Аllatkina Т. Svastika v reznom dekore dvortsa praviteley Termeza, in: Transoxiana: Istoriya i kul’tura, Taskent, 2004, p. 31 – 35.
Аrapov А. Коsmogrammy rannih islamskih маvzoleev Tsentral’noy Azii, in Yezhegodnik Moskovskogo otdeleniya Меzhdunarodnoy Akademii arkhitektury. М., 2002, p. 120 – 125.
Baevskiy S.I. Geograficheskie nazvaniya v rannih persidskih tolkovyh slovaryah (ХI – ХV vv.), in: Strany i narody Vostoka, vypusk 22, kniga 2, 1980, p. 83 – 89.
Bartold V.V. Istoriya kul’turnoy zhizni Turkestana, in: Sochineniya v 9 tomah, t. 2 (chast 1), Moskva: Izdatel’stvo vostochnoy literatury, 1963, p. 169 – 433.
Budagov L.Z. Sravnitel’niy slovar turetsko-tatarskih narechiy s vklyucheniem upotrebitel’neyshih slov arabskih i persidskih s perevodom na russkiy yazyk, v 2-h tomah, Sankt-Petersburg., 1869. [reprint: Мoskva, 1960].
Bulatov М. Маvzoley Samanidov – zhemchužhina аrkhitektury Sredney Azii. Tashkent: Izdatel’stvo literatury i iskusstva imeni Gafura Gulama, 1976.
Bulatov М.S. Хramy Solntsa v drevney Transoksiane, in: Аrkhitektura i stroitel’stvo Uzbekistana, 2005, 2-3-4, p. 35 – 36.
Frye R. Notes on the history of Transoxiana, in: Harvard Journal of Asiatic Studies 19, Cambridge, Mass., 1956, p. 106 – 122, reprinted in: Islamic Iran and Central Asia (7th – 12th centuries), London: Variorum Reprints, 1979, XV.
Gharib B. Sogdian Dictionary. Sogdian – Persian – English, Tehran, 1995.
Gumilev L.N. Drevnie tyurki, Leningrad: Nauka LO, 1967.
Harmatta J., Litvinsky B.A. Tokharistan and Gandhara under Western Turk rule (650 – 750), part 1, History of the regions, in: History of Civilizations of Central Asia, vol. 3, Paris, 1996, p. 367 – 401.
Henning W.B. Sogdica, London: The Royal Asiatic Society, 1940.
Mandala, in. Brockhaus die Enzyklopädie in vierunzwangzig Bänden, Leipzig: E.A.Brockhaus Mannheim, 1998, p. 140.
Маsson М. Е. Srednevekovye torgovye puti iz Merva v Xorezm i Маverannahr, in: Тrudy Yuzhno-Тurkmenistanskoy аrkheologicheskoy kompleksnoy ekspeditsii, tom. 13, Ashkhabad, 1966, p. 139 – 145.
Мuhamedjanov А.R. Istoriko-topograficheskiy plan Bukhary Ahmada Donisha, in: Obshestvennye nauki v Uzbekistane, 1965, 5, p. 31 – 42.
Мurzaev E.M. Slovar narodnyh geograficheskih terminov, M., 1984.
Мusakaeva А. К tipologii monet Bukhary s izobrazheniem verbluda, in: Iz istorii kul’turnogo naslediya Bukhary, Tashkent: Uzbekistan, 1990, p. 33 – 37.
Мusakaeva А. Моneta s izobrazheniem verbluda iz kollektsii Muzeya istorii narodov Uzbekistana, in: Тvorcheskoe nasledie narodov Sredney Azii v pamyatnikah iskusstva, arhitektury i arheologii, Таshkent, 1985, p. 82 – 83.
Naymark A.I. О nachale chekanki mednoymonety v Buxarskom Sogde, in: Numizmatika Tsentral’noy Azii, vypusk 1, Tashkent, 1995, p. 29 – 50.
Pugachenkova G.А. Аrkhitekturniy genesis mavzoleya Samanidov, in: Оbshestvennye nauki v Uzbekistane, 1962, 2, p. 47 – 52.
Pugachenkova G.А. Po drevnim pamyatnikam Samarkanda i Bukhary. Izdanie vtoroe dopolnennoe, М.: Iskusstvo, 1968.
Smirnova O.I. Zagadochnaya nadpis na monetah Varaxshi, in: Pis’mennye pamyatniki i problemy istorii kul’tury narodov Vostoka, ХVI godichnaya nauchnaya sessiya LO IV AN SSSR, chast 1, Moskva, 1982, p. 143 – 145.
Staviskiy B.Y. O mezhdunarodnyh svyazyah Sredney Azii v V – seredine VIII vv. (v svete dannyh arheologii), in: Problemy vostokovedeniya, 1960, 5, p. 108 – 118.
Suhareva О.А. Кvartal’naya obshina pozdnefeodal’nogo goroda Bukhary (v sviazi s istoriey kvartalov), Мoskva: Nauka, 1976.
Tremblay X. La Toponymie de la Sogdiane et le traitement de xoet foen Iranien, in: Studia Iranica, t. 33, 2004, fascicule 1, p. 113 – 149.
Vostochniy Turkestan v drevnosti i rannem srednevekov’ye. Etnos, yazyki, religii. B.A.Litvinsky (ed.). М.: Nauka, 1992.
Yaylenko V.P. Yeniseytsy v etnicheskoy istorii drevney Sredney Azii, in: Problemy etnogeneza i etnicheskoy istorii narodov Sredney Azii i Kazakhstana, vypusk 1. М., 1990, p. 37 – 49.
Beal R.S. The Life of Hiuen Tsiang Shaman Hwui Li, Translated with an introduction conrtaining an account of the works of I-Tsing, new edition with a preface by L.Cranmer-Byng, 2-reprint, Delhi, 1990.
Bel‘ami, Abou-‘Ali Mohammed, traduite sur la version persane de Chronique de Abou-Djafar Mohammed-ben-Djarir-ben-Jаzid Tabari, d’apres les manuscrits de Paris, de Gotha, de Londres et de Canterbury par H.Zotenberg, t. I – IV, Paris, 1867 – 1874.
Bīrūnī, Аbū Reyhān. India, Perevod s arabskogo A.B.Khalidova i Y.N.Zavadovskogo, Kommentarii V.G.Ermana i A.B.Khalidova // Izbrannie proizvedeniya, t. 2. Таshkent: Izdatel’stvo AN UzSSR, 1963.
Bichurin N.Y. (Iakinth). Sobranie svedeniy o narodah, obitavshih v Sredney Azii v drevnie vremena, v 3-h tomah, Moskva; Leningrad: Izdatel’stvo AN SSSR, 1950 – 1953.
Chavannes E. Documents sur les Tou-Kiue (Turks) occidentaux // the Collection of works Орхонской of expedition, вып. 6. Sankt-Petersburg, 1903.
Firdousi, Le livre des rois, ed. J.Mohl, vol. I – VI, Paris, 1868.
Frye R.N. The History of Bukhara, translated from a Persian abridgement of the Arabic original by Narshakhi, Cambridge, 1954.
Hudud al-‘Alam, the regions of the world, a persian geography, translated and explained by V. Minorsky. London, 1970.
Hudūd al-‘ālem. Rukopis Tumanskogo, S vvedeniem i ukazatelem V. Bartol’da, Leningrad, 1930 (Facsimile edition).
Ibn Haukal, Abu-l-Kasim an-Nasibi, Opus geographicum, ed. M.J. de Goeje, Bibliotheca Geographorum Arabicorum, pars 2, Lugduni-Batavorum: E.J.Brill, 1967.
Ibn Khordadhbeh, Abu-l-Kasim ‘Obaydallah ibn ‘Abdallah, Kitab al-Masalik wa-l-mamalik / ed. M.J. de Goeje, Bibliotheca geographorum Arabicorum, pars 6, Lugduni-Batavorum: E.J.Brill, 1967.
al-Istakhri, Abu Ishak al-Farisi, Viae regnorum, ed. M.J. de Goeje, Bibliotheca Geographorum Arabicorum, pars 1. Lugduni-Batavorum: E.J.Brill, 1967.
Juwayni, ‘Ala’u ’d-Din ‘Ata Malik, The Ta’rikh-i Jahan-gusha (composed in A.H. 658=A.D. 1260, ed. with an introduction, notes and indices from several old MSS by Mirza Muhammad ibn ‘Abdu’l-Wahhab-i-Qazwini, Leiden-London: Brill, Luzac, 1912 (Part 1); 1916 (Part 2), 1937 (Part 3) (GMS, Old series, XVI, 1 – 3)
Kāshγarī, Mahmūd, Turkiy so’zlar lug’atī, Uzbek translation by S.M.Mutallibov, I – III volumes, Tashkent: Fan, 1960 – 1963.
al-Khowarezmī, Abū ‘ Abdallah Mohammed ibn Ahmed ibn Jūsof al-Kātib, Liber Mafatih al-‘Olum, ed. G. van Vloten, Lugduni-Batavorum: E.J.Brill, 1968.
Маlov S.E. Pamyatniki drevnetyurkskoy pis’mennosti. Теksty i issledovaniya. Мoskva-Leningrad: Izdatel’stvo Akademii Nauk SSSR, 1951.
al-Moqaddasī, Abū ‘Abdallah Mohammad ibn Ahmad Shamsaddīn, Descriptio Imperii moslemici, ed. M.J. de Goeje, Bibliotheca Geographorum Arabicorum, pars 3. Lugduni-Batavorum, 1967.
Narshakhī, Abū Bakr Muhammad ibn Ja‘far. Buxārā ta’rīxī, Uzbek translation from the Persian text by A.Rasulev and A.Urunbayev, Tashkent: Sharq bayazī, 1993.
an-Nasafī, Abu Hafs ‘Umar ibn Muhammad ibn Ahmad, Muntaxab Kitab al-Qand, Abridged version by Abu-l-Fadl Muhammad ibn ‘Аbd al-Jalīl аl-Samarqandī. MS of the Bibliotheque National (Paris), Arabe, 6284, f. 1 V – 75 R.
al-Sam‘ānī, Abū Sa‘d ‘Abd al-Karīm ibn Muhammad, The Kitab al-Ansab, reproduced facsimile from the manuscript of British Museum with an introduction of by D.S.Margoliouth, Leiden-London, 1912.
Sogdiyskie dokumenty s gory Mug, vypusk 2, Yuridicheskie dokumenty i pis’ma, chtenie, perevod i kommentarii V.A.Livshitsa, Moskva: Izdatel’stvo vostochnoy literatury, 1962.
Shamsiddin Kamoliddin (Üzbég Tudományos Akadémia, Taskent)
On the Origin of the Place-name Buxārā
4. rész
Another indication, specifying on connection of this monument with Buddhism, are similar symbols represented on the outside walls of the mausoleum5. This symbol represents the complex geometrical composition consisting of squares built - in each other and a circle in the middle [Pugachenkova, Rempel, 1960, p. 67; Pugachenkova, 1968, p. 121; Bulatov, 1976, p. 85], and personifies a cosmogramme of the decreasing and increasing Universe [Bulatov, 2005, p. 36]. The symbol of the entered squares and disks is presented also in the wall paintings of the early medieval palace in Varakhsha [Rempel, 1961, p. 152]. Precisely same symbol is represented in the wall paintings with subject images of Buddhist legends in the cave complex Dun-hwan, which was one of the largest Buddhist cult centers of the Central and East Asia in early Middle Ages [Аrapov, 2002, p 120 - 125]. In an antiquity ornaments in furnish of buildings had magic character, and served as symbols of durability of a building and well-being of their inhabitants [Аllatkina, 2004, p. 32].
El-tegin (Parmūda) was a follower of Buddhism and with him was connected penetration of this religion to Buxārā [Staviskiy, 1960, p. 115]. In 588 he had been sent as a governor of Kashmir, where he established two Buddhist temples [Chavannes, 1903, p. 157]. The Chinese traveler U-kun, who visited Kashmir and Gandhara between 759 – 764, saw among the Buddhist relics some temples. based in 6th – 7th centuries by Turkic governors, the temple of Ve-li-tele, i.e. Vе-li-tegin or El-tegin, who was a son of the king of the Turks. This building had been constructed one hundred years ago. [Сhavannes, 1903, p. 198, 242 – 245; Litvinskiy, Zeymal, 1971, p. 120]. In the 11th century in the northern and eastern parts of Kashmir some Turks, who worshiped Buddhism still lived [Bīrūnī, 1963, p. 202 – 203].
However, the place name Buxārā for the first time mentioned on the coins of 4th – 5th centuries AD [Smirnova, 1982, p. 143; Мusakaeva, 1985, p. 82; Мusakaeva, 1990, p. 33 – 37; Naymark, 1995, p. 37]. Consequently, there was a Buddhist temple, established in the period of the Xionits or Hephtalits, and the oasis of Buxārā named so after it. Though, time of issue of the earliest coins of Bukhara is not sure and, considering paleographical data of their inscriptions, it was also supposed that they had been issued in early 6th century6. In that case keeps an urgency the hypothesis on appearance of the name Buxar (Puxar) in the period of the Turkic qaghanate in connection with foundation of a Buddhist temple for the Chinese princess in Rāmitan on what informs Narshakhī.
Among the nobles who have arrived in 732 AD in the Orxon Horde of kagan for participation in the funeral of Kul-tigin, is mentioned some Оgul-tarxān, who represented the ulus of Buqara people (buqaraq ulus budun) [Malov, 1951, p. 19 – 20]. Though the word buqaraq here means name of people, instead of the name of the country, it might be the ancient Turkic form of this place-name (buqar). The word ulus, accompanying the word buqaraq in the Turkic text, means also «a residence of Buddha» [Мurzaev, 1984, p. 575].
Buddhism, probably, was not widely spread in the oasis of Buxārā, because the Chinese pilgrim Hiuen Tsiang, who passed through the lands of Pu-ho (Buxārā) in 630 AD, has not mentioned existence of any Buddhist relics or followers of the Buddhism there [Beal, 1990, p. 45]. The most part of population of early medieval Sogdiana were confessed the Mazdeism. However, data of other textual sources testify on the existence of the followers of some other religions in Bukhara. According to Narshakhī, the inhabitants of pre-Islamic Bukhara were idolaters (būt parast būdand). In 10th century in Bukhara was the market named Bāzār-i Māh, where twice in a year idols sold, which used a great demand among inhabitants of the city. This market has been established in pre-Islamic time by king of Bukhara named the Mäh (Moon) which sat there during fair on the throne for encouragement of trade with idols [Naršhakhī, p. 26 - 27].
From these data follows, that in pre-Islamic time inhabitants of Bukhara were idolaters (būt parast). Idols were also in temples of Paykand, Varakhsha and other cities of Soghd. When Qutayba ibn Мuslim has entered in Paykand, he has found in one of its temples of idolaters (butxāna) a silver idol who has been appreciated in 400 dirhams [Narshakhī, p. 45].
Idolatry which is the earliest in writing certified form of religion in Bukhara [Zuyev, 2002, p. 195], was one of the main distinctive features of the Manichaeism. Followers of Mānī considered humanoid idols as a symbols of divine stars - the Sun and the Moon, last stations on a way to Light - paradise [Бируни, 1963, with. 479]. The name of king Māh can be compared with Mānī, who in the Manichaeic texts was called also as the god of the Moon (Аj tängri) [Zuyev, 2002, p. 194]. Hence, in pre-Islamic time the majority of inhabitants of Bukhara were Manichaeans.
Маnichaeism in the Central Asia during long time coexisted with the Buddhism, and influence of the Buddhism on east branch of the Manichaeism was so strong, that Mānī in the Manichaeic texts was called as the Buddha or Mānī–Buddha [Vostochniy Turkestan, 1992, p. 526]. Hence, the prototype of mausoleum of the Samanids was, most likely, not a Buddhist, but a Manichaean temple, and the king of Bukhara named Māh (El - tegin, Parmūda) was not the Buddhist, but Manichaean.
Some data specify that Supreme qaghans of the Western Turkic qaghanate were Manichaeans. Second name of Tardu-qaghan – Sāwa-shāh (Shāwa, Shāba) occurs from the Middle Persian words syava - "black" or the Sogdian s’w - "black" [Zuyev, 2002, p. 195]. Among the Turks – Manichaeans of the Yetisū region the legend about Turkic king named Shū (from the Sogdian s’w - "black") has been distributed [Кāšγarī, vol. 3, p. 419, vol. 1, p. 117]. In Turkic Manichaeism qara - "black" was the rank and a religious post which owner managed education and training of young pupils in the Manichaean school [Zuyev, 2002, p. 201]. Another name of Таrdu-qaghan – Shīr-i Kishwar (the Lion of the country) or El-Arslan (the Lion of the people) also specifies that he was a Manichaean. An image of a lion (the Persian shīr, the Turkic. аrslān) and its symbols took a special place in Turkic Manichaeism whereas in the Zoroastrianism and the Buddhism it is almost not used [Zuyev, 2002, p. 188, 192 - 193, 203]. Second name Istami-qaghan (Dizavul) was Qarā Chūrīn [Narshakhī, p. 16]. A name-title Qarā-čor also is widely known from the Manichaean texts of the East Turkestan [Zuyev, 2002, p. 200 - 201].
Basing on above mentioned data, it might be supposed that the name of Buxārā originated from a Turkic word buxar, that means «a Buddhist temple». In such case it can be explained impossibility of formation of the form pux’r, fixed in the Sogdian sources, from a Sanskrit word vihara, which, in turn, testifies that name of the city (Buxārā) is formed not on the basis of the Sogdian lexicon, but on the basis of the Turkic one. In that case the Sogdian form Puxar (pwx’r) was transformation not of the Sanskrit word vihara, but the Turkic buxar with the same meaning.
Occurrence of this name might be connected with construction of a Buddhist temple there in the period of the Xionits or Hephtalits. In 6th century AD the Turkic governor of this region Yil-tigin (Barmūda, Nili-xān), the son of Tardu-kagan (Shīr-i Kishwar, Sāwa-shāh), who confessed Buddhism, has established another Buddhist temple there for the Chinese princess. This temple has been located not in the city of Buxārā, but in Rāmitan, where was the residence of El-tigin, and the idols of the Chinese princess, who had brought them from China, have been placed there. Since that time from this temple the city and its area called by this Turkic name Buxār, which was alien to the Sogdian language. After transferring a residence of governors to the city of Numijkath (Bumijkath) this name began to be applied on a new city, where probably was built new temple for idols. At the same time, the old Sogdian name of the city Numilkath or Bumijkath had been in use still in the 10th century AD.
5 All of them 8 – on each side of the building there are 2 symbols, located in the right and left sides above the entrances
6 This information we have got from Dr. A. Musakaeva (Museum of the history of Uzbekistan of the Academy of Sciences), who firstly investigated these coins
Valójában a türkök korábban a Hun Birodalom fennhatósága alatt éltek, s mivel rovásírásuk előzményet az újabb mongóliai vizsgálatok a hunoknál találták meg (Isjamcs és Harmatta), képtelenség lenne például az időben korábbi hun rovásírást a türkből származtatni. A var-khunok ("álavarok") elsősorban ezt a hun rovásírást hozhatták a Kárpát-medencébe a VI. század közepén.
Derék turkológusaink bizony szépen és elég alaposan feltárták a sok száz évre visszatekintő hun/avar–török nyelvrokonság alappilléreit. A nyelvrokonság létezését az említett népcsoportok között senki nem is vitathatja, aki a tudományos módszertanhoz valamicskét is konyít. Azt azonban legyen már szabad elmondani, hogy a török származtatás tézise miből is táplálkozik. Mindössze abból, hogy türk nyelven kerültek elő elsőként és főleg nagyobb számban szöveges, rovásírásos emlékek, pontosabban szólva a türk kaganátusok fénykorának idejéből. Ebből azonban az égvilágon semmiféle következtetést nem lehet levonni arra vonatkozólag, hogy ki kinek adott át szavakat, vagy hogy emez vagy amaz a nyelv milyen eredetű. Ez az egész eredeztetési mánia egyébként is egy idejétmúlt, jobb helyeken már régen túlhaladott valami, igazság szerint nem érdemes időt fecsérelni rá.
A türkök csak évekkel 557/58 után érték el a Volgát, ekkorra tehát a 20 ezer lovasból álló var-khun (hunugur) és az alán közösségek már valóban az összeolvadás útjára léptek, és egyesült erővel állták útját kelet felől a török előrenyomulásnak. Egy ezredév leforgása alatt kissé nyugatabbra tolódva mindez majd megismétlődik.
Ha nem is sziklaszilárdak az alant közölt etimológiák, azt azért nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy csodaszarvasmondánk az 550-es években játszódik, s az északnyugat felé vándorló hungarusokhoz a kaukázusi bolgárokon („Belar fiain”)kívül csatlakoztak egy másik nép töredékei is: az alánoké. Ezt a kárpát-medencei régészeti feltárások messzemenően igazolják. De megerősíteni látszik a Bíborbanszületett parancsára összeállított diplomáciai példatár is a csatlakozás tényét, az Excerpta de legationibus szerint ugyanis Európába érkezve a var-khunok „az alánok vezetőjének, Szarósziosznak a pártfogását kérték”. Íme itt vannak előttünk tehát a rejtélyes kangarok, akikről Mār Aba életrajza beszámol.
A Mār Aba életrajzának szír változatában előforduló kangarāyē, hangarāyē alakot Harmatta János a pehlevi kútfők ’wngr és a nyugati források onogur népnevével azonosítja. A szókezdő h valószínűleg ebben az esetben sem etimologikus, hanem a kun vagy hun népnév szerves tartozéka, amelyet a különböző időkben mindenféle hangfejlődési kényszertől függetlenül hol elhagytak, hol megtartottak az egyes szerzők.
Vásáry István elismeri, hogy a szír a krónikák emlegetnek kangarokat a Szevan-tó és a Kura folyó közötti területen a VI. századtól, sőt azt is, hogy e nép képviselői a türk szövegekben nagy valószínűséggel szintén előfordulnak: „A türk feliratokban szerepel a kengeresz nép, mely ellen nyugaton harcolnak a türk kagánok. Ez a név a kangar és az asz népnevet foglalja magában, mely utóbbi az iráni nyelvű alánok neve. Tudjuk azt is, hogy a Szir-darjának Taskenttől lefelé húzódó alsó folyását Kankar/Kangar néven is illették. Mindezen adatok alapján megállapíthatjuk, hogy a kangarok eredeti lakóhelye az Aral-tó és a Szir-darja középső folyása között, a mai Taskent vidékén lehetett”.
Baján kagánnak a nevéről írja Bóna István: "törökül: hatalmas, gazdag – egyszerre jelző és személynév" (Bartha szerk. i. m. 319.). A törököknél, mongoloknál is előforduló név, jelentése 'gazdag, hatalmas, nemes' (Vámbéry, A magy. eredete, 40).
Batbaján, Batobajan, Batbajagan: Kobrat Azovi-tenger melléki bolgár és onogur király első fia, ki, midőn fivéreivel szétváltak, a bolgárokkal és kotrigurokkal a régi hazában maradt az Azovi-tenger és a Kubán mentén, és a kazároknak hódolt meg. Az ő népének tartják a honfoglaló magyarokkal szövetkezett kabarokat; maradványaik a hegyi kabardokban és balkarokban kereshetők. Az elnevezés a török batu 'magas' és baján 'hatalmas, úr' szavak összekapcsolásával jött létre. (Révai Nagy Lexikona)
Karl Heinrich Stoll: „Bayrisches aber gibt es jedoch nichts vor 566 n.Chr. Weder einen Stamm noch eine Dynastie, auch kein Territorium das diesen Namen trägt. Bayrisches tritt erst in die Welt mit der Person des avarischen Chans aller Chane Baianos... Der Jurist, als Jordanis wird sein Name wiedergegeben, veröffentlichte 551 n.Chr. in der Hauptstadt des oströmischen Reiches ein Geschichtsbuch über das Volk der Goten. Er nennt darin und vermeintlich als erster die Baiern, seine »Bajoras«.” (Das Deutsche – Sein Ursprung und Mythos; 127. o. Uő: Mythos Bayern – Die literarische Erfindung einer Chimäre – Ein etymologisch-historischer Report; Sequenz Medien Produktion, Fuchstal, 2005) Stoll a továbbiakban Baján kagánnak a nevéből vezeti le a bajorok népnevét. Valószínű, hogy alapvetően helyesen. A mi véleményünk azonban az, hogy inkább közös eredetről kellene itt beszélni: bayan meaning 'powerful, rich', was used as a personal name. Mint jeleztük, a bajorok nevét egyesek 'gazdag", illetve 'előkelő avar'-nak magyarázzák.
Elképzelhető azonban, hogy az 550-es években Európába menekülő hun-avarok vezére csakugyan perzsa méltóságnevet viselt. Láttuk ugyanis, hogy a hun-avaroknak a türk csapások elől kitérő – mintegy 20 ezer harcost számláló – kötelékét Khoszroész valószínűleg a limes Sasanicus kaukázusi szakaszának védelmére rendelte. Az onogurok Khumara mellett állomásozó és a sahansahtól az alánok egyes csoportjainak kíséretében hamarosan függetlenedő vezetője tehát a nagykirálytól megkaphatta a báni, egészen pontosan a marzbáni címet, így könnyen lehet, hogy – Tours-i Gergely Gaganusához hasonlóan – a Baján esetében sem személynévvel állunk szemben. Ebben az esetben persze nem áll a tétel, miszerint „Omnes enim reges gentis illius hoc appellantur nomine”, mert csak a honfoglaló vezér lehetett 'határőr' eredetileg, az utódai már nem.
Vö. középperzsa مرز marz 'határ' és ném.-lat. mark, marchia 'határövezet'
Mark: "trace, impression," O.E. mearc (W.Saxon), merc (Mercian) "boundary, sign, limit, mark," cf. O.N. merki "boundary, sign," mörk "forest," which often marked a frontier; O.Fris. merke, Goth. marka "boundary, frontier," Du. merk "mark, brand," Ger. Mark "boundary, boundary land", L. margo "margin," O.Ir. mruig "borderland". The primary sense is probably "boundary," which had evolved by O.E. through "sign of a boundary," "sign in general," "impression or trace forming a sign." Meaning "any visible trace or impression" first recorded c.1200.
March: (obs.) "boundary," c.1290 (in ref. to the borderlands beside Wales, rendering O.E. Mercia), from O.Fr. marche "boundary, frontier," O.H.G. marchon "to mark out, delimit," Ger. Mark "boundary"
Marquis: c.1300, title of nobility, from O.Fr. marchis, lit. "ruler of a border area," from O.Fr. marche "frontier," from M.L. marca "frontier, frontier territory". Originally the ruler of border territories in various European nations (e.g. It. marchese, Sp. marqués); later a mere title of rank, below duke and above count.
Persian Marzbans had the same function and status as medieval Germanic Margraves.
A mark tehát valaminek a határterületét, felületét, szegélyét, külső borítását jelentette. Nézzük meg, mi lehet a helyzet a marzban méltóságnév másik felével.
Wikipedia: Im Namen Banat verbirgt sich der ursprünglich aus dem Persischen stammende awarische Fürstentitel "Ban" (nach dem Khagan Baian, dem berühmten Heerführer), der später als Banus an die Kroaten überging. A بان bán 'őr'-t jelentett a perzsában. The word ban derives from South Slavic ban "lord, master, ruler", cognate with Persian ban "prince, lord, chief, governor" and Sanskrit pati "guardian, protector". The word is preserved in many modern-day place names.
Others believe the word originates from Sarmatian bajan. According to one theory, the title of ban derived from the name of an Avar khagan, Bajan. There are alternative theories concerning Illyrian origin and the Illyrian name Banius, which is to be found on Illyrian remains in Bosnia. Magi under Shahpour was called Athurpat (the Guardian of Fire). A hun-avarok gyepűit őrző szlávoknak persze, hogy a bán maga volt az uralkodó!
Sassanid Shahanshah (king of kings) usually selected Marzbans from Bozorgan, Persian noble families, tehát rendszerint az előkelő Bozorgan (vö. magy. boszorkány!) családból választották őket. (Lásd még Ahriman - ármány, petiar - betyár stb.)
Biztos vagy ebben az (h)őshazában Kedves Sagarakti-Surias!?
Természet- és gazdaságföldrajzi kimutatás: A KM a Kárpátok Karéjával kiegészülve az akkori világ (még a maié is különben az) a lehető legkissebb teljesen önellátó (független) területi egysége.
Jót túráztak Turánból, (túl, túl, túl túr...egészen Turáig) hogy pont ezt a helyet elfoglalják, és még hogy sikerült is, mi a hadiereje teljében lévő rómaiaknak se.... sose.....
Ejnye bejnye!!! :-))))
Úgy lóg ki az itteni nép a környező nyelvi (népi) világból, mint tevéből a púp. Oszt valamiért mégis itt van. A teve nem nagyon panaszkodik, hogy púp van a hátán..... Pláne ha abba menekíti a vizet és a táplálékot, melyet mindig visszakap, hogy átkelhessen a turáni sivatagok felé..... (is) - A Duna vonalvezetése érdekes azért...... A viz messzire visz...... Fekete tóba... (Ott fürdik a kiskacsa is.. :-))))))
Ui:
Nekem az nem tetszik ebben az egészben különben, hogy itt állandóan ilyen feltételezett össze-vissza uralomról van szó..... Mert lehet, hogy a dolog nem teljesen így működött. Miért nem lehetett szövetség? Méghozzá tartós és nem terjeszkedő!? Olyan primitívek voltak az ősök!?!?!?
A parthusok megszabadultak tehát a hun uralomtól, de ekkorra már állami és hadi szervezetük a hódítókéval annyira egybeforrt, hogy keverék etnikumként (azaz mint varkhoniták) hagyták oda a turáni őshazát
Hiába no az újkori történelem megtatte (tette) ám a hatását!!!! Nem is beszélve a 20. századról és pláne napjainkról. Na persze nyilván, ami ma van az régen csak rosszabb lehetett, hisz mi már """fejlettebbek"""" vagyunk. (Biztos ez!?)
A parthusok megszabadultak tehát a hun uralomtól, de ekkorra már állami és hadi szervezetük a hódítókéval annyira egybeforrt, hogy keverék etnikumként (azaz mint varkhoniták) hagyták oda a turáni őshazát
Mint láttuk, a VI. század közepén I. Khoszroész lehetett az, aki a várkonyok mintegy 20 ezer harcost számláló kötelékét "átdobta" a Kaukázuson a khumarai erőd védelmére. Ekkor a heftalitákat már megroppantotta a török támadás, birodalmuk több kisebb részre töredezett szét, és délnyugatról a szászánidák is rohamozták őket.
"Altheim kutatásai nyomán, de Corippus soraiból is tudjuk ugyanakkor, hogy a heftaliták vagy hun-avarok (onogurok) jóváhagyása nélkül semmi komolyabb politikai lépést nem tehetett a Szászánida uralkodó."
A hunok történelmi szerepe
Másrészt a lomovátovói etnikum esetében – ha kissé kitágítjuk látókörünket, s megszabadulva a finnugor szemlélet köldöknézésétől, tekintetünket nem csupán mereven a Káma–Bjelaja vidékére függesztjük, hanem az az időbeli steppei történelmi eseményeket is megfigyeljük – azonnal feltűnik, hogy e délről jövő etnikum első hulláma, a harinai csoport, pontosan akkor jelenik meg a Káma–Bjelaja környékén, amikor az európai hunok Dél-Oroszországban és a Kárpát-medencében, a keleti, ún. eftalita (fehér)-hunok pedig Dél-Turkmenisztánban, Szogdiában és Baktriában kialakítják nagykiterjedésű birodalmaikat. Ezeknek a történelmileg kétségtelenül bizonyítható kontinentális méretű eseményeknek, amelyeket a hunok történelmi aktivitása váltott ki, minden józan meggondolás szerint szervesen össze kell függeniük a harinaiak északra vándorlásával is.
Manapság ugyanis már nem tartható fenn az a nálunk mélyen beidegződött Európa-centrikus történelmi szemlélet, amelyik a hun kérdést csak annak germán-római vetületében vizsgálta. A külföldi kutatóknak már régebben feltűnt, hogy a hunok szinte ugyanabban az időpontban, majdhogynem tervszerűen kezdték el akcióikat egyrészt Kelet-Irán és Dél-Turkmenisztán, másrészt pedig Európa ellen. Ammianus Marcellinus Kr. u. 357-re teszi a chioniták, azaz a fehér-hunok megjelenését Szogdiában és Baktriában. Ugyanúgy egy 440 körüli kínai feljegyzés szerint a hiungnu nép három generációval azelőtt, tehát 350–360 táján foglalta el Szogdiát. A hunok európai előretörése pedig a 370-es évek elején indult meg, de ez az időpont csak a gótok leigázására vonatkozik: az alánokat már előbb meghódították.
Altheim megállapítja (Geschichte der Hunnen, I. kötet), hogy a hunok 4–6. századi központja Nyugat-Türkmenisztán–Kelet-Irán volt. Onnan kapták az utánpótlást, még jóval első európai betörésük után is: a hun-fajta bolgárok, avarok, kazárok mind a Fehér-hun Birodalom területéről származtak. Nevezetesen az avarok magvát az Eftalita Birodalom var és hun nevű törzsei alkották, akikhez később jelentős onogur-bolgár csoportok is csatlakoztak. Az avarok 550 után Perzsia északi határai mentén, a Káspi-tavat délről megkerülve, a Kaukázuson keresztül vonultak Európába– írja.
Ugyancsak az Eftalita Birodalom területéről tört nyugatra 585-ben az a három „török” nép is, akikről Mihály szír pátriárka tudósít. Ezek Északkelet-Iránból indultak el, és a Káspi-tó déli partvidéke mentén, a Kaukázuson át érkeztek Dél-Oroszországba. Ezt bizonyítja az a fontos adat is, amely Merv környékén 651-ben még ott visszamaradt kazárokról tudósít. E három népet három testvér vezette. Egyikük – Bulgar – a Fekete-tenger északi partján az Al-Dunáig nyomult előre, a másik két testvér pedig keletebbre telepedett le, a Káspi-tó és a Don közötti térségben. Ezek egyikének neve Kazari volt. Altheim határozottan állítja, hogy a név szerint nem említett harmadik testvérrel csakis a magyarok jöhettek Európába. Ezzel megnyugtatóan megoldható lenne – több más nyílt kérdés mellett – pl. Konstantin császár sokat vitatott mondata is, hogy a magyarok „három évig a kazárokkal éltek”. A görögben ugyanis 3 és 303 között paleográfiailag olyan kicsi a különbség – treis (3), illetve t’treis (303) –, hogy a másolók igen könnyen elírhatták. Ha a magyarok Etelközbe költözését 888-ra tesszük – ami igen valószínű –, akkor 303 év levonásával az 585-ös évet kapjuk. A magyarok tehát 585-től 888-ig éltek együtt kazárokkal – fejezi be gondolatmenetét Altheim.
Altheim logikus következtetéseiből világosan lemérhetjük, mennyivel előbbre jutottunk volna már őstörténetünk számtalan megoldatlan kérdésének kibogozásánál, ha kizárólagos finnugor származásunk dogmája nem szűkítené le kutatóink látókörét az északi szélesség 50–55. fokának tájaira. De azt is észrevehetjük, hogy nem szőrszálhasogatás vagy kákán-csomót-keresés miatt tettük szóvá annak idején azt az akkor és ott talán jelentéktelennek tűnő körülményt, hogy Bartha a magyarok régi „szabir” nevét meg sem említette, és a kazárok tulajdonképpeni „szabir” nevéről is mélységesen hallgatott.
Az onogur–szabir–avar vándorlás útvonala
Altheim azonban nem áll egyedül fenti nézeteivel.
Haussig már 1953-ban, Theophylakt’s Exkurs über die skythischen Völker című értekezésében hatalmas tudományos apparátussal, jórészt eredeti forráskutatásokkal bizonyította, hogy az onogurok, szabírok, majd az avarok a Káspi-tó déli partja mentén vonulva vándoroltak Európába. Megállapította, hogy a szabírok és az avarok korábbi transzkaukáziai lakhelyei Zakhariász rétor szíriai néplistájában, valamint perzsa, örmény, görög, latin (pl. Ammianus Marcellinus) és később arab forrásokban is adatolva vannak. Egyes perzsa kútfők még az avarok Kaukázuson keresztüli vándorlásáról is tudnak.
Emlékeztetünk ezzel kapcsolatban Moór Elemér A magyar őstörténet főproblémái című cikkére, amelyben éppen a szabír és az avar vándorlásról szólva igen alapos földrajzi-klimatológiai érveket sorol fel arra vonatkozólag, hogy az Ural hegység és a Káspi-tó közötti terület alkalmatlan nomád népek vándorlására. Az egyedüli lehetséges útirány a Káspi-tó déli partja és a Kaukázus lenne – írja –, de a szabírok, avarok esetében ezt a lehetőséget elveti, mert ez szerinte akkoriban a perzsák miatt nem jöhetett számításba.
Azóta azonban a kutatás egyet-mást lefaragott a Szászánida dicsőségből. Ma már tudjuk, hogy az eftalita-hunok nyugat-turkmenisztáni, kelet-iráni térhódítása óta úgyszólván semmi sem történt Iránban akaratuk ellenére (l. Altheim: Das Alte Iran stb.) Ezt szó szerint kell értenünk, mert például kiderült, hogy a Szászánida nagykirályok évtizedeken keresztül rendszeresen adót fizettek az eftalitáknak. De arról is vannak adataink, hogy ismételten az eftalita király döntötte el, melyik trónkövetelő kerüljön a perzsa trónra. Az újabb kutatások megmutatták, hogy a Szászánida Perzsia csak egyes kiemelkedő uralkodók alatt terjedt ki a mai Irán északabbi és keletebbi területeire is, többnyire azonban csupán Délnyugat-Perzsiára (Fars, Susiana), Médiára és Mezopotámiára támaszkodott mint állandó törzsterületre. Khoraszán és Merv vidéke pl. már vitás terület volt, hol perzsa, hol eftalita uralom alatt állt.
Mindezen adatokból pedig az következik, hogy történettudomány különféle nézetei, amelyek mind az onogurok, szabírok, majd az avarok északi, Nyugat-Szibériából az Ural folyón és a Volgán keresztül vezető vándorlási útjának a priori feltételezéséből indulnak ki, egytől egyig hamisak és elvetendők. E feltevések egyedüli célja amúgy is csak az volt, hogy a „finnugor eredetű” ősmagyarokat a Kr. u. 5. században levonultassák az Ural hegység vidékéről az Azovi-tenger mellékére, ahol a történelmi forrásokban először megjelennek.
Nem hagyhatjuk azonban említés nélkül azt sem, hogy ennek Uralból vagy Nyugat-Szibériából kiinduló onogur-szabír vándorlási hipotézisnek már kiagyalása idejében sem volt semmi tárgyi vagy történelmi alapja.
Ellenkezőleg, a már akkor is jól ismert örmény források félreérthetetlenül leírják, hogy az ogurok, bolgárok jóval a nagy hun vándorlás előtt is az örmények közvetlen szomszédságában, a Kaukázusban és annak északi előterében éltek. Khorenei Mózes 5. századi örmény történetíró például a pártus kor eseményeinek leírásánál ismételten említi ogurokat és a bolgárokat, akik részben Örményországban is letelepedtek. De a 6. században író bizánci Agathias is arról tudósít, hogy az ő idejében Transzkaukáziában volt egy régi erőd, amelyet Onogurisznak hívtak, mégpedig azért, mert ott hajdanában az onogurokat megverték. Ammianus Marcellinus szerint pedig a szabírok már a 4. század közepén Dagesztánban laktak.
Kiválaszthatjuk tehát amelyik nevet csak akarjuk: ogur, onogur, szabír vagy bolgár – mindegyik népnév egykorú forrásadatokkal bizonyíthatóan már a hun idők előtt a Kaukázus környékén tűnik fel, nem pedig Nyugat-Szibériában vagy az Uralban. Vagyis ezek az örmény, római és bizánci adatok még külön is igen erősen alátámasztják Haussig és Altheim más forrásokból nyert bizonyítékait az onogur–szabír–avar vándorlás déli útvonaláról.
De az is felettébb jellemző, hogy Khorenei Mózest az indogermán történettudomány – és nyomában természetesen a magyar történelemkutatás is – évtizedeken keresztül késői, 8. vagy 9. századi kompilátornak tartotta, aki csak visszahazudta magát az 5. századba, és úgy írt, mintha akkor élt volna. Fenti régi, parthus kori adatait az ogurokról, bolgárokról nem tudták ugyanis beilleszteni a hunok előtti Kaukázus-vidék – szerintük tiszta „iráni”, alán és egyéb – népei közé. Khorenei tehát csaló lett, ugyanazon okból, mint számtalan más régi krónikás is, akik olyanokat mertek írni, amik ellenkeztek a 19. századi indogermán történetkutatók előre megfogalmazott nézeteivel.
A modern, tárgyilagos kritika azonban teljes mértékben rehabilitálta Khorenei Mózest. Megállapították, hogy eredeti műve csak 440-ig tárgyalta az örmény történelmet, ami pedig a fennmaradt kéziratban későbbi eseményekről található, az kétségtelenül utólagos interpoláció. (Brockhaus Encyklopädie, 1971, Movses Chorenatzi címszó alatt.)
E felismerések újabban már a magyar történettudományban is éreztetik hatásaikat. Nem közvetlenül ugyan – Haussig cikkéről tüntetőleg hallgatnak nálunk –, hanem csak amúgy „szőrmentében”. Feltűnően megszaporodtak ugyanis azok a hipotézisek, amelyek szerint a magyarok a 8. század végéig vagy a 9. század elejéig Baskíria környékén laktak, s onnan vándoroltak – nem sokkal a honfoglalás előtt – Lebédiába. Jellemző az is, hogy e cél érdekében már a „mesemondó” Anonymus részleges rehabilitációját is megkezdték – éppen az az iskola, amelyikből eddigi legvérmesebb ledorongolói kikerültek –, és szorgalmasan hivatkoznak arra, hogy lám, Anonymus szerint is Szuzdálon keresztül vezetett a honfoglalók útja.
A Kr. e. 1350 körüli időből találtak egy szerződésszöveget, melyben Šattivaza/Mattivaza, Mitanni királya országa isteneire esküszik Šuppilu-liumaš hatti nagykirály előtt. A sorban – az utolsók között – Mi-it-ra, Uru-wana, In-da-ra, Na-sa-at-tita istenek is fel vannak sorolva, „an wenig prominenter Stelle, nahe dem Ende der mitanni-hurrischen Götterlisten”, vagyis kevéssé előkelő helyen, közel a mitanni-hurri istenjegyzék végéhez, ahogy a Reallexikon der Assyrologie (V. kötet, 1976) írja.
Mivel a több tucat istennevet felsoroló szöveg végén olvasható négy istennév erősen emlékeztet a Mitra, Varuna, Indra istenek és a Naszátják nevére, melyeket az indek a Védákban jegyeztek le először Kr. u. néhány száz évvel, néhány indogermanista kutató tüstént kijelentette, hogy Mitanninak indoárja vezető rétege volt.
Az a kézenfekvő megoldás a derék kutatókban fel sem merült, hogy ezek az istennevek azért kerülhettek a lista végére, mert egy alávetett nép istenei a mitanni nagykirály birodalmának transzcendens lényei közt nyilván nem a legelső sorban kapnak majd helyt…
A második sokk történelmi-politikai téren érte az indogermanisztikát; a német nemzeti szocializmus fantasztikus indogermán fajelméletének rohamos térhódítása láttán számos kutató egyszerre rádöbbent: hová vezetett az indogermánok száz év óta folytatott gátlástalan heroizálása. A fajelméletet és az indogermán „Herrenrasse” teóriáját ugyanis korántsem Hitlerek találták ki, hanem azok a XIX. sz.-i és XX. sz. eleji indogermán szellemű történelemírás szemléletének egyenes, logikus következményei voltak. Ez a történetírás generációkon keresztül az elemi iskoláktól az egyetemekig, de iskolán kívül is: újságokban, folyóiratokban, könyvekben, színdarabokban, zeneművekben stb. azt tanította a németeknek, hogy Eurázsia nyugati felében szinte a világ kezdetei óta minden kultúrteljesítmény a különböző szétvándorló indogermán „uralkodó rétegek” („Herrenschicht”) alkotása, és hogy az összes többi népeknek az indogermánok voltak a tanítómesterei. E tétel érdekében nem riadtak vissza a legképtelenebb ferdítésektől, tudatos félremagyarázásoktól sem. Elegendőnek tartjuk, ha a számtalan hasonszőrű „megállapítás” közül kettővel részletesebben is megismerkedünk.
Az egyik a Kr. e.-i 2. évezred derekán Észak-Mezopotámiában, Szíriában és a csatlakozó észak-északkeleti területeken, nagyjából a Földközi-tenger és a Zagrosz hegység között kialakult Mitanni nevű hurri állam állítólagos „árja uralkodó rétegé”-nek kérdése. E tézist arra alapozzák, hogy ismerünk egy – kb. Kr.e. 1350-ből származó – szerződésszöveget, amelynek végén Mitanni királya országa isteneire esküszik, hogy a megállapodást betartja.
A tanúságtételre felsorolt számos istennév között, „an wenig prominenter Stelle, nahe dem Ende der mitanni-hurrischen Götterlisten” (magyarul: „kevéssé előkelő helyen, közel a mitannii-hurri istenjegyzék végéhez”) – írja az előbb említett Reallexikon der Assyriologie (Indra címszó alatt) – az Indra, Mitra, Varuna és Nasatya istennevek is előfordulnak, amely istenek – mint ismeretes – a védákban is szerepelnek. Több sem kellett ennél az indogermanistáknak: rögtön megállapították, hogy a mitannii hurriknak árja uralkodó rétegük volt, mivel ezeket az „ősi ind isteneket” is imádták Mitanniban. Hogy a négy kérdéses istennév a több tucatnyi istent felsoroló listának majdnem a legvégén található, az nem zavarta őket. De az sem, hogy ezen „ősi ind istenek” ősiségét egyedül a védákkal lehetett „bizonyítani”, amelyeket azonban csak néhány száz évvel Krisztus születése után írtak le először. Ez a „mellékes körülmény” már csak azért sem jöhetett számításba, mert az indogermán nyelvtudomány „a védák nyelvének archaikus jellegéből” már rég megállapította, hogy ezek „kétségtelenül” a Kr. e.-i 2000–1500 közötti nyelvi állapotot tükrözik. E kizárólag nyelvi módszerekkel nyert kormeghatározásnak igen kapóra jöttek a mitanni árja istennevek, mert most már ezekkel is alá lehetett támasztani a védák ősiségét. Így a macska szépen beleharapott a saját farkába: a védák ősiségének ingatag nyelvészeti kormeghatározását alátámasztották az „ősi árja istennevek” Mitanniban, a kérdéses mitanni istenek „árja eredetét” pedig bizonyította a védák ősisége. Alapos hidegzuhanyként hatott azután századunk húszas-harmincas éveiben az ősi Indus-műveltség feltárása. Bebizonyosodott ugyanis, hogy ehhez a kultúrához az árjáknak semmi közük sem volt, és az árja bevándorlás, amelyet azelőtt a védák korával szoros összefüggésben szintén Kr. e. 2000–1800 körülre helyeztek, legfeljebb Kr. e. 1000-re, de inkább még ennél is későbbre tehető.
Egyidejűleg, mintha az örök ifjúság jóságos tündére illette volna meg varázspálcájával a védákat, ezek is máról holnapra vagy ezer évvel megfiatalodtak. Az előbb említett „archaikus nyelvi jelleg” most már nem Kr. e. 2000–1500 közé, hanem egyszerre Kr. e. 1000 és 500 közé mutatott, és az ekkori nyelvi állapotokat kezdte „kétségtelenül tükrözni”.*
Kiemelendő azonban, hogy több neves kutató szerint még ez a datálás is túl magas, mert a védákban semmi nyoma sem található az árják vándorlásának, honfoglalásának; tehát csak tetemes idővel ezek Indiába érkezése után keletkezhettek. (L. Petech: Indien – Propyläen Weltgeschichte II. kötet, 1976.). A Kr. e. 1000 körüli kormeghatározást azonban – hála Indrának és a többi mitanni-árja istennek, akikre még Mohenjo-Daro kiásása után is lehetett hivatkozni – általában elfogadták. Hogy ezek az istenek a megváltozott körülmények között már nem voltak „ősi árja istenek”, azaz nem származhattak az új datálás szerint maximálisan Kr. e. 1000-re tett Rigvédából, arról inkább tapintatosan hallgattak. Így a „mitanni árja uralkodó réteg” több tudományos műben még ma is tényként szerepel. Természetesen úgyszólván kizárólag annak az ahisztorikus iskolának a publikációiban, amelyről fentebb már szó volt.
* Ékesen illusztrálja ez a máról holnapra bekövetkezett 1000 éves megfiatalodás a hangtörvényekkel dolgozó nyelvészet nyelvi kormeghatározásainak megbízhatóságát!
(Götz László: Keleten kél a nap; Püski, Bp., 1994, 77–79.)
Sans critique... The Sanskrit word simha which literally means 'the powerful one' is the word for 'lion.' Pura: a fortress , castle , city , town (a place containing large buildings...)
"a szanszkritot a parthus és a kusán uralom alatt alakították ki a különböző nyelvjárásokból, s így lett egységes – bár szűk, értelmiségi körben használt – irodalmi nyelvvé"
""Farizeus"" (akkor tán még nem annyira, ahogy azt Jézus jellemezte) írástudóké, és lehetne magyarázni a szent, sant vándorszó és a script (skribál) szavak összetételéből. Azaz valamiféle szentírás nyelve........ ??????
"a szanszkritot a parthus és a kusán uralom alatt alakították ki a különböző nyelvjárásokból, s így lett egységes – bár szűk, értelmiségi körben használt – irodalmi nyelvvé"
Ha megnézzük a térképet, malájföldtől délre, az egyenlítőnél találjuk a nagyjából Budapest nagyságú városállamot, Szingapúrt. Nevének jelentése szanszkrit nyelven: oroszlánváros (सिंह simha 'oroszlán', पुर pura 'város').
