Keresés

Részletes keresés

Pannika127 Creative Commons License 2021.10.08 0 0 96575

Fésűs Éva

 

Őszi falevél

 

Őszi falevél vagy.
Zúgnak a szelek,
borzongat a titkos,
messzi üzenet.

 

Hallgatag fa ága
téged is elejt,
előtted a mélység,
mögötted a csend.

ehmianév Creative Commons License 2021.10.08 0 0 96574

 

ARSZENYIJ TARKOVSZKIJ: TÜCSÖK

 

A vér szava súgja nekem - házitücsök vagyok én.
A kemence alatt dalolom meghitt dalomat.
S van, ki vizet forral, s dühösen zúdítja felém,
Más megtűri az énekemet s a szívébe fogad.
Utazónak a távoli tájra idézem a hont,
Hol a kabóca dalától harsog a déli vidék,
Nem tudom én, hitvány hegedűm faragója ki volt,
Ám a kabóca se zengi be nálam szebben az éjt.
Mennyi orosz mássalhangzó zizeg énekeimben!
Háncskosaramba ezer szólást rejtettem el én,
S háncskosaramban felleli mindezt újra a gyermek,
Ódon bár hegedűm, s egyhúrú, szegény a zeném.
Meg sem hallod a hangom - mintha csak óra ketyegne,
Hallgass hát bele, én szólítalak: erre, csak erre!
Éjjeliőr vagyok én, fel-felverem újra a házat,
S kürtökként a folyón túl felharsannak a társak.

(Baka István fordítása)

Lutra Creative Commons License 2021.10.07 0 0 96573

Payer Imre

Ha hívsz

Ha hívsz, nem fordítom el a fejemet.
Közelebb vagy most, mint egykor
a kopár gőgben?
Mire megtanulnék élni, meghalok.
Nem adatik meg a bölcs öregség?
Aszottan meglett emberből válni fiatallá:
bolygónyi térkép bolygó nélkül.
Mindenségével hogy mérném magam?
Hogy lennék ember, fényre zárt fogoly?
Aszály utáni tetemföld felett
mesterséges nap, műanyag mosoly.
Szeretnék neked mégis felelni.
Számot adni. Amíg lehet.
Ha hívsz, nem fordítom el a fejemet.

Ha éppen sétálok – vagy csak úgy megállok,
meglep egy pillanat.
Az utca, házak, egy ismeretlen
tündöklő foltban világolnak.
A fénysugár érkezik és indul
az én szememből is – ahogy kimondom:
Milyen könnyű az alkonyat!
Megadatik látni, együtt látszani. Habár.
Türelmes űr, sötét semmi.
Az nyer a végén. A szétoldó. A nehéz.
De a kiküzdött tündökletek
fényes visszhangjai keringenek.
Talán. Majd. Mint beszélő obeliszkek
valami örök pagonyban.
Ha hívsz, nem fordítom el a fejemet.
Amúgy, van még idő, megadatik, innen oda. Át.
Hallom egy láthatatlan vízesés robaját.

Lutra Creative Commons License 2021.10.06 0 0 96572

Kányádi Sándor

Előhang

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

Lutra Creative Commons License 2021.10.06 0 0 96571

B. Mihály Csilla

Vannak vidékek
 
                         Kányádi Sándor Előhangja nyomán
 
 
Vannak vidékek, tört jövők,
imákat hittel gyöngyözők,
vigyázó vének, ott ahol,
kimondhatatlan szó dalol.
 
Apám szemében láttam én:
vannak vidékek, láng s a fény;
ahogy beszélt a nép előtt,
hatalmas szíve égbe nőtt.
 
Vannak vidékek, csendesek,
ahol karácsonyt csengenek
öröktől fogva holtnapig,
ahol a tisztesség lakik.
 
Vannak vidékek, s fájdalom,
ahol a gond a vállakon
megélni sarkall, nem fenyít,
akár a gerle, oly szelíd.
 
Vannak vidékek, van magyar?
Mit ér a tő, ha sarja hal?
Hűségre int a magvető,
a homlokára gyűrt redő.
 
Vannak vidékek, ősi kincs,
ahol szabadság ölnyi sincs,
hazám hazádban…, közte tér.
De még a lelkünk összeér.

Lutra Creative Commons License 2021.10.06 0 0 96570

Czékmány Sándor

ki tudja

mennyi jön még és minek is
számolgatni
jön és durva lesz
szavát nem érted de ha érted is
magadba fordulsz tőle és ott maradsz
és bámulsz ki mint aki érti is nem is
hogy a fenébe történhet meg veled
hogy megint börtön vagy és az őröd is magad
és ha nagy a pofád belecsapsz kuss legyen
figyeled a rések tágulását
idomítasz pókot egeret
számolgatod egyszer egy az mennyi
és ha többnek jön ki biztosra veszed
valami trükkel átvertek megint
egy-két másodpercre a győztes te leszel
vagy évtizedig
a jófene se tudja
hogy most és
hogy kinek
mennyire telik a hitéből

Lutra Creative Commons License 2021.10.06 0 0 96569

:)

Előzmény: ehmianév (96568)
ehmianév Creative Commons License 2021.10.05 0 0 96568

Köszönöm, Lutra. Jó itt lenni. :)

 

Imre Flóra: Lassan megöregszik

 

Az ember lassan megöregszik,

A jövőnél már fontosabb a múlt.

Nem jön felénk, ami előttünk fekszik,

Csak könyörtelen elmarad az út.

 

Ha sötét is, nem félünk a jövőtől.

Nem is sötét, üres. A szerelem

Többé már nem követelőző,

Gyöngéd csupán. Fut velünk a jelen.

 

Vagyunk, nézünk, de minket nem lát senki.

A szerelem is néz csak, nem remél.

Az úton egyedül kell végigmenni.

Visszahúzódik minden, ami él.

 

A szerelem komor, kék mélyút.

Nem lángol már. De fájni még tud.

Előzmény: Lutra (96514)
ehmianév Creative Commons License 2021.10.05 0 0 96567

Simándi Ágnes: június

 

tudom reggel sírsz majd
szilánkokra tört életünk
takargatod – de ma még
őszinte a láz arcodon

 

nap süt itt délutáni szél
babrál a tájon és ott
nem hűsít a tudat

 

két ragyogó csillag közt
könnyeim törlöm
a holdról

Pannika127 Creative Commons License 2021.10.04 0 0 96566

Finta Éva

 

Rejtőzve, bugyolálva

 

"lásd
ahogy a tárgyak értik a zuhanást
s mint a szél a zene a nekifutást
ahogy a dolgok merik a zuhanást 

lásd
ahogy a nappalok tudják a ragyogást
a csillag a pályán - megfordulást
ahogy a dolgok merik a vállalást

esend
ő énekkel a költő
tétova formával a szobrász
ötletgyáraival az élet -
mélyítik a menedéket"

 

 

Lutra Creative Commons License 2021.10.03 0 0 96565

Csoóri Sándor

Elengednélek, visszahívnálak

Elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a Nap, mint a végzet –
egész testemmel
égjek!

Erőt az elérhetetlen jövő ad
s holnapi romlása a vágynak –

Darazsak golyózápora
luggatná át a koponyámat,
venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.

Elengednélek –
visszahívnálak –
hangya-gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnék,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.

Lutra Creative Commons License 2021.10.01 0 0 96564

Szilvási Pál

Ősz vagy-e már?
 
Ősz vagy-e már?
Mikor utoljára láttalak,
az édes nyári verejték
csorgott a halántékodon.
És izzadtak a falak,
Budapest arcán szétkenődött a festék,
még elemében volt a Nap.
Ősz vagy-e már?

Ősz vagy-e már?
Mikor utoljára láttalak,
még láttalak.
Csodáltam iszalag hajad.
Esik. Tócsa nő sorsból, gondból.
Halántékod márványfalán
a fejfájás dorombol.
Ősz vagy-e már?

Ősz vagy-e már?
Hajad szőkesége
eltűnik. Így döntöttél.
Felszámolsz mindent, ami művi.
Lassan nő le,
ami régi.
De halántékod fölött a hó
végre a békét ígéri.
Ősz vagy-e már?

Lutra Creative Commons License 2021.10.01 0 0 96563

Pusztai Emese

nyárban

két szavad közé nyújtózom,
ott a falevél árnyéka mintát rajzol karomra,
és a fekete föld nedves illata melegen lebben.
nekidőlök betűidnek,
hogy hangok nélkül is szó legyen bennem
a testtelen gondolat,
a kérdés nélküli válasz.

Lutra Creative Commons License 2021.09.30 0 0 96562

Vassné Szabó Ágota

Danaida
 
Úgy borulok eléd, ahogy megszülettem.
A fájdalom örök.
Márványfényűvé lett testem
kővé-vált lelkem fonatai fölött.
Kihasított magának az élet.
Vésőjét fogta teremtőm keze,
s talán hibátlant alkothatott volna,
ha lelket nem lehel bele:
és a fájdalom örök.
Minden más elenyészik bordáim mögött,
hol egykor eleven hús lüktetett,
de darabokban tépték ki onnan,
s maradéka már nem akar új életet.
Úgy borulok eléd, ahogy megszülettem.
Születés és halál között ördögiek a körök.
Csak egy a biztos:
a fájdalom örök.

Lutra Creative Commons License 2021.09.30 0 0 96561

Vaskó Ilona

Döntéseink viharában

  Mindig tudni kell változni, változtatni. Az idő örök körforgása sem engedi meg senki számára a megpihenést a mindennapok mókuskerekében. Olykor csak a megszokott rutinunkat kell megváltoztatni, máskor meg az egész életünket más mederbe terelni.
  Évek hosszú során építünk fel egzisztenciát. Hajtjuk magunkat egy kényelmes, szebb lakásért, egy nyaralásért. Gyökereket eresztünk. Aztán ha jön valami új dolog, valami teljesen más, ami azzal járna, hogy a hozzánk közelállók élete is nagyban megváltozna, megállunk, és egy helyben kezdünk el topogni… Mindig bele akarunk kapaszkodni másokba, mások jóváhagyásába, vagy éppen abba, hogy ellenzik majd. Biztosan másokba kell ahhoz kapaszkodnunk, hogy életünket jobbá tehessük? Vagy megfordítom a kérdést: biztosan jogom van megfosztani a másikat attól, hogy továbbfejlődhessen, hogy egy nagyot léphessen?
  Azt gondolom, döntéseink legyenek egyéniek. Önzőek. Vajon mik azok a dolgok, melyek kontroll alatt tartanak, tarthatnak minket? Pro és kontra. Ha őszintén magunkba nézünk, ki kell tudni mondania mind a két félnek azokat a félelmeket, amelyek az egyiket visszatartják, vagy azokat, amelyekkel visszatartják a másikat.
  Ha saját életem zajlását vizsgálom, be kell látnom, hogy sokkal önzőbben és keményebben reagálok helyzetekre. Vagyunk így sokan. A jobb állás, vagy nem jobb, csak egy másabb élet lehetősége, néha bizony elviszi odáig az embert, hogy végső döntéseket kell hoznia. Tudomásul kell venni, hogy vannak emberek, akik tudnak, és mernek egyedül dönteni, akik nem egy másik ember hátán felmászva próbálnak eljutni az önmegvalósítás csúcsára…
  Persze itt felmerül a kérdés, hogy mennyire fontos az a fránya önmegvalósítás. Kinek is fontos az? Hogy valódi szükséglet-e, vagy csak egy jól hangzó divathóbort? És itt feszül mindenkinek a kérdés? Vajon mi teszi az embert igazán boldoggá? Hogy elég-e az, ha csak az alap szükségleteket akarjuk megélni, túlélni a mindennapokat, hogy mindennap van mit enni, inni? Elég, ha tudjuk biztosítani önmagunk reprodukcióját, vagy esetleg még a szaporulatot is fontosnak tartjuk? Vajon a fizikai védettségünk, a kiszámíthatóságunk, és az, hogy biztosítva vagyunk arról, hogy szeretnek minket, az elég mindenkinek?
  Sokan vagyunk olyanok, akik ebből az alapfokú jól működő rendszerből inkább hátrahagyunk párat, és fontosabbnak tartjuk az önmegvalósítás útját. Vajon ez már önzés? Ha igen, akkor hálás vagyok azoknak az önző embereknek, akik szebbé tették a világunkat. Hálás vagyok azoknak, akik önzésükben hátrahagyva érzelmi kötelékeket, inkább változtattak.
  Valóban kétféle ember létezne csak? Az élni vágyók és a túlélők? Hol a határ? Vannak-e középutak? Van-e helyes vagy helytelen döntés? Tartozunk-e bárkinek bármivel? Néha azt érzem, hogy a konvenciók rabjai vagyunk. Ha túl sok időt töltünk konzervatív gondolkodók között, akkor egy idő után meg akarunk felelni az ő elvárásaiknak. Nem merjük feszegetni a határokat, elhisszük, hogy a számukra morális meggondolásból épített kerítéseken nincs kapu, vagy nem lehet átmászni rajtuk.
  Aztán felmerült bennem más kérdés is… Vajon a túlélők, akiknek elég az alapszükségletek megteremtése, nem lehetséges, hogy félelemből, irigységből alkották meg az erkölcsi törvényeket? Vajon nem azért találtak ki bizonyos szerepeket, mert ők csak ennek tudnak megfelelni, és mihelyst előkerül egy másként gondolkodó, akkor fejben fellapozzák eme morális kódexet, és szépen kiválasztják hozzá a megfelelő törvényüket, hogy ezért, és ezért nem dönthetsz másként, nem élhetsz másként?
  Azt hiszem lázadni könnyebb, mint dönteni. Ami a legnehezebb, ha egy döntés hatására megfosztanak bennünket a szerethetőségünktől, amikor számon kérnek tőlünk olyan viselkedési normákat, melyet soha nem ígértünk, melynek soha nem is tudnánk megfelelni. Mi történik ilyenkor? Szépen felvesszük a „HIBÁS” feliratú pólónkat, és továbbállunk. Hátra sem nézve, kicsit tán lehajtott fejjel, hogy valamit megint elrontottunk, valaminek megint nem tudtunk megfelelni. Változtatunk…

Lutra Creative Commons License 2021.09.29 0 0 96560

Györgyi Csaba

Múltjainkon

Latin székében ülve kezével felém int,
Majd az idő ablakán át belép, és érint
Egy nagyon kedves illat. Kicsit várok még,
A jelen vagyok, mi voltál te is nagyon rég.

Finom fonalsorokon át
Már szűri a biztos halált
Egy Végidő Minden Lény.

De én még most is lassítom a percet,
Mely őrzi naplement emlékedet.
Hiszem, hogy a fények tavaihoz
A szél egyszer majd új illatot hoz,
S mi, múltjainkon billegve,
Újra közeledünk egymáshoz.

Lutra Creative Commons License 2021.09.29 0 0 96559

Fekete Anna

Húsvét
 
Nézze, asszonyom, a fiatal férfiakkal
csak a gond van. Nem kár értük,
annyian vannak. Millió könyök, váll,
ököl, szitok, pillantás. Ha nincs háború,
elszaporodnak. Visszabeszélnek,
zaklatják a nőket, letapossák
a szőlőtőkéket, keresik a mennyek
országát, lázadoznak. És még csak
nem is tolvaj az összes. Vannak itt
felforgatók is. Szelíden kezdik,
de végül összezavarnak mindenkit,
és nem hagyják a haldoklókat meghalni.
Lázadnak a természet ellen. Ha rájuk
bíznánk a világot, senki sem halna meg,
és az állatok is visszabeszélnének.
Hát belátja, asszonyom, rendnek kell lenni.
Mindenekelőtt és alapvetően.
Nem engedhetjük, hogy az éj nappallá
változzon, hogy a holtak visszatérjenek,
hogy minden léhűtő biztonságban legyen.
Megértheti, asszonyom, amit meg kell értenie.
Persze, a holttest az öné lesz, mi nem vagyunk
se barbárok, se embertelenek. Pecsétgyűrűt,
láncot, karkötőt rendben visszaszolgáltatunk.
És a töviskoszorút is, ha már így tetszik kérdezni.
Itt, a kipontozott résznél tessék aláírni.

 

 

Lutra Creative Commons License 2021.09.26 0 0 96558

Tönköl József

Nem vagyok jó semmire

Eltemettem magam, pedig tücsök-zenével élek,
nem vagyok jó, nem vagyok jó semmire,
                         egy öreg iszákos nevére se méltó,
véres újholdnál átkozom az évet, miként régen,
bagoly sikoltozik széles kastélyfolyosón,
a június Trianont juttatja eszembe rögtön,
szalmából felcsapó vándormadár fúj lángot,
viszi nyomorultak énekét, a keserű szégyent,
                ami az enyém is, egyszerre lettem vén,
világtalan, csonka, a földrészek útjait bámulom,
nyöszörgök éjszaka, mintha a karom esne le,
                                                           mintha falu siratna,
gonoszkodva dobna a lábam elé halottakat,
kik az arcom nem látják már soha,
és térnek vissza sírkövek, egy fa, egy kertészkert,
hegyoldal, tó, Dévavára, hányszor tévedtem el?
hányszor gyújtottam gyertyát a bűnnek?
                                 városok voltak itt, utcák, kutak,
gyertya-gyöngyös templomok, paloták,
és én itt vagyok, te meg ott, nem élek én már,
madonnás hóba néz a szemem, hogyha rád,
mint fel nem robbant akna, Trianon bennem van,
megkeseredik koponyámban, tüdőmben,
                  úgy beszélek róla, mintha imádkoznék,
olyan fájdalmakkal, amiket korbácsütés okozhat,
megnyomorodott lélekbe, testbe belemarva,
bennem van, aki csak élni, élni akart,
gyűrött térkép fölé hajolva keresgélte az utat,
mely szívén sebet karcolva bukkant elő,
hombárok, fenyőszálak és rozskeresztek mögött.

Lutra Creative Commons License 2021.09.25 0 0 96557

Csontos Márta

Egy magányos kerekeskút monológja
 
A csönd lassan kúszik a fák között,
feleselni akar velem, megáll egy
pillanatra, a hársfának dől, s a fény
árnyékába teríti színváltós köpenyét,
csalogatja a kóbor madarakat, akiknek
szárnya alatt még ott van az életöröm.
Lent a porban a porcsinok szövőszékén
vastagodik a terjeszkedés, egyre
elszántabban uralják a teret, csak én,
akit árnyék-magasleshez láncolt valami
elérhetetlen utáni vágy, csak én tudom,
hogy hályogos szemmel is felfelé,
napkelet felé igyekezek. Az erdei nimfák
megöregedtek velem, ajkukon megfáradt
a dal, a metsző szél fullánk-lövése
tördeli megfáradt fejemen a cserepet.
 
Az emlékek szétszórva hintáznak
a diófa fonnyadt ágain, a bársonypuha
zöld a dombok oldaláról a temető
kövei közé költözött. A szent porladásba
faltól falig kúszik repedéseimből
a nyirkos lehelet, az elmúlás padlóra
csendesítette az elsorvadt élet-meleget.
 
Homlokomon fázósan rozsdál egy
vaslakat, a kulcs már rég elveszett,
senki nem keresi a durva homokon, valakinek
egyszer mégis meg kell találnia, s vizet kell
fakasztania testemből azon a bizonyos napon.

Lutra Creative Commons License 2021.09.25 0 0 96556

Szilasi Katalin

Uram
 

Uram, te föltámadtál,
de mi csak ponttól-pontig élünk,
nincs időnk, hogy tökéletessé váljunk,
mert minek is, hiszen, hogy mérhetnénk
mi magunkat hozzád.
Csak tátott szájjal állunk,
és bámuljuk bátorságodat,
tőlünk idegen az önfeláldozás.
Ha mégis megpróbálkozik valaki véle,
azt bolondnak tartjuk vagy ravasznak,
hogy tán így akarja kicselezni a halált.
Most, hogy öt sebnél is többől vérzünk,
inkább saját „vegykonyhánkra”
bízzuk magunkat.
„Segíts magadon, az isten is megsegít”,
tartja a mondás.

Pannika127 Creative Commons License 2021.09.24 0 0 96555

Vas István

Mostanában

 

Ha dolgozom, hiába várom,

Egyszer se mégy át a szobámon.

 

Se lágyan pattogó, hibásan görgetett

R betűiden nem derülhetek.

 

Hamutartód is mindig tiszta:

Nem gyűlik benne cigarettacsutka.

 

Nem szídhatlak, mennyit dohányzol.

Elmegyek, akkor is hiányzol.

 

Ha napközben haza igyekszem,

Most nem gondolkodom, otthon leszel-e vagy sem.

 

És hajnali homályban hetek óta

Nem látom hajadat összegubancolódva.

Lutra Creative Commons License 2021.09.23 0 0 96554

Botz Domonkos

Hogy mondjam el
 
                                 Mindazoknak, akiknek adósa maradtam ezzel
 
 
Hogy mondjam el, mit férfiúi
szemérem nyelve alatt, mint
féltve őrzött kincset rejteget,
a szót, az igét, mely belőled
sarjad, ’s talán a legszentebb?
 
Hogy mondjam el, mit férfiként
ostobán restell az ember, mintha
csak félne kimondani a szót, mi
lehetne lánc, örök kapocs, helyette
csak hímez-hámoz, kertel.
 
Hozzám tartozol, mint kikötözött
karóhoz a csüngő eperszemek,
kimondom hát, bármily nehéz is,
kimondom, mint megszeppent
kisgyerek, mindig szerettelek.

Lutra Creative Commons License 2021.09.23 0 0 96553

Benyó Tamás

Kikötő
 
Kikötő vagyok, hajók menedéke
Kicsik és nagyok koptatják partomat
Maradok mozdulatlan
Évszázadok, évezredek óta
Ellenállok viharnak, jégnek
Kereskedők mohó harácsolásának
Kikötő vagyok, sóhajok menedéke

Lutra Creative Commons License 2021.09.21 0 0 96552

Csapó Angéla
 
 Hamupipő
 
Várom, hogy valaki majd megment.
Akkor majd elengedem magam,
és mielőtt leesnék, valaki ott lesz.
Valaki, aki a mozdulataimat -
akár a hajam szálait - számon tartja.
Belerakom az életem a tenyerébe.
Ő cserébe, mint egy hátizsákot, rám csatolja.
Éppen olyan ősz lesz, mint ez.
Elbolyongunk benne. Mire hazaérünk,
merő csatak leszek
és eleven: virradattól napestig,
hétfőtől vasárnapig élő.

Addig csak túlélek.
Addig nem leszek,
csak halálerős.

Lutra Creative Commons License 2021.09.21 0 0 96551

Koosán Ildikó

Nyárközép
 
Megint a kertre nyíló ablak a képkeret:
hullámzanak lombjai a nyírnek, zöldarany
süveghegy – tuják levéldárdái merednek
fürtökben duzzadó tüskés termések fölé –
Nyárközépi kertben lüktet az élhető lét
velem, bennem a lélek kiáltásmaradéka,
s a szóé, – ahogy a gyökerek életnedvei –
áramlik, indul növekedésnek a fényben.
Ma szélárnyékot választok magamnak,
messzire szöknék a szikkasztó magány­­ból.
 
Jobb volna mezítláb hűs vadszegfűs réteket
járni, megértést találni idegen szívekben,
mint elveszett évek romjai közt üldözni
szépnek hitt megéléseim sohasem feledett
illúzióit, s józanul belátni, virágzást hoz a
nyár, de a sziromláz bársonyos parádéja
közben az elmúlás egykedvűsége les ránk:
Nyírfalombomban a sok sárgult levélke
indulni kész madárraj, előőrse az ősznek,
holott még a nyár nyurga fényei kergetőznek.

Lutra Creative Commons License 2021.09.21 0 0 96550

Czékmány Sándor

nos hát igen
 
elvagyok így csendes emlékezésekkel a semmire
amikből soha nem nőtt ki semmi
ülök a magam kispadján a magam kis háza előtt
és csendesen figyelem hogy rohan körülöttem a világ
az egyre táguló semmi felé
kedvem lenne vele rohanni de köt a házam meg a kispad
és ha kiesik egy gyámoltalan gerlefióka a fészekből
és pont a lábam elé
nem hajolok le megnézni hogy vajon életben maradt-e
megmenthető-e benne az a törékeny és tünékeny létezés
ami nekem is volt és van is talán még belőle valamennyi
felkecmergek a székről közelről nézem a mozdulatlan kis testet
és eltemetem a frissen ültetett tuja mellé
aminek azt a feladatot szántam hogy kiváltsa a ritkás lombozatúvá
vált régit  

Lutra Creative Commons License 2021.09.19 0 0 96549

Szilasi Katalin

Vigyázzban állok

Vigyázzban állok,
mint itt a parton
a szálegyenes jegenyék,
lecövekelve, moccanatlan.
Körben a szántóföld
széles mosolya terül
a vas hasgatta barázdákra.
Nem fájnak neki, de örökre
bevésődtek, mint tetovált
bőrön a rovátkák.
Valamikor én is eggyé leszek
ezzel a könnyű derűvel,
és lentről kapaszkodom
a szerteszét kószáló gyökerekbe.
Tudója leszek a titoknak,
amit elárulni tiltva vagyon.

Lutra Creative Commons License 2021.09.19 0 0 96548

Vaskó Ilona

Elveszett szerelem
 
Mintha a világból megszöktek volna a tündérek és hercegnők. Egyre több banya szaladgál mindenhol, és mintha a hercegek is kihalófélben lennének. Divat lett a követelőzés és a bunkóság.
Nem tudom mi volt előbb, de mindenki mar mindenkit, aki meg csendesen félrehúzódik, az mindig egyedül marad. A vitatkozásban, az egymás hibáztatásában mindig az a legmegtévesztőbb, hogy azt hiszik, kikerülhet belőle bárki is tisztán. A sárdobálás közben mindenki mocskos lesz.
Csak a kezeket érdemes nézni, mert már mindenki sáros, mindenki mocskos, de ahhoz, hogy megdobjunk valakit, bele kell markolni a mocsokba. Akit megdobnak, nem menekül… Mocskos lesz. De a tisztalelkű ember keze mindig tiszta marad. Az nem áll be a sárdobálók közé, csak csendesen félrehúzódik.
Így, az utcán lassan-lassan mindenki koszos ruhában sétál, és már képtelenség megkülönböztetni a hazugot, a kevélyt, a rosszindulatút, a csalót az értékes emberektől. És az értékek is devalválódnak mára. Minden kellene egyszerre és semmi se. Mint a Mátyás király mesében, legyen is valaki meg nem is. Szeressen is, meg nem is. Mindenki csak elvár, de adni senki nem akar, csak ultimátumot.
Szeretlek, ha… Veled élek, ha… Gyereket szülök neked, ha… Elveszlek feleségül, ha… Sorolhatnám a sok feltételt, amit az emberek úgy hisznek, ha azok beteljesednek, akkor megtalálták az örök boldogságot. Mindeközben a sok megfelelni akarás maga alá gyűri a szerelmet, és elveszik a varázslat.
Felnőtt egy olyan generáció, aki gúnyosan nevet az előzékenységen, a bájon, kedvességen. Mára az őszinteség egyenlő lett az ostobasággal. Mindenki manipulálni akar, de azért kellene valaki, akivel lehet dugni is. Már nem szerelmeskednek az emberek, már nem cirógatnak, már csak dugnak. Nem csókolnak kezet, de már szájat sem.
A férfiak már nem néznek mélyen egy nő szemébe, és nem simítanak ki kósza hajtincseket az arcok ívéből, és már a nők sem pirulnak el. Ha akad egy-egy pirulós, szégyelli magát. Már mindenki szerepet játszik, és már senki nem tudja, hogy mikor kerül egy olyan tündérrel, herceggel szembe, aki az őszinte szerelemre vágyik. Így otrombán egymásra rontva űzik magukat egymástól egyre távolabb.
Nincs kegyelem, nincs megállás. Mára a szerelem nem érték. Nem érték, mert nem kerül semmibe. Egy drága autó, egy drága telefon, táska, kabát, ékszer… ma ez az érték, mert ez látható, nyilvánvaló. Egyre mélyebbre süllyedünk önmagunk mocsarában. Lassan mindenki megteremti magának a pénzzel mérhető értékeket, de amikor belép a lakásába, egyedül van. Nem siet elé senki boldog mosollyal az arcán, hogy Isten hozott! Nem kérdezi senki, hogy ettél-e már, milyen napod volt? Csak a csend van, vagy a tv állandó, szüntelen zúgása…

A szerelem elveszett.

Lutra Creative Commons License 2021.09.17 0 0 96547

Szilvási Pál

bakancslista
 
talán már csak azt
ha úgy veszem hogy amit még soha
érted ha volna még amit
szeretnék mielőtt
szóval ilyen feladat
a semmi felé futó pályán
a bátorság próbája mondjuk
nem meglátni és nem megszerezni
és nem elutazni és nem megkóstolni
és nem kipróbálni és nem bevállalni
csak annak a lépcsőn ülő asszonynak
megsimogatni az arcát vagy
megfogni a kezét vagy legalább
a szemébe nézni hosszan amikor
a farzsebemből előkotrom a százast
és beleteszem abba a barna tenyérbe

Lutra Creative Commons License 2021.09.16 0 0 96546

Radnóti Miklós

Ha rámfigyelsz

Lélekzetem gyorsan tűnő
ködöt lehell az ablakon;
homálya holdja egyre nő,
ahogy magamat faggatom.
Mi hozhat még nekem vigaszt?
Szerelmem is bogozhatatlan,
sugárzik mint a fájdalom
és éjjelenként fölriaszt.

Kabátom belső balzsebében,
épen szívem fölött a tiszta toll.
Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen
s ki gondol rám, ha most az égre néz?
s ki válaszol? magamban van honom.
Ablaknál állok, itthon, s mégis úgy,
mint hullámverte zátonyon
berajzolt testű tengerész.

Kéken lebeg az ég felettem
s ázott esernyők bánata csorog
bennem ma hajnal óta már.
Hiába ég a nap felettem,
lehangol, mint a másnapos szakáll.

Sötét a bánat kútja s mint a jég,
de tükrén mégis ott borzong az ég,
mélységbe hullott életem elé is
így tartja védő két kezét a kék.
A bánat így emel fel égre mégis.

(S nem tart soká. Ha rámfigyelsz,
majd egyre égibb hangot hall füled.
S a végső szó után meséld el,
hogy bordán roppantott a rémület.)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!