antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Egy lélek sincs a parton. Fújj szembe, Szél. Beszéljük meg az élet dolgait. Ebben a csöndben. Ebben a nyugalomban. Ebben a képletes halálban (amikor minden múlni látszik, s minden készül az újjászületésre). Három hete az utolsó fecske is elszállt. Már csak ketten vagyunk. S a nád, a barna őszi nád…
Fújj szembe, Szél. Csörgesd az őszi nádat. Locsogtasd a hullámokat. Nem félek tőled, Vallató.
2
Azt mondod, néha deret hoz már a reggel? Tudom. Én is szoktam tükörbe nézni. A jégvirág azért tovább virít a kertben. A darázs is tovább gyűjti a mézet. Hogy éjszaka vadgesztenye kopog a háztetőn, mint mikor koporsót szögelnek? Tudom. Reggel összeszedem az unokámnak. Utána megnyesem a málnást, hogy jobban teremjen jövőre. Minden évben ki kell ritkítani. Amíg élünk, ritkítjuk a bozótot. S ha már mi nem, ritkítja más. Mit akarsz még? Hiába zörgeted a nádat, jövőre az is újrazöldül.
Júniusban majd újra eljövök, hallgatni a nádirigókat.
3
Mit akarsz még? Hogy jön a jég, meghal a tó? Tudom. Én is jártam már- erre télen. Én is tudom, mi ez: a dermedés, amint elharapózik, a halál hártyája az életen, amint kegyetlen kéreggé keményszik. Sőpörd csak a havat a jégen, söpörd csak, Szél, söpörd, gondolatban söpörd csak a halált. Úgyis hiába söpröd. Nem hallod ezt a hullámloccsanást a parton? Nem hallod ezt a szűnhetetlen csobogást a nád közt? Higgy nekem, Szél: ez az erősebb. Ez lesz, ha már én nem leszek, és lesz, ha már te sem leszel. És ebben mind a ketten élünk tovább, mikor már nem vagyunk.
4
Ne félj, Szél. Én se félek. A hullámok halandók, de a hullámzás halhatatlan.
Vörös mocsár - vörös fenyők:-)...Szép hely lehet:-)...
...egyszer kérdeztél egy szoborral kapcsolatban, hogy hol készült - elfelejtettem válaszolni; ennek a szoborcsoportnak a része a Kensington parkban, Londonban...
...igazándiból nem tudom, milyen célt szolgálnak - a legvégén a leghosszabb valószínűleg csónakok kikötéséhez - a többi talán hullámtörő, vagy valamilyen jelző funciót tölt be...
Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyü, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyujtják sorban a napfényü gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy épp a vízi városban, a Riván hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze multba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a multak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny füszálat: miért nő a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?
1945. III. 14.Korán reggel ébresztő és indulás az állomásra. Üdvözöltem a Balatont újból és búcsúztam is tőle, belemártva kezemet vizébe. Feljött a nap is, hogy még kedvesebb legyen búcsúzásul ez a kedves hely. Egyébként az egész Szepezd úgy festett, mintha késő ősz lett volna itt. Zizegtek a fán megmaradt levelek, kopár volt minden és a nap is oly bágyadtan sütött, mintha már kifáradt volna a nyár melegétől, pedig ezután kell még melegítsen újból. Megérkeztünk újból Tapolcára. Újból a régi ismerős arcok, pedig olyan jó volt távol mindenkitől. Csak egyvalakire gondoltam.
Bastiano mindent megengedett a kislánynak: szinte megbabonázta; annyira szerette, hogy néha feltette magának a kérdést, nem lehet-e, hogy mégis az ő lánya. Ha Csikitella nem lenne, belehalna a fájdalomba. Betöltötte a lelkét, az életét: a ligetek kis tündére egyetlen mosolyával eltüntette szomorú emlékeit és kétségbeesését. Hát így telt el a tíz év. Lehetetlen megrajzolni Csikitella arcképét: első ránézésre, tiszta, de szegényes ruhájában nem tűnt nagy szépségnek, de ha figyelmesen nézték, csodálatot ébresztett és egy művész órákig bámulta volna. Arcéle, törékeny alakjának eleganciája különlegesen finom, arisztokratikus, szabályos volt. Haja tört szőke, hullámos, majdnem rézszínű, de nem csillogó: finom bőre is fénytelen, szintén különös, meleg, napbarnított színű: az ajkai húsosak, vérvörösek, a szája kicsi, a fogai pedig ragyogóak; a szeme... milyen színű is a szeme? Látták már a nyugati eget alkonyatkor, naplemente után? Azt a ragyogó, de meghatározatlan csíkot, ami olyan, mint az igazgyöngy: kékkel és zölddel, sárgával és lilával, rózsaszínnel és arannyal vegyes? Ilyen volt Csikitella szeme, egy szóval zöldeskéknek lehetne mondani, furcsa kifejezése, mint a macskáké gyertyafénynél: nagyon szép volt és ki lehetett belőle olvasni a kislány egész lényét, szeretetét, mosolyát és bánatát... Egy őszi napon Bastiano holtsápadtan tért vissza a kunyhóba, rázta a hideg: lefeküdt a gyékényre, vizet kért. Csikitella megdöbbent és csaknem sírva kérdezte, mi a baja. – Beteg vagyok, úgy érzem, meghalok! – kiáltott fel az öreg pásztor. – Megtennél egy szívességet, drága kis Csikitellám? Menj le a faluba és hozz papot! Nekem is vannak bűneim. Erre a kislány is elsápadt, nagyon aggódott, mégis bátornak tettette magát. A távolban meglátott egy pásztort és odahívta. – Francesco bácsi – mondta neki –, a papám rosszul érzi magát. Nem maradna itt vele, amíg én hozok egy papot? Bárcsak megtalálnám a körorvost is! – A pásztor akart lemenni, de Csikitella felkiáltott: – Nem, nem, én gyorsabb vagyok, hamarabb megjárom! Fogta és vállára vetette kis szőrmebéléses kabátját, megcsókolta Bastianót és elindult. Egész úton sírt és néha így sóhajtott fel: – Mi lesz velem, ha a papám meghal? Nagy nehezen elért a falu egyetlen papjához, akinek a házában óriási vendégjárás volt. Azon a reggelen érkezett Sassariból egy fiatal katonaorvos, a pap unokafivére és a falu minden jelentős személyisége ott volt, hogy kezet fogjon vele, megcsodálja ragyogó egyenruháját. Ezen a vidéken eddig még nem láttak hasonló uraságot és úgy üdvözölték, mintha maga a király lenne. A fiatalembert meghatotta ez a fogadtatás, noha a lelke mélyén megmosolyogta ezeknek az embereknek az ártatlanságát. ő is megcsodálta a falu fiatal lányait, akik a ház ablaka előtt elhaladtak.
Szervusz, kedves Ho-ho-ho!:-) Szép vasárnap délutánt Neked!:-)
Ma nálunk is szépen sütött a nap, de reggel nagyon hodeg volt, amikor lánykámat vittem a buszhoz!....
Valóban érdekesek ezek a vörösfenyők, mintha maga a gyökér lenne a törzsük..:)) Én pénteken vörös mocsárban "jártam", no, nem szó szerint, de azon a tanösvényen, mely mellette visz. Nem túl messze van tőlünk (a vége) - Kecelen -, de még sosem jártam ott.
1945. III. 9.Reggel még bent volt Főbíró úr és innen indult gépkocsival. Igen rossz egyedül, nála nélkül. Este fölmentem Katókához. Előzőleg itt volt a Szőllősi tanító. Katóka végtelen kedves volt és amit sohase reméltem volna, megosztotta velem élete legszebb és nagyobb titkait. Igen bizalmasan és hosszasan elbeszélgettünk. Aztán Katókával bementünk a bazárba az emlékkönyvem után. Persze, igen kedvesen fogadtak a gr. Berci és Gyula. Ott volt még egy hadnagy is. A Berci már bekonferálta „a kicsi madárt” és így újból énekelnem kellett. Aztán ott marasztottak halvacsorára is és boroztunk. Megelőzőleg már Katókával is ezt gyakoroltuk, így aztán igen jó hangulatba voltunk. A Berci megmutatott egy naplójegyzetet az övéből, amelyet feleségéhez írt. Igen szép, hűséges sorok. Kedves Gróf! Katával máma igen hosszas és bizalmas beszélgetésünk volt. Hűségről, szeretetről és szerelemről és az élet kisebb-nagyobb örömeiről és szomorúságairól. Gárdonyi Isten rabjai-nak egyik sora jutott eszembe: „A szívet azért rejtette el az Isten, hogy senki ne lássa.” Milyen fenséges dolog volt ez az Úrtól. Elrejtette, hogy aki nem érdemes arra, ne láthassa, ne tudhassa annak titkait. Így volt elrejtve az én szívem is mostanáig, de most megjött Valaki, akinek lelki kulcsa ezt a rejtett helyet fel bírta nyitni és oda behatolt. Maga volt ez, kedves Wass Albert! Kinyitotta ezt a berozsdásodott kaput, virággal és szeretettel hintette meg az útját bejutása alatt. És most ott trónol uralkodóként a gyönyörű fenyves, pisztrángos patak és napsütötte természet csúcsain, melyek azóta képződtek oda. Ó erdő!... Ó fák!... Ó harmatban megfürdött fenyők!... Bölcsességetek nagysága, hogy ezren vagytok együtt... és mind hallgattok!... Ó ég!... Feléd tárul a kéz, benned merül el az emberi szem tekintete..., mindenki a te kék fátylad mögött keresi az Istent! De Isten mindég velem van, bennem van és ezért volt és maradt meg szépnek „az író és a kicsi madár” szerelmi játéka, napsütéses barátsága.
1945. III. 8.Jézuskám, szeretlek, nagyon szeretlek! De kérlek, add, hogy sokkal jobban szeresselek! Hisz semmi nagyobb öröm az életben nincs, nem is lehet, mint Veled lenni mindég, szeretni Téged és szeretve lenni Tőled. Ezt a boldogságot add meg számomra mindég, Uram! Ennél többet senki sem kérhet. János írt. És a kicsi madár írt az „íróról” és a „madárkáról”. Hisz oly szép volt ez a tiszavirág idejű barátság közöttünk, hogy sohasem lehet elfelejteni. Tiszta, makulátlan szeretet. „És a kicsi madár nem száll le többé, hogy a hófehér ruhájára még a sárpecsét se freccsenhessen fel.” Galáth lelkész úrnak szavai nemcsak az emlékkönyvben vannak, hanem a szívébe van beírva a madárkának. Szomorú lettem, mert Főbíró úrnak be kell vonulni. Megjött a behívója. Egész nap sírtam emiatt. Kevesen értették meg szegényt. Igen szomorú volt. És este, mikor elbúcsúztunk, azzal ment el, hogy „Annus, ne sírjon”, de Annus akkor már nagyon hullatta könnyeit. Igen szomorúak voltunk mind.
1945. III. 4.Gyóntam és áldoztam. Újból jó lelki tisztulást végeztem. Sírtam, hulltak a könnyeim, oly szép volt a bánatom és közben éreztem, hogy a sírás megenyhít és vidámmá alakít át. És így imádkoztam tiszta lélekkel Berciért, hisz ezt ő érdemli meg a legjobban. Nem volt olyan, mint a többiek. Úgy érzem, hogy most utánam Jánosnak is meg fog bocsátani a jó Isten. Miónál voltam egész nap. Főzőcskét játszódtunk és nagyszerű süteményt készítettünk. Aztán megebédeltünk és boroztunk. Maldiék is bent voltak és estig beszélgettünk. Aztán jött a „Külügy” és ott volt egy negyed órát.
