"Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kőkeretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbe-süllyedten áll...
És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket..." (Juhász Ferenc)
Sokáig némán, némán nézik egymást, Mint tenger és ég, mint bús messzeségek És szól az egyik: Ó most semmi sem bánt! És mond a másik: Ó most újra élek!
Az egyik mélyén vak reménytelenség, A másik mélyén mennyek üdve szunnyad, Az egyik szól: Ó elveszett gyerekség, A másik mond: Bennem ring drága múltad.
Az egyik, mint az áldozati bárány, Szelíden, gyáván és riadva rebben, Az élettől gyötörten és ijedten,
A másik szűzi bátran, büszke árván Szól: Élni fogsz! A másik: Messzi szentség! És érezik, hogy zúg a végtelenség.
Szép Tündérország támad föl szívemben Ikyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben.
...Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Beheggesztem a sebet a szívemben, És hiszek újra égi szeretetben, Ilyenkor decemberben.
...És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorún nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, S ne csak így decemberben.
Szépen süt a nap, mondják. Ó igen, A sírokra is szépen süt a nap, Apám sírjára is, ki itthagyott Fiatalon, egy nagy szomorúsággal, Amely egyetlen örökségem. Ó, Szépen süt a nap, örüljön neki Minden diktátor s féreg, aki él És tud örülni. Bocsánat, de én Már nem tudok, csak engedelmesen Elismerem, ha mondják biztatón, Hogy szépen süt a nap. Jó emberek, Én úgy szeretném, ha a szeretet, A boldogság, a béke fénye égne Mindenki lelkében, de valami Nagy hiba történt itt, az örömet Igen hibásan osztották s ezért A költõ hiába fellebbez, hiába Imádkozik, avagy káromkodik, Nem tudja álmait beváltani, Mint a bankokban szoktak valutákat, Hogy jóvátegye a nagy, nagy hibát. Sokszor úgy érzem, az egész teremtés Egy óriás gyászindulót dalol S hiába zengenek víg gramofónok, E rejtelmes zene sokkal erõsebb S ha mind elhallgat, õ tovább dalol!
Oly szépen indult minden, drága testvér, Emlékszel a kis Vincentre, aki Az Isten egész kertjét le akarta Festeni. Olyan égõ színeket És fényeket látott, hogy Tizián Elbújhatott volna mellette. Mint Ádám, aki elõször látta meg E csodás festményét az Ismeretlen Nagy Alkotónak, úgy bámultam én E szép világot. Egy kicsit bolondnak Tartottak ezért õk, a többi ember, Akik bizony a nekik célszerû Dolgok után törtetnek és reám Azt mondották: Jobb volna valami Okos dologba fogni. No, de engem Elhibázott az Ismeretlen Mester És most egy kertben, amelyet talán A paradicsom ellentéteként Teremtett, bûnhõdöm nagy vétkemért, Mert egyszerûen gazdagítni vágytam A világot és embert s úgy szerettem Az életet, ahogy a gyermekek. Mindig is nagy gyermek maradtam én, Testvér, hiszen tudod, mert te szerettél S értettél engemet, elnézted azt, Hogy boldoggá akartam tenni itt Mindenkit, aki él, míg tönkrementem. A legcsodálatosabb fényeket Akartam festeni és elborult Egész világom. No de én hiszem, Hogy valahol egyszer majd az leszek, Aki akartam lenni. Egyelõre Elszenvedem az életet. Csak azt mind Sajnálom, amit megfesthettem volna: A képeket. Egy egész végtelent!
Dísztelen ének ez, mint a kopár halom, Hol névtelen halott virrasztja a telet, Mint csörrenõ haraszt a régi temetõn, Melynek lakói már rég nem kísértenek.
Dísztelen ének ez, mint a hamuszínû Alkonyi fellegek november elején, Mint ódon omladék, melyen egymaga ül A csöndes feledés, mint egykor a remény.
Dísztelen ének ez, halottas, elhaló, Magát siratja itt magában valaki, Mint a nappali hold, oly szürkén bágyadó, Mint hulló levelek halk koppanásai.
Dísztelen ének ez, a semmiségbe megy, Mint a füst. Néma vád, vigasztalan panasz, Nem fogják érteni a boldog emberek, De mindegy neki már, örökre mindegy az.
A börtön mélyibõl lehet szabadulás, A halál éjibõl föltámadás lehet, De, én lelkem szegény, a lassú pusztulás Rabja, halottja te, ki ad békét neked?
A költõ mondja e dísztelen éneket, Költõ, elátkozott, költõ, elkárhozott, Már régen daltalan, régen reménytelen, Beteg madár, aki álmában felzokog.
Egy hangszer voltam az Isten kezében, Ki játszott rajtam néhány dallamot, Ábrándjait a boldog szenvedésnek, Azután összetört és elhagyott. Most az enyészet kezében vagyok De fölöttem égnek a csillagok.
Mint akit a sors ittfelejtett, Úgy járom én a furcsa kertet, Amely életnek hívatik, Keresek benne valakit, Aki szemének bársonyával És hangja meleg aranyával Mint rég, megint elandalit.
Mi nem búcsúztunk el soha, Két meghitt, régi cimbora, Ki együtt harcolt, álmodott, Kiket, mint minden álmodót, Sokszor fölébresztett az élet, Mikor vetésük semmivé lett.
De valahol, túl földi gondon, Van egy sarok, hol meghúzódom S megint találkozom veled. S ha mosolyogva kérdezed, Mi újság? Én azt felelem: A nap alatt nincs semmisem.
Mint a szivarod füstje, tûnik Az élet és mint a betûid, Oly rejtelmesek útjai, Míg újra látunk valakit, Aki szemének bársonyával És hangja meleg aranyával Mint rég, megint elandalit.
Esténkint -- régi keresztény szokás volt -- Számot vetek a lelkiismerettel: Mit tettél ember, mit vétettél ember? És mit nem tettél ember, most felelj?
Csordultig mindig a szív, e nagy kehely. Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman És álmosan, mert minden áldott reggel A régi vágy von: kelni napkelettel.
Azután mentél, mert az élet: menni, Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.
És mit vétettél ember? Ember voltál S embernek lenni: siralmas való már És dicsőséges. Mint a csillag csillag S a rög csak rög, az ember is csak ember. Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel, Amíg az élet mégis tűrhető, Míg ébredésre kedv van és erő. S ha csókokat nem is csókolhat ajkad, De új igét még mondhat és ha lankadt Szegény karod az ölelésre, lelked Ölelni tud jövőt, világot, embert.
Opálos színei bágyadt ködében Leszáll reám a kora alkonyat, Kései tűzrózsák nyílnak a réten S az égen a mély csöndesség fogad. Nagy topolyafák gallya hullong gyéren És sötétben hallgat a tó S a kolomp úgy méláz a lomha légben, Mint altató.
Hűs szele húz át az ?sznek a réten, Fázik a lelkem, érzi a deret, Keresnék valamit a messzeségben, Kihunyt fényt, elnémult üzenetet... Oly hirtelen borult az est fölébem S az ősz oly gyorsan rámtalált, Úgy állok itt a hervadó vidéken, Mint a topolyafák.
Sötét a bánya és rideg a gyár, Dohos a műhely és szűkek az utcák, Hol a munkának népe hazajár, Mikor megvívta napi háborúját.
Ez utcák mélyén, ha az este jő Megzendül néha fáradtan, leverten Valami régi, rokkant hegedű És új erőre kap az esti csendben. És dala száll, száll és már égre zeng És vele zengenek a néma házak És a szívek is vele zengenek És már fölenged a sok méla bánat És ünnepi öröm gyúl, mint az alkony Bíbor palástja és vigasz dereng.
Ily hegedű az én versem a balsors S robot gyászában, szegény emberek! A remény húrján csendül rajta ének És ahogy száll, száll, magam is remélek Valami szebb, jobb, igazabb világot, Pedig sötét van és úgy sújt az átok.
Egy hangszer voltam az Isten kezében, Aki játszott rajtam néhány dallamot, Ábrándjait a boldog szenvedésnek, Azután összetört és elhagyott. Most az enyészet kezében vagyok. De fölöttem égnek a csillagok.
Opálos színei bágyadt ködében Leszáll reám a kora alkonyat, Kései tűzrózsák nyílnak a réten S az égen a mély csöndesség fogad. Nagy topolyafák gallya hullong gyéren És sötétben hallgat a tó S a kolomp úgy méláz a lomha légben, Mint altató.
Hűs szele húz át az ősznek a réten, Fázik a lelkem, érzi a deret, Keresnék valamit a messzeségben, Kihunyt fényt, elnémult üzenetet... Oly hirtelen borult az est fölébem S az ősz oly gyorsan rámtalált, Úgy állok itt a hervadó vidéken, Mint a topolyafák.
A gyermeket, ha alszik, simogasd meg Egy gondolatban, mint bársony virágot, Mely szirmait bezárta. Boldog éden Ringatja most szelíden messze, messze A nap zajától és a föld porától. Egy nagy aranykaput nyitott ki éppen, Melyet kerúbok őriznek dalolva S lábujjhegyen a smaragd rétre indul, Arany mezőre és ezüst patakra. Már mosolyog. Már visszatért megint Oda, ahonnan eljött s földre tévedt. Előbbi életének társai, Kis szöszke angyalok közt hancúroz most, Szivárványszín labdákkal kergetőznek És jázminokkal verik arcul egymást, Örök narancsot esznek s nem mulandó Babákat ajnároznak égi hintán. Most elhervad a mosoly ajka szélén S búsan gügyög: kis társai szaladnak S ő fölbukott az ébredés göröngyén És földet ért ismét. Már sír az édes.
