Szia holist,
itt egy sorstárs. Igaz, hogy nem mániás, hanem csak "sima" depressziós...
Szóval, szerintem egy kis szemléletváltást kellene végrehajtanod (nálam az alábbiak szerint működik):
1. tény, hogy betegség, mint ahogy a 2-nél több v. kevesebb láb, 130-nál magasabb vérnyomást stb. stb. stb. is az.
2. és akkor mi van? Egyszerűen sz*rni kell arra az általános nézetre, hogy aki pszichiátriai beteg, az már heltbôl kontrollálhatatlan közveszélyes anyagyilkos stb. ...
Nagyon sok ember él körölöttünk, akinek ugyanúgy van pszichiátria problémája, legfeljebb ôk nem mennek vele orvoshoz... na IMHO ez a baromság!
Egyébként hozzátartozóként elég nehéz megérteni a dolgot, sokszor tűnik úgy, hogy szándékosan viselkedik "deviánsan" az illetô. A megértésben sokat segíthet az önképzés, szakkönyvek olvasgatása... és nem utolsósorban némi ilyen irányú műveltséggel elkerülhetô, hogy (rendkívül ártalmas) laikus "tanácsokat" osztogassunk, pl. "Ne hagyd el magad!, Nyugodj már meg! Senki más nem csinál ekkora ügyet egy ilyen dologból!" stb.
Gondolom, téged az érdekel, hogy mit lehet tenni hozzátartozóként a dolog elviselhetôbbé tétele érdekében. IMHO fontos az elfogadás, a megértés. És (amikor mód van rá) segítés, pl. odafigyelni, hogy rendesen szedje a gyógyszereit, ne feledkezzen meg a kontrollvizsgálatról stb. Persze nem tudom, mennyire elviselhetetlen számodra édesapád állapota, viselkedése... Mindenesetre nem árt tudnod, hogy a mániás depresszió orvosilag sem elmebetegség (pszichózis), hanem csak neurózis (ami viszont általában nagyobb szubjektív szenvedést okoz a betegnek)... Elsôsorban édesapádat (és saját magadat) kell meggyôzni arról, hogy nem elmebeteg, nem "dilinyós". És akkor már "csak" a világ bunkóbbik fele fogja nehezíteni az életedet.
Hát egyelôre ennyi.
Szerintem nem érdemes címkézni. Attól nem lesz jobb a hatása Rád vagy azokra akiket érint.
Az más kérdés, hogy a T. társadalom hogyan kezeli/kezelte a "kezelhetetleneket" és miért.
De ha mindenáron kategorizálni akarod talán megnyugtatóbb betegségként felfogni mert akkor legalább a megvetés, a félelem és az undorodás érzését megspórolod magadnak.
Apropó: szeretnél neki segíteni, szeretnéd ezt magadtól távol tartani vagy egyszerűen mint Rajta kívülálló akarod megérteni?
Semmi gond, engem ez a dolog annyira ne borít ki, mivel apám Angliában él, segélyen, ritkán utazik haza, és "botrány" akkor se mindig lesz a dologból. Én igazából arról szerettem volna dumálni valakivel, hogy ez most akkor betegség vagy nem - mivel sokszor éreztem már, hogy mielőtt elkezd egyre kontrollálatlanabbul őrjöngeni, mintha választaná ezt a dolgot, és érdekes az is, hogy általában akkor kerül kórházba, amikor a helyzete mániás roham nélkül is elég kilátástalan volt - amikor tehát épp "jól jött" a néhány hét kényszerpihenő. A napokban jutott az eszembe, hogy megkérdezzem a webet, és érdekes módon találtam rögtön egy könyvet, amely úgy érvel, hogy a mániás roham azonos tradicionális társadalmak prófétáinak és sámánjainak és szent őrültjeinek "epizódjaival", csak azt a mai társadalom "medikalizálja", azaz mivel kényszeresen hárít mindent, ami igazán kirívó (hiszen a mai társadalomban élő ember hihetetlen mennyiségű kompromisszumot köt biztonsági meggondolásból, úgymond), az ilyen eseteket betegségnek, elmebetegségnek nyilvánítja, a mániást eltávolítja, szedálja, "ártalmatlanítja". Hát nem tudom.
Nekem gyakran inkább démonikus megszállásnak látszik.
Gondolom, ez a kérdés alkoholistáknál is felmerül.
Nemrég találkoztam valakivel, akinek egy rokona szerencsejátékmániás - ami pénzre rá tudja tenni a kezét, azt eljátssza. Ott pontosan ez merült fel, hogy betegség, vagy akaratgyengeség - azaz, alapvetően, hogy elítélhető-e, vagy inkább sajnálkozni kell rajta?
Biztosan nagyon nehéz lehet Neked és talán alaposan kétségbe vagy esve.Ha jó, hogy írsz róla kérlek tedd meg!
IMHO ezekben az esetekben igazándiból senki nem tud segíteni, legfeljebb megkönnyítheti az elviselését.Remélem van azért olyan szakmai/orvosi?/ segítség amit Te vagy Ti igénybe tudtok venni. Van?
Az én családomban alkoholizmus fordul elő :( minden kapcsolódó gyötrelemmel/gyötrés és gyötrődés/. Ami persze nem ugyanaz, de -azt hiszem- a dühös lelekiismeretfurdalással tetézett TEHETETLENSÉG érzésében nagyon együtt vagyok Veled.
Nem akartam "beleérezni" a bajodba, csak bennem most sok-sok minden felkavarodott.
Ha bármiben bántónak vagy érzékletlennek tűntem: bocs.
Na, hosszabb szünet után itt vagyok (észrevette valaki is?), de közben rájöttem, hogy ide nem tudok járni, ez a hely ugyanis nem egy törzsasztal, nem is sok törzsasztal, hanem egy igen hosszú folyosó, rajta sok ajtó, és az ember csak úgy tudhatja meg, hogy egy ajtó mögött mi van, ha bemegy és körülnéz, és vannak szobák, ahol csak néhányan ülnek, de vannak olyanok is, ahol nagy a zűrzavar, csaponganak, stb. - mint most én is, tehát viszont nekem egy közeli rokonom (az apám - puff) mániás depressziós, amit bár nem tartok különösebben találó elnevezésnek erre a dologra, de talán azonosítható, és most, hogy harminc lettem, ezt még mindig nem tudom igzaán jól kezelni, pedig szeretném, tehát érdeklődöm, van-e itt sorstársam, vagy bárki, aki ehez a vicces "hehe, apád lökött?" szint felett hozzá tud szólni?
