Az Ön által felkeresett topic fegyverek, ill. annak látszó eszközök
forgalmazásával kapcsolatos adatokat is tartalmazhat.
Felhívjuk figyelmét, hogy csak akkor lépjen be, ha Ön fegyverek forgalmazásával
vagy felhasználásával hivatásszerűen foglalkozik, és a honlap látogatása nem
eredményezi valamely Önre vonatkozó jogszabály vagy egyéb szabályozás
rendelkezéseinek megsértését.
Az Port.hu Kft. a fórum számára kizárólag tárhelyet szolgáltat, a honlapon
megjelenő információk vonatkozásában szerkesztői felelősséget nem vállal.
Amennyiben megítélése szerint a honlapon jogellenes tartalom jelenik meg, úgy
azt kérjük, jelezze az Port.hu Kft. mint tárhelyszolgáltató felé.
No, a ,,Dallas" egyenlore befejezo epizodjat kozlom:
.......................
……
Hosszú, elnyújtott sivítás hallatszott. Vagy tíz méternyire akna robbant. A tépett szélű repeszek a földre tapadt katonák feje fölött fütyültek el. Földmorzsák és kavicsok hullottak a nyakukba. Mintha odaragasztották volna a géppuskához, úgy remeget vele együtt Andrej Romancov újonc, lekaszálva a támadásba lendült sötét figurákat, amelyek a köd tejszínű fátylából bukkantak elő. A forró töltényhüvelyek jobbra szálltak. Földet érve kígyó-ként sziszegtek a mocskos, felengedett hóban. Szlávik Beszpalov a támadók közé dobott egy gránátot, majd még egyet. Hallani lehetett a sebesült gerillák ordítását és átkaikat.
A hegytető keleti lejtőjénél eszeveszett lövöldözés folyt, amit nagyritkán elnyomtak a ,,vogok” és aknák robbanásai.
Fütty! Egy golyó feltépte Szerancev főhadnagy hátán a zubbonyt.
- A kurva életbe! Makszimics. Makszimics! Húzd be a fejed! Balról egy mesterlövész lő! – ordította, figyelmeztetve parancsnokát, de a halott Anohin őrnagy már úgy sem hallotta, hatalmas teste egész súlyával a repeszek szabdalta adóvevőre borult. A közvetlen közelben kézigránát robbant. A kicsiny mélyedésben lévő sebesülteket kegyetlenül megtépték a repeszek. Kiabálás. Nyögések.
A visszavonult ,,csehek”, egy kis szünet után, ismét rohamra indultak. ,,Allah Akbar!” ordítással kapaszkodtak a lejtőkön, de felrobbantak azokon az aknacsapdákon, amiket a rövid fegyvernyugvás alatt Bakatyin százados telepített oda. Az ellenség soraiban pánik, sok a sebesült és a halott. Ezek folyamatosan ordítva megpróbáltak visszakúszni.
Valerka Kirilkin mesterlövész lelőtte az alig kivehető sötét figurákat. Az összekarmolt arcán, az állások felett szálló lőporfüst miatt, ömlöttek a könnyek és a takony, amiket percenként szétkent a kesztyűjével.
- Csak meg ne kerüljenek minket! Akkor végünk! Akkor mindannyiónknak végünk! – ismételgette gépiesen.
- A ,,vahoknak” ez nem fog sikerülni!
- Miből gondolod?
- Ott szakadékos a hegyoldal.
- Miért hallgatnak a mieink?! Szukák!
- Pedig tudják, hogy minket itt irtanak rendesen!
- Ráadásul ez a köd is, baszod! Legyen átkozott az egész! Senki sem fog felszállni ilyen időben! Nem látni a levegőből a hegyeket!
…
A szikla nyúlványához, amely mögött elrejtőzött három katona, megkerülve a sűrű bokrokat, öt gerilla próbált odalopakodni. Páncéltörő gránátvetőik voltak, és a hátukon ott lógtak a gránátok. Felfelé kapaszkodtak, meg-meg csúszva a kövekre rájegesedett hókérgen, hogy a védelem hátába kerüljenek. Világosan kivehető volt a nehéz, akadozó lélegzetük.
,,Csak óvatosan”, - a fedezékből kileső Igor Pribilov remegett, mintha lázas lenne. A fegyvert szorító kezei megizzadtak, másodpercenként megnyalta kiszáradt, kicserepesedett ajkait.
- Tsss… csak csendesen, srácok, - suttogta neki és Szijanovnak Páska Kovalcsuk, aki szépen hozzáidomult a PKM tusához. – Ahogy megjelennek – tüzet nyitunk.
De Pribilov, mindenki számára teljesen váratlanul, hirtelen felugrott, és ordítva, teljesen kiegyenesedve, közvetlen közelről leadott egy hosszú sorozatot a gerillákra. Amíg lőtt, kivörösödött, és kigúvvadt, tágra nyílt szemekkel izgatottan ordított:
- Áááá!Áááá!
Tovább lőtte a már felfordult, megborult gerillákat, mint egy őrült.
- Feküdj, te balfasz!! – ordította ingerülten, kirántva lábait Páska. Igor melléje esett, teljes testében remegett az izgalomtól, és közben a szíve majd kiugrott a mellkasából, mint egy kézben tartott cinegénél.
- Rohadékok! Rohadékok! Rohaadééékok! – mantrázott, küszködve a könnyeivel, aztán hirtelen elhallgatott, és összegömbölyödött. Csak most tudatosult benne, hogy az előbb megölhették volna.
….
Rozanov százados előkészítette a ,,makarovot”, benne az utolsó tölténnyel és, összeszorítva fogait, az épp kezével nagy nehezen előhúzta belső zsebéből a leveleket és fényképeket, amelyeken Ira, Szerjozska és a kis gömböc Nasztjuska látszott, pufók kis ajkaival. Óvatosan oldalra tette a fotót, és kinyitotta az utolsó levelet. Gyorsan átfutott a szívének kedves kézírás mintáján. Ezután lassan, alaposan apró darabkákra tépte a leveleket és fotókat. Fentről felhangzott a már jól ismert, undorító vonyítás. Mindenki nyitott szájjal a talajhoz tapadt. Az akna közvetlenül mellettük robbant. Néhány repesz kegyetlenül oldalba kapta az ájult Sesztopal közlegényt, aki tőle oldalt feküdt. A többi éppen súrolta az embereket, széttépve a százados hátát és bekötözött sebesült bal kezét.
…..
Az ellenség erőteljesen megrohanta a Karetnyikov hadnagy szakasza által védett külső állásokat. Vérzik, nem hall semmit, de folytatja a harcot. Fogytán a töltények. Taraszkin őrmester elkezdett kúszni a halott ,,szellemek” felé, hogy lőszert szerezzen. Nem jutott el odáig. Megdermedt a gerillák mellett, közvetlenül: végzett vele egy mesterlövész golyója. Ezután Kocsetkov vetette magát a lőszer után. Teljesen közel került két halott ,,szellem” testéhez. De ekkor mögülük előbukkant egy harmadik feje. Kocsetkov gondolkodás nélkül rávetette magát, és arcon szúrta a csecsent ejtőernyős késével. A ,,vah” feljajdulva görcsösen belekapaszkodott, és ők, átölelve egymást, elkezdtek gurulni a hegyoldalon. Néhány méterrel később megálltak. Kocsetkov elkezdte leszerelni az ellenségről a málhamellényét és a tártáskákat. De már nem volt ideje felhasználni a lőszert. Egyszerre két ellenséges mesterlövész vette célba. Két dühödt lövés. Halott.
Az élen haladó zsoldosok csoportja már kézitusát vívott az ejtőernyősök által kiásott sekély lövészgödrökben. A felderítő szakaszból mindössze néhány sebesült maradt. Farid Ahtjamov közlegény, összeszedve minden erejét, felemelkedett, és így fogadta a sebesült ejtőernyősökkel éppen végző ,,cseheket”. Megeresztette az utolsó rövid sorozatot és előrevetette magát, igyekezve beleszúrni kését az elől haladó nagy, fekete szakállt, és fején afgán ,,palacsintát” viselő zsoldosba. ,Biztosan arab”- gondolta. Amaz vadul felordított, ahogy belemélyedt a penge, és oldalra ugrott. Az ejtőernyős ismét megpróbálta belédöfni a kést, de hátulról a katonát, közvetlen közelről, fejbe lőtték. A külső védelem megsemmisült…
….
A szomszédos lövészgödörben – Szerjoga Poljakov, a vér-vesztességtől szürkés-sárga, mint a viasz. A fájdalomtól átharapott ajkai, élénk vörös virágként virítanak a mozdulatlan arcon.
- Ljoncsik, Isten nevében, kérlek téged, - Szerjoga könyörögve nézett Vegyenyejevre. Az arcán végigfutott egy könnycsepp. – Hiszen ezek kínozni fognak minket.
A három súlyos sebesült úgy nézte Vegyenyejevet, mint a megváltót, volt a szemükben valami hűséges, állati. Mint a kutyák szemében, amikor elhagyja őket a gazdájuk.
- Szerij, nem tudom ezt megtenni! Nem tudom! – ordította kétségbeesve, mocskos kezével törölgetve a kisírt szemeit. – Tesók! Értsétek már meg! Nem vagyok rá képes!
- Ők úgy fognak minket kibelezni, mint ahogyan a hentesek szokták csinálni, mint azokkal a srácokkal tették, az ellenőrző-ponton, - suttogta megkékült szájjal Vityka Dudnyik, a golyó átlőtte a tüdejét, átment az egész testén, és hátul távozott, kitépve a testéből egy darabot. – Soha sem fogod magadnak ezt megbocsátani.
- Nekem mindössze hét töltényem maradt, a ,,szellemeknek”!
Végre Vegyenyejev elhatározta magát, és felemelte a gépkarabélyát.
- Bocsássatok meg, fiúk! – próbált nem belenézni a bajtársai szürke arcába.
- Hová lőjek? – kérdezte Poljakovtól.
- Ljoncsik, fejbe. Várj egy másodpercet. Csak felkészülök, - Szergej hangja elcsuklott.
- Kész! Gyerünk! Ég veletek, fiúk! Odaát találkozunk! – behunyta a szemeit és várta a lövést.
Vegyenyejev elfordítva tekintetét a bajtársa halántékához nyomta a fegyver csövét.
- Srácok! Ne nézzetek így rám! – ordította, majd kivörösödött.
- Nem!! Nem tudom megtenni! Még ha agyonvertek, akkor sem tudom megtenni! Itt van, fogjátok – egy ,,efka” (F-1 kézigránát – a f.m.)! Magamnak tartogattam! – a belső zsebéből kivette a kézigránátot és beletette Poljakov érdes tenyerébe.
- Köszönjük, Ljonya, - gyengülő, elhaló ujjaival összeszorította a ,,kukoricát”.
- Köszönjük?! – rémes, beteg nevetés tört ki Vegyenyejevből. Rázta a fejét, majd megnyugodva a két másik súlyos sebesültet is Szergej közelébe húzta.
- Így, együtt, jobb lesz nektek, srácok! Kihúzzam a biztosító szöget? Vagy te is képes vagy még rá?
- Nem tudom, Ljoncsik. Félek, hogy nem lesz már rá erőm.
- Jól van! Én majd kibiztosítom! Csak akkor engedd el, ha a buzik már itt vannak! Tartsd a kart, amíg bírod, testvér!
Vegyenyejev közlegény testközelből két rövid sorozattal leterítette a lövészárok felett hirtelen, mint dobozból a kisördögök, felbukkanó két gerillát. És azonnal kettétört, mint a szalmaszál, ahogy végigfutott rajta egy PKM sorozat. A ,,szellemek” már az árokban voltak. Felrobbant az ,,efka”. Két gerilla ordítva elterült a mocskos hóban. A többiek visszaugrottak, visszahúzódtak, és vártak.
Hirtelen a ,,szellemek” oldalában, a nedves ködből előbukkant Karetnyikov főhadnagy, félig leszakadt arccal és egy ,,kalasnyikovval” a kezében.
- Nesztek, szukák! – ordította dühödten, beleeresztve az ellenségeibe az utolsó tárat. A gerillák gyorsan magukhoz tértek és kegyetlen tüzet zúdítottak rá. Majd utána sokáig döfködték késeikkel hatalmas testét.
Elfogyott a lőszer. Az ellenség tudott erről, és már pofátlanul, teljesen felegyenesedve, rohant felfelé ,,Allah Akbar!” ordítással. Bakatyin százados lehajolt a több sebből vérző Rozanovhoz, átölelte, és odaszorította barátjához borostás arcát:
- No, Antonics, ég veled! Megmutatjuk a ,,vahoknak” a jó kurva anyjukat! Sokáig fogják még emlegetni azt, hogy hogyan halnak meg az ejtőernyősök!
Kilőve utolsó töltényeit a legközelebb álló gerillákba, kikapta a kését, és belecsapódott a ledöbbent csecsenek legközelebbi csoportjába. Az árkokból megindultak utána a még épp katonák, és a még járni képes sebesültek. Kézitusa. Mindenhonnan vad ordítás, jajveszékelés, átkok, anyázás hallatszott.
- Kurvááák!
- Áááá!
- Rohadékok! Szemetek!
- Áááá! Állatok!
- Bazd meg anyádat! Szúrd, döfd a rohadékokat!
- Srácok, segítsetek! Fiúúk…
- Taposs a nyakára!
- Gyerünk!
- Feketeseggű gecik!
Szanykov őrmester, úgy dolgozva a gépkarabéllyal, mint egy doronggal, kétségbeesetten belerohant egy nagyobb gerilla csoportba.
- Szukák! Rohadékok!!! – ordította megszállottan, vadul védekezve, és le-le csapva a tussal az ellenség fejére. A zsoldosok közvetlen közelről lőttek agyon, sorban a sebesült, küzdő ejtőernyősöket. Korenyev és Lezsikov közlegények utolsó erejükből megpróbáltak elkúszni a szakadékig, de a gerillák, káromkodva és köpdösve, vad, dühödt tüzet nyitottak a katonákra. Egyesek elkezdték közvetlen közelről arcon lőni a már meghalt ejtőernyősöket. Az egyik közülük, egy nagy ferde késsel, elkezdte megcsonkítani a hullákat. Egy másik két marékra kaparta össze az üres töltényhüvelyeket, és a már halott Karetnyikov főhadnagy arcába csapkodta őket. Közben fröcsögött a nyála és veszettül üvöltött:
- Nesze, kutya! Zabálj!
…
A gerillák körülbelül tízen voltak. Szokatlanul érdesnek tűnt az idegen, torokhangú nyelv. Egyesek a sebesültekkel végeztek. Mások alaposan átkutatták a halottakat: a századosról levették a kabátot, az Antant-övet és a pisztoly-táskát, végül a tiszti-táskát; Melehov őrvezetőről leráncigálták a vadiúj ugróbakancsot, amit mindössze pár napja cserélt valami értékesre Hankalában, a raktárban. Az egyik fiatal gerilla, tündöklő arckifejezéssel rázta a levegőben Kirilkin mesterlövész puskáját.
Az egyik lövészárokból nagy nehezen felemelkedett a sebesült Matvejev. A puskatus csapása az arcát érte. A szétvert orrból és felszakadt ajkakból patakokban ömlött a vér. A katona térdre rogyott.
- Ahmed! Ahmed! Ali! Gyertek ide, nézzétek, hogyan fogok birkát vágni! – ordította oldalra a kis növésű, vörös szakállt viselő gerilla, kihúzva hüvelyéből a kését. A gyors, fekete szemei, mint valami karmok, belemélyedtek Matvejev tekintetébe, amely lehajolva, és beleszakadva a köhögésbe, ült a lábai előtt, és vért köpdösött.
A többiek is összesereglettek, hogy megnézzék, hogyan fogja a társuk megölni az ,,uruszt”.
- Gyerünk, Tahir, belezd ki! Te vagy nálunk a mester!
Váratlanul az ejtőernyős feléjük fordította szétvert arcát, és vadul felkacagott fogatlan szájával. Csak most vették észre a tenyerében a fényben játszó bordájú F-1 gránátot. De már késő volt. Robbanás dördült, amely szétvetette a ,,szellemeket”.
……..
Gyimka Korotkov közlegény megemelte vérrel borított fejét, magához tért, és homályosan látta a közeledő ellenséget. A zsoldosok kivégezték a sebesülteket. Mellette egy lövés hallatszott, és valakinek a rövid kiáltása. Korotkovhoz odament egy gerilla, lefagyott arccal, afgán sapkával a fején. Megállt fölötte, körbenézett, lehajolt, és késével levágta a nyakából a dögcédulát, majd utána sokáig bajlódott, míg levette az ejtőernyősről a bakancsot. Ezután elhallgattak a hangok és lövések.
Leszállt az est. Gyimka nagy nehezen átfordult, és lassan elkezdett kúszni a völgy felé.
Néhány méter után nekikúszott egy halott ejtőernyősnek: a torka átvágva, az arca szétroncsolva, a mellkasa beszakítva. A megdöbbent Korotkov továbbkúszott. Utána meglátta Ványa Tyimofejevet, akit szintén kegyetlenül összeszurkáltak. A hasürege üres töltényhüvelyekkel volt teletömve. Körülötte széthajigálva a levelei és a belek…
……
Gyimka reggel tért magához, amikor a 4. század srácai hajoltak fölé, és Szutyágin százados, felemelve átfagyott testét a földről, a mellére szorította:
- Hát mégiscsak élsz, vén bagós!
No, a honlapon bovitettunk tobb felvezeto cikket az 1900-1910-es idoszakban. Holnap ujabb adag megy fel (uj evig az 1900-1910 idoszak osszes konfliktusanak felvezeto oldala fent lesz). Persze kozben cikkeket is irunk:))
Gondolom ahogyan megy az ido - gyulnek a tapasztalatok. Meg a legbekesebb nep is kepes idovel kitermelni magabol a sajat profi gerillait (lasd Nicaragua vagy Kuba esete).
Nem irigylem a G.I-okat. Naluk is ugyan az a szarkavaras lesz, mint ami nalunk volt. A politikusok majd varialnak es egyezkednek, a hadsereg kezet megkotik, es halni fognak a katonak...
…….
Anohin, kihasználva a harc alatt beállt lélegzetvételnyi fegyvernyugvást, összegyűjtötte a tiszteket.
- A ,,vahok” (vahhabiták – a f.m.) megígérték, hogy hagynak nekünk egy elvonulási folyosót. Azért, hogy eltakarodjunk az útjukból. Vegyeno felé akarnak kitörni. Ott van Samil imám szülőföldje. Ott még a hegyek is őket fogják segíteni. A számításaim szerint a segítség csak holnap érkezik. Nem korábban, és csak jobbik esetben. A hadoszlopot megállították. Csakis magunkra számíthatunk. Ez a helyzet, fiúk.
- Nem tudunk elvonulni, túl sok a sebesültünk. Meg aztán az abrekek sem hagynak minket csak úgy elvonulni. Ismerem a rohadékokat, és ti is tudjátok, hogy mennyit ér a szavuk!
- Hát igen, a lőszert most már gazdaságosan be kell osztani. Nem lőhetünk csak úgy, a levegőbe. Biztosan kell irtanunk a szemeteket!
- Egyszóval, ,,finita la comedie”, - mondta elsötétült tekintettel Rozanov százados, félrepöckölve a cigi dekket.
- Mit mondtál?
- Á, csak úgy eszembe jutott, - intette le Travin hadnagy kérdését.
….
Anohin ismét az adóvevőnél volt.
- Hetes! Hetes! Itt ,,Sztrela”! Itt ,,Sztrela”!
- Hetes a vonalban! Vétel!
- Hetes, adj tűzfedezetet! Bekerítettek minket! A fejünket sem bírjuk megemelni! Rengeteg a sebesültünk! Csináljatok már valamit, hogy az ördög vigyen el titeket! Vétel!
- Nem tehetem, parancsot kaptam! Moszkvában tűzszüneti tárgyalások folynak!
- Szarok én a parancsaidra! Én itt most nem veled baszakodom, értsd már meg! Adjatok tüzet! A jó kurva anyátokat! Elaludtatok ott?! Vétel!
Anohin tenyerével letörölte megszürkült arcát, a szemei lázban égtek.
- Olcsó kis buzik! – köpte ki felindultságában.
- Parancsnok, itt én beszélek – Hamid. Segítséget ne várj, senki sem fog neked segíteni! – recseget ismét az adóvevő.
- Fogd be a pofádat, te rohadék!
- Parancsnok, hiszen te okos ember vagy, gondolj a srácokra. Fogd őket, és vidd el az utamból. Egy dzsigit szavát adom, hogy nem nyúlok sem hozzád, sem a taknyosaidhoz!
A dühtől vörös Anohin Tkacsenko kezébe nyomta a fülhallgatót:
- Nesze, fogd! Egy percig se hagyd abba a segélykérést! Korenyev. Korenyev! Mennyi a sebesültünk?
…….
Az elégedetlen, gondterhelt Hamid mérgesen kiabált embereivel:
- Ahmed, te dzsigit vagy, vagy asszony? Ki harcol ellened? Kölykök! Maximum egy századnyi taknyos kölyök! El kell takarítanunk az útból ezeket a hitetlen kutyákat!
- Emír, ezek jól beásták magukat. A vesztességeink súlyosak. – válaszolt csendesen az egyik harctéri parancsnok.
- Kicsoda? Ők?! Mikor volt idejük beásni magukat? Mit hordasz itt össze, Aszlan? Csupán az a baj, hogy az embereid úgy harcolnak, mint a lányok. Neked addig kell aknavetőkkel lőnöd a disznózabáló oroszokat, amíg kegyelmet nem kérnek.
- Nagyon kevés az aknánk…
- Te pedig, Abu Szelim, fogd az embereidet, és Rusztámmal együtt kerüljétek meg a jobb szárnyukat. Megnézzük, hogyan kezdenek el majd rohangálni, mint a bak nélkül maradt birkák, felaprózva erőiket, és nem tudva, hogy mit tegyenek vezetés nélkül. Fogytán az időnk. Ha nekik sikerül itt minket bezárniuk, akkor egérfogóban vagyunk! Itt fogunk elpusztulni, mindannyian! Szét kell vágnunk ezt a csomót! Kész, én befejeztem! Allah Akbar!
- Allah Akbar! Allah Akbar! – válaszolták nagy összevisszaságban a parancsnokok.
…….
Lentről, a ködből az ejtőernyősök hallották a mullah keserves kántálását: a ,,szellemek” imádkoztak.
- Itt a vége, srácok! Ez itt a totál pizgyec! Mindjárt megindulnak a rohadékok, csak győzzük tartani magunkat. Sakálok! – ordította Andrej Romancov.
- Milyen szépen énekel, a szemét!
Egy kis mélyedésben, szétrepedt fejjel, arccal lefelé, haldokolva hörgött Knjazev közlegény, valamivel távolabb, végleg elhallgattak a halottak: Fomin, Kosztrov, Anyiszimov és Szevasztyjánov (,,Naiv”).
- Megsebesültem, megsebesültem. – ismételgették állandóan Matvejev feldagadt ajkai, miközben ő a bekötözött lábát bámulta. Mellette Makszim Sesztopal hóval töltötte meg kulacsát, és félt felemelni zavart tekintetét. A szomszéd lövészgödörben szörnyű hangon ordított a hisztéria-rohamot kapott Kvaszov közlegény, önfeledten vagdosva a földet ejtőernyős késével. Utána kimerült, fáradtan a szakadt, sáros kesztyűibe temette arcát, a háta és a vállai remegtek a zokogástól. A mesterlövész által megölt Ogyincovtól oldalt, belekapaszkodva a ,,kalasnyikovba”, Szamszonov őrmester feküdt és csendesen dohányzott. A szürke szemei reménytelenséget sugároztak, és hallgatag volt.
- Harcsa, adj egy slukkot!
- Nesze, fogd. De Igornak is hagyj párat!
- Rohadékok! Naivat megölték! Gyűlölöm őket!
- Szar ügy.
- Nem kerülünk ki innen élve.
- Az biztos. Itt a Halál.
- Pofát súlyba, beszari banda! – acsarkodott rájuk Szamszonov, hirtelen a beszélgető katonák felé fordítva rettenetes arcát.
- Fázom, - suttogták a mellkasi lövést kapott Andrejev tizedes kifehéredett ajkai. – Nem érzem az ujjaimat.
- Bírd ki, Kolja. Még egy kicsit. A mieink percről percre itt lehetnek. Hallottad a robbanásokat? A mieink törnek át hozzánk, - válaszolta Szijanov közlegény.
- Aljosa, kinek a faszba kellünk? – válaszolt ferde mosollyal amaz. – Nagyon fázom. Ugye nem hagysz itt, egyedül?
- Koljan, micsoda hülyeségeket beszélsz itt össze-vissza! Én érted bárkinek átharapom a torkát!
…….
Az ima után fellelkesedett gerillák ismét támadásba lendültek, a hegytető ellen, mindent megöntözve ólommal. A vesztességek miatt gondterhelt Hamid bevetette az utolsó pillanatra tartogatott tartalékait. A beszívott ,,szellemek” hullámokban jöttek. Kétségbeesetten próbálta megállítani őket Karetnyikov főhadnagy felderítő szakasza. Nem engedték az élen haladó zsoldosoknak, hogy előre törjenek, állandóan a földre kényszerítve őket tüzükkel. Tkacsenko rádiós rekedt hangon folyamatosan üvöltött a garnitúrába, segítséget kérve.
- Őrnagy bajtárs! Őrnagy bajtárs! Megint a ,,csehek” vannak a vonalban! – kiáltott át Anohinnak.
Anohin a füléhez szorította a fülhallgatót.
- Hej! Parancsnok! Nem értettél a szép szóból – most már ne várj kegyelmet! Kibelezünk titeket, mint az oktalan birkákat! Szíjakat hasítok a hátadból! Hallasz engem, te rohadék?!
……
(2 bee kontin.)
(Bar itt csak az elbeszeles fele van meg, de a tobbi is jon hamarosan.) Elegge lassan forditok most, mert irom a cikket a pancelvonatok, katonai vasuti szallitas es vasuti tuzerseg torteneterol(1900-ig), meg mas cikkeket is rendbe kell raznom.
Amugy ezeknek a forditasoknak egy resze fenn lesz majd a honlapunkon, es ha megjon a forditasi engedely es a megbizo-papirok - akkor az egeszet leforditom, es megtamadom a kiadokat:)))
Amugy bocs a forditas esetleges hibaiert, nem volt idom vegigfutni a szovegen.
................
,,Elmarad a tavaszi bál…”
A 738. magaslaton meghalt ejtőernyősök emlékére…
- A francba! A kályha megint kiégett, hogy a rosszseb vigye el.
- Csak fölöslegesen égetjük a fát.
- A fiúk már eltüzelték a környék összes kerítését. – Rozanov százados felállt az asztaltól, majd kinézve a legénységi sátorból elordította magát:
- Matvejev! Hozzál fát! És száraz legyen, ha lehetne!
- Hallottátok? A tengerészgyalogosoknál meghalt az öreg Atrakov tábornok. Nem bírta a vén szíve a tempót, - mondta, miután befészkelte magát a hordókályhához.
- Hát igen, nekik sem mézédes az élet a magashegységben – válaszolt Travin hadnagy, éppen befejezve a ,,makarov” összeszerelését. – Saját bőrünkön megtapasztaltuk a kaukázusi hegyek minden szépségét.
- Isten hozta önöket a Kaukázusba, itt megtapasztalhatják az igazi keleti vendégszeretetet! – bohóckodott ferdén somolyogva a gyászos hangulatú Bakatyin százados.
Az asztal fölé hajolva idegesen dohányzott, kemény tekintettel bámulva az üres teret.
- Andrej, az utóbbi időben rád sem ismerek. Mi van veled? Történt valami? Vagy a ,,faterral” volt megint nézeteltérésed.
- Hogyne, ráismersz itt magadra, persze. Elértem az asszonyt. Beadta a válókeresetet. Az agyára mentem a kiküldetéseimmel. Fogta a gyerkőcöket és elhúzott az anyjához. Azt mondja, hogy torkig van a boldog családi életünkkel. Még egy saját kuckónk sincs. Megunta, hogy ide-oda költözünk, egyik munkásszállóról a másikra. Adóságunk is már annyi, mint itt a tetű.
- Hogyhogy ott hagy?
- Tatyjána? Tánya, és elmegy?
- Most viccelsz? De hiszen ez lehetetlen!
- Ezek szerint lehetséges.
- Nahát! Hiszen nektek annyira barátságos családotok volt!
- Mindenki csendben irigykedett rátok. Az én Natahám állandóan a fülemet rágta, mindig titeket hozott fel példának.
- És, akkor most mi lesz? – kérdezett rá Karetnyikov főhadnagy.
- Sehogy! Nincs valami snapszotok?
- Honnan? Tegnap már mindent felzabáltunk.
- Meg itt van Petrik, ez a vén fasz, már az agyamra megy a pattogásaival. Mit ne mondjak, szép kis nevelőtiszt. Makarenkó, a kurva anyját. Érted ezt, Sztász, minden apróságba beleköt ez a rohadt Pinochet!
- Nem csak te vagy így vele, másra is rájár a rúd. Lásd Szarancev – az már lassan belebolondul a sok szívatásba.
- Fiúk, nincs igazatok, fölöslegesen bántjátok az öreget. Neki sem fenékig tejföl az élet, hiszen neki kel a félrebaszott vezérkariak baromságait végighallgatni és még tenni is mellette valamit. Ezért van az, hogy minden keserűségét rajtunk vezeti le. Hiszen te tudod, Kolja, hogy a múlt héten megölték a sógorát, amikor a ,,csehek” Garzel-Aul mellett lecsaptak a hadoszlopra.
- Tegnap Groznijban valami taknyos kis suhancok hátba lőttek három OMON-rendőrt, - vágott közbe a priccsen fekvő Szarancev főhadnagy.
- Kazancev pedig a tévében közben gimnazista lány-ként pukedlizik Kadirov előtt. – se szó, se beszéd – háborodott fel hirtelen Rozanov. – Szinte sírok a meghatottságtól, amikor magam előtt látom. Bohócok! Trosin meg még ezt is übereli, néha olyan marhaságokat mond, hogy köpni-nyelni nem tudok. Mindenki szidja az öreg ,,Sámánt” (Samanov tábornok – a f.m.), minden döglött kutyák rá akasztanak. Mert tűzparancsot adott annál a falunál.
- Jó tette! – válaszolt élénken Szarancev. – Miért kell csendben lenyelni a szart, ha az embereid halnak meg? Ha már kilőttek a faluból – le kell radírozni az egészet a kurva anyjukba! Talán hülye fejükkel az ahmadok is megtanulnak végre gondolkodni!
- A politikusok hozzászoktak ahhoz, hogy büntetlenül mások kezével kapargatják ki a parázsból a forró gesztenyét. – tette hozzá Travin.
Megjelent a kivörösödött Matvejev közlegény, kezében egy kisebb farakással.
- No, ezt zsákoltam. Első osztályú fa, százados bajtárs! – mondta, elvigyorodva szeplős arca teljes szélességében.
Kinyitotta a kályha ajtaját, és egy kicsit szétkaparva a parazsat, fát rakott a tűzre.
- Emlékszem a Szuvorovszkij intézetben volt egy nevelőtisztünk, Hajrullin százados, - vágott bele a sztoriba Rozanov, vékony karikákban eregetve a füstöt. – Ő valamikor a távoli hatvanas években Egyiptomban harcolt, az ostoba araboknál volt kiképző. Mesélte nekünk, hogy azok hogyan harcolnak. Nekünk, mondja, vissza kell verni a támadást, ezek meg elhagyták az állásokat, kiterítették szőnyegeiket és imádkoznak. Tudjátok, eljött a namaz ideje. Ha nem lettek volna ott a mi ,,szpecceink”, a piramisoknál már rég az izraeliek üzletelnének. Hű, mennyit kínlódott velük! Mondta, rossz volt, mint a büntetés. Meg tőlünk, ,,kadétoktól” is sokat szívott.
- Biztos az oktató agyára mentetek a csínytevéseitekkel, mi?
- Hát, ami volt – az volt. Le akart számolni a mi ,,kadét tradícióinkkal”. No de nem tudta, hogy kikkel húz ujjat.
- Miért, milyen tradíciók voltak ott, felétek?
- Nálunk bevett szokás volt, hogy a kadétnak úgy kell kinéznie, hogy messziről észrevegyék. A pipere kedvéért kihajtottuk a szíjak csatjait, a tányérsapkába és a váll-lapok alá drótvázat meg kartont tettünk, hogy úgy feszítsenek, hogy csak na! Vagy még fogtuk a táli sapkákat, beáztattuk forró vízbe, hogy összébb menjenek, és ezeket a tarkónkon hordtuk, vagy összenyomtuk ,,téli ködvágóvá”, és azt a szemöldökünkre húztuk.
- De hát az egész hadseregnél ez a baromkodás megy! Egy szó, mint száz - gyerekek.
- Amikor meg jött az eskü napja, volt egy ilyen szórakozásunk: mi, végzősök, elloptuk az ágyút, ami az oktatóközpont előtt állt, és legurítottuk a hegyről. Ezután a gólyáknak, akiket épphogy felvettek, fel kellett hurcolniuk az ágyút a hegyre, és vissza kellett rakni a díszemelvényre.
A sátornál megállt egy köhögő, kotkodácsoló UAZ. Belőle könnyedséggel kipattant Anohin őrnagy. Valamít a vállán át odavetett a sofőrnek, becsapta az ajtót, félrehúzta a takarót és beesett a sátorba.
- Makszimics! Honnan jössz?
- Honnan? Honnan?! Onnan! A helyi Zsukov marsallunktól meg Stimenkótól!
- Petrakovval jöttél?
- Vele, a jótett lélekell! Bár száz évig ne lássam! Megint betett alánk, a tengerimalaca. Ki kérte rá, hogy kinyissa a pofáját?!
- Á, hagyd, vele mindig ez van: vagy egy nagy semmi, vagy – nesze neked, ezt kapd ki! – válaszolt Bakatyin százados.
A fáradt, kimerült, nyúzott őrnagy kigombolta a kabátot, és indulatosan a priccsre vágta a pisztolytáskát. Odament a zakatoló kályhához. Öntött magának a horpadt kannából egy csésze teát. Élvezettel, hangosan beleszürcsölt.
- Nemes egy tea! Ki főzte?
- Szarancev. Ő az egyetlen szakértője itt, nálunk.
- Mi van, a ,,vendégségben” nem kaptatok semmit? – kérdezte eggyütérző hangon Rozanov.
- Dehogy is nem! De még hogy! Fejmosást és égő benzines beöntést kaptunk! Mindannyian, szépen sorjában! – vágta rá Anohin. – És még egy kettős adag repeta holnap vár ránk!
- Hát, ez nem sok.
- Nekünk Petrakovval bőven elég volt!
- Hát, Makszimics, rád nézve nem mondaná az ember!
- Na jól van, higgadtság. – az őrnagy figyelmesen végignézett a tiszteken. – Mi ez a letargia, tiszt urak? Belefáradtatok a semmittevésbe? Semmi baj, gyorsan orvosoljuk ezt a gondot! Huszonnégy óra múlva piknikre indulunk.
- Milyen piknikre? – érdeklődött, felemelkedve könyökén Szarancev.
- Felfedezzük a szűz, alpesi legelőket!
- Mi van, Satojba megyünk?
- Nem, ez inkább Itum-Kale lesz – feltételezte Travin.
- De hát ott annyi a határőr, hogy akár seggel edd őket!
- Hát akkor meg harcoljanak inkább Tomszkij emberei, és ő tartsa utána a seggét a vezérkarnál! Nekünk itt is van dolgunk bőven, - mormogta elégedetlenül Rozanov százados.
- Ezek itt ,,dolgok”? Á, csak ,,ügyek”! Na, szóval, fiúk! Mindenki rám figyel. A kérdések és javaslatok utána. Megbíztak minket egy harci feladattal. Holnapután, reggel, a századunknak már menetben kell lennie. Világos, tiszt urak? Konkrét feladatot kaptunk. Még ha vért is izzadunk, de meg kell szállnunk a hágót. Hogy még egy légy se tudjon átrepülni! Hogy egy szuka se kússzon át rajta! Adatokat kaptunk arról, hogy a gerillák megpróbálnak áttörni a Vegyenói és a Nozsaj-Jürti járásba. Majd onnan megpróbálnak betörni Dagesztánba. Bár, az is igaz, hogy ez az egész hordalék szemét most szétkúszott és megbujt. A vihar előtti csend mindig megtévesztő tud lenni. A mi feladatunk elzárni az egyik szakaszt. Nem hagyhatjuk, hogy kitörjenek. Előkészületekre nincs időnk. Világosan fogalmaztam?
- Ennél világosabban már nem is lehet. – mondta kedvetlenül Travin hadnagy.
- Nincs kérdés.
- Persze, értjük.
- Makszimics. Hogy őszinte legyek – nagyon nem tetszik nekem ez az egész, - köpte ki Rozanov, miközben csattogtatta az öngyújtóját.
- ,,Tetszik – nem tetszik”. Ezt majd a lányoknak a barbaque-partin mesélgeted! Mindenkit úgy meg fogok hajtani, mint részeg a ringispilt! Vologya, ide a térképpel!
Karetnyikov elővette a tiszti táskából a térképet, és szétterítette az asztalon.
…..
Reggel. Sűrű köd. A hegyek csúcsait szinte alig látni. A század lassan kígyózik felfelé a kanyargó úton. A levegőben apró tűk milliárdjai szikráznak, és szivárványt vet a gyér, deres levegő. Az ejtőernyős század teljes menetfelszereléssel gyalogolt a folyó mentén. A bakancsok alatt csattogott a sár. A katonák csendben mendegéltek súlyos terhük alatt. Cipelték a fegyvereket, a lőszert, tábori kályhákat, gránátos ládákat. Senki sem viccelődött. Jobbra tőlük futott a folyó jéghideg vize. A vízparti köveket és bokrokat gazdagon borították a dér mesés girlandjai.
- Nézd, mennyire gyönyörű! – csodálkozott élvezkedve a látottakban az őrnagy.
- Magas a páratartalom, ezért deres minden. – válaszolt elégedetlenül Rozanov.
A folyótól a csapat balra fordult, és elkezdte a menetelést a sűrű erdők borította hegyek felé. Anohin őrnagy állandóan hátra-hátra pillantott, és azt figyelte, hogy hogyan halad az elhúzódott század oszlopa.
Magához hívta Travin hadnagyot és megparancsolta, hogy zárkóztassák fel a lemaradókat.
A csapat egy ösvényen kapaszkodott felfelé. Itt a hó már leülepedett, és tetejét jeges kéreg borította. Itt-ott nagyobb víznyelők éktelenkedtek. Helyenként kilátszott a barna, rothadó fűvel borított föld. Az ösvényen már valaki járt előttük.
….
Elrendelték a rövid pihenőt. A katonák megszabadultak a tehertől. Valaki rágyújtott, valakit a szükség a bokrokba hívott, valaki fáradtan, kimerülten ráült a málhájára.
- Ki gondolta volna, hogy a hegyekben fogok mászkálni, - mondta elégedetlenül Pankrátov Vászja, a hatalmas termetű srác, aki a tábori kályhát cipelte vállain.
- Bele lehet gebedni.
- Hogy a francba mászkálnak a turisták a hegyekben?
- Méghozzá hátizsákostul.
- Hogyan? Hajtja őket a romantika szelleme.
- Tudod, a sírban látnám ezt a romantikát! Hogy én a civil életben felmásszak a hegyekbe?! Engem oda Csecsnya után még mézeskaláccsal sem tudnál felcsalogatni. Erőszakkal sem tudnának felvinni. Hogy én utolsó erőmből, négykézláb másszak a csúcs felé? Én már ma vagy százszor leizzadtam! Annyi, ha mondom!
- ,,Krokodilusokon” is feldobhattak volna minket, - válaszolt a szomorú, mindig valamivel elégedetlen Igor Pribilov. – Már második napja vánszorgunk, lógó nyelvvel, mint az agyonhajszolt lovak.
- Nem baj, amint fent leszünk, majd élvezkedünk, mint egy Svájci szanatóriumban. – tette hozzá Fomin.
- Hogyne, lesz majd ott neked élvezet, Petruccso! Ha nem kapsz golyót a fejedbe.
- Itt még viszonylag meleg van, de ott, fent a hegyekben… Nem tudom.
- Minden a széljárástól függ. Hogy honnan fúj. Ha északról érkezik – remegünk majd, mint a nyárfa levél. A fogunk csattogásával majd morzézunk egymásnak.
- Mikor lesz már végre egy normális pihenő? Alig van már erőm! Ráadásul ezt az átkozott vasat is nekem kell cipelnem. Teljesen átáztam. Már a kabátot is facsarni lehetne, - panaszkodott Fomin közlegény, meglökve térdével az AGSz-t. – Ha cipelni kell – akkor persze mi a Papával, de amikor lőni kell – azt már mások teszik.
- Miért nem fogadtál fel helyi bennszülötteket? Ők neked kapásból felvitték volna, már hozzá vannak szokva a cipeléséhez.
- Ühüm, csak előbb levágnák a tökeit. – humorizált Max Sesztopál.
- Tosa, tudod hová kívánlak én téged a fekete humoroddal?
- Hová, kis ifjú ,,mon zsenyerálom”?
- A picsába!
- Jaj-jaj-jaj. Pedig milyen jól nevelt, stramm fiúnak látszol. Biztos, hogy intellektuel családból származol? – jelentette be Max.
- Elegem van az ijesztgetéseidből, inkább mesélnél valami vidámat.
- Na jól van, figyusz, testvérek! Bejön egy pacák a munkahelyére egy ekkora monoklival a szeme alatt. A kollégái kérdik tőle: ,,Hogy sikerült ezt így összehozni?”
,,Á- válaszolja. – megküldött az asszony.
- És miért? Persze, ha nem titok.
- Letegeztem.
- Hagyd már, mit beszélsz! Ezért nem törik be az ember képét! No, hogy volt a dolog, meséld el.
- Na szóval, fekszünk az ágyban. A feleségem meg odaszól nekem: ,,Valahogy mi az utóbbi időben nem foglalkoztunk a szex-el, kedves.” Erre meg én rávágtam: ,,Nem mi, hanem te.”
…….
A század felkapaszkodott a hágóra. Hirtelen hosszú gépkarabély sorozatok tépték szét a hegyek csendjét. Az élen haladó felderítő szakasz és a tűzszerészek váratlanul belerohantak a gerillák felfelé igyekvő előőrseibe. Az ellenség masszív tűzcsapással válaszolt. Fentről elkezdtek vonítani, majd egymás után fülsüketítő robajjal becsapódtak az aknák.
Anohin úgy döntött, hogy kihasználva a ködöt, visszavonul a jobb-oldalt álló, terepet uraló magaslathoz, és ott beássa magát.
- Szergej, fogd a felderítőket és fedezzetek minket! – adta ki a parancsot, magához hívva Szarancevet.
Az ejtőernyősök elkezdték a visszavonulást a magaslathoz.
A főhadnagy és a felderítő szakasz, elfoglalva állásaikat, tüzet nyitott az ellenségre. Közben a század már elkezdett felkapaszkodni a magaslatra.
- Gorosko, vonuljatok vissza! Mi Burkovval majd fedezünk titeket! – vetette oda a mellette fekvő felderítő őrmesternek. – Utána ti biztosítjátok a mi elszakadásunkat!
Gorosko és felderítői elkúsztak. Szarancev, kiürítve párt tárat, hátra nézett. A ködben gyengén kivehető század már félúton járt a magaslat oldalán növő sűrű erdőben; Gorosko és emberei pedig már elfoglalták új tüzelőállásaikat, és már felcsattant acsarkodó, feleselgető fegyvereik hangja.
- Burkov! Visszavonulunk! Burkov?
De Burkov nem válaszolt.
- Az ördögbe is, baszod! – csúszott ki akaratlanul Szarancevből. Odakúszott a mozdulatlanul fekvő, arcát a hóba ejtő őrmesterhez. Megfordította. Halott volt. Burkov feje alatt minden véres volt. A főhadnagy levette magáról a repeszmellényt, majd Burkovrol is letessékelte az övét. Nagyokat nyögve a hátára emelte a halottat. Gorosko és felderítői erőteljes fedező tűzbe kezdtek, hogy Szarancevnek lehetősége legyen utolérni a századot. A felderítők között is voltak már sebesültek. A fájdalomtól eltorzult arccal, kalács-ként összegömbölyödve körbe-körbe pörgött a hóban Rahimov közlegény.
Szarancev, mint egy agyonhajszolt ló, nehezen vette a levegőt, és cipelte a halott őrmestert. A hókéreg nem bírta ki a súlyát, és a lábai beszakadtak, térdig süppedtek a hóba. Körülötte vijjogtak a golyók, becsapódtak, kis gejzíreket vertek fel az olvadó hóban. Az egyik biztosan eltalálta őket. Belefúródott Burkov testébe, és a főhadnagy tisztán érezte az erős lökést a hátában.
A gerillák átmentek támadásba. Vad tüzet nyitottak. Hallatszottak a hosszú sorozatok, a cső alatti gránátvetők tapsszerű csattanásai, és a mesterlövész fegyverek egyes lövései. A katonák, fedezéket találva a sziklák és vastag fatörzsek között, pontos, célzott lövésekkel válaszoltak. Vagyik Tkacsenko rádiós, kapcsolatot létesítve a bázissal, állandóan, megállás nélkül segítséget kért.
Az ellenség megpróbálta megkerülni őket a szárnyakon. A rohamok egyik-a másik után következtek, méghozzá váltakozó irányból. A ,,szellemek” dühödt tüze ismét végigsöpört az elrejtőzött katonák állásain. A géppuskasorozatok kaotikusan túrták a földet, nagy huhogással csapódtak be a ,,vogok”. Körös körül minden remegett és dübörgött.
- Őrnagy bajtárs!!! Őrnagy bajtárs!! Magát hívják! – kiáltotta nyugtalan hangon Tkacsenko rádiós, és csendben hozzátette, mintha bocsánatot kérve, - A ,,csehek” azok! A mi sávunkban adnak, a rohadékok.
Anohin odakúszott az adóvevőhöz, amely mellett, egy kis mélyedésben, Korenyev szanitéc mérgesen a fogaival tépte szét a kötszerek csomagjait, és bekötözte a sebesülteket.
- Hej, parancsnok! Veled Hamid beszél! Segítséget ne várjatok, senki sem jön el hozzátok. Inkább nyugodtan beszéljük meg a dolgot. Mint férfi a férfival. Itt utat engedtek nekünk – mi meg nem bántunk titeket.
…
A hegyekre alászállt a sűrű köd nyirkos, átláthatatlan fátyla. Ismét vonítanak a zuhanó aknák. Hol itt, hol ott robban fel egy-egy. Sehová sem lehet elmenekülni a legyező-alakban szanaszét cikázó, halálosztó repeszektől. Sok a halott és sebesült. Egymást követik a szellemek támadásai. Minden oldalról nyögések, ordítások, emeletes anyázás. Valahol, nagyon távolról, harci zaj hallatszik. Ott próbál áttörni hozzájuk a felmentősereg.
Anohin az adóvevőnél:
- ,,Krecset”! ,,Krecset”! Itt - ,,Sztrela”! Hol a segítség! Sürgősen segítségre van szükségünk! Vétel.
- Tartsatok ki még egy kicsit! Várjatok! A segítség úton van!
- Mennyit lehet még várni? Már három órája várunk, baszod! Vétel!
- ,,Sztrela”! A hadoszlopot, ami a segítségetekre indult, megállították!
- Én itt tele vagyok ,,háromszázasokkal” és ,,kétszázasokkal”! Vétel!
- Azt hiszem orosz nyelven mondtam neked – a hadoszlop harcban áll!
- Adás vége.
…….
A hóban feküdt, fogaival ráharapva a kabátja ujjába, a sebesült Kiszlenko őrvezető. A repeszek által megcsonkolt lába a térde felett le volt szorítva egy gumiszalaggal.
- Kosztya, bírd ki még egy kicsit! Nemsokára megérkeznek a kopterek! Minden frankó lesz, - nyugtatta társát Fomin. – Bírd ki, testvér. Már nem sok maradt hátra. Majd meglátod! Bírd ki!
- Pása, ugye nem hagyhatnak itt minket? Igaz?
- Anyu, anyúúuuu!!! – ordította vékony hangon vagy tíz méternyire tőlük Anton Duhanyin közlegény. Az összetört karját mindössze az inak tartották össze. Kitágult szemeiben ott volt az őrület.
- ,,Krecset”, baszod! Mindannyian itt fogunk megdögleni! ,,Krecset”! Vettétek? Vétel!
- ,,Sztrela”! Baszd ki, tartsatok ki! Tartsátok a védelmet!
- ,,Krecset”! Konkrét segítségre van szükségünk! Riadóztasd a koptereket! Vétel.
- ,,Sztrela”! Honnan szerezzek én neked koptereket, baszod! Rossz az időjárás!
- ,,Krecset”! Legalább a ,,háromszázasokat” sürgősen ki kell vinni innen! Vétel!
A fülhallgatókba belerecsegett a gerilla-parancsnok rekedtes hangja:
- Parancsnok, vidd el onnan a srácaidat! Gondolj legalább az anyjukra! Hamid kér téged! Vétel!
- Az isten húzzon téged a faszára! Menj a picsába!
- Jaj, miért beszélsz ilyen csúnyán? Jaj de fogod te még ezt sajnálni!
…………
Beállt a rövid ideig tartó tűznyugvás. A katonák feküdtek a hóban, és a következő rohamot vágták. Igyekeztek beásni magukat, mindenhonnan a kavicsoknak nekiütköző gyalogsági ásók fémes pengése hallatszott. Korenyev a kis lövészgödrök között cikázott, megadva a szükséges segítséget a sebesülteknek.
- Még jó, hogy még van rádió-összeköttetésünk, különben teljes pizgyec lenne! – mondta Szadikov közlegény, idegesen megtöltve az üres tárakat.
- A ,,Fater” nyílt szövegben szidja őket: ,,Pusztulunk, baszod!” – válaszolt Szerjoga Poljakov géppuskás, lesöpörve szakadt kesztyűjével a géppuskáról a jegesedő havat.
- Miért, mit mondhatnánk még? Súgd már meg nekem. Azt, hogy jelentéktelen záporok, zivatarok várhatóak, és alacsony a felhőzet? Ezt?
- Olvastam valamelyik újságban. Tudjátok, amikor ment Észak meghódítása. Voltak ott mindenféle Smidtek, Papanyinok. No, és akkor, volt egy ilyen híres északkutató – Krenkel rádiós. Akkor a téli táborban nagy szarban voltak. Felütötte a fejét a skorbut. A Nagy Földre olyan szöveget küldött, úgymond, nálunk minden nagyszerűen megy, csak a műszerek alvázát kikezdte a korrózió, és, hogy nemsokára a műszerekre ráköszön a pizgyec. Ilyen rádióüzenetet küldött. Hát a Nagy Földön, természetesen, azonnal elkezdtek mozgolódni a fejesek – hogy is ne, tönkremennek a drága műszerek! – és egy jégtörőt meg repülőgépeket küldtek a telelő tudósok megmentésére. Azt hiszem ,,Kraszin” volt a neve.
- Értünk is mozgolódhatna már valaki! Ott ülnek a kurvák a parancsnokságokon, és ránk se hederítenek, a buzik! – Gyimka Korotkov az ajkához emelte a kulacsát. – Mi a faszt gondolnak ezek a dagadt patkányok? Hogy mi itt a farkunkat lóbáljuk és napozunk?!
- Dehogy nem gondolkodnak! Gondolkodnak. Hiszen hozzánk is megpróbált valaki áttörni. Hallottad, valahol messze, oldalt harc folyt. Hiszen senki sem gondolta, hogy az összes rohadék itt, a hágónál próbál majd kitörni. Hány szemét pusztult el az aknamezőkön! A fene sem tudja! Mennyi esett fogságba. Biztosan ennek örömére a mi bátor tábornokaink lehiggadtak.
- Szerjoga, engem baszottul nem érdekel, hogy ott ki nyugodt, és ki nem. A szavaidból, végeredményben az derül ki, hogy egy szarházi vezérkari tetű miatt, aki most biztosan ül, és megünnepli az új csillagát, mi itt vért hányunk?!. Rohadt kurvák…
- Gyimics, köd van. Gondold már át, ki küldené ide a koptereket? Húsz méter távolságra alig látunk. Ki az a balfasz, aki ilyenkor felszáll? Levanyevszkij? Cskalov? Baszott-agyúakból mára már kifogytunk, hiány mutatkozik. Meg aztán hová fog lőni a ,,nurszokkal”? Ránk? Ne, nem kell, köszi szépen! Voltam én már szarban, amikor saját légierőnk bombázott minket! Nem kérek belőle!
- Heh, de jó lenne ,,Graddal” megküldeni ezt az egész szemetet!
- Álmodj, királylány!
- Úgy tűnik, hogy végünk. Hogyan is szól Szerjogánál az a dal? ,,Sok e, vagy kevés a tizenkilenc éved. Zsebedben levél a lányoktól, de elmarad a tavaszi bál”.
- Dima, gondolod, hogy tényleg totál pizgyec vár ránk?
- Biztos vagyok benne. Öregem, a világon nincsenek csodák. A tavaszi bál tényleg elmarad.
A háta mögött a sebesült Fomin, remegő kezeiben tartva egy kicsiny, papírból készült kopejkás ikont, alig érthetően suttogta ajkaival:
- ,,…s szállj alá hozzánk, s tisztíts meg minket minden szennytől, és mentsd meg, Áldott, lelkünket.”
/Az elbeszélés folytatása hamarosan folytatódik/.
Komolyan szeretnek foglalkozni a honlappal, meg a konyvekkel. Csupan ennyi.
Ha hazaerek nekivagok par alapitvanynak, hogy penzt kunyeraljak (olvasd - ,,pajazzak") a honlap szamara, hogy rendes munka-kent lehessen vele foglalkozni.
Nem akarok eletem vegeig hadtortenelmi ponyvakat gyartani:)) (Mar ugyse gyartom, vagy fel eve. Kesz, befejeztem. Az, amit kiadnak meg korabban elkeszult. Van, talan, meg egy, kiadasra varo tör.-ponyva, oszt kifujt.)
Normalis szakmunkakkal akarok foglalkozni, neki is latok osszeszedni es rendezni a regi csecsenfoldes keziratot. Atirom, itt-ott javitok, kiegeszitem ujabban felmerult adatokkal, meg megirom hozza a masodik haborurol es Dagesztanrol szolo reszt. Hatteranyag mar megvan. Meg varom Mironov, es egy-ket masik konyvre a forditasi engedelyt, hogy azokat is ki lehessen majd adni. Ugy nez ki, hogy lesz minderre normalis lehetoseg. Normalis konyvekkel akarok foglalkozni, normalis lehetosegekkel.Most mar teljes a csalad - a ,,partizan" korszaknak vege:)))
No meg ott van a honlap. Most irom az 1900-1910-es idoszak konfliktusainak a rovid felvezeto cikkeit, keresem az aktualis zaszlokat es terkepeket. Most probalom jonehany filmhez megszerezni az engedelyt (hogy azokat is felrakhassuk a honlapunkra; dokumentum filmekre gondoltam). A csecsenhaborus reszhez jovoheten kapok nehany csecsen videot, meg az 1994-95-os groznii ujevi harcok radiobeszelgeteseit. Valahol megvannak a Tuhachevszkij per felvetelei, Sztalin, Mussolini meg Hitler beszedei - ezeket is majd elerhetove akarjuk tenni az oldalunkon. Vegul is ,,media" vagyunk, vagy mifene:)))
Kicsit furcsa az olvasata, de idokozonkent a szerzo belerakta szemelyes emlekeit.
.................
,,Butyik”
Szlávka egy zöld, olajfestékkel lekent kerítésnél állt, és azt éppen ,,meglocsolta”. Az átlátszó forró vizeletsugártól és a kerítés vizes fémcsipkéjétől könnyed párafelhő szállt felfelé.
- Na, húzzunk bele! – vetette oda rekedten a ,,kettes számának”, befejezve az egyszerű műveletet, és ők ketten csendben elindultak a púpos szűk utcában. A lábuk alatt ízesen cuppogott a síkos sár, ,,százkilós” darabokban rátapadva csizmáikra. Szorosan a kerítések mellett haladtak, csattogva a finom, friss havon, amely vékony rétegben beborított körülöttük mindent. Az égnek fehér, átláthatatlan, tejszerű színe volt, és a napnak még nem sikerült utat törnie magának a nyers köd eme falán. A fák csupasz ágait, és a kerítések kovácsolt díszeit kis rajokban elborították az örökké izgága verebek. Vidáman, gondatlanul csiripeltek, amit néha megzavart a dühödt kutyaugatás, és a BMP-k tompa morgása, amint azok végigmentek a párhuzamos, szomszédos utcákon.
Páska, Szlávka ,,kettes száma”, egy középmagas, száraz, jókötésű, sápadt arcú srác, közömbösen bámult a lába elé, botorkált a vállán átvetett géppuskával, és alig bírta felemelni a lábát a hatalmas, csizmájára ráragadt sárdaraboktól. Az utca végén leguggoltak: Szlávka a téglafal mellett, nekitámasztva zsírfoltos térdét egy hófedte szikladarabnak, miközben Páska a szemközt lévő oldalon fészkelte be magát, egy száraz, göcsörtös fa tövében, előretartva a PKM-je fegyvercsövét, majd felcsatolt egy ,,dobozt” és betárazott.
Valahol hátul, néhány háztömbnyire tőlük, jött a jekatyerinburgi SzOBR egysége, és átkutatta a házakat és azok lakóit. A házkutatásokat és az iratok ellenőrzését általában a SzOBR emberei végezték, miközben a különleges rendeltetésű dandár katonái az utcákat biztosították. A szobristáknak nem kell a szomszédba menniük jótanácsért, ha tapasztalatról van szó. Egy szempillantás alatt megmondják, hogy hol lehet egy aknacsapda vagy egy rejtekhely, a fegyverek számára. Szlávka egyszer saját szemével látta, ahogyan Sztyepán, aprólékosan átkopogtatva egy kulccsal a ház falait talált egy ,,konzervet” (befalazott rejtekhely), amelyben robbanóanyag és fegyverek voltak.
Szlávka megigazította a repeszmellényt, hogy ne húzza már annyira a vállait súlyával, a tarkójára tolta a sisakot, és elgondolkodott a múlt életén. Annyira messzinek és idegennek tűnt az egész, mintha egy idegen bolygón történ volna, és még csak nem is vele. Levette az igencsak viseltes kesztyűjét és kinyújtotta a vörös, izzó ujjait, felmarkolt egy maréknyi havat és a szájához emelte. Így, állandó feszültségben ücsörögni, semmittevésben, végtelen kínnak tűnt. Iszonyúan viszketett a szétvakart, hátizsáktól feltört hát, dérék tájék. A tetveket csöppet sem zavarta sem a hideg idő, sem a nedves kabát, sem ez a szaros háború.
Szlávka ásított, és megrándult, ahogy végigfutott a hátán a hideg.
,,Jó lenne már hazamenni. Minél messzebbre kerülni ettől a pokoltól – dobogott az agyában. – A félelem és a hideg már a májamban van.”
A három hónapos kiküldetés szemmel láthatóan elhúzódott. Már január végén jártunk, de a váltás még sehol, pedig a szolgálati idő már letelt, és ideje volna leszerelni. Éppen tegnap olvasták fel nekik a legfelsőbb parancsnokság felhívását, amelyben az megkérte, pontosabban, megparancsolta nekik, hogy továbbra is maradjanak szolgálati helyükön, amíg ki nem képezik az újoncokat. Persze bocsánatot kértek, meg miegymás. Mintha tegnap lett volna, úgy emlékszem arra, hogy mi volt benne: ,,Ti tisztességesen teljesítették a Hazával és az orosz néppel szembeni alkotmányos katonai kötelességeteket. A törvény és az igazságosság elve szerint egyeseket közületek le kell szerelni, és tartalékos állományba kell venni. De ma, a terroristák és felbujtóik elleni harcban, eljött a döntő pillanat, amikor is minden erőnket arra kell irányítanunk, hogy végleg leszámoljunk a fegyveres bandákkal az Oroszország részét alkotó Csecsen köztársaság területén…
…A parancsnokság tudja, hogy a háborús körülmények között eljön egyszer a fizikai és morális kimerültség pillanata, ami velejárója az állandó veszélynek és nehéz tábori körülményeknek. De ma a Haza éppen hozzátok, Oroszország bátor katonáihoz fordul segítségért, egy kéréssel fordul felétek – maradjatok az egységeitek állományában addig, míg fel nem készítjük a tervszerű váltást. Ebben a nehéz pillanatban a Haza bízik bennetek, mert ma csak is ti adhatjátok át az újoncoknak a harci tapasztalataitokat, és csakis ti segíthettek nekik végrehajtani a szolgálati és harci feladatokat…”
Szlávka köpött egyet.
- Hát, látod – ez van, testvérem! Szerjoga, a földim, már biztosan otthon van. A hónap elején a többi sebesülttel együtt hazaküldték.
,,Persze azért neki is rendesen kijutott, rendesen. Amíg a magas hegyekben harcoltak lefagyott a lába, kihűlt az egyik tüdeje, és az agya sem ,,százas” most már. Ráadásul az új század ,,péká”, a geciláda, az orrát is eltörte. Viszont most már otthon van! A melegben! Élvezkedik, biztos, a napon! Hát igen, jobb törött-orrúnak lenni, mint ,,kétszázas rakománynak”.”
,,Kétszázas rakomány”. Tegnap két ,,kétszázast” küldtek haza, két ejtőernyős srácot. Az előtte való napon riadóztattak mindenkit, elindultunk Meszket-Jürtbe, egy tisztogató akcióra. Olyan adatokat kaptunk, hogy ott tartózkodik a harctéri parancsnokok egyike. Ősz köd szitált, nyomorult látási viszonyok voltak, vagy húsz méternél távolabb már semmit sem látni. Az út pokolian szar, szűk, szakadatlanul váltják egymást az emelkedők és lejtők. A BTR-ek állandóan csúszkálnak, dobálják magukat ide-oda a síkos agyagon. Az oszlop elején az ejtőernyősök, utána jövünk mi, a különlegesektől, és az oszlopot a SzOBR zárja, ,,Urálokon”. Nem is megyünk, hanem inkább vánszorgunk, mint a teknősbékák, a járművek úton-útfélen kicsúsznak, egy kisebb hiba – és a szakadékban kötünk ki. Már vagy egy órája vonultunk, amikor az élen haladó BTR ráhajtott egy romboló-töltetre; súlyosan megsebesült a vezető, többen légnyomást kaptak. Jött a parancs: megfordulunk, és megyünk vissza Nozsaj-Jürtbe. A dolog a visszafelé vezető úton történt. Az egyik BTR, a folyékony sárban, lecsúszott az útról és felborult. Azok többsége, akik a jármű tetején utaztak, időben leugráltak, de két srácot agyonnyomta a páncéltest. Ők meg még ,,éles” bevetésen sem voltak, egy napja érkeztek az új állománnyal.
Szlávka felszívta az orrát. Sehol egy lélek, csak elbotorkált mellettük valami egészen öreg akszakál, nagy, báránysapkában, botjára támaszkodva, meg valami nő óbégatott a szomszéd utcában. Páska továbbra is szenvtelen arccal, mozdulatlanul ült a fa alatt, néha-néha idegesen megrándult, mint ahogyan a lovak szoktak, ha megcsípi őket valami rovar. A sisakja alatt látszott az összeégett sísapka rozsdavörös foltja.
,,Páska nagyszerű srác. Csak a hegyekben töltött három hónap után nagyon zárkózott lett, nagyon hallgatag. Szarik mindenre. Pedig amikor még Kizljar alatt, a lövészárkokban, ücsörögtünk, milyen dalokat énekelt a gitárkíséretre, milyen vicceket mesélt! Most meg olyan, mintha nem is élne; a szemében olyan a szorongás, hogy beleborsódzik az ember háta. A mozdulatai lassúak, mint egy zombinál. Éjszaka, a legénységi sátorban, fejestül elrejtőzik a hálózsákjában és vonít álmában, mint egy magányos farkas, vagy az anyját hívja.”
Hát igen, akkor, augusztusban, Kizljar alatt nem is volt annyira rossz, és ami fontos – meleg volt. Ráadásul a század ,,péká” is fasza csávó volt! Silov százados! Persze megfuttatott minket úgy, hogy a belünk kilógott, de rendkívül rendes faszi volt, igazi muzsik! Kár, hogy a kiküldetés három hónapja után hazautazott. Mielőtt elment, búcsúzóul ezt mondta:
- Bocsássatok meg, fiúk, hogy itt hagylak titeket ezekben az átkozott hegyekben! Őszintén bevallom, azt hittem, hogy más lesz a mi kiküldetésünk: azt hittem, majd napozunk, tömjük magunkba a szőlőt és pecázgatunk. Hogy mi lett belőle – ti is látjátok. Ide én már nem jövök vissza. Kész, elhagyom a sereget; visszatérek a laktanyába, és leszerelek.
Szlávka hátrafordult. Néhány házzal arrébb ide-oda ingázott Vitalij szobrista, a ,,télapó”, bekötözött kézzel, aki tíz nappal azelőtt felrobbant egy aknacsapdán.
Pont Karácsonykor történt. Miután elfoglalták a terepet uraló magaslatot, az ejtőernyősök bekerítették a falut. A tisztogatás végrehajtása végett Zandakba bevonultak a különleges erők. Azon a napon, mint általában, Szlávka kívülről biztosította az utcát. Sztyepán, ikertestvérével, Vitalijjal, eltűntek a kapu mögött. Hirtelen valami robbant az udvarban, méghozzá úgy, hogy még a föld is beleremegett. Szlávka a kapuhoz vetette magát, vele szemben az összegörnyedt Vitalij fordult ki az utcára.
- Feketeseggű gecik! Basszátok meg! Gyökérrágók! – köpte ki összeszorított fogai között, az arca eltorzult a fájdalomtól, az épp kezével szorította a véres karját. A szétnyílt, nikotintól sárga ujjai között csöpögött a sűrű vér, furcsa mintákat festve a fehér hóra. Az arca bal fele, a szakállával együtt, ugyancsak bíborvörös volt. Az udvarról hosszú géppuskasorozatok és a ripityára lőtt üveg csörömpölése hallatszott: a megvadult Sztyepán bosszút állt a testvéréért. A fáskamrát pillanatok alatt szétlőtte, kétségbeesetten kotkodácsoltak a tyúkok, esze-ment felfordulás uralkodott mindenhol. Sztyepán, rákvörös fejjel visszabotorkált az udvarra, és leadott pár sorozatot a házra; mindenfelé vakolat és vályog darabok szálltak, faforgács és üvegszilánkok.
Vitalijt egy gránát találta meg, mely kibiztosítva pihent a kamra ajtajához támasztott kézi-talicska alatt. Klasszikus hiba. Amikor a gazdasági épülethez ért, a szobrista ezt félrelökte, hogy átvizsgálja a fáskamrát. Alig rántotta fel az ajtót, oldalt felrobbant a gránát. A repeszek rendesen szétroncsolták a kezét meg az arcát. A sors iróniája, hogy a halálos csapdát rejtegető fémtalicska mentette meg az életét, útját állva a repeszeknek. Vitalij nem maradt sokáig a katonai kórházba, még kötözött-sonka állapotában is részt vett a bevetéseken, mert nem akarta egyedül hagyni testvérét.
Szlávka ismét kiköpött. Rá akart gyújtani. Ismét eszébe jutottak a sztyeppei meleg napok. Bár, az is igaz, akkor is sok munkájuk volt, napokon át lövészárkokat és tüzelőállásokat ástak a haditechnikai eszközök számára. A forró nap alatt ömlött róluk a sós verejték, kínzó volt a szomjúság, viszont degeszre zabálták magukat gyümölccsel. Ha jól emlékszem, egyszer Sabanov Valerával bemásztak egy elhagyott gyümölcsöskertbe, és több zsákot megtömtek szilvával és almával. Alig tudták az erődített körzetig elcibálni. Akkor ezért az ,,akcióért” Silov úgy megfingatta őket, hogy a Lubjankai börtön utána bárányfelhőnek tűnne. ,,Sabannak” elejétől fogva nem volt szerencséje. Golyót kapott a hasába, amikor a Terek partján meztelenül fedezéket ástunk a BMP számára. Egy csecsen mesterlövész kapta le a túlsó partról. A srácok ezután fegyvereik tüzével gyakorlatilag eltakarították az egész bozótost. Csak forgács és húscafatok maradtak a nehéz géppuskák tüzét követően.
…….
Egyszer csak a szép, kovácsolt vasból készült kapun kattant a zár, és egyik szárnya kicsapódott. Két alak ugrott ki az utcára. Az egyik – terepszínű ruhában, sűrű, fekete szakállal. A másik, egy magas fiú, rövid, birkabőr bekecsben volt, és, mint a társa is, kötött, fekete sísapkában. A szakállas kezében tompán csillant egy cső-alatti gránátvetővel ellátott ,,kalasnyikov”, a fiatalnak meg a háta mögül az ég felé meredeztek az RPG-gránátok kónuszai. Megpillantva a katonákat hirtelen földbe gyökerezett a lábuk, megkövülten álltak, mint a szobrok.
Elsőnek a ,,fekete” tért magához: vicsorítva ordított valamit és csípőből megeresztett egy sorozatot Páska irányába. A lövések csattogása belecsapott a dobhártyákba. Szlávka reflex-szerűen becsukta a szemét, meghúzta a ravaszt, és megérezte, hogy a gépkarabélya, mintha élne, megpróbálja kitépni magát a kezéből. A golyók halált hozó szökőkútként végigfröcsköltek a sárban, majd a sorozat vége elment valahová a házak hófedte teteje fölé. Szlávka összegömbölyödött, és addig nem engedte el az elsütő billentyűt, míg ki nem ürült a tár.
- Áááá…Áááá, - bőgte valami állati, monoton hangon, ami valahonnan a gyomrából tört elő. Semmit sem fogott fel abból, ami körülötte történt. A kezében apró remegés volt, a halántékában lüktetett a vér, idegesen rángott a jobb szemhéja. Erős puskapor szag terjengett. Egyszer csak Sztyepán szakállas, széltől cserzett arcát látta maga előtt, amint az valamit kiabált neki, és rázza a vállát. Szlávka válaszképpen csak ernyedten bólogatott. Körülötte minden úszott, úgy, mintha részeg lenne. Megnyalva a kiszáradt ajkait Páska felé nézett. Amaz szélesen nyitott, elkerekedett szemekkel állt a fa mellett. A sisak hiányzott a fejéről, a széttépett füle vérzett, és pitbull-ként markolta a gőzölgő géppuskát. A könnyek és takony keveredett a megszürkült arcán. Mellette állt Vitalij, és épp kezével reménytelenül próbálta kiráncigálni a kezéből a gépfegyvert.
A fekete szakállú szétvetett karokkal a hátán feküdt, hátravetve a golyóktól eltorzult, véres fejét. Az egyetlen épp szeme a világos ég felé bámult. A fiatal, röfögő, bugyborékoló hangokat adott ki, és karomként megmerevedett ujjaival kaparta a földet, maga alá húzva a sáros havat. A torzója szörnyű, belsőségekből és ruhafoszlányokból összekevert rémes kására emlékeztetett.
Vitalij, átölelve Páska vállait, elvitte őt a kerítésig, segített levenni a repeszmellényt, és kigombolta a kabátját.
- Na mi van, mit bámultok, baszátok meg! Nem láttatok még szart, baszd meg?! Mással is megtörtént már! Egyszerűen eleresztette magát a srác! – forgatta dühösen a fejét Vitalij, ráförmedve a mindenhonnan odasiető katonákra.
- Inkább adjatok valami papírt vagy rongyot!
A katonák egy csoportja körbeállta a csecseneket.
- Ennek annyi! Ennek is nemsokára vége. Látod, véres buborékokat ereget. – hallatszott Sztyepán náthás hangja, amint a gerillák fölé hajolt és átvizsgálta zsebeiket.
- Nézd, még a belei is kifordultak.
- Kész, ez az abrek már nem szaladgál többé a hegyekben!
- Vazeg, mennyi vér!
- Hát igen, szépen szétment, Pása munkája.
- Milyen fiatal, milyen szép száll legény, - mondta Knis őrmester a fiatal csecsen felé bólintva, majd rágyújtott.
- A kurva anyádat! Az ilyen szép szál, délceg vitézek vágják le a srácaink fejét, és kiszurkálják a szemüket! Elfelejtetted talán, hogy ezek a szukák a szomszéd dandárnál lemészárolták az egyik ellenőrző pontot? Emlékeztesselek rá? Elfelejtetted a megcsonkított fiúkat? Talán ,,Butyikot” is elfelejtetted?! – szakadt rá a dühöngő Dudakov százados, villogtatva lázas szemeit.
- Ide vele. – kitépte Sztyepán kezéből a zsákmányolt ,,sztyecskint”, amelynek az oldalába bele volt gravírozva a ,,Ramazán” név, ideges mozdulattal csőre töltött, és közvetlen közelről az egész tárat belelőtte a rángatózó gerillába. Mindenkinek eszébe jutott ,,Butyik”, - Szányka Butakov, a zsenge, lányos pirulásra hajlamos fiatal zászlós a 3. gépesített lövész századból, aki októberben fogságba esett. Egy hónappal később a tengerészgyalogosok találták meg valami árokban, átvágott torokkal és kézfejek nélkül. Ha nem lett volna a nyakában a dögcédulája, akkor ő is szaporította volna a messzi, idegen földön eltűntek listáját.
Szlávka nagy nehezen feltápászkodott, mint egy részeg, kinyújtotta elzsibbadt lábait, és nekitámaszkodott a falnak. Verte a víz. Érezte, ahogy elönti a testét a forróság. Ugyan ez volt vele szeptemberben, Kizljar alatt.
Akkor néhány napig nem aludtunk, vártuk a ,,csehek” támadását, mivel azon a szakaszon közel kétezer harcosuk gyűlt össze. Gyakorlatilag már mindenki szédelgett a fáradságtól, az emberek állva aludtak. A keménykötésű, fürge Silov egész idő alatt rohangált az árkokban, és ököllel csapkodta a katonák sisakjait:
- Ne aludjatok! Marhák! Nehogy valaki elaludjon!
Akkor, az éjszaka kibontakozott harc közepén Szlávka kifogyott a lőszerből. Ott gubbasztott saját lövészgödrében, teljes sötétségben, miközben körülötte sercegtek a nyomjelző lövedékek, vonítottak és csapódtak az aknák, sivítottak a repeszek. Ott ült, összegömbölyödve, mint egy magatehetetlen kis ürge, és érezte, amint egy hatalmas, forró hullám lecsap rá, és elárasztja…
Előbújt a nap, a hó elkezdett olvadozni, lemeztelenítve a földet, és a magas kerítéseket a lefolyó víz sötét foltjai rojtozták. A verebek még jobban beindultak, igazi örömünnepet rendezve a fákon. Hangos csiripelésük gyakran még a BTR-ek morgó motorjait is túlharsogta.
2000, október.
Amugy egy kis olvasmany (ha mar haboru meg gyerekek).
Ez csak egy, a ,,Haboru kutyai es kutyakolykei" novella-gyujtemenybol. (Nem is novellak, inkabb a konyv-mozaik reszei, amik a vegen allnak ossze egy egesz tortenette. Erdemes lenne az egeszet leforditani?)
................
Szilánkok.
A tavaszi nap melengette a levegőt. Messziről a Hankala felé szálló Mi-8 egyenletes berregése hallatszott. Gurnov főhadnagy a beton-blokk mellett üldögélt, egy rozzant faládán, és cigizett, kifakult szemöldökei alól unottan bámulva a fiatal csecsen lányok egy mellette elhaladó csoportját. Ezek hangosan vitatkoztak valamin, óriási csomagokat és szatyrokat cipeltek, és minden bizonnyal a piac felé igyekeztek. Az ellenőrző-pont mellett egy kiszáradt aggastyán maga után vonszolt egy ferdekerekű, gyermekkocsi alól származó alvázat, amin egy menekült szokásos érdektelen csomagjai árválkodtak. Az ellenőrző ponttal szemben, a szétvert út túloldalán, a romövezet húzódott: a szeméthegyek és a téglatörmelék kupacai mögül kikandikáltak a szétlőtt emeletes házak fekete, füstölt ablakai. Az úton végigszáguldott egy sáros BTR, amelynek a tetején, mint hangyák a nagy ganajtúrón, fáradt katonák zsúfolódtak össze. A páncélost egy krémszínű ,,Zsiguli” követte, amelyből barátságtalan tekintetű borotválatlan férfiak méregették az ellenőrző-pontot. Ezután, kissé lemaradva, egy megviselt ,,Volga” következett, rogyásig megpakolt csomagtartóval.
Gurnov bámulta a romokat. Ott, a-mögött a ház mögött pusztultak el a Majkopi dandár maradványai; abban a másik, bombatalálat után kiégett házban pedig ma a tűzszerészek egy mesterlövész ,,fészkére” bukkantak rá. Ráadásul leszereltek két mesterien álcázott robbanó botló-csapdát, amikor átvizsgálták a felfelé vezető lépcsőt. Úgy látszik a ,,szellemek” közül valaki kényelmes lőállást készített magának, ahonnan lecsaphatott az ellenőrző-ponton szolgáló katonákra. A tűzszerészek megígérték, hogy a napokban fel fogják robbantani az átkozott lépcső két szelvényét, hogy senki se tudjon feljutni a felső emeletekre. Tegnap a piacon, fényes nappal, a ,,csehek” hátba lőttek két elbambult föderalistát.
Lehajtva fejét Gurnov lustán leköpött a sárba, amit csikkek és szotyoládé héja borított. A gépkarabély a térdein pihent. A kopott málhamellény degeszre volt tömve tölténytárakkal. Ez már a kiküldetése 68-ik napja. Még hátra volt neki huszonkét napnyi nyomasztó várakozás. Huszonkét nap ismeretlenség, huszonkét nap riadalom, huszonkét nap pokoli feszültség… Ez már a harmadik csecsenföldi kiküldetése volt. Viszketett a rég nem mosott feje, kellemetlenül ragadt a hátán a mocskos gyakorló: a test gőzfürdő után sóvárgott. Hej, de jó jönne most egy kis gőz, egy kis forró vízben áztatott nyírfa-venyigével…
- Bácsi, adsz egy cigit, he? – Hallotta hirtelen a sorompó irányából, és nem éppen vidám gondolatai ezzel megszakadtak. Gurnov megfordult. Valami talpraesett, tizenkét év körüli tökmag, Jegorov őrmestertől bagót kunyerált.
- Hé, kissrác! Gyere csak ide! – intett neki a főhadnagy. A babszem-jankó oda jött hozzá. Az óriási, méreten felüli szakadt ejtőernyős bakancsok alatt szaftosan tocsogott a tavaszi sár. A koszos kis kabát ujjvégei rojtosra koptak. A fején, egészen a fülébe húzva, a viharlátott, ,,Adidas” emblémával díszített, kötött sísapka. Alóla nagy, sötétszürke szempár figyelt feszülten. A kabát bal zsebéből kikandikált egy ,,pepszis” műanyag üveg.
- Na mi van, mi kéne, ha volna? – Semmi teketóriázás, semmi mellébeszélés: a srác odalépett a beton-blokkokhoz, és kíváncsian rá-rá sandított Gurnovra.
- Nekem? Hát nekem aztán semmi! De neked meg mi kell? Minek császkálsz itt, mit hagytál el?
- Jó lenne egy cigi. Nincs egy blázod?
- Miért ne lenne. Egy ilyen fasza kiscsávó számára mindig találunk egyet! – mondta jó kedélyűen Gurnov, kipiszkált a dobozból egy talpas cigit, és átnyújtotta a taknyosnak.
A kissrác gyorsan elmarta a cigarettát mocskos, törött körmökkel ékesített ujjaival, feldobta a levegőbe, és ügyesen elkapta röptében telt ajkaival. Játszdi komolysággal beletúrt zsebeibe, előkotort egy zöld, műanyag öngyújtót, és párszor megsercintve a dörzskereket végül rágyújtott. Gurnov nem bírta ki, hangosan hümmögött egyet, és elhúzta a szája szélét. Nevetséges és keserű látványt nyújtott ez a tizenkét éves gyerek, aki komótosan úgy szívta a füstöt, mint az öreg bagósok.
- Téged hogy hívnak, kisvarangy? – kérdezte, és közben magának is kirázott a csomagból egy gyűrött talpast.
- Engem? Szánykának. És téged?
- Szergej Andrejevicsnek. Túl hosszú? Akkor nevezz egyszerűen – Andreicsnek! Megfelel? Hol laksz te, kóbor madár?
- Á, ott! – a fiú a zsíros ujjvéggel valahová a Sztaropromiszlovij kerület felé intett. – Egy pincében!
- Ki ez a madárijesztő?! – csodálkozott az ellenőrző-pont ajtaján kinéző, és otthontalan gyereket maga előtt látó, örökké kialvatlan Pavel Szavcsenko mesterlövész. – Mi van, te vagy az új vezérkari főnökünk?
- Nyugi, Pása, ő a mi emberünk! – vágta rá szárazon Gurnov, megpuhította ujjai között a cigarettát, majd maga is rágyújtott.
- Látom a piacról jössz. – intett a kölyök zsebére a pöfékelő főhadnagy.
- Még szép! Hát honnan máshonnan?
- Na, és mi érdekes van arrafelé? Mit csináltál te ott, ha nem titok? Kereskedtél?
- Most viccelsz? Mivel kereskedtem volna ott, banyeg? A lyukas valagammal? Nem, csak ezt az üveg ,,pepszit” fújtam meg egy nőcitől. – Szányka büszkén megveregette a zsebét.
- A szüleid mivel foglalkoznak? – érdeklődött a főhadnagy.
- Nincsenek szüleim!
- Hogyhogy nincsenek őseid? Hát hová lettek?
- Édesapám eltűnt. Anyut pedig megölték, a nagymamával együtt.
- Ezek szerint teljesen egyedül maradtál?
- Mi az, hogy ,,egyedül”?! Sokan vagyunk ott, lent, a pincében. Tonya-nagyi, Vera néni, az öreg Mihalics, a Dadajev család! Meg ott van Murad!
- És nincs semmilyen másik rokonod?
- Amikor még nagyon kicsi voltam, járt nálunk Vologya bátyám. Anyukám testvére. De ez rég volt. Alig emlékszem rá.
- És azt tudod, hogy hol él?
- Nem, nem emlékszem rá. Valahonnan messziről jött. Azt hiszem, izé, Szik.. Sziktivárból, vagy valami ilyenféle helyről.
- Azt mondod, hogy Sziktivkárból? Hát igen, az nem itt van, a szomszédban. Iskolába legalább jártál?
- Igen, a másodikban tanultam! Utána meg elkezdődött a háború.
- Tanulnod kéne, kissrác. Tanulnod. Kikerülni innen, ebből a szarból, ebből a temetőből. Meg kéne keresni a rokonaidat. Különben, barátom, kipurcansz, feldobod a talpad.
- Én, és kipurcanok?! Na ezt kapd ki! – Szányka kezével belendített egy nemzetközileg közismert figurát, de utána megszeppent, és – biztos ami biztos alapon – tett néhány bizonytalan lépést hátra.
Gurnov köhögni kezdett a röhögéstől.
- Jól van, jól van! Látom, hogy épségben megúszod! Hiszek neked! Látszik rajtad, komám, hogy egészen talpraesett gyerek vagy te. Az ilyen kiscsókák nem purcannak ki.
- Na azért!...,,Kipurcansz, kipurcansz”… - feleselgetett békülékenyen a gyerek.
- Szánya, és mi akarsz lenni, ha egyszer felnősz? Biztosan pilóta vagy tengerész, mi?
- Nem. Minden, csak pilóta nem. Gyűlölöm a rohadékokat! – a kisfiú szürke szemei elhomályosodtak, az ajkai összeszorultak és elvékonyodtak. – Sofőr akarok lenni! Mint ahogyan apukám is az volt.
- Miért pont sofőr? Szereted a száguldást?
- Ühüm! Repesztesz, körülötted meg rohan a világ. Nagyon klassz!
- Hát igen, jó dolog sofőrnek lenni… Csak nem itt, - Gurnov mélyen beleszívott a cigarettájába, magába merült, és elgondolkodva a távolba nézett, valahová a fiún túlra.
- Andreics! Hívás! – kiabált ki valaki a beton-blokkok közül. Az OMON tisztje felállt, és egy erős pöccintéssel beleküldte a dekket az egyik pocsolyába.
- Lesz időd – ugorj be. Ki tudja, hátha neked is kitalálunk valamit. – Vetette oda a távozóban lévő Gurnov, sarkon fordult, és eltűnt a blokkok között.
…….
- Andreics, ébresztő! Egy egészen komoly kis küldöttség van itt, téged keres! – Malahov zászlós kitartóan rángatta az alvó Gurnovot.
- Ki a fene az? – zsémbeskedett elégedetlenül a főhadnagy, felült a priccsen és megpróbálta kidörzsölni az álmot a szeméből.
- Itt vannak a csavargóid. Menj, fogadd a delegációt, ,,Makarenkó”.
Gurnov kidugta a bunkerből a fejét, egy vakondok tekintetével pislogva a fényes napsütésben. A sorompó mellett, letaposott, szakadt ejtőernyős bakancsaiban ott ingázott Szányka, és teliszájal barátságosan mosolygott. Mellette, zavartan rakosgatva lábait, ott szaporázta lépteit egy körülbelül öt év körüli pici, piszkos orcájú fiúcska. Kicsiny kezével belekapaszkodott Szányka kabátjába, és riadtan nézte a katonákat.
- Engedjétek át! Ezek hozzám jöttek! – kiáltott oda a főhadnagy Volkovnak, aki éppen ,,gyúrta a sarat” saját őrhelyén.
A gyerekek, kikerülve a szögesdróttal borított bakokat, odamentek a falhoz, amely, mint valami himlőhegekkel, úgy volt össze-vissza csapva a kósza golyók és repeszek ütötte sebhelyekkel.
- Na, szevasz, Száncsez-komám! Ő a kistesód? – a katona, édesen ásítva egyet, rábillentett a csöppségre.
- Nem, ő Murad. Együtt élünk. Az ő szülei is meghaltak.
A kisgyerek meggy-sötét, fényes szemei nem pislogtak, űzötten és várakozóan néztek Gurnovra a ráncos homlok alól. A sápadt vékony arcocskán a könnyek által hagyott világos barázdák látszottak. Téli balon-kabátot viselt; a lábain női lapos-talpú téli csizma, melyeknek a szárukon vágott lyukakból madzagok voltak a nadrág övére kötve, hogy a gyerek el ne hagyja az ő méreténél jóval nagyobb lábbelit. Olajos bőrével, a fülére húzott, valamikor égszínkék kötött női sapkájában, egy kis cigány purdéra hasonlított, mint amilyenek kéregetni szoktak az aluljárókban és a pályaudvarokon.
- Hm, mint az én Szerjozskám, - gondolta Gurnov, megbámulva a gyerek taknyos arcát. – Csak az enyém még ennél is kisebb. Meg a képe is valamivel jóllakottabb…
- Nos, mi újság, fiúk? – kérdezte optimizmustól csengő hangon, leguggolt a szipogó kisfiú elé, és helyreigazította a félrecsúszott sapkát. – Megint a piacra lesz a séta?
- Zsákmányszerző körúton vagyunk! Lehet, hogy jut majd nekünk is valami. Andreics, nincs egy cigid? – Szányka ravaszkás képet vágott, majd zavarba jött, és kiköpött a lába elé.
Gurnov hümmögött egyet, és kivette zsebéből a gyűrött dobozt.
- Nesze, testvér! – a főhadnagy kirázott belőle vagy öt szál cigarettát a kissrác tenyerébe.
Szányka betyár módra betűzte a füle mellé az egyiket, a többit pedig óvatosan elrejtette a belső zsebében.
- Szanyok, már a múltkor is meg akartam tőled kérdezni. Elképzelhető, hogy megmaradt valami iratod? Mondjuk, a szüleidtől valami? Legalább valami fotó? Kérdezd már meg a szomszédoktól. Ha találsz valamit – hozd el. Megkeressük a nagybátyádat.
- Hogy a francba fogjuk megtalálni? Hiszen se a vezetéknevét nem tudom, se azt, hogy hol él.
- No, kisvarangy, ez már nem a te gondod. Megmondtam neked, hogy megtaláljuk! Akkor pedig meg is lesz!
- Megnézem, mintha lenne valahol néhány fotó. Na jól van, Andreics, nincs több időnk, - mennünk kell! – a fiú hirtelen nagyon sietősre vette a sétát, és nagyon elszomorodott.
- Várjál, öregem, egy perc, és itt vagyok! – Gurnov eltűnt a betonfedezékben. Egy kis idő után ismét megjelent, kezében egy nagy szelet kenyérrel és egy pácolt hús konzervvel.
- Andreics! Zavard el őket a jó anyjukba! Mi ez itt? Szeretet-szolgálat, baszd meg? Mi vagy, te – Jézus Krisztus? Úgy sem tudsz megetetni minden éhezőt! Hamarosan már nekünk sincs mit zabálni! – dühöngött a ,,betonkunyhó” belsejéből a mindig depressziós és mogorva Kaszatkin őrmester, közben beledobálta az összetört faláda forgácsait a lobogó hordókályhába.
…….
Valami cinesen csattant. Jegorov, megfeszülve minden porcikájában a szeméhez emelte a ,,hollót”. Az útszélen valami nyilvánvalóan mozgott. Csattant a fegyverzár, és az RPK-ból megeresztett egy sorozatot az éj sötétjében.
Az éjszaka nyomban szétrobbant. Az ellenőrző-pontot megküldték egy gránátvetőből; a romok felől felugató géppuskák sorozatai gyors, egybefolyó dobpergéssé váltak. Szinte egy tűzfal omlott rá a romokból a kicsiny betonerődre. A golyók, belemarva a falakba, szikrát hánytak a betonon. Egyes maró lövedékek a szűk lőréseken át is megtalálták maguknak az utat, és gurulatot kapva pörögtek a bunker belsejében. Az egyik tűzvezetési pontot azonnal felderítették – a harmadik emeletről lőttek, onnan, ahol az előtte való nap a tűzszerészek megtalálták a mesterlövész ,,fészkét”. Az összecsapás egy órán át tartott. Utána a lövöldözés ugyan olyan hirtelen abbamaradt, mint amilyen váratlanul kezdődött.
A katonák lőporködben gubbasztottak a lőréseknél és várták a hajnalt.
- Mindenki él? Senkit sem kaptak el?
- Hála az Égnek! Úgy néz ki, hogy mindenki megúszta!
- Emlékszel? A múltkor, a berepülő golyó seggbe kurta Kolját!
- Hát igen, nem volt szerencséje a srácnak.
- Tudod, ahogy vesszük. Inkább a fordítottja igaz.
- Ez is igaz, Petrovics! Még nem tudhatjuk, hogy kinek volt nagyobb szerencséje!
- De rágyújtanék! – a távoli sarokból felhangzott Cserenkov rekedtes, szomorú, agyonbagózott hangja.
- Majd rágyújtok én neked mindjárt, balfaszkám! – tromfolt a bejáratnál fekvő Volkov zászlós.
- Hívtál segítséget? – kérdezte a megfázott Artyuhin.
- Mi van, baszd meg, meghibbantál?! Ki lesz az a repedtsarkú, aki majd éjszaka átvág a városon, hogy segítsen rajtad? Hogy aztán belerohanjon valaki egy lesállásba? Hogy újabb srácokat veszítsünk?
- Várunk reggelig. Fiúk, mindkét szemetek nyitva legyen! – mondta Gurnov. – Valahogy furcsa volt ez a tűzcsapás. Nagyon nem tetszik nekem. Valami itt nem stimt.
- Igor, küld csak meg egy sorozattal azokat a romokat. Úgy látom, hogy mozog ott valami.
- Mutasd csak. – Malahov az éjszakai távcső után nyúlt…
……..
Kivilágosodott. Az út fölött sűrű köd gomolygott. Szinte mint egy puha dunyha, úgy takarta el a romokat. Szavcsenko az SzVD távcsövén keresztül feszülten vizsgálta azt a sötét dombocskát, ami vagy hetven méternyire az ellenőrző-ponttól, az útszélen feküdt mozdulatlanul, és ami percről percre, ahogyan oszlott a köd, egyre sötétebb és sötétebb lett. Már látszott, hogy ez egy oldalán fekvő ember…
…Reggel az útszélen megtalálták egy fiatal fiú holtestét. Gurnov rögtön felismerte a halottban Szánykát, a csavargót. A rongyos göncökbe öltözött srác összehúzta magát magzatpózba, és a tetvek miatt szétvakart, vörös-csíkos kezeit a hasára szorította. A viaszszínű arca nekitámaszkodott a keréknyomnak, és a homloka éppen egy ZIL protektorától megmaradt mélyedésben rejtőzött. A füle mögül kikandikált annak a cigarettának a fehér vége, amit még napközben ,,lőtt” az OMON tisztjétől. A halott mellett feküdtek: egy törött nyelű rozsdás gyalogsági ásó, és egy régi, szakadt vászonzsák, amelyben a katonák találtak egy rombolótöltetet és egy rádió-távirányítású detonátort.
2001.
Z. István, melyik Spetznaz film, mivel nekem a polcokon van egy-kettő .... meg könyv is rohadt sok van ezen a néven ... meg van a Zabitie ..... meg egy , amiben van tankos temetés ....nem ugrik be a címe. Tanto
Uff, van itthon valahol par rovid elbeszelesem. (Inkabb novellak.) Ki kene keresni, es ide bedobni. Kis militans irodalom.
(Mellesleg Mironovtol, a ,,Ott voltam" cimu konyvenek a forditasara meg nem jott meg az engedely. Az iro megint tapossa a hegyeket valahol Vegyeno es Tolsztoj-Jurt kozott:))
