A legtitkosabb szavaimat szeretném elmondani Néked, de nincs bátorságom, mert félek, kikacagsz. Ez az, amiért magamon nevetek, és titkom roncsait gúnyba bújtatom. Félvállról veszem gyötrődésemet, mert félek, hogy különben Te tennél így.
A legigazibb szavaimat szeretném elmondani Néked, de nincs bátorságom, mert félek, hogy nem hinnél nekem. Ezért öltöztetem őket a hazugság köntösébe, és ezért mondom az ellenkezőjét annak, amit akartam. Nevetségesnek tüntetem fel gyötrelmemet, nehogy Te találd azt megcselekedni.
A legékesebb szavaimat szeretném elmondani Néked, de nincs bátorságom, mert félek, hogy nem fizetsz majd hasonló értékkel. Azért beszélek Veled keményen, és dicsekszem érzéketlen erősségemmel. Megbántalak, mert attól félek, hogy sosem fogod megtudni, mi a szenvedés.
Vágyom hallgatagon ülni melletted, de nincs bátorságom, mert attól félek, hogy szívem kibuggyan az ajkamon. Ezért fecsegek és csevegek vidáman, és így rejtem szívem szavaim mögé. Nyersen bánok gyötrelmemmel, mert félek, Te találnál így tenni.
Vágyom távozni oldalad mellől, de nincs bátorságom, mert félek, hogy felismered gyávaságomat. Ezért tartom fejem oly magasra, és jövök vidáman hozzád. Szemed állandó villanásai örökké ébren tartják szenvedésemet.
Erőm végleg elfogyott, szívem összetört. Valami húz még feléd, de már nem hagyom. Elég a fájdalomból, magamat kímélem, S hazudni fogok innentől mindenkinek.
Hazudni kell, s rejteni őszinte mély szerelmem de mond kérlek van ennél rosszabb dolog az életben?! Mindenki figyel, lesi a szegény haldoklót a sok áruló gaz állítólagos barátok.
Mégis ha látlak szívem vadul megremeg, te nem látod bolond mennyire szeretlek?!?! Beszéltem hozzád, könyörögtem sírva de te csak gúnyosan nevetve hagytál ott a francba.
Új lány, vele új élet vár az hiszed? szeretni fogsz te is tudod bármit is teszel. Te elnyomod küzdesz, harcolsz ellene Hát rendben, de te húzod a rövídebbet.
Mélyen többet a szemembe ne nézz hazudni neked számomra oly nehéz, Amíg élek tőlem jót ne remélj.. de belül mindig szeretlek én.
Elbúcsúzom, elengedlek, tessék menj hát de kérlek vissza ne nézz soha már. Nem akarom h valaha is lásd az utánnad maradt iszonyatos kárt.
Te, akinek annyi szived van, Ahányat lelked megteremt, Aki színes kaméleonként Varázsolsz multat és jelent, Kinek a szín fényes világod, Melyet lánglelked áthevít -- Ki tudnád-e vajon nevetni Egy bús poéta könnyeit?...
Ki tudnád-e vajon nevetni, Mert úgy imád, mert úgy szeret, Ahogy nem a színpadon szoktak, Vagy az életben -- emberek; Hogy szép lelked teremtõ lángját Úgy nem áhítja senki más; Hogy szerelmét el nem rabolná Sem távolság, sem megszokás.
Te, aki már ezer élet közt Osztottad szét a lelkedet, Elképzeled, hogy egy egész szív Mást nem, csak tégedet szeret. Hogy azt, ki a festett világban Elvesztette önnönmagát -- Egy bús poéta úgy imádja, Mint az igazság angyalát...
Elhiszed-e egy ismeretlen, Álmot szövõ költõ szavát? Elolvasod szívébõl vérzõ, Szerelmes, bánatos dalát? Meg fogod-e szíved kérdezni, Vajon szeretni tud-e még, Vagy trubadurod megsajnálni Lelkednek kegy gyanánt elég?...
Szívem szorul a félelemtõl S megrendül a kétség alatt, Hogy szeretni csak színpadon tudsz S magadnak élned nem szabad. Hogy szíved e rajongó álmon Csak gúnyolódik, csak nevet... -- Még nem érzéd szivem szerelmét, Már itt a vég... Isten veled!...
Most vasárnap, azaz június 5-én, 16:30-tól dedikálom első, nyomtatásban megjelenő verseimet, az Ünnepi Könyvhét keretein belül, az Aposztrof Kiadó standjánál.
Sok sikert nektek is az alkotáshoz, jó olvasni titeket!
