Biztos igazad van! Alapvetően meglepett, hogy ott egy balatoni hajót látok, és nem jól jegyeztem meg a nevét. Köszönöm, így már érthető számomra is! :)
Sőt még ahhoz is, hogy messziről elkerülje az olyan munkaköröket, ahol váratlan helyzetben zofort kell súlyos következményekkel járó döntéseket hozni. Ezeket meghagyja a proliknak.
A héten az M7 sóskúti leágazója után, a Sóskút felé vezető út mellett láttam egy telepen a Megyer nevű volt balatoni hajót. Nem azt nevezték át Akalinak, és vitték a Drávára? Vezetés közben inkább nem fényképeztem, de meglepődtem a látványon. Tud valaki magyarázatot rá?
A szóvivője biztosan elmagyarázná, hogy a főnök úrnak megvan a szükséges szakértelme, függetlenül attól, hogy nincs róla papírja. (v.ö. Schulz, vagy Faymann)
Nagyon haragudtak a főnökeim, amikor visszahallották a következőket. "Azt már nem is remélem, hogy szakmailag segítenék a munkámat, de legalább ne akadályoznák!"
Máriafürdőn már gyerekkoromban is nagy iszap volt. 35 éve is szép gyalogtúra volt eljutni a partól a nádason át a lejáróig. Sokáig a mólón, utána meg még jó darabig a bokáig érő iszapban. (volt saját lejáró a nyaralónkhoz)* A szabadstrandnál viszont nem kellett gyalogolni, így a végén már inkább oda mentünk.
*Persze a rendszeres hajózás sem szokott elmaradni, amíg megvolt a nyaraló.
Amúgy van már itt valakinek tapasztalata a belinkelt helyzetről? Tényleg annyira tönkrevágja a Balatonnak azt a részét móló? :(
Lehet, sőt kell menedzsment szinten irányítani, de azt nem szabadna lehozni hajók, hajócsoportok szintjére. Mindent, még a szükséges térképek megvásárlását is központilag szeretnék megoldani, azután persze 10 esetből 8 alkalommal semmi nem jön össze.
Az én műszaki felügyelőm, aki másik háromnak is főnöke, textílipari gépészmérnök. Milyen tanács van nála? Néha olyan utasításokat ír, hogy besír rajta az ember.
Én közúti járművezetőként (illetve annak változataiként) dolgoztam 40 évet.
Eleinte egy gkv.-től elvárták, hogy az út közben jelentkező műszaki problémák közül minél többet egymaga a helyszínen hárítson el. Hurcoltunk magunkkal sok szerszámot, alkatrészt. Persze a járművek nagy része egy marék villáskulccsal szét- és összeszerelhető volt. Első megdöbbenésem az volt, amikor azzal szembesültem, hogy egy ékszíj leszakadása miatt bevontatták a garázsba az autóbuszt. Szép lassan bonyolultabbá váltak a szerkezetek, a szereléshez speciális szerszámok kellenek, az elektronika elszaporodásával műszerek nélkül javíthatatlanná váltak a járművek. Nyilván az üzembiztosságuk is növekedett. Így már nincs értelme szerszámokat, alkatrészeket hurcolni. Nyergesvontatók szaladgálnak országszerte pótkerék nélkül. Sok autónál egy izzót sem tud az ember út közben kicserélni. A menetíró-készülékek, helyzetadó berendezések elterjedésével a főnökök szeme előli távollét is megszűnt. A (egyébként nagyon helyesen) kötelezően előírt pihenőidők, a különféle díjfizetős utak zűrzavarának számontartása is undorító foglalatosság lehet. A forgalom sűrűsödésével a torlódásokban való araszolás mindennapossá vált. Az autópályák és a zajvédő falak miatt a vizuális élmény is radikálisan lecsökkent. Ma már én sem ajánlanám egy gyereknek ezt a foglalkozást. Nekem a munkakedvem csökkenésének jellemző állomásai a házasságkötés-önálló lakáshoz jutás és az első gyermek megszületése volt. Innentől kezdve a munkát már csak a megélhetés eszközének tekintettem. Hozzáteszem még, hogy sok üzemlátogatásra elkísértem az utasaimat és egyetlen olyan munkát sem láttam, amire a magamét elcseréltem volna.
Meglehet, hogy olyan foglalkozásoknál, amelyek nem az utcán zajlanak, a „fejlődés” talán nem járt ilyen mértékű hangulatrontással. Bizonyára az öregedéssel is kritikusabbá válik az ember a környezettel szemben. (Ezek a fiatalok…., Bezzeg az én időmben…..stb.)
Ennek ellenére úgy vélem, hogy hibás az a tendencia, hogy a szakmai irányítást átveszi a menedzseri szemlélet. (sic.: Egy országot vezetni ugyanúgy kell, mint egy bankot.) Azt csak a magas pozícióba került hülyék képzelik, hogy lehet jól vezetni egy erdőgazdaságot úgy, hogy valaki csak a parkban látott fákat, vagy lehet úgy jól irányítani egy hajóstársaságot, hogy csak egyszer utazott életében hajón. Egy kb. 100 éves vasúti utasításban olvastam azt, hogy a főnöknek kötelessége az alárendeltjei szaktudásának folyamatos gyarapítása. Ma mit tudnál tanulni a főnökeidtől?
Írtad, hogy „nem várnak el többet, mint robot módjára elvégezzenek dolgokat”
Ez pontosan az, amit az előző bekezdésben körülírtam. Ez egy üzemben, ahol az üvegkalickában ül a nagy szakmai tapasztalattal bíró főnök, vagy ahol a folyamat egy piros gomb megnyomásával leállítható a szakszerű segítség megérkezéséig, akár járható is lehet. De egy vízen mozgó hajót megállítani nem lehet addig, míg megjön a segítség.
Igen, ez így van. Azt nem tudom, más szakmákban milyen változások voltak az elmúlt 20 évben. Amit ebbben a szakmában végbe ment nagyon rossz körülményeket teremtett. Nálunk nem lehet automatizált döntéseket hozni, pláne nem egy íróasztal mögül. De az életbe lépett és régebbi szabályozások együttesen felőrölnek minket. Az új generációval szemben támasztott feltételek szerények, tényleg nem várnak el többet, mint robot módjára elvégezzenek dolgokat, köztük az irdatlan adminisztrációt, ami a karbantartás teljes rovására megy.
Évek óta nincs igazi sikerélményem, nagyon sokszor úgy érzem, a saját főnökeim is ellenem vannak, túlélésre játszom. Ez számomra szakmailag elfogadhatatlan és megalázónak is érzem, hogy erre kényszerülök.
Azok, akik most lépnek erre a pályára, már nem látják, hogy lehetett ezt jobban és örömmel csinálni. Talán nekik könnyebb lesz.
( Tényleg 40 éves leszek. A megdöbbentő, hogy engem már most a "régi módi" parancsnokok közé sorolnak).
Az én tapasztalatom - hogy az idősebb emberek lebeszéltek az ő szakmájukról - minden bizonnyal a Te általad írtak miatt lehet. Vagyis a pályaválasztáskor a foglalkozás érdekessége, romantikája, jövedelmezősége, a benne rejlő hatalom lehetősége, stb. motivál. Az idő múlásával, a rutin megszerzésével, az előbb sorolt dolgok háttérbe szorulnak a minden szakmában meglevő negatívumok mellett. Továbbá az idő múlásával az adott szakma körülményei is változnak. És ezek többnyire unalmasabbá, szabályozottabbá, bürokratikusabbá teszik azt. Látható tendencia az, hogy egy-egy munkavállaló döntési lehetőségeit egyre jobban igyekeznek korlátozni, a tevékenységét kontrollálni, elérni azt, hogy a lehető leghülyébb embert is oda lehessen állítani, persze a lehető legkisebb bérért. Nem állítom, hogy ez mindig baj, hiszen a gépekkel való ellenőrizhetőség, a döntési lehetőségek korlátozása, sok dolog automatizálása a biztonságot növel(het)i.
A Te életterved nem pontos megvalósulása (távoli helyen való munkavégzés, kontra család) valószínűleg azért történt, mert az időbeli eltolás (előbb a hajózás, később a család) nem volt egészen reális elképzelés. Úgy gondolom, hogy a munkából való kiábrándulás kb. 40. életév után jellemző, ez pedig a normális családalapításhoz már késői életkor. Tehát legalább 15-20 év átfedés van a kettő között. Úgy gondolom, hogy azok, akik a közlekedést választották szakmául – kisebb, vagy nagyobb mértékben – mind szembekerülnek ezzel a konfliktussal. Tetszettünk volna pl. a cukrász szakmát megszeretni.
Ja igaz azért éjszaka figyeltek rám hogy elkezdtem-e a hibaelháritást, amit a diszpécse is megoldhatott volna ha van egy kis esze. Mivel csak a konnektort huzta ki talán a takaritó nő, de nekem azt mondták semmi se müködik. Az ügyeletes macko nevezetü volt és jobb szeretett aludni mint valami hsznosat csinálni. Hogy ezt hoviharba is mecsinálták az természetes volt. De ha mi telefonon ezt megoldottuk néha azért majdnem fegyelmit adtak. Na ez volt a hülyeség netovábbja.
Na ezeket a sztorikat szeretem. Sajnos anyám lebeszélt erröl a szakmárol és talán ezért is imádom minden más hülye munka mellett amit csináltam mellett. Gyerekkoromban Mohácson amikor nyaraltam reggeltöl estig a Dunánál voltam. Este kijöttek értem és megkérdezték nem vagy éhes, de eszembe se jutott az evés. Igaz az öseim Triesztiek voltak és valami maradt.
A vasuton dolgoztam de soha nem érdekelt a vasut. Persze jobbára autoval kellett járkálnom dolgozni és talán hasonlo volt a hajozáshoz hogy ügyeletbe éjszaka egyedül kellet kijárnom 150 kilométerekre és a kutya se segitett. Söt Sárbogárdon éjjel háromkor a biztonsági senki engem is megszondáztatott éjszakai autozás után. Hülye sztorik megestek gyakran, de talán azt a borzot sajnáltam a legjobban amelyiket elgázoltam éjjel a többi már csak romantikus élmény.
De még szertnék hallani ilyen kiszállos régi történeteket, meg a ködbe valo bejelentkezést. Köszi a válszokat.
A hajó szagát egy-efy alkalommal a Jegesen is megkaphatom, vagy befizetek egy sétára valamelyik régebbi technikán - bár azt elmondom, a mai hajóknak már nincs "hajó szaguk".
20 éve csinálom. 10 éves a legkisebb gyerek. Őt szeretném látni, ahogy felnő.
Én már a szakközépbe is azért jelentkeztem, hogy hajózzak. Azt is tudtam, hogy család mellett nehéz, ezért úgy terveztem, 15 év és utána kiszállok, ennyi tapasztalattal otthon is találok jó munkát.
Csakhogy pont 15 év alatt annyit változtak otthon a dolgok, hogy maximum teszkós polcfeltöltőnek tudnák elhelyezkedni. A családot is 10 évvel korábban alapítottam, mint ahogy terveztem, de ezt nem bánom. Csak azt, hogy nem látom a fiamat naponta.
A legrosszabb, hogy végignéztem az elmúlt 15 évben, hogy mennyire megváltozott ez a mese. Romantikája már 20 éve nem volt, szépsége meg az elmúlt 5 év alatt végleg elveszett. Már sikerélményed sincs, parancsnok vagyok, de már a beosztottak fegyelmezésének eszközét is kivették a kezemből. Azt nem nevezhetem sikernek, hogy az általános körülmények miatt sikeresen játszom a túlélésre -és csak túlélek egy-egy szerződést. Mert manapság bizony erről szóla mese.
Én végig szerettem. Még most télen is szívesen mentem. Egy kis hajószag.
Értem én a mai aktívak viszolygását is. Nem is szeretnék már részt venni ebben a taposómalomban.
AIS, radar, rádiók, műholdas fogyasztás- és WC használat figyelés. Mint egy kamionos. Rengeteg környezetvédelmi előírás. A te munkádat nem ismerve a Dunára írom, hogy a politika és a sötétzöldek viszonyulása a folyóhoz, hajózáshoz. A felügyeletről és a képzésről, díjairól szó se essen.
Régen.
A matróz felijedt reggel a kerékállasban. Szólt a parancsnoknak, hogy ébresztő. Az morgott valamit, hogy köd van, nem látod. És aludt tovább mindenki.
Elindultunk valahová, érkeztünk, amikor érkeztünk. A főnök elment telefont keresni. Jól van. Mit tudom én hány nap múlva jelentkezzünk és majd lesz valami.
Befestettem a focit fehérre, hogy alkonyatkor is tudjuk rúgni.
Ha valami szép helyen jártunk, szaladtunk az "öreghez", hogy álljunk meg. Most nem lehet. Sietünk. Mentünk a szakácsnőhöz. Böbike ki kéne menni. Ment a főnökhöz. Vanek! Meg kell állni. Nincs zsír.
És el volt intézve. :-))
Márciusban lejárt a hajóskönyvem. Nem újítatom meg. Egy kis vita a gazdámmal és oda sem kellek.
Ez is letelt. Nem bánkódom. Vagy mégis egy kicsit?
lekötöm magam. Utazgatok. Most voltam, de újra az olcsó repülőjegyet keresem Gibraltárba.
Lassan 14 éve gyakorlom, de 1993 őszén, még másodikos gimis koromban döntöttem el, hogy milyen hivatást szeretnék magamnak, vagy inkább milyen hivatás választott engem.
Idestova 23 éve ez nem változott. Nálam...
De még csak meg sem ingott.
De a saját szakmai választásomra emlékszem egy egész gimnázium úgy nézett rám, mint valami földönkívülire.
Jelentős különbségek vannak az állás ==> munka ==> szakma ==> hivatás között.
Nagyon kevés embernek lesz meg a saját elhívás élménye, hogy utána abban teljesedjen ki, amit igazán szeret, de a legnagyobb gond az, hogyha netán az élmény megvan, akkor után a "jóakarók" meg lebeszélik róla - mert maguk is féltek vagy gyávák voltak kiteljesedni.
Amikor még a pályaválasztás előtt voltam, a felnőttekkel való beszélgetéseim során azt tapasztaltam, hogy mindenki lebeszélt az általa űzött foglalkozás választásáról. Egy doktorbácsi volt kivétel. Amikor mondtam neki, hogy hajóskapitány akarok lenni, azt válaszolta, hogy legyek inkább hajóorvos. Mostanra úgy vélem, hogy az emberek zöme 20-25 év után elveszti a foglalkozása iránti lelkesedését (ha egyáltalában volt neki ilyenje). A néhány egyedi dolgokat alkotó (többnyire művészeti) tevékenység lehet kivétel. Magamon azt tapasztaltam, hogy a családalapítás volt lényeges választóvonal.
