Felhőbe alkonyult, sebes sötétség szállott a parton hullongva végig, lencsés a víz és alatta sík halak készülnek lassan elpihenni s máris sűrű és sötét vizekbe siklanak.
S felhőiből kilép a nap, tört lábát a hűvös vízbe mártja, szinte loccsan, fölébred minden újra és az álmos part fái kormos ingüket ledobják s pucér szárukra lenge pára szálldos.
Hideg már a víz a napnak, elvonul és szipogva alszik minden újra el, tücskök lélekzetén alszik a vidék s álmában szól: kezük szívükre téve, szavára fölriadnak az estikék.
Ősz van, – gurul az álomi szó s telek igérete száll távol hegyek ormán. Ülök, a nedves szél arcon simogat, a rendre gondolok s szemem mögött igáslovak űznek vad kocsisokat.
(A parton hosszú testtel macska izgul, púpoz, majd eltűnik; a fűben apró zizzenés emlékszik kis testére még, álom szökell át most a réten és alsó karomra s onnan szememre lép.)
Szőke, pogány lány a szeretőm, engem hisz egyedül és ha papot lát rettenve suttog: csak fű van és fa; nap, hold, csillagok s állatok vannak a tarka mezőkön. És elszalad. Por boldogan porzik a lábanyomán.
Pedig fönn a kertek felé feszület is látja a csókját és örömmel hull elé a búzavirág, mert mindig hiába megcsudálja őt egy szerelmetes, szakállas férfiszentség.
Tizennyolc éves és ha nélkülem van, hallgatva jár, mint erdős partok közt délidőn jár a nyári víz s csillogó gondot ringat magában arról, hogy sohasem telünk el a csókkal és szomorú. Pirul a naptól már az őszi bogyó.
Vasszínű, vad lobogói közül nyugtalanul gomolyog ki a nap, gőzei dőlnek, az ellebegő fény hulló ködbe harap.
Borzas a felleg, az ég tükörét már fodrozza a szél, a kék tovaszáll. Felsikító betűt ír alacsony röpüléssel s készül a fecskemadár.
Nyugtalan őszül, emelkedik, süllyed a lombon a rozsda, hűvös az égi lehellet: nem melegít, csak füstöl az ég, csak sóhaja van ma a napnak.
Gyík surran a nagy temetők fala mellett s húsdaraboló dühe dong, izzik az őszi nyalánk darazsaknak.
Férfiak ülnek az árkok partjain és a halál mély tüzeit figyelik, szálldos a vastag avar szaga már.
Szálldos az úton a láng s lebben! fele fény, fele vér! lebben a szélben az égő barna levél.
és súlyos a fürt, a kacsok zsugorodnak, zörren a sárga virágok szára, a mag kipereg.
Úszik az alkonyi ködben a rét s a távoli, vad szekerek zörgése lerázza a fák maradék levelét.
Aludni tér a vidék, száll a halál fehér, szép suhanással, az ég dajkálja a kertet. Hajadban nézd! arany őszi levél, ág sírt feletted.
Ó, de te lobbanj föl az ősz, a halál fölé, s emelj föl engem is Édes: légy szerelemre okos ma, csókra okos, álomra is éhes.
Szeress vidáman, ne hagyj el, az álom sötét egébe is zuhanj velem. Aludjunk. Alszik már odakinn a rigó, avarra hull le ma már a dió, nem koppan. S bomlik az értelem.
Rejtettelek sokáig, mint lassan ért gyümölcsét levél közt rejti ága, s mint téli ablak tükrén a józan jég virága virulsz ki most eszemben. S tudom már mit jelent ha kezed hajadra lebben, bokád kis billenését is őrzöm már szivemben, a bordáid szép ívét is oly hűvösen csodálom, mint aki megpihent már ily lélekző csodákon. És mégis álmaimban gyakorta száz karom van s mint álombéli isten szorítlak száz karomban.
Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint a húr, ha pattan. Tarkólövés. - Így végzed hát te is, - súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. - Der spring noch auf, - hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen.
Fejünket majd szépen lehajtjuk, most a bokrok közt hálunk, mint a madarak, neszelve hogy ropog a fiatal őzbak csontja amint álmában elnyúlva csak nő a pázsiton, mert barátunk látod, és talán még két hét;agancsa helyén már szép apró dúdorok nőnek és elbőgi álmában magát, hogy fölriadunk;előbb, mint a virágok nyitnák ajkuk a harmat előtt, előbb,- előbb, a hangjukat imádó részeg madarak énekénél mert jaj! oly messze még a derengés is; majd heverünk csak alvó bokrok leveleit tépdesve félve ujjaink között babonásan nyitott szemekkel nézzük egymást.
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, alszik a pókháló közelében a légy a falon; csönd van a házban, az éber egér sem kapargál, alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály, kasban a méh, rózsában a rózsabogár, alszik a pergő búzaszemekben a nyár; alszik a holdban a láng, hideg érem az égen; fölkél az ősz és lopni lopakszik az éjben.
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Kilenc kilométerre innen égnek a kazlak és a házak, s a rétek szélein megülve némán riadt pórok pipáznak. Itt még vizet fodroz a tóra lépő apró pásztorleány s felhőt iszik a vízre ráhajolva a fodros birkanyáj.
Lehet egy tiszteletteljes javaslatom? Ne ismételjünk ezen a fórumon már megjelent verseket. Szerintem ezidáig közel húsz Levél a hitveshez van már fenn. Szerintetek?
Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul, a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull; torlódik ember, állat, szekér és gondolat, az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad. Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban, tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál, vagy korhadt fának odván temetkező bogár.
Most ránkköszönt a színek szomorúsága látod, s a domb fölött is megálltak a felhők, csak a csókunk hull még, mint forró magyar ősszel érett gyümölcs a fa alá a földre, mikor koszorús fejjel, szomorú lányok szüretelnek és énekük zeng a fürtök fölött; asszonyokról, akik siratják hulló hajjal a kertek alatt, réghalott kedveseik.
Hóval borított fehér dombokon keresztül kísértelek sok sok éjen át és egybefont karunkon áradt széjjel testünkben a meleg... a hó világított és amikor megálltunk csókolódzni, fekete folt maradt talpunk alatt... Ilyenkor szétszakítottuk úgy összetapadt ajkainkat, egymásra néztünk és a szűz hó csillant meg a halálos ijedtség könnyével befutott, szerelmesen fénylő szemeinkben... Könnyű léptekkel suhantunk tovább, nehogy új csókkal túrjuk fel a havat és kivirítson a fekete föld, minden szerelmeknek réme... Aznap éjjel a felhők hangtalan suhantak, aznap a fehér dombokon nem csókolództak.
Ilyenkor, így összeveszés után oly új vagy nekem és még annyira újra szép és meglátok rajtad mindent újra, a testedet, a tested zenéjét, és lépteid dalát, ahogy felém jössz a kis ucca sarkán... és a szájad is újra oly piros és a fogaid is újra csillogók, s a szemeid is újra bámulom a szemeid, amelyeket láttam farsangi reggel felém kacagni és késő őszi estén, pilláin remegő könnyel és láttam a kéjtől félig lehunyva kifényesedni... és most újra látom, hogy hív a szemed és felém zenél várón a tested, felém, akit nem várnak és nem vártak soha, sehol és én sem várok, mert egyszer hívtak és én nem mentem és azóta megfogott egy átok...
A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom,- csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csójainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek,- s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2x2 józansága hull rám.
Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus-szeptember
Düh csikarja fenn a felhőt, fintorog. Nedves hajjal futkoráznak mezétlábas záporok. Elfáradnak, földbe búnak, este lett. Tisztatestű hőség ül a fényesarcu fák felett.
