Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
miért van a semmire hinta kötve csak pörgünk és lendülünk körbe-körbe miért száguldunk át úgy a világon hogy nem marad utánunk se por, se lábnyom miért éget álmot a napfény szemünkbe nem látunk, csak nézünk a távolba merülve miért ég a testünk ezer fokos lángon ha nem marad utánunk se por, se lábnyom miért kérünk időt, ha elég egy pillanat és elhagyjuk egymást, ha eljön a virradat miért fekszünk egyedül a vetetlen ágyon így nem marad utánunk se por, se lábnyom
Barátok voltunk, azt hittük, mindig is barátok leszünk, mindig is nagyokat fogunk beszélgetni, örülünk, ha látjuk egymást, ösztönösen elmosolyodunk, ha egymás hangját halljuk.
Éjszakákat beszélgettünk át, hosszú borokat ittunk közben, nevettünk, mint akik már mindent tudnak, ha nem találtuk a dugóhúzót.
Szerettem volna a mellbimbóját nyalogatni, de hát az ember nem nyalogatja a barátja mellbimbóját, úgyhogy inkább hazamentem a feleségemhez, ő meg inkább férjhez ment.
Előtte mégis megegyeztünk, hetven év múlva találkozunk itt és itt, behunyt szemmel megtalálnám azt a sarkot.
Volt nálunk, én is voltam náluk, bármikor szívesen, mondtuk egymásnak, ő is a gyermekét simogatta, meg én is, csendben szégyenkeztünk.
Azóta nem ír, azóta én sem írok, nagy ritkán küldök csak egy-egy üres emailt, mintha egy borítékot megcímeznék, és belecsúsztatnék egy fehér papírlapot.
Az elmúlt héten hárman mondták, egymástól teljesen független emberek, hogy alacsony az érzelmi intelligenciám. Végre egy tulajdonság, amit a sajátomnak érezhetek.
Fejből tudom a járda repedéseit a megállótól idáig. Az a hajléktalan mindig ugyanott álldogál a sarkon, számon tartja, hogy ki mikor és kivel jár el erre. Mi vagyunk a kedvencei, de ő is látja, hogy egy ideje egyedül jövök. Így telik az idő. Ugyanott áll. Köszön, köszönök. Teljes másodpercekig nézzük egymást, magunkban mindketten megállapítjuk, hogy napról napra egyre szarabbul néz ki a másik.
Világgá megyek. Így döntök, mint nyolcévesen, aztán végül most is csak a hintáig jutok. Mennyivel szebb azt mondani, hogy rám sötétedik, mint azt, hogy órák óta céltalanul bolyongok, üres üvegeket rugdosok, három-négy lépés távolságból dobálom a murvát a játszótéri szemetesbe.
Bírni kell ezt is, mondtad az első közös telünkön, és most megint hideg van, és ugyanúgy bírni kell ezt is. Az öngyilkosság egyszeri alkalom a szavak nyomatékosítására, és lehet, hogy még semmi fontosról nem beszéltem. Szétrúghatnám azt a kukát, felgyújthatnám ezt az egész játszóteret, és utána mondhatnám, hogy bocsánat, de nekem ilyen alacsony az érzelmi intelligenciám. Bután szeretek.
Műhold halad el fölöttem, hogy emlékeztessen az üresség különböző szintjeire. Rám sötétedett. Cigit keresek a zsebeimben, az alanyt próbálom kitapogatni egy hiányos mondat mögött.
Sokáig csupán csillagok lakták az égbolt magasát. Pislákoló fényükben a világ sokáig élt örök árnyékban, ezüstszín gyászruhában.
A sötétségben ezidőtájt nagyon egyedül vándorolt a föld. Csupán kik egymás közelében laktak, társalogtak egymással, közbe-közbe félálomba merülve, vagy akár az egész telet átaludva, mély álomban és szomorú magányban.
A különféle állatok alig ismerték egymást, és az ember hallgatagon ült kunyhója előtt. A felhők vaktában bolyongtak, mint elszabadult bárkák a vizen, s a madarak semmit se tudtak a szárazföldek többi állatáról, se a tengerben fürdőző halakról.
Hasonlóképpen a virágok se látták egymás színét, egymás ruháját, köznapi és ünnepi öltözékét. A tavaszi és nyári záporok nem tudták, hova hullanak, és hasonlóan a hópelyhek, a tél fehér gyönyörüsége hamuesőként érkezett a földre, és ott is szürke és sötét maradt.
Ekkor történt, hogy számos csillag elhatározta, összefog, hogy apró fényeik közös nagy fényességet varázsoljanak. El is indult vagy ezer csillag egymásfele. Ezer irányból, ezer úton ezernyi csillag elindult a sötétség pereméről, hogy az égbolt tátongó közepén közös ragyogást alapítsanak.
Hosszú utat tettek az égbolt elhagyatott fekete féltekén, de végül is nagy boldogan egymásba olvadt mind az ezer csillag, gyönyörű és egyetlen fényességben.
Ezer csillagnak közös fészke: így született meg a kerek nap, az ég csodája, s vette kezdetét a világosság első ünnepélye.
Ünnep volt ez, valódi ünnep! A tenger hullámai most először láthatták meg a tengerpartot, e hosszú-hosszú kikötőt, hová a tenger szakadatlanul befut – akár egy végtelen hajóraj – gyönggyel megrakott hullámaival.
Megkezdődött tehát az ünnepély, az első nappal ünnepélye, a világosság kerek, óriási és eddig szem-nem-látta asztalánál. Rendre érkeztek a vendégek. Legelsőnek a levegő szellős, fényes, földig érő palástban, együtt az öreg égbolttal, aki – ha lehet – még hatalmasabb palástot hordott roppant vállán, lába körül gondosan igazgatva azúrszínű, méltóságos redőit.
A harmadik felséges vendég a tenger volt. Ezer hulláma, akár egy sortűz, úgy dördült meg, mikor mezítláb földre lépett, ahogy a víz mindig is mezítláb jár, legyen folyó vagy hóesés, eső vagy akár tenger a neve.
Ki következett ezután?
Az erdő. A nagy erdők és kecses ligetek. A fák, zöldellő levélöltözékben, rokon nyelven susogva a szelekkel, az égbolttal s mindenfajta vizekkel.
Az ötödik vendég kisebb csoport. De annál szebb. A virágok családja. Merengő szemmel foglaltak helyet a napvilág ünnepi asztalánál. Valamennyien hallgatagok voltak, de színük annál ékesebb. Kék, sárga, hófehér nyelven beszéltek, fejükkel sűrűn bólogatva hozzá.
A füveknek az asztalvég jutott, de semmivel se kevesebb a fényből, az általános vigasságból.
Aztán jöttek az állatok, nagy rajokban a madarak, a fürge ló, a hűséges kutya, erős oroszlán, sárga tigris, törékeny őz, darazsak fellege. Ki tudná valamennyit fölsorolni!
Közben a nap, az ünnep ragyogása a tetőpontra hágott. S ebben a fényességben, bár utolsónak érkezett, egy sudár ifjú és egy szép leány – az ünnepély királyi párjaként – az asztalfőn foglalt helyet, örömére a többi meghívottnak, az asztalvégre húzódott füveknek, a kékpalástú égnek és a mezítlábas tengernek meg a virágoknak, erdőknek, ligeteknek.
Úgy érezték mindannyian: a delelő nap gyermekei ők. Kedveltjei a fényes ég most született birodalmának.
Ámde hirtelen, a világosság kristálylépcsején, a ragyogás bejáratában, magányos árnyék tűnt fel, s éhesen az ünnepség asztalához osont, a vendégek lábához kuporodva.
Senki se törődött vele. “Egyék, lakjék jól – gondolták magukban -, ha másból nem, a fény lehulló, asztal alá gurult morzsáiból.”
De aztán, ahogy telt-múlt az idő: újabb árnyékok lopakodtak, bújtak az aranyszín abrosz alá. “A sötétség gazdátlan ebei” – szólalt meg a nagylelkű tenger. “Ma mindenki kedvére ehetik, részesülhet a boldogságból. Ki irigyelné tőlük a lehulló morzsát, mely után más úgyse hajol le?”
Igaz. De később egyre többen s többen jelentek meg a bejáratban, s végül elállták már a nappal kapuját. Hívatlanul mind számosabban vegyültek el a vendégek között, s amire azok észbekaptak, több volt az árnyék, mint a fény.
Az egyik árny kicsiny volt, mint a gyermek, sőt kavicsnál is alighogy nagyobb. A másik viszont, mint égi lajtorja, olyan magas.
Mezítelen az egyik, a másik földig érő, állig gombolt posztókabátba burkolózott.
Az újszülött nap pislákolni kezdett, mintha füst lepte volna erejét, s az elébb még oly víg vendégsereglet most megriadt és szinte menekült.
A székek ledőltek, az asztal földre borult, s a nagy tolongásban az aranyabrosz is porba merült. Először a füvek hagyták el a vendégséget, s utoljára a tenger és a méltóságos égbolt. Az ifjú emberpár maga maradt az egyre hatalmasabb éjszakában.
De a fiú nem rettent meg szivében. Szelíden átölelve kedvesét, ily szavakat intézett a világhoz: “Ne féljetek, tengerek és virágok, ne féljetek, állatok és füvek, az újszülött nap nem halott, csak megpihen, hogy holnap újra keljen, új erővel, megújult ragyogással.”
Ezen az első éjszakán azonban senki se hunyta le szemét, se fű, se fa, se szél, se tenger. Mindenki várt, mindenki várta, vajon igaz, hogy visszatér a nap, amint ifjú királyuk megigérte?
S amikor reggel palotája kristálytermében fölébredt a fény, s hosszan nyújtózva éledezni és emelkedni kezdett – hirtelen olyan ujjongás fogadta a földön, nagyobb, mint az első nap öröme.
Mert akkor már tudhatták mindenek, hogy azután az éjszaka csak álom, amit a fénylő valóság követ.
Szép Tündérország támad föl szívemben Ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Beheggesztem a sebet a szívemben, És hiszek újra égi szeretetben, Ilyenkor decemberben.
…És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorún nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, S ne csak így decemberben.
Tegnap még elhittük, egy nádkunyhóban is boldogok lennénk együtt. Téglát hordtunk, hogy a gyerekek elférjenek. Majd hogy nagyobb legyen a tér. Falat húztunk aranytéglákból. Mások bontják most. A te brigádod meg az enyém, külön, beosztva. Nehogy találkozzunk.
Néha csontvázról álmodok, csak elindul felém, jön közelebb, egyre közelebb. Nem bírom tovább, visítok és felébredek. – Csak álom volt – mondja anya. Mintha sokat segítene, hogy a szörnyűség itt belül van és nem ott kívül.
Jobban jártam, hogy meghaltál, mintha szakítottunk volna. Sokan ajánlottak pénzt.
Emlékszel, mire tanítottalak: százat kérünk, ötvennek örülünk, nekünk nemhogy nem szégyen a kérés, de mindenki eleve tartozik, aki élvezte már a társaságunkat.
A bántalmazó kapcsolat örökre titokban marad. Az aprós üveg is újra telik, ahogy az életem. Megálltam egy ujjnyival az alja előtt.
Mégse jó eltüzelni, a széttépett dobozokat tavasszal a papírgyűjtő gyerekeknek adom. Már ki lennénk pakolva - most írunk új egyéves szerződést.
Berendezkedtem. Olyan, mintha az összes szeretetet, ami neked jutott volna, én kapnám meg az itteniektől egyben, ahogy te öt napban fájdalomból ötven-hatvan évet. Köztük ezt is. Krisztus a tudója.
Mikor negyvenkettő leszel, én majdnem hatvan. Ideális életkor egy szép szívrohamhoz. Nem én vállaltam, hogy egyedül maradok. Ellenkezőleg. Eleve több lapból játszom: se az örökké nem ugyanaz kettőnknek, se egy év. Mert hányból.
És most már, hogy elaltattalak, térjünk vissza a pénzre. Meddig őrizzem a szobád?
ne áss mély gödröt, félek a sötétben, és nem szeretem, ha fentről néznek. ejts egy magot a tenyerembe, lazán szórd rá a földet, hadd legyen valami belőlem, ami tovább bírja, ami engedi, hogy ápold, ami hagyja, hogy szeresd, szidd és megöleld. betakarni engem ráérsz holnap.
Felriadtam tegnap éjszaka. Talán repülőgép zaja volt, talán a pokol nyílt meg álmaimban nem tudom. Nem zavarta szívem negyven cigaretta. Csak húsz talán. S mind szőke lights volt.
Felültem az ágyban te aludtál s hirtelen nem ismertem a házam. És csak hallgattam, ahogyan kusza szívdobogásom elvegyül egy másik, egy valódi álom szuszogó hangjaival.
És akkor már tudtam, hogy nem pokol és nem repülőgép, tudtam, hogy egyszerűen csak hazaértem legbelül és megriasztott ez az ismeretlen és régóta várt érkezés, hogy nekem most már csak így, a közeledben, csak így van otthonom.
Aki ennyi gyereket vállal, az az ilyenek szekerét tolja. Akinek egy gyereke sincsen, az az olyanok szekerét tolja. Aki kirakja a magyar zászlót, az tutira kirekesztő. Aki nem tesz ki magyar zászlót, az tutira berekesztő. Akinek van sok pénze, biztos valakitől lopta. Akinek nincs sok pénze, tudom, ki lopta el tőle. Aki az élet jogáért küzd, biztos maradi állat. Aki a nők jogaiért küzd, szétveri a családot. Aki élvezni meri az életet, ostoba, nem tudja, mi megy itt. Aki utálja az életet, az kerékkötő fanyalgó. Mindenki mögött áll valaki, ezért mindenki nagyon gyanús. Hogy az emberek csak úgy élnek, csinálnak, amit csinálnak, hisznek, amiben hisznek, az teljességgel kizárt, az teljességgel kizárt.
nem lehet könnyű dolgod, Uram, ha azon merengsz, mennyivel boldogabb lennék, ha csak egy pillanatig is láthatnám a jövőm változó képkockáit. furdal a lelkiismereted, amikor jobb híján azt nézed, ahogy késő este fáradtan kiszállok az autóból, bezárom a kaput, és enni adok a kutyának és a macskáknak, majd alig várom, hogy mindenki lefeküdjön, elcsendesedjen a ház, aztán szépen belealszom valami semmitmondó filmbe, majd másnap ugyanúgy.
nem lehet könnyű, hiszen te azt is tudod, hogy mi történt volna akkor, ha elsőre sikerül az egyetemi felvételim, és hogy a szobatársam hatására olyan magas szintre pörgetem irodalmi karrierem, hogy a versesköteteim először angol nyelven jelennek meg, és csak azután magyarul, ami a jelenlegi életemhez mérten több mint ötvenszázalékos minőségi javulást jelentene mindenféle skálán, nagy árat fizetnél érte, tudom, plusz egy-egy szög szeretett fiad lábfejébe, tenyerébe
de te tudod, hogy nagylelkű vagyok, határozottan elutasítanám ezt a lehetőséget. láthatod, hogy a feleségemet is igyekszem megkímélni a napi csalódásoktól, hadd szentelhesse teljes figyelmét, gondoskodását a gyerekekre ugye, uram, te nem hasonlítanád a feleségem ahhoz a másik nőhöz, akivel az egyetemi évek után ismerkedtem meg, fájna nekem, ha kiderülne, hogy a vele folytatott beszélgetéseket sokkal többre értékelnéd mint azokat, amikhez most szokva vagy.
arra már gondolni sem tudok, hogyan éreznéd magad, tudva, hogy egy másik férfi, aki szintén sorba állt érte, de valamilyen oknál fogva, talán gyávább volt, vagy lovagiasabb, de beelőztem, hogy az a férfi sokkal több örömet szerezne neki, mint amennyit én valaha is adni tudok, még a legjobb napjaimon is, amikor igazán próbálkozom.
fogadjunk, hogy álmatlan éjszakáid vannak, nyugtalanul forgolódsz a különféle lehetséges életeim miatt, hogy mi lehetett volna, ha. és lám, csak ez van, és ezen már nem változtathatsz, mert megtörtént, úgy marad még azután is, ha megszűnök létezni, mert előfordulhat, hogy a terveiddel ellentétben, megfázok, mert vékonyabban öltözve megyek ki tüzelőért a hajnali hidegbe, és ezzel csak úgy eltékozlok tizenöt évet, amit te lépésről lépésre gondosan megterveztél, hogy kárpótolj a korábbiakért
tudom, ezért ültettél papírhoz, nem akartál kényszeríteni semmire, csak megmutattad, hogy te sem vagy sokkal bölcsebb, és jobb se semmivel, mint az az egyetemi barátom, aki a szobatársam is lehetett volna, akivel már évek óta nem beszéltem, akinek most levelet írok az életről, nyilván erről, amelyikről beszélhetek, amelyiknek te is tanúja vagy, amelyről úgy tudom, hogy egyedül én választottam.
kedden a madárbolt mellett jöttél haza vásároltál egy madarat kilyuggatott stanecliben pátyolgattad hazáig az öreg kalitkába tetted először riadtan kiáltozott majd apró fejét forgatva ismerkedett új helyével teljes összkomfortot teremtettél neki gyakran beszélgettek szinte megtanultál madárul
azon tűnődöm milyen jó volna ha néha nekem is szórnál eleséget veled szeretném oltani a szomjam nélküled nem tudok repülni sem
két napja a madárkereskedésben lakom otthonos kalitkát választottam magamnak ezüstöt mert az a kedvenc színed először riadtan kiáltoztam kicsit most apró fejemet forgatva ismerkedem új helyemmel teljes összkomfort reménykedem holnap újra kedd
Egyszer rajzoltam egy házat, semmi különös, kémény, ablakok, kis kert, teljesen szokványos. Régóta laktunk benne, a falakra rásárgult a közöny. A függönyökben itt-ott még kapaszkodott anyám sóhaja, a sarokban titokká kövülve térdeltek az esti hallgatások. Dohos szaga is volt, meg minden. Sokáig őrizgettem, egészen belegyűrődött a lelkembe. Az idén lomtalanításkor kiteszem, darabokra tépni még mindig nem tudom.
Hova, hova tűntek a színek a nyárból? Hol a ragyogás a mosoly aranyából? Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés? ... Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés? Olyan sötét lett hirtelen, kopog a jég a szívemen, amit kimondok: magam se vallom, amit dalolnék: magam se hallom, áttetszők lettünk - üveg a vízben, fakult vagy úgy is, nincs színem így sem. Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés? Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés? Titkok tarkasága hol van a szemedből?
A folpackos hasonlat egy csoporttársunk gondolata volt, de mindannyian tudtunk vele azonosulni, az orvosunk mosolygott is, ahogy hallgatta. Amikor bemegyünk, fóliával van körbetekerve, körbe- és körbetekergetve a szívünk, a terápia pedig arról szól, hogy elkezdik letekerni. A másik hasonlatot maga a doki mondta, a turmixgépeset. Bekapcsolják, valami felkavarodik, majd az úszkáló dolgokkal folyik a munka.
A tumixgép zajától mindig el akartam menekülni, de a kórház falai nem engedtek, csak a sírás maradt. Nagyon tud sírni az ember, amikor a levében valami nem akar leülepedni, de olyankor összebólint orvos és asszisztens, egy réteg fólia lejött.
A napokban elkezdtem felfogni, hogy vége veled, néha még magamra kapcsolom a közös turmixgépünket, és amikor a körülöttem úszkáló emlékekbe merülve sírnom kell, tulajdonképpen örülök, mert azt jelzi, már nincs agyonfóliázva a szívem.
Tudom, barátom, szomjazik a vágy, és szemben vele bazaltos valóság, az élet egyre kopottabb kabát – egy csomó lyuk, nem találod a gombját; hogy így aztán csak hiba mindenütt, kiábrándul az ember mindenekből, a remény részeg kocsija elüt, és még az öröm sem jön mindig egyből – de gondold meg, hogy végesek vagyunk, ha csalódás, hát tőlünk is jöhet, mint a valóság, bazaltosodunk, s a lelkünk, mint egy nagy hiba, követ – nincs minden sebzett kérdésedre válasz: mindenkinek, ha magadnak megbocsátasz.
Te vagy az, aki után lámpással futottam, Te vagy az, akit vakon is megtaláltam. Te vagy az, akiért érdemes az élet. Te vagy az, akibe egyszer majd belehalok.
ha majd minden kisbalázsnak bealszik a mamája ha majd nem lesz erőszak az együttélés szabálya ha majd prímán megférnek a bringák közt a rollerek ha majd szépen elhúznak a picsába a pollenek ha majd nem lesz veszélyben a visszaszólás szabadsága ha majd nem lesz akadály a ruházatom szakadtsága ha majd nem fog megbűnhődni mindenki csak az az egy ha majd minden hajléktalan besokall és hazamegy ha majd nem lesz pokol ez az úgynevezett kánaán ha majd nem lesz olyanom hogy bár a halál várna rám ha majd nem kell kalkulálni börtönnel se kárhozattal ha majd nem kell kivárni a rendezői változattal ha majd nem lesz az a híres jogbiztonság lufi ha majd nem lesz hazánk legszebb rózsaszála pufi ha majd nem kell minden szabad helyre brendet építeni ha majd nem lesz mit a magunk ocsmányságán szépíteni ha majd nem a tartózkodásunkkal fogunk tüntetni ha majd nem lesz egyszerűbb az áldozatot büntetni ha majd minden kisiskolás úszkálhat az usziban ha majd nem fog harminc ezüst csörögni egy pusziban ha majd nem kell viselni a könnyítések terhét ha majd nem lesz tizenháromezer forint per hét ha majd nem kell hülyeségből történelmet írni ha majd nem kell egyeseknek erőn felül bírni ha majd nem lesz élet-halál ura minden helyi jegyző ha majd nem küld mindnyájunkat padlóra egy hülye edző ha majd minden kiakolbólított birka beint ha majd nem kell cuccolni és dobbantani megint ha majd nem lesz bagatell hogy mi zajlik a végeken ha majd nem lesz menő dolog babrálni a tényeken ha majd nem a krisnásokhoz jár a haza ebédre ha majd nem lesz minden oldal jelszavakkal levédve ha majd nem lesz elegáns a másik felet kitakarni ha majd nem lesz nehéz ennyi gyökér közül kit akarni ha majd nem lesz lezárva a szabad sajtó útja ha majd nem lesz telerondítva a múltnak kútja ha majd lesz más opció mint döglött nyúl vagy öreg róka ha majd minden eszkimóra jut egy nagyon kövér fóka ha majd nem kell gonosztevők emlékének adózni ha majd újra jogom lesz még jól oda se bagózni ha majd frankón elmennek a fehérvári huszárok ha majd nem lesz árulás ha úgy döntök hogy kiszállok ha majd nem fog napról napra durvulni a tardi helyzet ha majd nem fog falnak vinni minket ez a fura szerzet ha majd nem lesz komilfó a tizenkilencedik század ha majd minden kor a saját rossz költői ellen lázad ha majd nem kell dalolni a sár helyett az azúrról ha majd nem kell kanadáig menekülni hazulról ha majd nem lesz alku tárgya minden jogos járandóság ha majd nem lesz nemzetmentő taktika a várandósság ha majd nem vész minden görcsös igyekezet kárba ha majd hamupipőke is ellóghat a bálba ha majd nem lesz etalon a Lánykérés a havason ha majd nem lesz hungarista hecckampány az avason ha majd nem lesz egyre cifrább ez a cifra nyomorúság ha majd lesz itt vidámság is nem csak mindig szomorúság ha majd újra mókusokkal lesz tele a tabán ha majd nem lesz probléma hogy romungró a babám ha majd lustán ont az élet uncsi online mémeket ha majd nem lát a gyanútlan szemlélődő rémeket ha majd élünk mint a marci hevesen és gondtalanul ha majd senki se jár köztünk se pórul se hontalanul ha majd végre szabadság lesz hétvége és nyugi apa mosdik anya főz és tévét néz a hugi jövünk-megyünk teszünk-veszünk pirkadattól estig kenesétől kapuvárig palkonyától pestig lesz még egy kis ez meg az de amúgy minden klappol s ránk is vár egy hosszú boldog derékfájós aggkor
Mintha még mellettem járnál, úgy sétálok az önámítás torkolatában. Fogod a kezem, pedig régen eltékozoltalak. Melled alatt kéken ringó teliholddal, benne a foglyul ejtett, sóvárgó Skorpióval te vezetsz át vágyaim mélyföldjén. Az ég felé fordított arccal lépkedsz velem az emlékek karói között, melyekre szikrázva tűzte fel a felejtés aranykorunk oldásból és illanásból font koszorúit, nyers ereklyék a feloldozás savába mártva.
Te kísérsz engem a tisztaság égövén. Ott bujkálsz a nyár csordultig telt roncsaiban, amelyek akár a világosság hasadnak fel hajnaltájt, amikor remegésem fésűi megindulnak a szerelem idegszálain. Te ragyogsz fel, amikor szenvedélytől tajtékzó állataim hűtlenségnek vetett háttal nekivágnak a józan pusztáknak. Velem vagy a rengetegben, szorítom tenyered. Nem eresztelek, akár templomok a vért.
Pedig már régen elveszítettelek téged. Becsaptalak, mert hiányod oltára önmagáért való ünnepély, és becsaptad magad, mert amikor meghajolsz a fény sátraiban, én vagyok az árnyékod, aki élére állítja a késeket. Nappal megtagadlak, éjszaka mégis kikövetellek magamnak, te nemek fölötti, aki úgy rezegsz bennem minden pillanatban, akár az ég elvághatatlan hangszalagjai a boldogság szétroncsolt torkában.
Én nagyon szeretnék egy rendes hazát, egy kedveset, egy szerethetőt és lazát. Ahol nem lophatják el senki álmait, és ne nevessetek, nem vagyok ál-naiv, de itt hevítik a rosszat és jegelik a jót, soha nem késsük le a süllyedő hajót. És semmibe veszik a gyengék igazát. De ki akarja folyton szégyellni magát? Én szeretnék végre egy rendes hazát.
