Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44490

Matók Leó

 

 

EGY VADVIRÁG TRAGÉDIÁJA

 

Forrás csobogott közelében kéken,

S a messze erdő súgta neki titkát,

Szép vadvirág volt. Szirmai közt szépen,

Szíve dobogta szépségének nyitját.

 

Hazája volt a tengerfűvü rét,

Kicsi szíve szirmok közt lüktetett,

Az égre tárta szárnya sárga kelyhét,

S egy vörös rózsát nagyon szeretett.

 

A vörös rózsa néhány hete nyílt csak,

Zöld rózsabokron világítva, égve,

Mellette fehér testvérkéi nyíltak,

Lángolva tört fel közöttük az égre.

 

Egy bús órában a közeli tájról

A rétre jöttek a rossz emberek,

A piros rózsát letépték bokráról,

S mind a két virág – nagyon szenvedett!

 

S a vadvirág elhervadt, szíve megtört

És azt suttogta hamvadó pora:

„Vannak, kik hogyha egyet megszerettek,

Azt nem felejtik el többé soha.”

 

 

Jaj lett itt a jóknak, Kőszeg,

1943. február 25. [16.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44489

Matók Leó

 

 

HÓVIRÁG

 

A Nap sugára bágyadt, altató,

Fehér foltokban olvadoz a hó.

 

Körötte csendben álmodó világ:

Zöld fűszálak közt fehér hóvirág.

 

Mellette zöldell a tavaszi rét,

Ő büszkén hordja hófehér szinét.

 

A tél álmodta ilyennek talán,

Mesékbe illő tavasz hajnalán.

 

Széles határban zsendül már a pást,

S ő hozza meg a nagy feltámadást!

 

Kicsi virág, dalold az új vetést,

A zöld magot, az újjáébredést,

A szent Napot, mely rügyeket fakaszt,

S a szűz, a szép, a győzelmes tavaszt!

 

 

Jaj lett itt a jóknak, Kőszeg, 1943. február 14. [14.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44488

Matics Pál

 

 

VÁRJ RÁM

 

Ha vársz rám még,

Egyszer elmegyek Hozzád,

Egy ködös tavaszi hajnalon,

Vagy falevélhullató,

Nyarat sirató, csendes

Őszi délutánon.

Készülök az útra:

Csak Te várj!

Nem tudom mikor

Érkezem meg Hozzád,

De tudom, ünnep,

Nagy ünnep lesz,

Akkor majd nevet a nap,

Kacag a sok virág,

Ragyognak a csillagok,

Bárányfelhők úsznak az égen

És csókot ad a szellő

A lágyan suhanó haboknak!

A lombok mind összehajolnak,

Rejteni fogják titkunkat.

Mi majd nézzük egymás arcát:

Keressük a régi vonásokat.

Szemünkben újra régi fény gyúl,

S felettünk az ég majd

Mosolyog huncutul!

 

 

Tükör előtt [73.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44487

Máté Imre

 

 

SZÜLŐHELYEMEN

 

Félbemaradt város a bölcsőm,

ringat, mióta élek,

erős kezek nyújtják felém

az éltető emberséget.

 

Hiszem, paraszt őseimet

elfogadja értem a holnap,

és hatalmat ad mindörökre

az igazságot akaróknak.

 

Legyen a lenniakarásból

mezőszagú vágyak világa,

ne átkozhassa őrült elme

örömeinket pusztulásra.

 

Nőhessen, ami nőni vágyik

míg a földön nagyon szeretnek:

határtalan útja maradjon

a határtalan képzeletnek.

 

 

A végtelen mondat [87.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44486

Maszong József

 

 

SORSVONALAK

 

halk sóhaj repíti tova az álmot

itt tartanám a tovatűnő képet

mindazt egymásra halmozni

amit elhozni csak az álom képes

 

várni valami ismeretlen újat

csak emlékként őrizni a múltat

remélve – a holnap megadja azt

miről eddig azt hittem elszaladt

 

ébredni – tágra nyílt szemmel kutatni

az érzelmek csodás végtelenében

hegyek-völgyek közt futó útján

a sors-vonalaink kusza szálait

 

ma már megállhatok megmártózni

a tegnap feltalált boldogság

örömittas pillanatában – nem késő

utána menni – s megadni mindent érte

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44485

Marton Marcell Boldizsár

 

 

KISASSZONY NAPRA

 

Égből hullajtott,

   Titokba burkolt,

      egyetlen Rózsa!

 

Nekem tartogatott

      öröktől fogva

            a Mennyei Atya!

 

Nekem születtél,

      nekem adattál,

            s enyém maradtál!

 

Ó Édes, Édes gyönyörű Virágszál!

Szebb vagy, szebb a fűszálon ringó harmatnál!

Tündöklőbb, tündöklőbb az Esthajnal Csillagnál!

 

Ragyogsz, jobban mint a Nap.

Fénykévéket szórsz nap mint nap.

S senki nem tudja: Te vagy az!... Te vagy az!...

 

Hajnalom! Tavaszom! Egyetlen Boldogságom!

Születésnapodat szüntelen áldom, áldom!

      Nincs boldogabb nálam senki a világon!

 

 

Régi nagy patrónánk [269.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44484

Márton László

 

 

BOWEN MONOLÓGJA, SÖTÉTBEN

 

Hol szabadság van,

ott szabadság van

nemcsak az elpusztított tájban,

nemcsak a lelki félhomályban,

 

hol büntet s nem kitüntet

a csüggedő tekintet,

nemcsak a parttalan vitákban,

nemcsak a promiszkuitásban

 

nyilvánosság előtt s az ágyban,

a szállhatatlan szállodákban,

a jégveremben és az étteremben

és a vasúti menetrendben,

 

ott szabadság van

az orrban és a szájban,

az okozatban és az okban,

a felgyűlt szemétkupacokban,

 

mikre szabadon száll a döglégy,

ott a múlandóság: öröklét,

hol szabad a tárgyak esése,

mint az emelkedés esélye,

 

ott szabadság van

nemcsak a méltatlankodásban,

a társadalmi erjedésben,

a rémhírterjedésben,

 

a félelemben és a sérelemben,

ott minden szabad mindenkivel szemben:

hol szabadság van;

ott szabadság van

 

minden lerakódó mocsokban,

anyagokban s műanyagokban,

abban, ahogy a ködből

ezerféle zaj bömböl,

 

abban, hogy mi sem titkos:

tudható, ki mit dugdos;

hol szabadság van,

ott szabadság van

 

nemcsak a nagybetűs címekben,

a célzatos újságcikkekben,

és nemcsak abban, hogy a hátsó

gondolatok mögül kilátszó

 

leghátsók mögül egyik-másik

gondolatlanság is kilátszik:

hol szabadság van,

ott szabadság van

 

az áram- és gázszolgáltatásban

és minden málladozó házban,

a szerződések betűjében,

az ígéretben és a szószegésben,

 

abban, ahogy felnő a gyermek,

akit szülei nem nevelnek;

hol szabadság van,

ott szabadság van

 

a részletekben s a totalitásban,

a bármiről hihető jóban,

apátiában és agresszióban,

 

az elzárt olajvezetékben,

a műholdakkal figyelt égben,

az értelmetlen mondatokban,

a szótövekben és ragokban,

 

a teljes bizonytalanságban,

a levegőnek mondott mérgesgázban;

szabadságot világít át a röntgen,

szabadság van a börtönökben,

 

hol szabad szabályok lakolnak,

kiknek a mánál szabadabb a holnap,

s ha megpróbálna bárki

a szabadsággal szembeszállni,

 

az a megtestesült szabadság,

melyért az életüket adták

oly sokan; és most szabadság van,

középszerű, fantáziátlan,

 

s mint a beton, olyan tömör lesz,

megízleled és megcsömörlesz,

de nem menekszel tőle mégse,

mert nincsen se hossza, se vége,

 

te is egy darab szabadság vagy,

s ha meghalsz, a szabadság rádfagy:

ő mondja meg, mi lettél,

hírtelenebb hírednél.

 

 

Hét évszázad magyar

költői, 1991 [2547.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44483

Marsall László

 

 

A CSÖND ANYANYELVE

 

Aki nem hajolt még alvó terhes asszony hasára

a lélegzetét is visszafojtva

mintha szélben hajolna

egy szál tenyérrel óvott gyufára

hogy hallja az elrejtett magzati óra ketyegését

az nem tudja még

hogy lehet beszélgetni nagy messzeségből bárkivel

szavak nélkül

hangtalanul

a csönd szorgalmas örvényével

a csönd hangyalábú örökmozgó vonulataival

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44482

Marsall László

 

 

ÓDONDAD KÉRELEM

 

még valamikor ma mondd el nekem

szerelmed változásait

ébredéskor moccanásait

amikor a tarkódtól meleg

párna tollában mélyebbre pereg

az elmúlt napi szerelem-szilánk

éles és mégis kristálycukor-szemcse

mikrolencse és benne koponyánk

egybegyúrva az álomtollazatban

gyűszűnyi nap egy kapuboltozatban

hol párban álló önmagunkat látva

elalszunk ott fenn mi gyűszűnyi lámpa

mert minek mégegy fény oda

hol a búcsúzók homloka

úgy világít a kapuboltozatban

mint a holnapi szerelem-szilánk

mikrolencse és benne koponyánk

a holnapesti álomtollazatban

midőn majd a tarkódtól meleg

párnád tollában mélyebbre pereg

és ha leendő moccanásait

szerelmed apró változásait

már ma valaha elmondtad nekem

más csak árnyék

havazásunk holdsugárban

és a csónak

koporsónk tán

ki emlékszik

ki gondol rá

milyen éhség

milyen vágyás

milyen végtelen kívánás

semmi semmi semmi emlék

csak a ringó árnyak tánca

árny az árnyon tűz-időben

éjszakában havazásban

patakok forrása lettünk

egy patakká vált a testünk

árny az árnyon ringó csónak

te a fenti

te a lenti

fordulj fordulj

hóízekkel

így akartad

így akartam

áldozat és tűz és isten

indakarok fonódása

gyűrűzése fel az égig

havazás új havazásra

tiszta minden

árny az árnyon

ringatózik

füzek nyírfák sötétsége

te és csak te

te és csak te

kimondatlan neve sincsen

soha másként soha szebben

indakezek egymást védőn

lehunyt szemek egymást látón

havazás a havazásban

fehér árnyak fehér árnya

összekötve eggyé égve

éjszakában

szálló csendben

árny az árnyon

ringó csónak sima vízen

 

 

Szeretlek kedvesem [281-284.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44481

Marsall László

 

 

SZAVAK FICKÓS FORTYOGÁSA

 

Ha módi a kopár forma,

sehol bodor, sem cikornya,

ha a vers pár csont-golyó,

ha tetszik, hogy összekoccan,

mandíneres fül-sarokban,

csontváz-táncot jár a szó;

 

és a nyelv ha dákó vége,

markolatja bunkós gége,

s fogak bütykén ildomos

megtámasztva falssal lökni

szó-folyót, hogy mind a többi

csattog, s ez a dallamos;

 

szűk pillarés – keskeny gomblyuk –,

ha vigyázza, s ráncolt homlok,

és ha méri görbe szem:

szó-golyó-boly rendje szép-e,

csillagképe ösztövér-e? –

s az ész mondja: „úgy legyen”;

 

csak azért is elme-tőben,

sötét múzsa-keltetőben

török jó pár szó-tojást,

hogy sok borzas múzsa-pipe,

szőrös baba-Beatrice

megkezdje a futkosást;

 

szó-golyó-héj szerterugva,

szárnybillentős ugra-bugra

a vers pádimentumán

jelentse, hogy elegyesen,

Vitéz, veled keveredem,

Csokonai, ős-komám –,

 

s nyelv dákója kirügyezzen;

gége-szélben farktoll rezzen,

palatális ég alatt,

páva-hús az íny-vitorla

és a szó is páva tolla –;

csontgömb-zene elmarad,

 

cirmolják bár intrikával,

mord szemöldű metrikával,

habzik, mint a tej ha forr:

szavak fickós fortyogása

zubog füled csarnokában

– más minden csak vadkapor.

 

 

A mi nyelvünk, 1980 [313-314.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44480

Maróti Lajos

 

 

LÁNGOSEVŐK

 

Hátuk mögött a gyárak szabályos tömb-sötétje.

Maguk meg mint üvegbe metszett profilok úsznak

egyenként a homályban, e fényes tégla-térre.

Kezüket még lehúzza a délutáni műszak.

 

Lassan benépesülget a villamosmegálló.

Forró olajban érik a kéttenyérnyi napfény

tésztája. Sorbaállnak a némán messzeszálló

kesernyés gőz-lepelben, a deszkabódé mentén.

 

Amikor sorraérnek, ki-ki fizet, s az ablak

elől a sínre lép és figyelve messzehallgat:

nem jön a villamos még… Nyugodt mélyet harapnak,

 

s a megszűrt fényű őszben tompán feltündököl

szájuk íve körül a rápárázott olajnak

hártyányi nedvessége: sápadt aranytükör.

 

 

Versmondók könyve, 1975. [235.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44479

Maróti György

 

 

ÜLJ MELLÉM, URAM!

 

Most kel a Nap: bágyadt még, késő-téli,

de fénye szétárad, simogat. Ünnepi,

mint templomi zene, színház-esti fény.

Két könnyű felhő lebeg csak az égen,

e hajnalparki előadás kezdetén.

És Nap felé károgó varjúsereg,

bús feketében szállongva ellebeg.

És a parknak padjai fölragyognak,

mint ha megannyi sáron-rózsa volna,

pedig az éjsötétben csak padok voltak.

Rokokó-ecset festett ily hajnalokat.

Kelő nap-kéz könnyű érintésére

csöndes, reményrügy-dalra fakad

néhány aranyvessző meg a rekettye.

És nem tudom, hogy miképpen: de

valahogyan mindebben jelen van az

egek Ura: erre van a Teremtő.

Benne ragyog vagy fölötte lebeg

nem tudom: de e hajnalban itt van Ő.

Megint egy új napnak kora reggele,

megint egy új, megint egy jó esély,

hogy keressem és sose leljem

e bokrokra-hulló kelő fényben

Istent. De ha nem lelem, hát nem.

Fontos, kellő csak maga a keresés.

 

Persze szép lenne, ha még ma meglelném,

és megszólíthatnám csendesen Őt:

„Uram ketten maradtunk ládd e parkban,

nézzük együtt a Napot, a felkelőt!

És – bár nem vagyok méltó tekintetedre –,

ülj meg mellettem kicsit e fénypadon!

Nem szólok, nem kérek semmit: hallgatok.”

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44478

Maróti György

 

 

ÉS HAMAROSAN A SÖTÉTSÉG…

 

Milyen tágas és végtelen ez a télalkonyi ég.

Bíborfirmamentumán még csak néhány csillag ég,

majd hamarosan sorban gyúlnak ki: égremény.

Mily csöndben ülök itt ezen a parki padon én.

Elcsöndesült lélekkel, már nem lángolok senkiért,

és nem vagyok már senkié, és senki sem enyém.

Csak ez a tág és végtelen mély ég.

Most vetkezik fekvéshez a lelked hogy annak add, ki

tiéd. Lám csak, mit is varázsol az égre az éj, az

éjszaka, az alkonyi ég. Mélykékjébe oldva az

arcod: fájdalmasan, réglátottan, feledetten szép.

Új és ezerszer újuló alakban ott jössz felém:

és te segítsz nekem: egy kicsit tartsd távol az éjt!

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44477

Maróti Dezső

 

 

ÉBRED A RÉT

 

Nádpihe lebben a szélben,

Új csodákra ébred a rét.

Tündéri lepkék szárnyán,

Oly lágyan játszik a fény.

 

A tó vize újra népes,

Vadruca múltról regél.

Az égen vadludak húznak,

Hangjukat hozza a szél.

 

Selyemrét népéhez,

Pacsirta himnusza szól,

Bíbic búvik a fűben,

Puha kis felhő fölé hajol.

 

Oh, tarka virágok, színek,

Melytől úgy izzik a rét,

Istenem, de szépek,

Ettől boldog a lét.

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44476

Markovics Anita

 

 

FOGÓDZKODÓ

 

nem kellene más

csak egy fogódzkodó a hegyen

egy kiszögellés, amin megvethetem lábamat

sóhajtana alattam az erdő

a széltől borzolt tájat kapnám nyakamba

a meredély túloldalán lennék szomjas

kulacsot nyújtanál

a nap hátam mögött lefelé menne, ahogyan iszom

sátrat húznánk

némán

mert ez a természet rendje

aztán egész éjszakán át csodálnám álmodat

 

reggel szétkenném a napfelkeltét bőrödön

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44475

Markovics Anita

 

 

NEHÉZ ÉJFÉL

 

A holnapba átcipelt másodpercek

sűrű csillanása hátadon...

Válasz nélkül hagyott kérdéseid

lógnak a függönyön.

A hangszóróból nehéz illatú blues

árad. Füst kanyarog kifelé az ablakon

és beleütközik a Holdba...

Egy gondolat fonja hátulról

karjait nyakadba: én vagyok...

Megtorpan a huzat is a küszöbön,

a csillagok állóképe sem hunyorog

egy percig... Valami ősi ritmusra

szökell szívünk loholása;

majd elalszol ölemben,

mint egy elfáradt kisgyerek.

Szeretlek – szavam néma suttogása

nehéz álomba bújtat;

rád gombolok egy szebb holnapot;

markodba rejtek egy hűs,

kriptonfényű csillagot...

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44474

Markó Béla

 

 

AZ ÓSZEREN

 

Az ószeren jószerével minden kapható,

régi ruha, vacak kacat, minden eladó.

Biciklik is, triciklik is, sok-sok kis mütyür,

kényes-fényes fütyülő, mely nem nagyon fütyül.

Apróságok, cseprőségek, lyukas kalapok,

görbe a szeg, és a csavar félrecsavarog.

Hajasbaba hajatlanul kínálja magát,

olyan vén a fésű, hogy már hullatja fogát.

Az órának nincs kakukkja, régen tovaszállt,

százéves a sétálója, réges-rég lejárt.

Mennyi-mennyi semmiség és mennyi csonkaság,

illeg-billeg itt egy egész elhasznált világ.

Jó lennék még valamire! Így kínálkozik.

Ugye szeretsz? Ugye kellek? Így rimánkodik.

Régi holmi, ócska holmi, mégis arra vár,

hátha ismét hasznát látják, s gazdára talál.

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44473

Markó Béla

 

 

ÁTTŰNÉS

 

A vízre apró pelyheket dobálnak,

és összerezzen az alvó folyó,

amikor itt-ott hozzáér a hó,

az angyalok kacagnak, kiabálnak,

 

nem hagyják abba, inkább egyre jobban

havaznak, s lassan fehér lesz a víz,

hűti a sűrű hó, de olvad is,

különbözünk, s most mégis beledobban

 

testem-lelkem, hogy egybekulcsolódik,

egymásba áttűnik kezem s kezed,

rándul, szikrázik, hőköl, sistereg,

 

aztán lehalkul, lassan összeforrik

a hó s a víz: két szerelmes rokon,

s fent angyal ül a felhő-romokon.

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44472

Markó Béla

 

 

AGGTELEKI PÉLDÁZAT A SZERELEMRŐL

 

Csak úgy, ahogy a cseppkő

lent a barna üregekben,

csak olyan lassan élni,

hogy már holtnak lássanak,

a lángokat eloltani,

a robbanásokat visszafojtani,

az izmok vibrálását

hideg tenyérrel elcsitítani,

a remegő idegeket leszorítani,

ahogy a lentről felfelé

és fentről lefelé

cseppenként növekvő alakzatok

reménykednek, hogy egyszer összeforrnak,

végtelen lassúsággal közeledni a célhoz,

ahogy egy-egy sötétvörös vércsepp

átúszik az ereken,

ahogy a fájdalom

nyugodtan, türelmesen vándorol bennünk,

ahogy nem romlik s nem javul

egyik napról a másikra semmi,

ahogy egy hatalmas barlangrendszer

időnként kikínlódik néhány áttetsző

vízmorzsát a kövek hegyén,

ilyen lassan kellene szeretnünk egymást,

talán millió esztendő is eltelik,

amíg szájunk egymáshoz ér,

így kellene vágyakoznunk,

mert minden mindennel találkozik,

ha majd a két test egymásra lel:

a sztalaktit

és a sztalagmit.

 

 

111 vers a szerelemről,

1992. augusztus 14.

[113.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44471

Markó Béla

 

 

LEVÉL KISLÁNYOMNAK, AKI NÉHA ROSSZAT ÁLMODIK

 

Tüntetnek értünk a hangyák, látod-e?

Mennek hosszú sorokban,

feketén, némán, elkeseredetten.

Értünk zümmögnek a méhek, hallod-e?

Odahagyják a mézet,

s lobognak, mint parányi zászlók

a kék levegőben.

Értünk nő a levél, értünk hull a lomb,

tudod-e?

Értünk raboskodik a vakond a mélyben,

hiszed-e?

Értünk esik az eső,

értünk süt a nap,

értünk, hogy éljünk!

Föl a fejjel hát, kicsi lányom,

mellettünk van mind, aki nőni akar,

hallgasd csak, hogy zúg az erdő,

hogy füttyöget a rigó,

hogy folyik a folyó,

hogy forog a föld

jóval, rosszal megrakottan,

s lehet, hogy nem gondolnak ránk az emberek,

mert éppen esznek, isznak, alusznak,

de vonulnak a hangyák,

de szállnak a méhek,

ne félj!

 

 

Szétszedett

világ, Buka-

rest, 1990.

november

19. [433-

444.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44470

Markó Béla

 

 

FOGYÓ IDŐ

 

A hullámzó mezőben egy bogár

evickél, csápol, fürdik boldogan,

s míg jólesőn nyújtózik, elrohan

fölötte már a nyár, csak a kopár

 

tengerfenék marad, mint amikor

a fürdőkádból leszalad a víz,

s egyből hideg lesz, dideregsz te is,

testedről minden szennyet elsodor

 

fogyó időd, nyakig, térdig, s alig

takar még életed, rossz tagjaid

sorra kibuknak most a semmibe,

 

roskad a hab, és leapad a fű,

megvillan már a tücsökhegedű,

lépj ki hát, s öltözz Isten képibe!

 

 

A megmérő idő, (1988-1989) [327.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44469

Markó Béla

 

 

BETELJESÜLSZ TE IS

 

Belülről nyílik minden, csillagok,

virágok, méhek, ajtók, ablakok,

belülről jön a hívás, hogy jöhetsz,

belülről jön a tiltás: elmehetsz,

 

szerelmed kulcsot ad ki ablakán,

szerelmed egyedül él csillagán,

s te vendég vagy, mint füvekben a fény,

amely kialszik, ha leszáll az éj,

 

szükséges jó, szükséges rossz, de csak

egy benti kérdés felelete vagy,

s ha nem kérdeznek, te sem válaszolsz,

 

magadból már csak egyre kifelé

haladsz, csíraként új fények felé,

míg életedből végre kihajolsz.

 

 

Mindenki autóbusza, (1987-1988) [76.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44468

Markó Béla

 

 

A REMÉNY SZONETTJE

 

Mert mindig volt és mindig lesz egy napszak,

hol korán érkezők s későn jövők

akarva-akaratlan összefutnak,

s egybefogják a széteső időt,

 

talán esténként, talán reggelente,

autóbuszban vagy kint, fák alatt,

most ébredtek vagy nem feküdtek még le,

hazulról jönnek, haza tartanak,

 

találkozik, mi volt s mi lenni készül,

az ok és a cél majd egymásra lel,

nem látható, hogy ki jön, ki megy el,

 

tudás az álmodással kiegészül,

s egy pillanatra két test összeér:

ki emlékszik s ki emléket remél.

 

 

Kannibál idő, (1987-1988) [137-138.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44467

Markó Béla

 

 

AZ OTTHON MEGHATÁROZÁSA

 

Valahol ott van az otthon ahol

hóemberek őrzik a házat éjjelente

valahol ott van az otthon ahol

virágzó bokrok őrzik a házat éjjelente

húsból és vérből való az otthon

húsból és vérből és elharapott szavakból

elharapott mondatokból kékre festett

égből és kékre festett házfalakból

kékre festett madarakból való az otthon

meg-megújuló alkonyatból fűből és csontból

gyermekkorból és kamaszkorból való az otthon

napokból hónapokból s évekből

való az otthon és levelekből

tintától feketéllő papirosokból

madárlátta kérdésekből és feleletekből

való az otthon s a mozdulatból

ahogyan hajunkat igazítjuk s a forrásból

amelyet kézről kézre adnak

hogy szomjukat csillapítsák az arramenők

húsból és vérből való az otthon

és gyöngyvirágból rózsából tulipánból

sírásból kacagásból tizenkét hónapos

nyárból háromszázhatvanöt napos

havazásból de leginkább üzenetekből

való az otthon a hely ahonnan

kéthetente levelet csomagot kapunk

igen így hívjuk így nevezzük: a hely

ahonnan levelet csomagot kapunk a hely

ahonnan néha látogatók is jönnek a hely

ahova nem mindig térnek vissza a költők

csak néha verset írnak róla.

 

 

Szétszedett világ, (1974-1976) [104-105.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44466

Markó Béla

 

 

IDÉZŐ

 

A nap huszonötödik órájában

szerelmed csillagképébe értem.

Az éjszakák és nappalok közötti

távolság

már nem távolság nekem.

Ha néha nagy sárga virágot

sodor szemem fölé a szél,

eljátszadozom a fényességgel.

A huszonötödik óra vándora

vagyok,

indulok toronyiránt

világló tested látására.

 

Világló testeden

országló tekintetem,

ím, le-lenyugszik.

 

De minden huszonötödik óra

reggelén

szerelmed csillagképében ébredek.

Előttem van észak,

hátam mögött dél.

Jobbra tested nyugszik,

balra tested kél.

 

Mint vándor,

ki délkörein néha megpihen,

tűnődve nézlek,

míg tekintetem ösvényén tovalépdelsz,

s utánad fordulnak a napraforgók.

 

 

Szétszedett világ, (1974-1976) [75.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44465

Markó Béla

 

 

A HÓ ÉRKEZÉSE

 

Sűrű tétova hullással

földet érnek

az égből kitaszított hóemberek

s lyukas fazekat sárgarépát

törött seprűt szereznek

hogy elfödjék tisztaságukat

 

hűvös szívükből mosolyt varázsolnak

bohócmódra bohóckodnak

zizeg a seprű fújja a szél

s a lyukas fazék oldalán

darabka málló földdarab

sározza fehér arcukat

 

sűrű tétova hullással

mint kitaszított angyalok

földet érnek a hóemberek

lyukas fazekat sárgarépát

törött seprűt szereznek

s elvegyülnek a gyermekek között.

 

 

Szétszedett világ, (1974-1976) [64-65.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44464

Markó Béla

 

 

AZ ESŐ ÉRKEZÉSE

 

A vizek fölé hajol az eső

valahol hanyatt fekszik

a tenger

s elgondolkozva nézi

visszahulló arcát

 

a háztetőn lépked a víz

s odabent

jobb kezükkel a bal kezüket

szorongatják az öregasszonyok

hogy ne érezzék magukat egyedül

 

mi azt hisszük

hogy a miatyánkot mondják ilyenkor

s nem halljuk

ahogy a kinti nyugalomban

a kiszáradt kutakat

mint a csecsemőket

megszoptatja az eső.

 

 

Szétszedett világ,

(1974-1976) [64.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44463

Markó Béla

 

 

SZÜLETÉS

 

Az anyák méhe óriás

és tiszta mint az égbolt

csillagok apró nyilallások

bolyongnak benne olthatatlan

s mint málnabokron a málnaszem

zúzott arcon a kékség

fel-feldereng a véges

szemekben valami végtelenség

 

felhők mögött a tiszta nap

foltos arcon a nyugalmasság

az anyák méhe óriás

akár az őszi égbolt

s mint málnabokron a málnaszem

zúzott arcon a kékség

keringek én is a májfoltos ég

hűvös magzatvizében

dideregnek a születendők

 

az anyák méhe óriás

akár az őszi égbolt

– amikor ezt a verset írtam

tél volt.

 

 

A megmé-

rő idő, (1968-

1973) [71.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44462

Markó Béla

 

 

TAVASZI ESTE

 

Meg-megomlik a fények piramisa.

Mazsola-arcú öregasszonyok

kenderfonál-énekére halkan

rácsukódnak a zsoltároskönyvek.

Mint hímzett asztalterítőt,

reszkető kézzel

megigazítják a csendet,

tiszta, suhogó lepedőt

húznak az ágyra,

s lefekvés után

sokáig mocorognak

jószagú kalács-éjszakában

mazsola-arcú öregasszonyok.

 

 

A szavak városában, (1968-1973) [50.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44461

Markó Béla

 

 

ZENE

 

A télben mint óriás partitúrában

ideges ujjal lapoz a szél

egy-egy apró gally

hangjegyek letört szára

sodródik szavaink közé

távoli nagydob a nap

a szívverések közti szünetekben

tompán hallszik a fény

hegedűk szétszakadt húrjaként

rángatóznak a fák

üveghangú fuvoláival

körülvesz a fagy

el-elcsuklik a szerelem

a jégvirágok feltörő énekét csitítom

meleg számmal az ablakon

s hallszik a fény míg alkonyatkor

utolsót dobban a távoli nagydob

a nap.

 

 

A szavak

városá-

ban, (1968-

1973) [45.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!