [65.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43906

Lator László

 

 

VAK SZEMBE SAJDULÓ SUGALLAT

 

Vak szembe sajduló sugallat!

Opáltűz-félgömb ég alatt

káprázó tündöklésbe alvad

a verdeső-szárny mozdulat,

nyugszik anyaöl-puha fészken.

 

Az akácon reflektor-remegés.

Már bolyhosodik a nehéz

homály a fák meleg szívében.

 

Ott felejtett apró zajok

járnak az űrben tévedezve.

Repeső bogár csillagot

röpít fel az ibolya messze.

 

Mindenből belső fény világít:

mielőtt elmerülne, fénykör-

bóbitát gyújtva még kiválik

mohón sötétlő hátteréből.

 

A láthatatlan nagy folyó!

A füzek, a nyárfák a parton

mozdulatlan ezüst viharban!

Ág-ívre üvegesedő víz.

Barbár tülök őscsönd alól:

testetlen nyájat őriz.

 

Felszikrázó, hunyó jelek.

Mennyi ibolyántúli áram

suhog, villámlik, sistereg

egymás alatt, egymás felett

a mindenségnagy éjszakában!

 

 

Versei és versfordításai, 1967 [61-62.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43905

Lator László

 

 

AZ UDVAR

 

Árvacsalán, kásás-méz-közepű

kamilla, pásztortáska, perjefű,

ín-bordás méregzöld lapu, buja

porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza,

halvány-heges levelű lóhere,

a tiprott föld koldus növényzete.

 

A reves, gombás palánknál, odább,

tűzbíbor-bársony sarkantyúvirág,

égboltja a köszvényes bodzafa

homályszívű tömör lombozata,

de tömbjében váratlan tűzü rés:

mozdulatlan ametiszt remegés.

 

Egy halom gurdaly. Ágon dróthorog.

Csorba téglákon zöldbolyhos mohok.

Megszikkadt, ráncos héjú gallyakon

üvegcsillám: kanyargó csiganyom.

Az ól végében a két gömbakác

belsejében angyalzöld ragyogás,

a láthatatlan forrású smaragd

fényben ezüstláng-hártyás bogarak.

 

A cserepes, sajgó kéreg alatt

formátlan fürtös létek rajzanak,

még névtelen, még el nem különült

sejtek, csírák bolyongják be az űrt,

millió közt keresik azt az egy

formát, amely nekik rendeltetett,

tétova csápjuk mohón tapogat

alakokat, színeket, szagokat,

a mélyvilág homályos, méhmeleg

üregeiből feltüremlenek:

árvacsalán, kásás-méz-közepű

kamilla, pásztortáska, perjefű,

ín-bordás méregzöld lapu, buja

porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza,

halvány-heges levelű lóhere.

Általuk él az udvar négyszöge,

árad, mozog reggeltől estelig,

s legbensőbb rétegéig megtelik

a mindenség nyers áramaival,

barlangjaiban hangtalan vihar,

szakadatlan sokszorozza a lét

tajtékos-örvényes tenyészetét,

hogy éjjel meleg szemhéjad alatt

szilánkjai még tovább izzanak,

hogy álmaid legbelső kapujáig

valami égi derengés sugárzik.

 

 

Versei és versfordításai, 1967 [60-61.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43904

Lator László

 

 

FEHÉR-IZZÁSON SZÉNSÖTÉT

 

Jégcsillám-hártyás lábnyomok,

a szironyon mértani lángok,

rezzen, fázósan mocorog,

finom hóport szitál az ágbog.

Kökénybokron a hó puha

rózsái kéken tündökölnek,

anyagtalan fény veri a

kék-ezüst-villám-álmú földet,

gazdátlan sugárzás, sajog

forrásától elszabadulva,

keresi a szilárd magot,

amelyre rákristályosulna.

A tetőkön, a hegyeken

ártatlan glória világít,

a tűz-közepű jég-elem

teremti áttetsző csodáit.

Ó, világ-gyermekkori tél!

Évmilliók alóli fényjel!

Sejtjeid leglelkéig ér

üvegsziporkás gyönyörével.

A kobalt-kék, berlini-kék

égen szálkásvonalú rajz, a

fehér-izzáson szénsörét,

kristálylapon tű-hegye karca.

A kopár szerkezet, a váz –

de közein éteri áram,

vakító ívfény-ragyogás

forr mozdulatlan viharával.

 

 

Versei és versfordításai, 1964 [55-56.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43903

Lator László

 

 

ADD NÉKEM GYÖNGESÉGEDET

 

A kimondatlan szó kinoz.

Ki tudná elviselni?

Hová is fordulhat, ki most

nem tud vigaszra lelni?

 

Félem s kívánom készülő

gyanútlan-őz-szerelmed.

A hallgatáshoz nincs erőm,

ragyogó homloku gyermek.

 

Óvlak magamtól: védekezz!

S szeretném: bár ne tennéd!

Hisz édesebb vagy mint a méz,

kivánság, ölelés, emlék.

 

Talán csak én teremtelek

magam képére, társnak,

más csillagon laksz, úgy lehet,

csalás vagy öncsalás vagy.

 

Vagy segíthetsz? A semmivel

naponta szembenézek.

Didergő meztelen szivem

nem védi rég igézet.

 

Ember vagyok. Szem és tudat,

ki lát, hall, érez, eszmél.

Tudom, hogy sokkal boldogabb,

ha együgyűbb lehetnék.

 

Légy ölelő part, menedék

veszendő életemben,

kevés, ha nem lehetsz elég,

de mégse hagyj el engem.

 

Ó, micsoda fény! Mit tegyek?

Sugarak kévéi vernek.

Add nékem gyöngeségedet,

ragyogó homloku gyermek.

 

 

Szívzuhogás, 1953 [36-37.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43902

Lator László

 

 

NYILALLÓ SZÁLON

 

Nyilalló szálon száll a nap,

remeg a véknyuló fonál,

halk pattanással elszakad

a fák sötét csomóinál.

 

Kék pára készül, szétterül,

szálakban ring a kerten át,

egymást ugatják messziről

a feleselgető kutyák.

 

A házak közt a megrekedt

szekérzörgést még hallani,

de máris nőni kezdenek

a csend sötét bozótjai.

 

Kénsárga, vattás fellegek.

Kis szélben rezzenő pihe.

A roskadt óltető felett

borzongva száll a semmibe.

 

 

Versei és versfordításai, 1950 [45.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43901

Lator László

 

 

MINTHA ALUDNÁL

 

Tűzzel izzik az árnyék

a forró szelek évszaka ez

haragosan zúgnak ilyenkor

távoli tölgyesek

 

Gyűszűvirágok nyílnak a kertben

kelyhük füstölve ég

kábultan földre hull ha

szirmukra száll a méh

 

Ragadós nedvet izzad az ág

és földre hajol

Mintha aludnál az út

egyszer csak elfogy a lábad alól

 

ez már a lápvidék

homályos pára felette

lebegő nagy szitakötők

ülnek a forró fellegekre

 

a víz felett villognak illetetlen

milyen pazarló pillanat

szárnyuk hegyén a rezzenések

gazdag szeszéllyel játszanak

 

Itt buja fű tenyészik gólyahír nyit de lenn

a zöld alatt rejtett erek sziszegnek szüntelen

lépted nyomán a süppedékes földből

a víz mohón mindenfelől előtör

 

holnap magasra nő ezen a helyen is a sás

a folytonos teremtés egykedvű változás

 

ó beljebb már a fordított bozót

az égerfák gyökere vízbe lóg

és remegő növényzet közt lebeg

az arcod a homályos mély felett

 

érzed hogy vonz a víz s egyszerre csak a vad

hurkos hínárszorítás rád tapad

belülről látod mint sugárzik át

a gyűrűző rezgésen a világ

 

s a vízszintesre ferdült fény alatt

köréd gyűlnek a lomha nagy halak

 

(nyitott szemmel heversz síkos csigák között

szakállas hallgatás nő benned kívüled és lassan megkötöz

a víz színén virágszirom hintázik fenn a nap

hallod hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap)

 

Mintha aludnál

az út egyszercsak elfogy lábad alól

tárul a hajnal kelyhe

s ismét összehajol

 

az arcod most homályos mély felett

remegő zöld növények közt lebeg

 

Mintha aludnál

nem emlékszel és semmit sem feledhetsz

A roppant meleg éjszaka

körötted egyre fényesebb lesz

 

Áttetsző közeli tűz

fénylik a füvek alól

Tárul a napok kelyhe

s ismét összehajol

 

(belülről látod mint sugárzik át

a gyűrűző rezgésen a világ

virágszirom a víz színén a nap

érzed hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap)

 

 

Versei és versfordításai, 1949 [27-29.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43900

Lator László

 

 

DÉL

 

Fészkében ül a mozdulat.

Delente súlyos nap ragyog.

Haragoszölden gömbölyödnek

a levelek közt a diók.

 

Szárnyát rezzenti a darázs.

Gyanta csorog az ághegyen.

Mozdul, helyet keres az alma,

hogy szebb legyen, hogy jobb legyen.

 

Piros taréját rázogatja

fehér kotlónk az udvaron.

Pincehűs kutak csobogását,

szekerek zaját hallgatom.

 

Így fürdik bennem szüntelen

a gazdag, sarjadó világ.

Illetetlen és remegőn,

mint folyóban a parti fák.

 

 

Versei és versfordításai, 1949 [27.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43899

Lator László

 

 

CSUPROK

 

Mennyi fény

a zöldzománcos csuprokon!

Ételek meleg szaga árad

a csorba konyhaablakon.

 

Sávos homály,

dongó neszek

kimondhatatlan édessége ringat.

A szilva kékül, óvatos

kézzel tapintsd maradék napjainkat.

 

Rovarok szárnyán az ég

tört fényessége rezdül.

Zápor zuhog,

gyors és heves,

a réseken keresztül.

 

Téglák között ágyat keres

a kékítős patak.

Majd szétveti a fény

a mázas csuprokat.

 

 

Versei és versfor-

dításai, 1949 [26.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43898

Lator László

 

 

EMLÉKEIDBŐL ELTÜNÖK

 

Botomat elhagytam az erdőn,

nem félnek tőlem a madarak.

Árnyéktalan és remegő

a szitakötő pillanat.

 

Hangjára figyel a patak,

medrét egyre mélyebbre ássa.

Emlékeidből eltünök,

mint halak villogása.

 

Ragyog a hegyek homloka,

fák közt csobog a tisztaság.

Alázatában egyre szebb,

egyre átlátszóbb a világ.

 

 

Versei és versfordításai, 1949 [22.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43897

Lator László

 

 

HALLGASD HAJNALI SZÉLBEN A HANGOT

 

Mélyen a felszín alatt a fekete folyók zuhogása

fekete folyók sorsunk napjaink tajték-vonulása

mikor szemünket lehunyjuk látjuk a lüktető napot

szirmát bontja az ég a virradatok s az alkonyatok

Lehet hogy ezen a tépett réten szunnyad a jövendő

vágyunk verdes a szélben a szélben lobogó kendő

eressz el te is eressz el mondd ki a béke igéit

sose látott rengeteg erdők időtlen igézete szédít

lehet hogy meghalok hallgasd hajnali szélben a hangot

nád zizegése víz sziszegése sötét vízalatti harangok

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [26.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43896

Lator László

 

 

ÁHÍTAT

 

Hűs víz csobog. A templom

ragyog a ritka ködben.

 

Felleg jön messziről.

Felegyenesednek a füvek.

Felleg jön, fehér, mint a gyolcs,

angyalok suhannak.

 

Ez az áhítat ideje,

névtelen alázat.

 

Harmat hull,

énekelnek a hegyek és a fák,

galamb száll, lélek madara.

 

Ez az áhítat ideje,

ez a titkos fény ideje.

 

Szemünk virág, szeretetünk

világít, mint a csillag.

 

 

Sötéten, fényben, 1948 [37.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43895

Lator László

 

 

GÖMBKÉNT ÖSSZECSUKÓDIK

 

foszló utaink fekete zizegése nem alszunk

meg-megrándul a kásás fényben a vad táj

ez az a pillanat amikor indul a hörgő

mély rengés tarajos gyürüzése

 

hallani szüntelenül zúg a távoli szél is

szirmát szórja a csend idegen madarak

mozdulnak a lassan forgó füstgomolyokban

mígnem a föld tépett peremén elenyésznek

 

nyirkos kertek alatt fekszünk most

fojtó gőzeiben síkos meleg ágyon

gömbként összecsukódik a korhadt nádas

levegőtlen tere a sűrü eső suhogása

 

feltetszik a hajnal kondul a ritka magasság

hosszú haját a folyóba füröszti a fűzfa

villognak a nap hűvös pengéi kitárul

az ég áttetsző csarnoka élesedő kupolája

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [25.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43894

Lator László

 

 

LÁNG GYŰL

 

Láng gyűl gesztenyefák angyalzöld lombja mélyén

ragyogás lüktető napok sűrűsödnek isten

tűzbe mártja izzó szivárványtarka szárnyát

felettünk áll világos levegőben átlátszó sasmadár

kardként éles fénnyel hadakozik szikrás

pengéket villant a gyémánt ég boltozatán

rabul heverünk fegyverei éles forgatagában

láthatatlan szálak kötözik remegő szárnyainkat

álomban hallod ritka csendben pattognak

kertjeink zöld sodrában habosan úsznak a bokrok

csend ezüst páncélban őrködik a völgyek előtt

hegyi patakban sziromhullásban szerelemben

lányok sziklák érdes tenyerén hajladozó

ének igézetes forrás hangjára figyelnek

fehér szavakat mondogatnak szüntelenül

kerteknek kardnak átlátszó sasmadárnak

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [25.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43893

Lator László

 

 

VÍZILILIOM

 

Álmom csobogással mosdat,

hullámaim feléd rezegnek,

hínárkarokkal simogatlak,

szüntelen szerelemmel övezlek.

 

Az arcod fényben. Hajladozó

liliom, hintázol szakadatlan.

Micsoda mélység üteme mozdul

felszökő derekadban?

 

Három napig az erdőt jártam.

Sziromeső vert, szélvész hordott.

Éreztem a föld fanyar ízét,

ragyogtak a távoli tornyok.

 

Szállsz a hajnali szélben.

Hogy mondjalak ki, te kimondhatatlan?

El se feledlek, meg se talállak.

Liliomként hintázol szakadatlan.

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [20-21.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43892

Lator László

 

 

ÁLOMBAN UTAK

 

Álomban utak fényesedtek.

Sokáig bűvöletedben éltem.

Emléked galamb és virág,

virágok szirma a szélben.

 

Szél és folyó sodorta fényed,

magukba zártak a hegyek.

Indás feledés font körül,

vad fű, burjánzó rengeteg.

 

Bőrödre rátapadt a táj,

hogy önmagába szívjon át.

Így élsz e mohó pusztításban

megfoghatatlanul tovább.

 

Ezer formában itt lehetsz,

mert őriz minden, mint a mag,

s hogy szirmos létedet kibontsd,

elég egy párás pillanat.

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [19.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43891

Lator László

 

 

VIHAR

 

Gyöngyházszínü galamb, aranyos tollu

galamb száll a magasság oszlopára.

Lobban a tűz, a folyóról visszaverődik,

kék sugarakkal terhes a tájon a pára.

 

Egymást űzi a hullám, mígnem a távoli

zengő partról ismét önmaga ellen fordul.

Földig hajlik most az alázatos ág,

a kezünkre gyümölcsök mézédes leve csordul.

 

Méz, ragyogó méz, szétnyílt kelyhek,

méhek a fojtott zsongás forgatagában,

rezdül a fényes lét, alig érzed,

tétova szárnyak az álom bódulatában.

 

Hallod, a mélyben moccan a csend, a sötétlila

csend már készül a rejtett mélyben,

forrás árad, feltör a szűk szakadékból,

s minden mozgás elhal tágas ölében.

 

Egyre kékül az ég, a vihar közeleg,

roppant felhő tárja ki fémes szárnyát,

parttalanul tör a szél a vizekre,

vércse sikoltoz tépett erdők vad moraján át.

 

Ím a vihar most ránk csap, ránk a sötétlila

csendből, a szaladó nap villog acélos tollán.

Gyöngyházszínü galambot, remegő

testü galambot sodor a sugaras orkán.

 

Erdők, szerelem, remegő szerelem, erdők,

völgyek rohannak a távol tárt kapujának.

Ím a vihar – csattog a fénylő ostor,

zászlóként kavarognak a szélben a tájak.

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [18-19.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43890

Lator László

 

 

FÉNYBEN VIHARBAN PENGEÉLEN

 

Lányok lányok hajnali szélben

virágok tépett lobogása

micsoda istent mutogat

a távoli erdők rácsa

 

Már ocsúdik a föld nehéz

tagjaiban hígul az álom

Ismeretlen növényeket

nevel az ég a láthatáron

 

Magasságot mélységeket

micsoda erő kapcsol össze

Hogy bírhatnám ki színtelen

szavaitokba börtönözve

 

Az ég áttetsző falait

erős ragyogás veri át

fényben viharban pengeélen

villog a roppant tisztaság

 

 

Sötéten, fényben, 1948 [35.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43889

Lator László

 

 

HAJNALKA

 

Csupa fény ez a kék lebegés ez a szárnyas hajlás

csupa rezgő sóhaj szállt a parasztkeritésre

Indák sűrü indák egymást tépő

egymásba fonódó zöld ölelése

 

Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön

borzong az anyagtalanul dagadó zuhatag

Felhős szirmok súly nélküli tánca

a hatalmas fény suhogó két szárnya alatt

 

Hullám hullám duzzad elindul a bontott

táj a kakukkfűillatu rét tenyerében

Jön a szél a folyóról vízszaga szél jön

Földöntúli virágzás pillangók lebegése a szélben

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [17.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43888

Lator László

 

 

RAGYOG A FÖLD

 

   Ragyog a föld,

a mezők meleg szíve dobban.

Lehet, hogy így akarja Isten,

és minden úgy van jól, ahogy van.

 

   Kék vadszeder.

Szűk ösvények bozótba futnak.

Mandulák közt fürdik a fény

színén a tarka lángra gyúlt nap.

 

   Helyet csinál

a völgy borzongó vágyainknak.

Kék tisztaságba öltözött

hegyeink hullámzása ringat.

 

   Feküdj hanyatt,

már elborult az ég feletted.

Szemedre bolyhos csillagok,

sötét, foszló szirmok peregnek.

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [14.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43887

Lator László

 

 

FOLYÉKONY VILÁG

 

Suhogó csendben dombon állsz,

szirmokat ejt a homlokod,

fejed körül az éles szépség

ezüst örvénye kavarog.

 

Hegyek hajolnak púposan,

színek mozdítják szárnyukat,

lágy formák körül tekeregnek

a keményedő vonalak.

 

Tárul a mélység, szétfutó,

egymásba villogó terek.

Fény gyűrűz szálkás fák között,

nyújtóznak zsibbadt gyökerek.

 

Vízként ragyog a csorduló,

meg nem született pillanat.

Folyékony csoda a világ

e folyton mozgó héj alatt.

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [13-14.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43886

Lator László

 

 

EMLÉKEINK

 

Levelek lebegése, virágok lélegzete,

elvesző nyomok a hóban.

Sárgák, mint a kialvó csillagok,

kékek, mint a halottak éneke.

 

Messze hegyek, kövek és madarak,

bokrok és fák és tavalyi füvek,

nyissátok meg az utakat

zajtalan lépteinknek.

 

Vadlibák elhaló énekében

megszületnek egykori napjaink.

Elindulunk a ködös utakon

az elvesző liláskék ég felé.

 

A nádasok egyhangú zúgásában

hallgatjuk halott szavainkat.

Érett, fanyar gyümölcsöket eszünk,

és bolyongunk a tegnapi réteken.

 

Heverünk a kökénybokrok alatt,

a partok zajtalanul hullatják göröngyeiket,

homlokunkban kilombosodnak a fák,

fellegek futása az életünk.

 

A patakokban és a hegyi kövekben,

a fákban és rögökben

és a súlytalan madarak

lebegésében élünk.

 

Kinyújtjuk átlátszó kezünket,

ujjainkra pillangók szállnak,

eloldott életünket

tengerek hullámzása hordja.

 

 

Lator László össz. versei, 1947 [191-192.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43885

Lator László

 

 

RÉVÜLET

 

Zöld fényben úsznak alant ragyogó tájaink

ó mulandóság izzó tükrök hétszínű

villogásai közt egyre testtelenebb

vágyak suhognak szállnak alá a mélybe

 

az a fojtott zene is ott parázslik

a bársonyéj táruló fényessége alján

buzogj buzogj a rózsakelyhű forrás

hajdani arcunk őrizője

 

oszlopok árnya övezi tiszta homlokunkat

sötét gyönyörbe hajló fájdalom

remeg az elfelejtett partokon

ingó füzesek úttalan útjain

 

valaki jön felnyitja álmos szemeinket

kitárulnak az érckapuk zengő szárnyai

s mi önfeledten nézzük arcunk szétfutó

lebegését a szélben bomló felhők szirmain

 

 

Lator László összes versei, 1947 [190.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43884

Lator László

 

 

LOMHA HALAKRA

 

Néha a bókoló virágok

végső egyszerűsége érint,

gyümölcsöktől elszakad

a sárga illat,

bogarak zümmögése ragyog

a fénnyel csorduló levegőben.

 

A folyó partján megállunk,

a lomha halakra gondolunk,

ahogy a zöldsugarú mélység

soksíkú ragyogása alján

villogva járnak –

s leborulunk a nap előtt.

 

 

Lator L. össz. versei, 1947 [188.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43883

Lator László

 

 

A VÍZ A VÍZ

 

a szélben áll két keze röpköd

szélfútta virág szirmai

átlátszóvá mossák a fény

hosszú hullámai

 

a lepkék megpihennek arcán

mert immár végképp egy velük

erdők vizek vele dalolják

egyforma énekük

 

a víz a víz a drága víz

partjára száll egy nagy madár

két szárnya közt tarkán lobog

az álombeli táj

 

a hulló napból visszanéz

csodásan virágzó szeme

nyírfák húrjain zeng tovább

a gyöngyöző zene

 

 

Versei és versfor-

dításai, 1947 [11.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43882

Lator László

 

 

A KERT

 

Lángok perzselik a bozontos

csendet, mohón egymásba nőtt

füvek, dudvák, bokrok, virágok,

imbolygó nagy fenyők.

 

Lángon, füvön, bokron, virágon

indák hulláma sustorog.

Este a lombból kirepülnek

a pelyhes csillagok.

 

Kék mélység sodrában remeg

a lábbal-felfelé világ.

A földben néma seregek.

És izzanak a fák.

 

 

Versei és versfor-

dításai, 1947 [11.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43881

Lator László

 

 

SZÉL

 

A fák belülről izzanak.

Szél borzong vörös hegyeken.

Szavak mélyén a dolgok arca

megfejthetetlenül pihen.

 

Tavakban ingó tájra nézz,

és megriaszt a kék varázs.

A héj alatt zuhogva fut

sötét, parázsló villogás.

 

Hangokat tapogat a száj,

koccanó, üres burkokat.

Szemünk alján felfénylenek

a mesebeli madarak.

 

Sajgó tűzzel lobog a nap,

hatalmasan és szárnyasan.

Virágok illatáig érek,

feloldozom magam.

 

 

Lator László összes

versei, 1947 [13.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!