Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44700

Mentes Mihály

 

 

Ó JÓ VAGY, URAM…

 

(Gratias agimus Tibi propter magnam gloriam Tuam)

 

Ó jó vagy, Uram: kincses gazdagságod,

Mint telt medence hűs vize, kiárad.

Lelkemre ömlik, füröszt kegyelemben,

Áldott magadban, csoda-életedben.

S hogy irigyek, gonoszok meg ne lássák,

Titokban adod magad-áradását.

S mig sajnálnak, milyen koldus vagyok:

Lelkemen fényes koronád ragyog.

 

Ó, de nem azért áldalak, Uram,

Nem ezért mondok hálát nevednek.

Ha koldus volnék csakugyan

S nem karjaidban játszó gyermek,

Ha nem várna rám más örökség,

(Szeretet, jóság, öröm, élet)

Csak koldushalál árokparton:

Ott is, akkor is dicsérnélek.

S amig szivemben élet van még

És értelmemben gondolat,

S amig ajkam dadogni tudna,

Én egyre-egyre hálát adnék

Azért, hogy vagy, Uram.

 

Ó a szemem olyan igen gyenge,

Olyan szegény ragyogó szinekben.

S szegény gyarló ember-eszem,

Akármilyen merész,

Hiába minden vakmerés,

El nem juthat a közeledbe,

Bele nem láthat csoda-titkaidba:

Porban kell kúsznia remegve.

 

És mégis. Ami a messze végtelenség

Titkos fényéből lelkemre sugárzik,

Feledteti, homályba vonja

A teremtés minden csodáit.

S mig nevedet szürcsöli ajkam,

Isten, e titkos csoda-nevet,

Megfényesedik a szemem,

Mert a te neved, Istenem,

Csorgatott méznél édesebb.

 

Köszönöm, Uram, hogy vagy. Ezt köszönöm.

Ó van-e más lét ilyen csodás,

Ilyen egész, ilyen teljes, ilyen valóság?

Minden más csupa hervadás.

Millió évek múlnak. Sirba szállnak

Gőgös hegyek, viharzó tengerek.

És összeomlik a föld is, melynek

Nyögésétől az ember megremeg.

Népek pusztulnak, tudományok vesznek;

Folytonos halál a történelem.

Nincs más lét, – minden elmulás –

Egy van csak. Te vagy, Istenem.

 

Köszönöm, Neked, hogy vagy, Uram.

Hogy több vagy, más vagy, mint az ember:

Hogy bele nem lát titkaidba

Senki fia soha földi szemmel.

Hogy gőgös emberi eszünk

A porból, sárból nem ér föl Hozzád,

Hogy a bölcsek, tudósok látócsövének

Meg nem mutatod fölséges Orcád.

Köszönöm azt, hogy roppant Magad

Nem fér bele csöpp ember-eszembe.

Köszönöm minden titkodat,

Amelyet a gőg megtagad,

Amely előtt a hit térdel remegve.

 

Ó milyen jó, hogy nem vagy ember

És nem vagy ég és föld se vagy

És hogy Neked minden kicsiny, kevés,

Ami számunkra roppant szörnyű nagy.

Nem vagy virág, nem vagy hegyóriás,

Nem vagy haragos zúgó tenger.

Több vagy és más vagy, mint minden,

Ami van, amit megért az ember.

 

Hálát adok Neked azért, ami a legnagyobb,

Amiről szólni is méltatlan vagyok,

Mit csak térdelő alázattal

Merek dadogó ajkamra venni:

Hogy Tehozzád mérhető senki, semmi

Sem földön, sem az égben nincsen.

Köszönöm, Uram, hogy meg nem érthetünk,

Mert Te vagy az Isten.

 

 

Innen és túl [748-751.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44699

Mentes Mihály

 

 

ESTI HIMNUSZ

 

A csillagok ránk fénylenek,

Mint barátságos, nagy szemek.

 

Sok nem is szem, csak kis tükör:

Róla nap fénye tündököl.

 

Valahol messze oly nagyok,

S mint fénypont, itt mind úgy ragyog.

 

Fényük vulkán ölébe’ kél

És hűsít, mire ideér.

 

Ó messze csillagvégtelen,

Mely kitárul hűs éjjelen.

 

De elzárja szép titkait,

Mikor a közel nap vakít.

 

S a csillagvégtelenen át,

Egy fényes napszem idelát.

 

Minden nap az Ő tükre csak,

Meleget, fényt, mind Tőle kap.

 

Nem látod, hogy sugára hull,

Ha szemed más fénybe vakúl.

 

De titkos, csendes éjjelen

A képe lágyan megjelen.

 

Ha fázik lelked, melegít.

Hűsíti véred tüzeit.

 

Ó, ha a fénye mind ránk hullna:

Az egész világ megvakulna.

 

S ha egész tüze ideérne:

Az egész világ összeégne.

 

Ó örök Nap, szent Végtelen,

Imádlak e hűs éjjelen.

 

Ki gyarlóságunk megtekinted,

S fényedet csillagfényként hinted.

 

S bár rejtve vagy, ha keresünk,

A csillagok közt meglelünk.

 

Nincs nap, amelynek napja nincsen,

S te vagy minden nap Napja – Isten!

 

 

Magyar imádság, 1927 [94-95.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44698

Mentes Mihály

 

 

ASSZISZI HAJNALA

 

Assziszi kék ege vígan mosolygott.

A napsugár mindent bevont arannyal.

Mint szép menyasszony, bájos, ifjú, boldog,

Rózsás ajkával úgy dalolt a hajnal.

Ilyenkor gyöngyszem, nem könnycsepp a harmat:

Ilyenkor alig látszik még az árnyék.

Ilyenkor mámora van minden dalnak.

És a halál kisérteni nem járt még.

Ilyenkor más baját látni de fájna.

Koldusszegény elől bizony kitérünk.

Nincs más világ, csak a mi szívünk álma:

Azon újjongunk, hogy mi vígan élünk.

 

De jön a csend és elnémul az ének.

A szemről száll lassan a rózsa-mámor,

S jönnek a búsak, koldusok, szegények

Kísérteni az élet-éjszakából…

 

Ott áll Ferenc, szép, gazdag, ifjú, boldog.

Koldusok szennyétől a szíve fél még,

De izgatják már a rejtelmes dolgok:

„Mi volna, ha egy szegénnyel cserélnék?”

 

Ruhát cserél. És a koldusruhának

Varázsa fátyolos szemét kinyitja.

Lelkébe tűn az életéjszakának

Rettegett, elkendőzött sok-sok titka.

 

És lát. És könnyes kolduséjszakából,

Koldusrongyból, drága bíbor-ruhából,

Madárdalból, virágok illatából,

Zengő viharból, fényes napsugárból,

Börtön mélyéről, kínos kórházágyról,

Temetőből és keserű halálból

Hangosabban zúgó roppant vizeknél

Kiált hozzá a drága szent szó: „Testvér”…

 

Rózsás ajkával úgy dalolt a hajnal,

Mint szép menyasszony, bájos, ifjú, boldog.

A napsugár mindent bevont arannyal,

Assziszi kék ege vígan mosolygott.

 

Ott állt Ferenc. Magát is elfeledte,

Mint akiben immár csak a kereszt él;

Kitárta karját, kiáradt a lelke

S csak azt susogta: „Testvér, testvér, testvér”…

 

 

Magyar imádság, 1927 [90-91.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44697

Mentes Mihály

 

 

TE VAGY A MESTER

 

(Himnusz Krisztushoz)

 

És én leülök fáradt lábaidhoz;

Hallgatom ajkad zengő, lágy szavát.

Úgy peregnek rá szívemre igéid,

Mint fájó sebre illatos virág.

Mert azért jöttél, hogy magad sebére,

Fáradtságára ne kérj balzsamot,

Csak mindig más, bús lelkeket üdíts föl,

Mint fájó szívből fakadt víg dalok.

 

Azért Te vagy a Mester… Kis tanítvány

– Engedd – hogy halljam drága éneked…

Ó szállasz is már föl a napos égig;

Hallgató lelkem odavezeted.

És mind, ki itt ül hangtalan körötted

S kik át a sáron izzadnak Feléd:

Azért hívtál, hogy ajkadról lelessük

A napba-szállás himnusz-énekét.

 

Te átszenvedted vérző emberszívvel

Mind a sok kínt, mi emberszívet ért.

Hirdetni s adni méltó bő jutalmat

Tudtál a földi szenvedésekért.

Mert elhallgasson minden cifra ének,

Mely hiú, önző vágyakat takar;

Ha szívünk vérét csöpögtetjük írnak

A más sebére: az lesz csak a dal.

 

Itt a világban annyi sok a rútság,

Sár, bűn, szegénység, fájdalom, halál.

Áldott, aki a szennyes tar mezőkön

Harmatban fürdő napsugárt talál.

S meglátja, hogy a tiszta napsugárban

Az Isten áldott arca mosolyog

És a harmattól felüdült virágban

Isten jóságos nagy szíve dobog.

 

Áldott ezerszer, ki csokorba gyűjti

A jó Istennek meleg mosolyát,

Belopja gyötrött, elfáradt szívekbe

S meghint vele száz szűk, szegény szobát.

Mert nincsen áldás, csak az Úr kezében,

És nincsen jóság, csak az Ő szíve.

S ki Hozzá viszi a szenvedő embert,

Annál áldottabb nincsen senkise.

 

Ó szív kell, érző nemes szív a dalba,

Mely rásimul a sebre szeliden

S az Isten erős szavát muzsikálja,

Melytől a sajgás lassan elpihen.

Azért köszöntlek, én, kicsi tanítvány,

Uram, Királyom, áldott Mesterem,

Azért lesem a Szíved dobogását,

Hogy a szívem is hasonló legyen.

 

És ha szemedből ellestem a Lelked

És rámintáztam a szívemre már,

Add, hogy szavaddal csendüljön az ének,

Amely szívemből ajakamra száll.

Mert szavad édes, mint a csorgatott méz,

Egyszerű, mint a fehér liliom

És annyiféle, amennyi az ember,

De mindnek Jó Hír: Evangéliom…

 

Ti szomjas, tikkadt lelkek, felüdülni

Hogy epedtek lágy zengő éneket!

S emberi szavak pogány muzsikája

Rabúl megejti drága lelketek.

El, el a földtől… Ihletért a lelkem

A Jóság zengő szent egébe száll. –

Én mesteremnek a Krisztust imádom:

Szín, szó, dal, szépség nincs már a világon,

Költőnek nincsen nagyobb Ideál.

 

 

Magyar imádság, 1927 [83-85.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44696

Mentes Mihály

 

 

ESTI SZELEK

 

Alkonyodik… A Fertő-tó felett

Fölkelnek nótás, friss esti szelek.

 

A mezőn a nap húnyó tüze ég…

Némára halkul lassan a vidék.

 

Vállra kerül már a tompult kasza;

Fáradt parasztok indulnak haza.

 

Arra száll gyorsan friss szellő-csapat,

Lecsókolják az izzadt arcokat.

 

A forró naptól a föld még pehül,

Arcán verejték harmat-cseppje ül.

 

De a hűs szellő gyorsan suhan át,

Hűsíti a föld lázas ajakát.

 

Szárnyára szed sok nedves illatot,

Fülledt szobán lát nyitott ablakot,

 

Berepül gyorsan, meghinti vele…

S várja a fáradt embert nyughelye.

 

Mire hazatér, s lassan elpihen,

A szellő őrzi álmát szelíden.

 

A sok kis szellő így száll szerteszét

S széthordja szárnyán az álmot, mesét.

 

Mire éjjel lesz s elnémul a ház,

Szelíden, szépen lágy dalt dudorász.

 

Kitárjuk este a kis ablakot

És elfeledjük a forró napot.

 

Mert elringatni a Fertő felett

Fölkelnek nótás friss esti szelek.

 

 

Magyar imádság, 1927 [72-73.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44695

Mentes Mihály

 

 

FERTŐ

 

                   I.

 

Egy óriás sima tükör,

Kékesbe hajló, tejfehér.

Benn igazítja mosolyát

A Nap, hogy reggel útra kél.

 

De folt van benne sok nagyon.

Azt mondják rá, hogy nádasok,

Pedig rossz óriásfiúk

Kaparták le a mázat ott.

 

A Nap meg azt hiszi talán,

Hogy arca foltos, sebhelyes

S a felhő-takarók között

Egy sűrű, nagy fátyolt keres.

 

Nagy szennyes-sárga takarót

Vet árnya a tükör fölött

S nem néz bele. Úgy bosszúsan

Fekszik le a hegyek mögött.

 

                    II.

 

De kél a hold… A sárga rút

Takarót gyorsan fölszedi.

Sápadt arcát ezüst-tükör

Lágy sugarában fürdeti.

 

Hiú nagyon. Nem látja meg

A csunya, rozsdás foltokat.

Szép a tükör, mert mond neki

Hízelgő balga bókokat.

 

S bár fénye fogy hajnal felé,

Mégis örömtől tündököl.

És hízelgőn visszanevet

Az óriás ezüst tükör.

 

 

Magyar imádság, 1927 [70-71.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44694

Mentes Mihály

 

 

EGYEDÜL

 

Járom az erdőt egyedül

Puha lépéssel, nesztelen.

Elhagytam mindenkit, csak a

Csend jár velem.

 

A csend hallani megtanít

A lombok suttogó neszét

És megnyílik előttem e

Titkos beszéd.

 

Megsimogatja arcomat

Puha lombú bohó kis ág

S hízelkedőn elém hajol

Sok kis virág.

 

A bokrokon piros bogyó

Mosolygón nékem integet

S a kis madár nekem dalol

Víg éneket.

 

A felhőkből tündérvilág

Száz meséje kacag felém

S most mintha minden titkukat

Megérteném.

 

Hajam borzolja pajkosan

A szellő és úgy enyeleg,

Mint bájos kis hízelkedő

Huncut gyerek.

 

A jóságos öreg Nap is

Arannyal hint be, úgy kacag

S átkukucskálja játszian

Az ágakat.

 

Most látom, nem vagyok magam.

Itt minden él, minden nevet

S édes testvérként fogad itt

Mind engemet…

 

Jaj, ha a sok ember között

A csend tőlem elmenekül,

Akkor lesz lelkem igazán

Majd egyedül.

 

 

Magyar imádság,

1927 [68-69.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44693

Mentes Mihály

 

 

AZ ERDŐN

 

Az erdő halk zsolozsmát suttog.

A fák némán hajlonganak.

Elállják apró kis virágok

Ijedten árva utamat.

 

Egyszerre roppant orgonának

Lelketrázó viharja zúg

S az ember nagy-nagy bátorsága

Érzem, mi törpe, mily hazug.

 

Szellő nem lebben, felhő nincsen,

Villámot nem szór bősz vihar…

Honnan a zúgás? Lelkem ébred

Eltemetett titkaival.

 

A lelkem vágya zúg az erdőn.

Egyszerre csak mint döbbenet

Megjelenik az Isten arca

S megcsókolja a lelkemet.

 

Először majd halálra döbbent…

De Ő csak néz, néz s mosolyog.

És én kezére ráhajolva

Csak zokogok, csak zokogok.

 

 

Magyar imádság, 1927 [67.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44692

Mentes Mihály

 

 

VÁRUNK VALAKIT…

 

Várunk valamit, kicsinyek, nagyok:

Fekete égre fényes csillagot,

Ködös éjjelre hajnal biborát…

Aranyserlegbe az öröm borát.

 

Várunk valakit: gyermeket a gyermek,

Gyermeket a nagyok, kik gyermekké lesznek,

Valakit, aki az éjjelre hajnal,

Aki az égen Nap tűz-sugarakkal,

Aki serlegünkben az öröm bora,

Akit nem ún meg a lelkünk soha.

 

Várunk valakit, várunk néma vággyal,

Amint még nem várt senkit soha senki,

Akiről tudjuk (írva vagyon róla),

Bölcsője jászol, szegény rajt’ a pólya.

És lelkünk-szívünk érte eped…

 

Várunk egy gyermeket.

 

 

Magyar imádság, 1920 [31.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44691

Mentes Mihály

 

 

NEKEM MENNEM KELL

 

Nekem mennem kell: én vagyok a harmat,

Melyet fölszív a virágról a nap,

Mikor a hajnalban feselő bimbók

Ajkai édes csókra hajlanak.

 

Nekem mennem kell: én vagyok a mécses,

Mely fényét messze szórja a sötétbe

S azután egyszer fekete sírba hajlik,

Fojtó-nehéz korommá égve.

 

Nekem mennem kell: én vagyok a tűz,

Mely melegét nagylelkűn pazarolja

És majd egy hideg szürke alkonyatkor

Fagyosan dermed az országúti porba.

 

Nekem mennem kell: menőnek születtem.

Ha a világot énekelve bejártam,

Haloványan visszatérek az égbe

S megpihenek az öröm-palotában.

 

 

Magyar imádság, 1920 [26.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44690

Méliusz József

 

 

A SZÉNÁSSZEKÉR ELÉGIA

 

Első ének

 

A FALU SZÓLONGATÁSA

 

  1. … miért miért hogy mostanában folyton-folyvást visszatér s

          bezár mint ostromzár ugyanaz az emlék

      az ártatlan gyermekkor falusi színhelye

      azok a tűző szép nyarak

      a nyarak a bánsági pusztaságban valahol a Temes és a

          Maros

      között tíz kilométerre a negyvenhatodik szélességi foktól

          délre

      és húsz kilométerre a huszonegyedik hosszúsági foktól

          nyugatra

      egy falu mely nem nagy és nem kis falu

      csak falu

      egy falu a vége-nincs jegenyesor legvégén:

      Sándorháza.

  2. hűlt helye a termékenység mégsem múlhatatlan ösztönének a

      tájban hol tíz nyelv között szünetlen újra született hajdan

      az anyanyelv

          a csókban –

      az arany síkság volt az:

      arany bölcsőm a szent alföldi szétterülésben

      s bevérzett múlásom nemzedékek pusztulása fölött

      az utolsó nemzedékek tája örökre tovatűnőn

  3. az emlékezet lángpiros muskátlivirága egy ablakban

      abban a valaha-volt faluban

      a ma már nem-is-igaz faluban

      abban a hihetetlen faluban

      hol nagybátyám álmaimba visszaderengő bognárműhelyében

          a forgács vissza térő piros szaga s a viola lila

          illata áradt

      és a trágyagőzölgés alján a lassú égésben a hatalmas

          barna lóbogár ősvilági kúszása az ammóniákos levekben

          félelmetesen percent

  4. és asztmás nagybátyám

      a Mátyás bátyám pipájából dőlő

      fullasztó füst fellegei: mintha a fél falu égne

      és a műhelyben a nagyapámtól örökölt szerszámok

          emlékezése a nem messzi pusztára:

  5. a zágrábi püspök bánsági birtoka szélén a puszta

      honnan a zsellérházból a tizenhárom testvér kivándorolt

          országba világba

      s csak egyedül ő maradt: az elsőszülött

      hátvédnek s őrnek a gyaluk a kétnyelű vonókések

          bognárbárdok között s a gyalupad mellett

      a nagybátyám

      aki hajnali szürkületkor fürjekre vadászott

      miknek fűzfavesszőből ő épített kalitot –

  6. én még láttam a „püspöki” pusztát

      én vagyok az utolsó élő aki látta a vályogfalakat

      s a cselédek közös konyhája mennyezetén a félszáz éves

          füst

      zsíros paszuly-gőz lerakódását: akár az ódon olajfestés

  7. én még láttam Biléden a községháza pincéjében a derest

      mit ekkor már penész lepett

      de sokkal többet nem láttam –

  8. az a puszta már csak álmaim felderíthetetlen rétegeibe

          temetetten s talán már régész se áshatná ki –

      rekonstruálhatatlan

  9. hiszen semmivé lett bennem is a Zágráb alól és lengyel

          földről Elzászból és a közeli Tisza felől a fogantatásomban

          összeszaladt nemzedékek sora

      s ki tudja még honnan

      hányféle kromoszóma génjei

      a végső anyanyelvünkbe gyökérzettek hozzámig osztódó

          seregei

      egész hada ötféle népnek…

10. s mert én aztán igazán elmondhatom magamról az előttem

          hangzott próféta szavakkal:

      „Sem utódja, sem boldog őse,    Sem rokona, sem ismerőse

          Nem vagyok senkinek,    Nem vagyok senkinek”…

11. … ó az a falu! –

12. még hallom a tücsköket a tornácon este

      a cirpelő tücsköket

      a tücsköket az egész világ minden elnémult zugából

      szünetekkel és versengő párhuzamos és más és más fekvésű

          szólókkal s a kevert ritmusú mindenütt együtthegedüléssel

          a téli elnémulás felé

13. a tücskök

      a nomád tücskök titokzatos magas hangú zenéje a sejtelmes

          sötétben – ez az én kihalt családom elhalt éneke…

14. … és túl az emlékezet karókerítésein

      roppant messze

      békák lágy kunkogása a felfújt unkák iszapos tavában

15. és a tornácon a közelítő és távolodó szarvasbogár búgó

          zöngése

16. és a petróleumlámpa libegő kanóclángja

17. s fölötte a meredeken csavarodó korom bajsza a levegő

          fullasztó mozdulatlanságában –

18. ó istenem micsoda csend

      micsoda mitikus nyugalom

      micsoda elégia…

 

19. … s a tó a harsogó napfényben

      a tó amely ugyanolyan hangtalan nappal

      mint amilyen tükörsima ott:

      túl az utolsó düledező kerítésű házakon

20. s a délelőtt felmelegedő cuppogó térdig iszap

21. s azon is messze túl

      nem a puszta felé jobbra

      de balra a jegenyesortól:

      a láp

22. a hajdan betyár-rejtegető sűrű nád száraz rebbenése

          vacogása

      mi oly szívet szorító a téli nádi farkasokról szóló borzongató

          történetek miatt az esti tornácon

      és a rémmesék okából a bükkforgács szagú műhely

          légyzümmögéses délutánjain

23. és a betyárok sohasem bújtak elő…

24. és nem törtek a falura a sűrűből soha nádi farkasok

          télen…

 

25. … micsoda nyarak

      micsoda hullámzó rezgésű melegek a hőpárás határban –

26. mintha emlékeznék: rohantak robogó ménesek

      de ez nem bizonyos…

27. csak annyi biztos hogy futó esők után gőzölögtek a legelők

28. s vagyok a füstölgő hajnalokban a kaszálón

29. és vagyok az esteledésben a szénásszekéren hazatérőn ringva

      s micsoda szagokban micsoda illatokban –

      ó az a hazatérés a szénásszekéren…

 

30. … és napnyugta után

      hányszor a lassú-karú lucernakaszálás is –

      egy szekérderékra való…

31. és aratáskor a szekér szürke daróc-árnyékában

      a hajnal harmatos füvébe ágyalt barna agyagkancsó

          izzadása

      és zománcos csecsén szopott otthoni kútvíz

32. tomboló étvágy

33. s a lenvászon törülközőben a sonka

      min kivert a só s kövérje már sárgán avas

      s a már alma-kerekségű vereshagyma

      mely tulajdonképpen lila és kék fényekben ragyogott

          nedvesen

      és azóta se és soha és sehol olyan kenyér!...

34. … no meg a cséplés ünnepi zaja kelepelése

      pattogó szikrák a vízözön előtti hörgő Hoffher-Schrantz

          motorból

      meg a hullámosan görgő foltozott transzmissziós bőrszíj

          csapkodása

      és a sapkás fülig-olaj és -korom gépész villogó

          szemefehérjével csak az asszonyok mejje dereka fara után

      az esztendőről esztendőre páratlan és felülmúlhatatlan ünnepi

          egyre halkulóbb morajú továbbvonulás a falu túlsó

          határa felé

      a semmi felé…

35. és annak a három székesegyháznyi eperfának az árnyéka a

      zsindelytetőn és az árnyék az esővizes hordó fölött az eresz

          alatt

      benne a fehérnépeknek mosdásra szolgáló langyos víz

      az ingó-lebegő ebihalak

36. és a szénaboglya bolondozó és sikongó hempergésre hívása

          a bozontos Bodrival…

37. … és unokanővérem Mariska

      Mariska

      amint sajtárral kezében vonult istálló és fészer között

          papucsban tizenhét éves

      és már férjnél –

38. ura az olasz fronton volt katona

      a háború végén…

      – róla is szólnak a „Görzi elégiák” –

39. egyetlen szellő lebbenése a három eperfa bólongó lombján:

      épp csak mint egy végig nem lélegzett sóhaj…

40. és a hajnalok a hajnalok

      a kakas félelemkeltő felrivallása mielőtt megébredt a lila

      derengés és fészkükön a madarak első felcsipogása

      miközben titokzatosan és megfoghatatlanul hajnal lesz

      mert az eperfa lombján át nem jutott a hold sugára

          szobánkba

41. és a madarak

      kiknek megszólalása órarendjét Mátyás bácsi félszáz évvel

          előbb tudta mint a Harz hegység Vízi- és Erdőügyi

          Bizottságának 1966-ban megjelent „Ornitológiai

          órarend”-je

      amely szerint

      a vörösbegy 4 óra 4 perckor kel

      4 óra 30-kor szólal a kakukk

      és a fülemüle 4 óra 40-kor –

      közép-európai időszámítás szerint…

      de legpontosabbat s legtöbbet mégis a fürjekről tudott a

          nagybátyám meg a szekerekről…

      hetvenhét falu határában nem készített senki olyan

          szekeret

      mint asztmája előtt fiatal korában ő…

43. egy óramű szerint lett nappal s lett megint este

      abban a már csak álom-faluban –

      mégis eltűnt azóta minden

      mi akkor még minden lehetett

      tán egy szekér egy küllő se maradt…

44. eltűnt az a már vissza nem téríthető világ

      az idill

      az illatok

      érzékeim mámoros ébredése tudatom arany bölcsőjében

      az utolsó nemzedékek táján hajnalomban

      amikor még megszólaltak a madarak nékem

45. s hová lett hová

      az a sosem-volt

      az az emlék-falu

      a lidérc a füst az ízek a szagok

      amikre akkor még nem voltak szavaim

      és amiknek nevét és jelentését még most is keresem

      az arany bölcső elreteszelt édes emlékei között

      ártatlanságom őskorában

      és a vörösbegyek kakukkok fülemülék megtalálhatatlan

          órájában…

 

 

Tűzkör [17-22.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44689

Méliusz József

 

 

TENGERPARTON

 

E látvánnyal sosem tudok betelni, csak bámulok, bámulom a hullámverést;

minden porzó rohammal átjárnak rajtam a roppant messzeségek képzetei,

a füstből hajó lesz, a hajóból füst, valamennyi magával hoz, magával visz,

hallom, a hátam mögött a parton, távol, zene szól.

 

A kósza felhők, akár hajdanában esti cigánylányok öreg görög fogadóba,

ide, a sötétkék öbölbe térnek mulatozni,

este, amikor az elmúlt napból már semmi se marad,

legföljebb pára, fényfolt, egy delfin árnyéka, lila káprázat,

azután elröppen az is,

és hirtelen mint váratlan végromlásban,

összeomlik minden, mi még látható…

az éj kezdete ez a tengeren.

 

Ekkor már csak a hangok élnek, külön-külön,

és hallani az árva szellő suttogását a szálas dűne-növényzetben,

a csupán sejthető, mohos köveken a szétzúzódó hullámokat,

és elnémul hátam mögött a parton, távol, a zeneszó.

 

Ám addig is, míg énbennem, ki tudja hol, tán egyszer itt e partokon

így omlanak majd halomra a fény utolsó oszlopai,

a messzeség, a nagyvilág tarajlik bennem hívón, hangosan,

dúsítja szavaim, ízük érleli, mint nappal, ott

az ezüst szegélyeken a nap tüze a szőlő hamvas szemeit.

 

Édesem, gondolnunk kell az elmúlásra is.

Maholnap itt az ideje.

 

 

Válogatott költemények,

(1955-1962) [371-372.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44688

Méliusz József

 

 

ANNÁVAL BACOVIÁNÁL

 

Esteledik, Szerelmem, ősz van megint.

Erkélyünkön a fekete szemű vadszőlőbe belemart a barna rozsda,

s szemben, az úton túl,

a fakult szentjeivel hivalgó csöpp bizánci templom kupolája

nem vet lángot a búcsút intő késői napsugárban.

Köröttünk a magas tömbházak is lassan begombolkoznak.

Ősz van, Édesem, ősz van megint.

 

Talán ez volt az első igazi őszi nap,

az őszi nap, amelyen útnak eredt a mérföldcsizmás szél,

s a köveken végiggörögtek a halálukba hulló falevelek.

Olyan őszi nap volt ez,

melynek mélyén az elmúlás, a bánat vonzása

a nap, a hold, a csillagok minden vonzásánál erősebb volt…

És én egész nap csak szerettelek.

 

Minden arról beszélt ma, hogy ez az ősz.

S csak most, hogy esteledik, csak most tudom: megjött az ősz,

feltenni aranykoronáját szerelmünk virágzó esztendejére.

Hosszan elnézlek korán meggyújtott sárga lámpád fényében,

ahogyan Bacovia kifosztott-bánatú verseit olvasod

a puha, nyári ég színű takaróval a lábadon.

 

Csak most tudom, miért jártunk ma künn a városvégen,

túl a temetőn, túl a Siralmak Völgyén,

ott, ahol a bádog csupán esőben csillog az apró házak tetején

s az út kopár mezőkbe vész,

s hol a föld alatt alszik egy régi börtönöm.

 

Azért, mert ősz van, azért jártunk azon az úton ma,

s kerestük házról házra őt, a költőt,

akiben immár végleg kihunyt a termő nyár,

s talán húsz éve már, hogy elfogyott lelkében az utolsó napsugár.

Csak most tudom, hogy ezért szálltunk ma a széllel arrafelé,

mosolyogva, akár a szomszéd templom málló falfestményén

az ártatlan szárnyas angyalok.

Azért, mert ez a nyár örökre elmúlt…

 

Hány őszöm még, hány nyaram? –

Ezt kérdtem magamtól ma annyiszor.

De tud-e felelni e kérdésre a szőlő, ha termését tövéről letépték

és mindössze néhány ottfeledt aszúfürt sűríti kései édességét?

Talán nem élek már sokáig,

de holtomig szeretni foglak, Annám, életem. –

Erre hol gondoltam ma, nem tudom…

Tán a temető hársfái alatt,

amikor betértünk köszönteni az erdélyi földit, Cosbucot,

és Eminescut néhány szál bíbor krizantémmal üdvözöltük,

hogy elhiggye és szívesen fogadja,

amit elmondtam néki, magyar költő, csöndesen:

ősz van, véglegesen,

és béke népeink között, bár még sok a szívekben a beléndek s a baj…

 

Az élő költő lakát némi kerülővel így értük el.

Kisded kertre leltünk ott, torpadt házikók között,

de a kerítés mögül biztatón, akár a történelem,

már szinte olthatatlanul s az őszi napra pirítón, akár a vér,

akár egy forradalmi, lángoló tűzvész csemetéi,

ezernyi vörös virág fogadott; paprikavirág s tomboló kánák.

Csak a zsalugáterek pillája tapadt az ablaktáblákra;

tükrükből végleg elköltözött az élet és az értelem.

Mi is a bánatot hoztuk magunkkal e küszöbre

a szomszédos temetőből,

mert lábunk előtt vijjogva futott odébb a friss avar,

és mert elsuttogtad a könnyes, örök Ady-sorokat:

„Párizsba tegnap beszökött az ősz…”

 

Zajtalan léptünk a citromszagú szobába, szinte lábujjhegyen

– szinte összetett kézzel, mint gyermekkorunkban

a székesegyházba –, bocsánatkérőn,

hogy bevittük ruhánk, hajunk illatával a világi őszt a szobába,

ahol a minden lombhullások költője állott lila ólom semmiben,

töpörödötten, akárcsak kint a házak,

hetvenöt évesen, némán, mint hajdan a síró erdőben,

ősszel, este egy őzekkel s hiúzokkal barátkozó szent Keleten.

Ott állt ő velünk szemben, se riadtan, se örömmel,

s körötte, itt-ott, fakó virágok díszlettek, egykor kedvenc színei,

és a vendégeknek illedelmesen,

csaknem mosolyogva kezet adott.

 

Aztán ültünk hosszan, szótlan az asztal körül s csak néztük őt,

ki máshol járt, magában, mélyen, talán az öröklétben.

Ha szóltunk hozzá, futólag ránk tekintett,

s ahogyan kimondtam: Ady … kétszer is lassan bólintott.

És azután újra csend lett, ringatózó, édes csend,

mely e könnyű testet ölében úgy hintáztatta játékosan,

akár az óceán a deszkaromokat öldöklő vihar után

azt, ami egy elsüllyedt, büszke hajóból megmaradt.

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

És váratlanul, csodálatos szépséggel elmosolyodott.

Kéklő nagy szemével ekkor pihent meg tekinteteden, Anna, hosszasan,

nem is tudom, meddig, talán egy-két percig, bánatait felejtve,

mint aki a Békét lelte meg, akárcsak én, véglegesen, Tebenned.

Te lesütötted árnyékos szemed, mert könnyes volt, és megfogtad kezem.

 

Volt egy nagy költőnk, mondtam elérzékenyülten,

úgy hívták, Juhász Gyula… hasonlított… Szegeden…

De a többit már csak magamban suttogtam el:

Váradon ő is így nézhetett egy nő szemébe – úgy hívták, Anna –,

ilyen szelíden, elveszetten.

De Szegeden végül már ilyen volt a szakálla,

ilyen csonttá aszott, eres, fejedelmi költő-keze,

barnult ujjai között ki nem alvó, keserű cigarettával,

akárcsak velünk szemben Bacovia…

Juhász Gyula… E nevet vajon hallotta-e valaha?

 

A szemében valami, akár a lángra kapó parázs, felvillant,

de mint eddig is, ismét csak hallgatott és körülnézett,

mintha csak ezt mondaná:

„Ó, ha én dalolhatnám most néktek, mi az ősz,

ki volt Tóth Árpád, Ady és a Tisza-parti rokonom, Juhász Gyula,

aki, akárcsak én, fogyó lelkével a forradalmat szerette,

eldalolnám néktek, hogy mi az igaz öröklét s a feltámadás,

ahogy költő még nem mondta el soha,

talán a poklokat járó közös ős, Verlaine se…”

 

Így ültünk együtt meghitten, beszélgettünk hangtalan, megértőn,

s ki tudja, meddig, a végső dolgokról, immár egyetlen család,

s talán esztendők teltek így, talán zenekarok zúgtak,

talán indulatosan sírt kint az eső,

talán jajgatva panaszkodott odakünn az ősz,

talán dübörgött a szomszéd szobában egy láthatatlan, őrjöngő zongora,

talán valaki a csipkés függönyöket tépdeste szét odaát,

talán a ki nem mondott szavak muzsikáján zokogtunk is…

Ki tudja?...

 

Azután eljöttünk onnan.

S azóta is, egész nap oly nagy bennem a fájdalom,

hogy csak sírni szeretnék és hallgatni, akárcsak ő,

és hallgatni egyre a szelet,

amely most este úgy zúg itt a tömbházak között,

az apró bizánci templom körül s erkélyünkön,

akár egy bűvös zenekar,

és szólnak benne vörös oboák, ezer is, és lila hegedűk,

kürtök, tébolyult hárfák, biztató, aranyhangú fuvolák…

 

Mert végleg ősz van, mert szeretlek szenvedélyesen,

mert a kezünk a kezében tartotta,

és mert tekinteted csendes tengerében,

Anna,

megpihent egy percre a kísérteteitől hajszolt,

néma

Bacovia.

 

 

Méliusz Jó-

zsef legszebb

versei, 1956

[82-91.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44687

Méliusz József

 

 

ÉBRESZTŐVERS ANNÁNAK

 

Már nem rémítem a zsongó hajnalok békességét

a letűnt éjből visszatérő álombeli jajokkal.

Gyenge karodban, oltalmazó öledben

megpihenve én is oly békésen alszom,

mint Te, megnyugvásom, szerelmem.

 

Amikor felkél a nap, én bizony nem is tudom,

pihegő mellkasod alól

vagy az erkélyre bólintó buja lomboktól

szólnak-e oly szenvedélyesen a daloló madarak?

 

Ilyenkor hajnalban boldogan elhallgatom

a surrogó szelet, mely mintha lenge hajó

vitorláit fújná odébb álmodban lusta tó tetején

s bodrozná a ringó habok csipkefodrát,

miközben bizakvón kutatom mellecskéd

s boldog ajkad szögletén elidőz mosolyom.

 

Az érő nyári csendben, melyben az életünk újraépül,

lépést vált a gyötrő történelem és

zajtalanul, fegyver nélkül rántja a mennybolt

semmijébe alvadt vérű éjeim kormos függönyeit.

 

Még alszol, s ajkad rajzán oly végső, teljes béke,

mint ha szomjas vándor iszik a váratlan elébe terült

patak hűs vizéből s végre csillapultan körültekint.

Figyellek. Mosolyod hajnalról hajnalra teljesebb,

akár a nap melege, zenitje felé ahogyan közelít,

akár a béke olajága, melyen új levélke

tör rügye bolyhos börtönéből napvilágra…

 

Sikongva játszodnak az egymást párzásra hívó madarak.

Átleng a földön a reménység olajága,

megérinti a messze zörgő villanyosok homlokát,

fekete pilláidat éri,

a hófehér papírt térdemen,

tollam kelő napként aranyló hegyét,

s az ablak alatt éppen elrobogó gépkocsi remegő kormánykerekét.

 

A hideg űrben száguldó csillagunk lassan-lassan melegszik,

s az epret, cseresznyét érlelő június deleje birtokába kerít

mindkettőnket,

akár a vadszőlőben kerengő dús nedveket házunk falán,

vagy a repdeső madarak balzsamos vérét ott lent a lombban…

 

– Ébredj fel, Anna! Ébredj, reggeledik…

 

 

Válogatott költemények, (1955-1962) [353-354.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44686

Méliusz József

 

 

ŐRSÉGEN. ÁLMOK SZÁLLODÁJA

 

Szunnyadj erős karjaim között szerelmem, feleségem,

Párizs susogja feléd, drága lény, altató dallamait,

aludj, s gyermeki ajkadon, szülőhelyedről álmodván,

csobogjanak fel a krassói hegyek csörgedő patakjai,

sötétkék pilláid mögött borzolódjék a barna Retyezát,

s kedves kutyád bukdácsoljon át sejtelmes álmodon.

 

Az én két karom erősebb, mint az álom,

s a világ erősebb, mint a két karom.

Kebled két kerek halmát nézegetem,

futván világtól, baljós, rossz napoktól,

örökké rajtuk pihenek meg én.

 

Kint Párizs villogó kagyló-mélye búg,

mint lángoló gyöngyházkés a hold felé röpül, de

Te csak pihenj álmaid kertjében boldogan.

Gyermekkorunk ösvényein kalandozunk,

bontjuk a tó alatti fénylő szalagot,

rejtelmes otthonunk: önnön magunk.

Úgy hiszem, ez az álom… Álmodunk.

 

Egyenletesen lélegzek, szabályosan, miként a lét.

Leheleted – tudod Te jól álmodban is – az életem:

erdei ózon, őszi, édes levegő,

Párizsban, szívem, Te vagy az egyetlen bódító virág.

 

Őzünők és szarvasok, fülemülék, vadkanok,

lepkék, virágok, hegyek közt megbújt csilló tó,

erdőkre tört nemere, irtóztató, forrón hódító,

ez vagy Te karjaim közt, drága álmodó,

a vágy az őstermészet, az enyhe tisztaság után.

Szeretlek…

 

Szeretlek.

Kint Párizs lángol és didereg,

s Te itt gügyögsz álmodban karjaim között.

Nehogy megrezzenj,

karjaimmal féltve egész Párizs átölel.

 

Ajkad szögletéből az édes nyál egy csöppje

– mintha csecsemő volnál és én anyád –,

szívemre csordul.

Lent a Szajna holtakat sodor…

Néma fodrait rejtelmes éj simítja…

A homályban, messze valahol, sikoltanak.

A Place Blanche-on leszúrtak egy utcalányt.

Vagy talán csak a pásztor füttye ez a Pojánából?

Te ne félj a haláltól,

szunnyadj erős karjaimban, Szerelmem:

Párizzsal én őrködöm fölötted.

 

Távol, túl a bulvárokon Párizs népe is szenderül.

A Gare de l’Esten

egy mozdony az éj lepleit keresztülhasítva felsivít:

„Túl mélyen ne aludj, sansculotte, valahol fegyvert töltenek!”

De Te csak pihenj, édesen szuszogva, karjaim között.

Az őrség éber és vigyáz –

Párizs és én a fegyverekre gondolunk…

 

 

Álmok szállodája [135-136.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44685

Meliorisz Béla

 

 

MAKÁRHEGYI VERSEK

 

1.

Krisztus fájdalma

feszül a tájra

 

Törött venyigék őrzik

a szüreti kedvet

s bánattól öregednek a tőkék

 

Fentről az úton

egy pergamen arcú asszony jön

ócska taligával

 

Narancsok lilák

villódzása:

csobbanás utáni remegés

lenn a város

 

2.

Ma délután

a szőlőhegyen járt

a kedves

 

Sugaras fürtökkel

madarak énekes kedvével

tért meg

Fején kendővel

napbarnított arccal áll előttem

az ujjai hegyét

lágykék erekkel átszőtt

szemhéját csókolom

 

Eretnek bánattal

markolok a hajába

mert már az asszonyt szeretem

aki bolondos

fehér harapással szeret

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44684

Meliorisz Béla

 

 

LEGKISEBB FIÚK

 

Morzsolgatván az időt

hányszor gondoljátok

mikor zörgetik meg az ajtó üvegét

 

S mi jövünk bársonyos hittel

bocskorunkon tejutak pora

égi tarisznyánkban zizegő csillag

 

 

Ma sem jön senki [74.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44683

Meliorisz Béla

 

 

ÁRAMLÁSOK

 

Még vállamon

a hajló délután vöröse

de súlyos már

a szeptemberi este

s hangomra is

csak egy tücsök felel

 

A szőlő megérett

a fürtök csüngve alszanak

 

Kezemből a homok

venyigék fonadékai közt

az idő pereg

 

 

Ma sem jön sen-

ki [67-68.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44682

Meliorisz Béla

 

 

ŐSZI SZÖKŐKÚT

 

Őszi szökőkút

éjjel

 

árva kiáltás

én otthonmaradottaim

 

mintha csak

az örökkévalóságnak

 

Apollinaire galambja

szívemben

s

útjaim végtelenek

immár

 

 

Ma sem jön

senki [59.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44681

Meliorisz Béla

 

 

FÜVEKBEN ALSZIK

 

Elhabzik az idő

s a földeken este van

 

Mára már nincs mentség

 

A rovarok röptére

a vízre bukó árnyak iramára

hiába figyelsz

 

Merülnek a szavak

megrendült tornyai

konok szökésbe

kövek hallgatásába

 

de vízi gyökerek között

szerelmes halak siklanak

pisztrángok talán

 

s parti füvekben

alszik a vörös nap

 

 

Ma sem jön senki [55.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44680

Meliorisz Béla

 

 

MÉG ALSZIK

 

Az éjjel esett

a nyár tócsákban áll

Eldobott vasakon

fordul a rozsda

kerítések tövében

bújik a bogár

gyöngyöznek a füvek a fák

duzzognak a kötélen

maradt ruhák

de örömöm ablaka tárva

Sietve hozok tejet kenyeret

feleségem még alszik

kislányt öltöztet

szőke hajfonatost

 

 

Ma sem jön senki [28.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44679

Meliorisz Béla

 

 

SZÉL INDUL

 

Nézem mahagóni-arcod

a szemek mélybarna kútját

a szitakötő-zizzenéssel

júniusvégi szél indul

a hegyek felől

hogy játsszon velünk

Ruhád alá kap

és énekes melleid alatt

gömbölyödik

légbőlkapott fiam

 

 

Ma sem jön senki [25.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44678

Meliorisz Béla

 

 

TÜNDÉRKEDJ

 

Tündérkedj fénnyel

márciusi széllel

áztatja a kertet

áztassa arcod is sugár

nevetésed legyen csobogás

napod kitárt szárnyú madár

lábadon mint kanócon

fusson fusson a láng

 

 

Ma sem jön senki [24.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44677

Megyericsei János

 

 

SAJÁT SÍRFELIRATA

 

Ha nem emészt az Irigység, és más hírneve nem bánt,

    nézd e nyugodt betüket s kőbe faragva e dalt:

hárman lettünk híres költők rokoni vérből,

    merre a Dráva vize öntözi Pannoniát.

Első volt Janus, ki először hozta hazánkba

    a gyönyörű Helikon zöld koszorús szüzeit.

Másik költő volt a Garázda család fia, Péter,

    ki hazahozta utóbb a dalos Aoniát.

Végül is én, az utolsó költő rokoni nemből,

    jöttem a Pieridák harmadik éke gyanánt.

Esztergom fala közt áll Péter sírköve; Jánost

    főpapi székhelye: Pécs őrzi a sír fenekén.

Hogyha a sors úgy engedi, csontjaimat ide ássák;

    hogyha nem, egyre megyen: bárhol is lesz a gödör.

Majd ha repül aranyos egekig, szabadulva a lelkem,

    nem veszi semmibe sem már a kihűlt tagokat.

S könnyen visszarepül oda, honnan a földre leszállott.

    S föld lesz újra a test; az, ami volt legelőbb.

Csak a halálban nyer nyugodalmat bizton a szellem,

    s romló testnek a sír ád csak örök nyugovást.

Meg ne itélj, hogy a dalt elnyújtván, hosszura véstem,

    idegen emberekért írtam ilyen sorokat.

 

 

Janus Pannonius – magyarországi huma-

nisták, 1507 Tóth István fordítása [220.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44676

Megyeri Ábel

 

 

MÁTRAI MAGÁNY

 

Fölém pirkad a hajnal,

s a reggel, a teremtett életé.

A lomb sóhajt, susog, zenél

halk indulót napom elé.

Fent a felhők vitorla-vászna;

ébred, eszmél értelmem is:

álmom kútjaiból szállok,

s rajtom az ébredésbe visz.

 

Hajnal, felhők, fény, ébredés

és végtelen körré tágult tér

szólongat, hív új reggelre,

s díszes körmenetként kísér,

mint vándort a búvó csermely,

ha partja csipkés vonalán,

a hegyről a völgyig tör le

küldetéssel, mely még titok, talány.

 

 

Az ihlet parazsán [103.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44675

Megyeri Ábel

 

 

IBOLYÁK NYÍLNAK

 

Gerle-galambok csipkedik a rétet,

avarba tűnt fagy, tél-kísértet.

Moccan az élet, tavasz készülődik,

gyémánt-porát új napsugarak őrlik.

 

Szívdobogásban, ütőér-verésben,

lázban a földünk, fény az oltókésen.

Csirreg, kiált, beszél, cseveg a rigópár,

ibolya-nyílás közt koncertjére próbál.

 

 

Az ihlet parazsán [23.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44674

Megyeri Ábel

 

 

SZENT HEDVIG

 

A Wawelban porló királyi hamvak

pihennek; a reggeli szél illat-

felhőket, s jázminágakat ringat;

zörmöl a fű, fenn galambok suhannak.

 

Itt élt Hedvig, innen ment naponta

a város terére, arcán mennyei

mosollyal, hol várták már szegényei,

s hol árváikat a szívére vonta.

 

Fehér hajók úsznak a Visztulán,

árbocukra int a sok torony-titán,

alattuk a nyüzsgő, épülő új élet.

 

Nyári fény vonja be a bástyák vállát.

Mind aranyra értek a búzatáblák –

Hedvig hűsége őrzi e vidéket.

 

 

Tiszta kút, Krakkó, 1961 [204.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44673

Megyeri Ábel

 

 

PIETA

 

Lehajló lomb, fehér nyírfa ez a női fej;

ártatlan s tó-tükrű, nem hordja díszeit.

Derengő tekintetét vajon milyen delej

tartja fogva, hogy a vértanúságig szelíd?!

 

Már estére kelve, a fényvesztett nappal,

kapta vissza Fiát, akit felajánlott,

s szegénymód váltott meg egy pár galambbal;

az ára szörnyű, mert kiszenvedett az Áldott.

 

Az arc, az anya-arc fenséges szép! – kié volt

ilyen tündéri? – anyámé volt e kék égbolt.

Örök szűzien fogja ölébe az övét,

 

súlytalan-könnyed tán, akit tart, akit véd

e tűnő percben is; s hogy fájdalmát ismerem,

tudom, mit vesztett, s mit tett énértem Istenem.

 

 

Tiszta kút [197-198.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44672

Megyeri Ábel

 

 

SARLÓS BOLDOGASSZONY

 

A nap lángokat szórt a földre,

S megérett tőle a vetés;

A karcsú száron sárga búza

Dalolja: nem volt jégverés.

 

Az Úr megáldott minden szárat;

Ó, mennyi gazdagság, jövő

Roskad arany-teherként bennük,

Amit növesztett az idő.

 

Nyárfák során a dombok alján

A Boldogasszony lépked el

Kibontott hajjal mint egy nagy lány,

 

Ki sarlót himbál és énekel.

Köszöntöm – Áve – elmerengve,

Ő meg suhan a végtelenbe.

 

 

Tiszta kút [197.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44671

Megyeri Ábel

 

 

HIMNUSZ A SZEPLŐTELENHEZ

 

Áve, szüzesség édene,

Szeplőtelen élet gyöngye, Te,

Malaszttal teljes tisztulás,

Bűnből kiváltó újulás.

 

Egedből jöjj, Te légy velünk,

Veled nyer üdvöt életünk,

Ha földi pályánk alkonyán

Trónodhoz állunk ó, Anyánk.

 

Dicsérjük, áldjuk az Atyát,

És Egyszülöttjét, szent Fiát;

S Szentlelket, a Vigasztalót,

Velük örökké Egy-Valót.

 

 

Tiszta kút [196-197.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!