"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
"Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol.
Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt."
Hogy juttathattak el a vasárnap déli gyöngyöző levestől, az anyák tésztás körmű kezeitől, a miértünk szolgáló szeretet kondérjainál korgó gyomrú ácsorgásokig? Ki fojtja el a földre ejtett tekintetekben burjánzó szégyent, a gerinctörések szisszenéseit? A jóllakottság szánó szemei elől hová menekítik az éhezőket? És ki menti föl a felnőtt fiakat, kiket gyermekségbe kényszerít e kor? Régvolt háborús idők kísértetei járnak.
Ami könnyen elérhető,az a felszínen csillog.Ami érték,olykor fénytelen és a mélyre kell leásni érte.Amiben a sokaság élvezetét leli,sivár és illanó gyönyörűséget kínál.Amiről én beszélek,az a felszínről nem látható,a bensődben derül.Szórd el,ami csillog és az igazi jóra vesd tekinteted.Örülj a magadénak.
“Nem tudom, hogy egyszer az emberiség tudatosan követni fogja-e a szeretet törvényét. De ez nem kell, hogy zavarjon. A törvény működni fog, ahogy a gravitáció is működik, akár elfogadjuk, akár nem. Az, aki felfedezte a szeretet törvényét sokkalta nagyobb tudós volt, mint korunk tudósai. Egyelőre a kutatásaink nem olyan fejlettek, ezért nem lehetséges mindenki számára ennek a megértése.”
"Most nincs virág és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben. Mi a boldogság? Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint a tó fölött a madár."
Próbálom magamat megérteni, És hogy mi miért történik velem. Nem tudom tovább már védeni Ezt az eltitkolt felem.
Ami mégis meghatároz, irányít lelkesen, Ahogy engem újra lábhoz Kényszerít teljesen.
Találhatok-e még valami értelemszerűséget Ennek az életnek mondott üres feszültségnek? Helyreraknám a korábban helyesnek hitt dolgaim, Folytatnám mondataim és hogy merre kell... Indulni el
Próbálom a falamat lebontani Ami gátol, hogy megéljem Azt, amit tud szó nélkül mondani Az, aki érted is megégne.
Értékes lehet-e száz év Félelemszerű élet? A végén meg elnyomni ezer, Sokszor átélt emléket... Azt, hogy vihetett volna az út, Vagy elnyomott volna vadul, De a tetőzés csak a Beidegződésből törekvés.
Mindig van választás, De amikor a kétely elsöpör Minden mást, addig Támasznak hitt gyengeséget, A könnyebb úton is csak Lemorzsolódni tudnál vakon, Hígítóburkon keresztül A jólmegszokást választhatom.
Én elhittem, hogy elvitte már A lényeget ez az idő-sár, Amíg fojtott és meg nem állt.
Én nem hittem, hogy előre néz Ez a vak szempár, És előidézne még választást.
"Ne gyászolj! (...) Felejts el engem addig a határig, amíg már nem zavar a rám való emlékezés. Egészen ne! Az fájna! De legyek én körötted valami szelíd és nem bántó emlék, olyan, akire jólesik gondolni, de már nem könnyeztet meg. Ne úgy jussak az eszedbe, hogy belerándulj a fájdalomba, hanem úgy, hogy elmosolyodj."
surranva érkezett az alázatos ősz elnyúlt utcákon, kerteken, a határon lehajtott fejéről hullottak a levelek de én igazi arcát így is látom
bár reggelente néha már opál-köddel takarja el lángolóan-buja, színes díszeit a nyár-zöld lobok közé kevert vágy-vöröseket a szemérmetlen-sárgákat, rozsda-díszeit
gyakrabban vág szemem közé a fény alacsonyabb és rövidebb lett a ragyogó út ősszel már lustább, fáradtabb a Nap ma hajnalban a tegnapinál is tovább aludt
surranva érkezett, hogy senki meg ne lássa nem volt ismerőse és most sincs barátja
csak én értem talán egyedül, ahogy arcába nézek vissza néz rám az újjászülető enyészet
- Erdő, mért hajladozol? Zápor nem ver, szél sehol. Lombod földig mért hajol? - Hogyne ringnék, hajlanék, Mikor mind búsabb az ég, Fogy a nappal, nő az éjjel, Leveleim szerteszéjjel. Szél a lombom szembekapja, Dalosaim tovahajtja; Oldalamba tép a szél, Messze a nyár, itt a tél. S hogyne hajlanék, ha már Útra kelt a sok madár. Ágaim fölött csapatban Fecskék szállnak szakadatlan, Fecskék, más hazát keresvén - Viszik álmaim, szerencsém. hej, csak mennek, szállnak ott, Elfakítják a napot, Szállnak a bús ég alatt, Szállnak, mint a pillanat, S engem itt hagynak kifosztva, Dermedten és darvadozva, Vágyammal, hogy társtalan Véle mulassam magam.
Valakit, valamit szeretni kell. Istent, szülőföldet, hazát. Kinek lelkében nincs szeretet: Az élete csupa pusztaság. Valakit, valamit szeretni kell. Nyíló virágot, kék eget, Minden koldusnál százszor koldusabb, Ki senkit, semmit nem szeret. Valakit, valamit szeretni kell. Jók vagyunk, ha szeretünk. Az Isten a szeretet tüzét Szövet nélkül adta nekünk. Valakit, valamit szeretni kell. Hogy szívünk boldogabb legyen, Kivert kutyánál is gazdátlanabb Az ember, hogyha szívtelen. Valakit, valamit szeretni kell. A szerető szív tündököl. S Isten világa örök éj marad Annak, ki mindent csak gyülöl.
Ha arra kérlek, hogy halgass meg és te tanácsot adsz nem teljesited a kérésemet.
Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg érzéseimet és te elmagyarázod miért rossz, hogy igy érzek akkor rám tiportál.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg és te úgy érzed, hogy valamit tenned kell, hogy a probléma megoldódjon bocsáss meg, de én úgy érzem, hogy te süket vagy, nem kértem mást,csak, hogy figyelj rám és hallgass meg, nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél, nem kértem mást, csak, hogy halgass meg.
Nem vagyok tehetetlen csak gyönge és elesett, amikor teszel valamit helyettem amit nekem kell megtennem csak megerösited félelmemet és gyöngeségemet.
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain, tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán ajtó mellet, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szivünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”, vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”, majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...” Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Mennyi október suhant már el fölöttem, és hány strófa őrzi a múlás utánozhatatlan jeleit. Mint őszi erdőt a fák - némán és röghöz kötötten -, bennem a szavak a hétköznapot színezik. Ilyenkor, túl a nyári, harsogó zöldeken, fáradt sárgák és okkerek gyúlnak ujjam hegyén, bíbort és narancsot kanyarít a kezem, míg elnézem: az alkonyi ég milyen koravén. Fakó rímek és törődött képek közt motoz a szívem, esők jönnek, szavaimat elnyomja egy bolond szélvihar. Felém tart a november – fájón és acélhidegen, de engem a vers, mint puha avar, óvón betakar.
Térdet hajt a novemberi alkonyat. A szél kisöpri sírok közt az utakat. Ünnepre készül ez a fáradt őszi nap.
Hófehér keblű krizantémok Átölelik a gyertyafényes sírokat. Csend ül az akácfák alatt. Halkan beszél, ki szólni akar, Méltóság és tisztelet - Ez jár a halottaknak. Megkövetni élőknek a múltat. Üdvözölni a halott barátokat. Gyújts egy szál gyertyát magadnak, Majd imádkoznak érted a halottak. Hófehér lelked világítsa A gyertyafényed, hogy Az életed igaz emberként éljed. Kísérjenek utadon A MINDENSZENTEKI FÉNYEK.
Egy ember, ki érted él Egy ember, ki téged félt Egy ember, ki megbízik benned Egy ember, kinek a lelke a te lelked Egy ember, kit nem hagysz bajban Egy ember, ki segít rajtad
Egy ember, ki önzetlenül szeret Egy ember, ki veled együtt sír, és nevet Egy ember, ki megvéd téged Egy ember, ki ölne érted Egy ember akiért meghalnál Egy ember, úgy hívják igaz barát
"Kimondanám, de nem lehet. Néma az út, kihalt a táj. Beszélnék, de nem tudok. Fúj a szél és poros a szám. Elmondanám, ha engednéd, hogy néma az út és kihalt a táj. Kiáltanám, ha kérdenéd, hogy minden üres és fáj!"
Az a gyáva, Ki, amit érez, elrejti magába, És ami benne gyönge, emberi, A másiknak föltárni nem meri. Mért várod őt, ha nem ezért? A boldog élet vágya nem kisért? Galambok közt, virágos szigeten, Békés, családi kör, parányi házban. Az élet szép... Tenéked magyarázzam?
Nem is tudom, felkel-e a Nap, hisz' hozzám olyan ritkán látogat. Nem is tudom, mikor van az éj, szememre nem jön álom rég. Nem is tudom, élek vagy csak holt lelkem barangolja be a nyárfasort, hogy látok vagy csak néha úgy teszek, mert jobbnak látnak úgy az emberek. Hangya vagyok vagy őrült óriás? Fejemben megbomlott a sokszínű varázs. Rajtam Isten keze sem hagyott nyomot, nem enyhített e lázas homlokon. Ha minden napot visszagörgetek csak tört szívemből hullnak cserepek. Nem is tudom, felkel-e s minek, ha süt is a Nap, bent minden jéghideg.