Nagyon jó sztori! Elismerésem a gyűjteményedért, palotában kell laknod, hogy ennyi lemez elférjen! Én már a töredékével is alig birkózom meg.
Most hogy írtad, én is emlékszem a 3+3 szignálra a Rádió reggeli műsorából. És rémlik, mintha a Dervish D-t is használta volna szignálként a TV-ben egy sakkműsor, de nem találom meg a YT-on. Valakik már összeszedtek hasonlókat:
Sajnos Vangelis zenéje egy elég kis szeletet tesz ki a gyüjteményemben (kb. 90 CD, 30 Lp és 3 DVD meg vagy 15 film Vangelis zenéjével DVD-n meg BR-en a 12000 lemezböl (8000 eredeti CD + 4000 download, aminek kb. 80%-a hivatalos - értsd, fizettem értük:), 400 Lp-böl, kb. 4000 DVD-böl és 1500 BR-böl + 400 zenei DVD+BR-böl) de a hatása ennél a kb. 1%-nyi anyagnál sokkal nagyobb természetesen!!!
Vangelis zenéjével kezdtem elektronikus zenei gyüjtési pályámat és a mai napig szinte bármit, bármikor szívesen meghallgatok töle!!!
Viszont Vangelis zenét elöször olyan 3-4 éves koromban (1979-1980) hallottam - minden reggel 5-kor keltettek, hogy óvodába vigyenek és 5 óra után pár perccel beindult a Kossuth Rádióban a Vakpali, Vakpali mindent lát:), és aztán, ha jól emlékszem (szerintem igen) indult a Kossuth napi müsora, amit egy szignál vezetett be és ezpedig kéremszépen a 3+3 elsö kb. 15-20 másodperce volt!
Aztán volt egy nagy, kb. 10 éves ür, amikor minden xart meghallgattam a rádióban (de a román rádióban föleg ilyeneket lehettet hallgatni, a magyar adásokat meg zavargatták:( és 1990-ben, a nagy román államcsíny után kezdtem el komolyabban zenehallgatással / gyüjtéssel foglalkozni, de elöször a Depeche Mode / Pet Shop Boys vonal ment kb. 2 évig. A DM nem adott ki semmit 1990-1993 között és így 1992 öszétöl elkezdtem hallgatni / gyüjteni (helyesebben másoltatni) az elektronikus zenei albumokat. Nagyon nagy DM-es lévén (még mindig), bíztam egy visszatérésben, de amikor 1993 tavaszán meghallotam az I Feel You-t, akkor egy világ omlott össze bennem - a Violator után ez egy kurvakibaszottgeciszar szám volt tölük (szerintem - a mai napig utálom ezt a disszonáns gitáros xart, Dave elmebeteg, drogos vonaglásaival egyetemben:( így MÁSNAP el is adtam az ÖSSZES DM kazettámat (volt vagy 25) egy osztálytársamnak. Aztán kb. 2006ig nem is foglalkoztam a DM-el. Akkor megjelentek az albumaik SACD-n és azokat megvettem a Violator-ig, és aztán vagy 10 évig megint nem érdekeltek.
Vissza Vangelishez - Leszámítva egy furcsa lengyel válogatáskazettát, amin a teljes Spiral lemez, a Titles a Chariots of Fire-ról és az End Titles ill. Love Theme from Blade Runner a Themes-ról volt megtalálható, és amit (még kemény Depeche Mode-os és PSB-os koromban:) visszavittem, MERT NEM TETSZETT, igazából nekem a Vangelis korszakom úgy kezdödött (én innen számítom), hogy olvastam egy cikket egy román zenei újságban (mivel ott szúlettem és éltem 25 évig) Vangelis zenéjéröl és aztán megvettem kazettán Ed Starink Synthesizer Greatest 2. és 3. kötetét (ami nem volt persze teljes, de ez megszokott volt a lengyel kalózkazetták 90%-ban, ha az eredeti lemez hosszabb volt 60 percnél - jobb esetben CSAK összekeverték a számok sorrendjét:(((
Na és akkor megtörtént a csoda, ugyanis ezeken a kazettákon rajta volt 3 olyan Vangelis szám, amit reklámokból / különbözö müsorokból már ismertem és dobtam egy hátast, hogy most felfedeztem öket, és nekem is megvannak: a Dervish D, a Chung Kuo és a L'Enfant. Rajtuk volt még az Eric's Theme és a La Petite Fille de la Mer is, de azokat nem ismertem.
A következö lépés a másolt kazetták periódusa volt, amikoris egy kis zenei üzletben elkezdtem kazettára vetetni a Vangelis lemezeket (persze nem ingyen) - és, hogy stílusosan idevágjon a téma, az elsö két lemez, amit felvetettem a Heaven & Hell és a Mask volt egy 90 perces kazettára és emlékszem, hogy elsö éjszaka egész éjjel ezt hallgattam. Aztán jött szép sorban még jópár Vangelis lemez. Egy kis pikantéria - egyszer azt kértem, hogy a China-t vegyék fel és véletlenül a Spiral-t vették fel. Rögtön beugrott, hogy ez az a lemez, ami nem tetszett a lengyel kazettáról (ez föleg a Balld miatt volt, amit sajnos a mai napig nem nagyon kóstálok), úgyhogy visszamentem a fiúkhoz, kicsit kiakadva, és kértem, hogy a China-t vegyék fel:) Persze közben felismertem több szignálzenét is Vangelis diszkográfiájában, de a legjobban az Alpha döbbentett meg - amikor meghallottam, hogy ez is Vangelis majd elájultam, Az volt az érzésem akkor, hogy talán Vangelis írta a világ összes szignálzenéjét és nekem csak meg kell öket találnom:))) Az Alpha a mai napig a kedvenc zeneszámom, annyira örültem és sokkolt, hogy annakidején megtaláltam!
A következö periódus egybeesett a DM-böl való teljes kiábrándulásommal - 1993 tavaszán az Euro Star elkezdte kiadni a Vangelis lemezeket kazettán. Az elsö kettö, amit meg tudtam venni az a China és a L'Apocalypse Des Animaux volt , aztán jött az Antarctica és pár h´napra rá hirtelen vagy 15 Vangelis lemez jelent meg náluk kazettán - csak kapkodtam a fejem - akkor le lett tudva arra az évre szülinap, Húsvét, névnap, Mikulás, Karácsony kb. 3 nap alatt, mivel megvetettem szuleimmel az összes kazettát, és nagyon-nagyon örültem (nagy meglepi volt az Ignacio, amiröl addig nem is hallottam, de sajnos rosszul lett elválasztva a zene az A és B oldal között, de sebaj, túltettem magam rajta:)
Lassan elkezdtem az ambientesebb számokat jobban kedvelni, aztán jött az elsö szerelem és éjszakánként a Soil Festivities ment oda-vissza. Ekkor kezdtem megkedvelni ezt a lemezt. Aztán volt egy nagyon jó barátom, akivel boncolgattuk a zenéket és mindkettönknek nagyon tetszett a Soil Festivities. 1998 februárban sajnos ö azt választotta, hogy eldobja magától az életét... Ekkor egy 100 perces króm RAKS kazetta mk. oldalára felvettem a Soil Festivitiest és az oda-vissza lejátszó kis magnómon aztán effektíve hetekig csak ez szólt. Azóta a Soil Festivities a kedvenc zenei müvem, és ez soha sem fog megváltozni! Sokszor nézem az óriási gyüjteményemet és nem tudok választani egy lemezt - ekkor, szinte mindig ott lyukadok ki, hogy Soil Festivities!
1998 nyarán kezdödött a következö korszak - a cédé - ekkor vettem meg életem elsö eredeti CD-jét, ami természetesen a Soil Festivities volt!
1999 januárban vettem meg életem elsö CD lejátszóját (Sony) 150 német márkáért (Romániában ekkoriban a hivatalos pénznemért nem lehetett ilyen cuccokat venni) és aztán lassan gyüjtögettem a zenéket / lemezeket.
Emlékszem, hogy a második Vangelis CD az 1998-as El Greco volt, aztán következett az Antarctica, Odes és a China... és most itt vagyok...a kis Vangelis gyüjteményemmel, ami sokkal többet jelent nekem, mint az az 1%, amit a teljes gyüjteményemben kitesz!!!
Március 29. van: ünnepeljük a Mester születésnapját az egyik legvirtuózabb albumának meghallgatásával! 🎂
13. hét/album: Heaven And Hell
1975-ben Vangelis 4 lemezre szóló szerződést kötött az RCA kiadóval. Az életmű áttekintésében ezeket a lemezeket sorolhatjuk a Vangelis albumok negyedik csoportjába: kozmikus hangzású, sőt sokszor kifejezetten kozmikus témájú zenék. Amikor Carl Sagan stábja a zenéket válogatta az 1980-ban bemutatott „Kozmosz” ismeretterjesztő sorozathoz, előszeretettel használtak fel darabokat Vangelis mind a négy RCA albumáról – ráadásul ingyen, mivel non-profit filmet készítettek. A világűr iránti újkeletű, űrszonda-indításokat és emberi űrutazásokat világszerte kísérő érdeklődés egybeesett a szintetizátorok új generációjának megjelenésével; számos előadó jelentetett meg ezekben az években kozmikus inspirációjú elektronikus zenei albumokat. Ahogy a piacon elérhetővé váltak a polifonikus, velocity- és aftertouch-érzékeny szintetizátorok, ezek Vangelis zenéiben is központi szerephez jutottak – egyébként Vangelis mindig elutasította az elektronikus és akusztikus hangszerek szembeállítását, mondván hogy végsősoron az érzékelt hang a hang hullámától függ, akármilyen módon is állították azt elő. Azt viszont elmondhatom, hogy véleményem szerint az elektronikus zene előadói közül Vangelis tudta a leginkább organikus, természetes hangzású hangokat elővarázsolni szintetizátoraiból. Ahogy maga Vangelis mondta a Heaven and Hell-ről: elektronikus zene, ami nem hangzik elektronikusnak.
Az 1975 szeptemberében felvett Heaven and Hell album számos elsőséget mondhat magáénak. Ez az első album, amit Vangelis saját londoni stúdiójában, az éppen csak elkészült Nemo „hang-laboratóriumban” rögzített. A lemezborítón először szerepel csupán keresztnévvel, elhagyva a közönség számára nehezen kezelhető Papathanassiou-t. Először alkalmaz a felvételek során kórust (English Chamber Choir) és Jon Andersont is először halljuk Vangelis lemezen. Üzleti szempontból is a Heaven and Hell az első igazán sikeres Vangelis lemez.
Mint tulajdonképp Vangelis minden szólólemeze, a Heaven and Hell is concept album, a dualitást állítja a középpontba és hallatlan kreativitással fest meg mennyei és pokolbéli témákat. A zenei anyag szimfonikusabb, mint korábban bármikor. Vangelis, aki minden hangszeren maga játszik, szintetizátorain egy egész szimfonikus zenekart imitál sikerrel (különösen tetszenek a lemezt végigkísérő rézfúvós hangok). Természetesen akusztikus hangszerek is fontos szerephez jutnak, így például gyakran felcsendül egy Bösendorfer koncertzongora. Részletesebben: „The list of instruments Vangelis uses on Heaven And Hell includes a Bosendorfer grand piano, a Hohner Clavinet, a Hammond B3 organ, a Fender 88 electric piano, an Elka Rhapsody string machine, a Tornado reed organ, a Farfisa organ, an ARP Pro Soloist, a Crumar compact piano, two Mini-Korg 700's, two Roland synthesisers, two Clavioli, and two Stylophone 350S mini-synthesisers.”
A Heaven and Hell ismét olyan album, ahol a borítón többnyire csupán két tétel van feltüntetve, Part 1 és 2 (illetve a Part 1-en belül a So Long Ago So Clear), noha az anyag világosan megkülönböztethető, egyedi számokból áll. Ezúttal az angol LP kiadások és a 2013-as Esoteric CD segítenek a címek beazonosításában, míg az indexelés az RCA CD-n alapul:
Bacchanale (4:39) – Ahogy a cím sugallja, mozgalmas zenével indul az album. A ritmus rafinált, a zene bombasztikus, kavarog, örvénylik. Talán a Carmina Buranához tudnám hasonlítani a hangzást, a kórusének a szám integráns része, valami primitív, ősi sodrása van ennek a zenének.
Symphony to the Powers B (8:10, kezdődik 4:39-nél) – Elvileg ez a szám 1. és 2. tételből áll, de nehéz és felesleges is ezeket elkülöníteni. Továbbra is fontos szerep jut a kórusnak, először hallhatunk pszeudo-latin szövegű éneket egy Vangelis lemezen. A zene váltakozva ördögien vad és angyalian szép – Vangelis a kreativitása csúcsán. Fogalmam sincs, mik azok a „B erők”; ha van asztrofizikus kolléga a fórumban, örömmel vennék egy kis ismeretterjesztést.
Theme from „Cosmos” (4:11, kezdődik 12:49-nél) – A későbbi válogatás-albumok nyomán nevezhetjük így is, hiszen ez a már említett Kozmosz filmsorozat címzenéje, vagy az eredeti nevén: Symphony to the Powers B, 3. tétel. Aki látta a filmsorozatot, az a szám hallatán bizonyára mindig azokra a képsorokra asszociál, ahogy űrhajónkból nézzük a mellettünk elúszó csillagokat. Carl Sagan megtalálta a tökéletes címzenét, és bár a film és a könyv önmagában is lenyűgöző, a sikerhez szerintem nem keveset tett hozzá a kísérőzenék (elsősorban Vangelis) értő kiválasztása.
So long ago, so clear (5:05, kezdődik 17:00-nál) – Az első koprodukció Jon Andersonnal, egyúttal az egyik legszebb Vangelis love song, az album koncepciójához illő „kozmikus” hangszereléssel, a téridőt meggörbítő glissandókkal…😊 Anderson spontán módon énekelte fel a dalt, Vangelis pedig elvetett minden további finomítást – így dolgoznak a profik.
Intestinal bat (3:18) – Végül is miért ne lehetne egy számot denevérről elnevezni? Főleg ha ilyen sötét, nyomott hangulatú darabról van szó, mint ami itt az LP B oldalát megnyitja.
Needles & bones (3:23, kezdődik 3:18-nál) – Ritmikus etno szám, szinte visszarepít a régmúlt korokba, tűk és csontok világába. Az egyik kedvencem.
12 o’clock, 1. rész (3:13, kezdődik 6:41-nél) – Ebben a részben éppen csak bemutatkozik az éjféli téma, máris pokolbéli környezetben találjuk magunkat, ahol dobok és szürreális hangok uralják a hangzást.
12 o’clock, 2. rész (5:34, kezdődik 9:54-nél) – Ez pedig a letisztult mennyei variáns, harangszóval, ortodox kórus repetitív énekével és Vana Veroutis szép vokáljával. Hallottam már műkorcsolya-közvetítésben, honismereti filmben, de temetésen is. Felemelő, ihletett szám.
Aries (2:07, kezdődik 15:28-nál) – Szinte kiszakad a hangfal, ahogy az előző szám lassan elhalkuló harangzúgása után berobban az Aries (azaz Kos, ebben a csillagjegyben született Vangelis). Tűz és forróság: ismét a pokolban járunk, esetleg a purgatóriumban…
A way (3:46, kezdődik 17:35-nél) – Radikális váltás az előző szám után, egy finom outro az albumhoz, út a csillagok végtelenjébe.
A H&H anyagának voltak előzményei a korábbi albumokon, de mégis az a benyomásom, hogy itt egy egészen eredeti és nagyszerű zene született. A sikert elmélyítendő, az albumot koncerten is bemutatta Vangelis, 1976 februárban a Royal Albert Hallban. Nem lehetett könnyű színpadra állítani egy ilyen nagyszabású prudukciót, végül 150(!) ember működött közre, legnagyobb számban dobosok és kóristák.
Most pedig engedjünk teret a hozzászólásoknak, remélhetően sokan ismeritek és szeretitek a H&H-t, páran talán már be is karikáztátok a 13-ik hetet a naptárban.😊 Kíváncsi vagyok véleményetekre, ha megosztjátok.
A Song Of The Seas picture disc-et láttad egy budai lemezboltban, vagy a CD single-t?
A Kraftwerk: Remixes jó remix válogatás, semmi extra. Tavaly óta amúgy fent van streamingen, és most ki jött CD-n, LP-n. A remixek nagy része már ismerős volt korábbi maxikról.
Gratulálok a Vangelis gyűjteményedhez, egy vagyont érhet és egy vagyonba kerülhetett. Említetted a Song of the Seas single-t, egyszer találkoztam vele egy budai lemezboltban, de sajnos nem vettem meg azonnal, aztán mire másnap visszamentem, már nem volt meg. Nagyon szeretem azt a számot. Megvan viszont a Kraftwerk Tour de France-ának a '99-ben kiadott CD single változata, szerintem simán veri a 2003-as nagylemez TdF-et. A Remixet még nem hallgattam, kipróbálom.
Nagyon tetszik a nosztalgikus leírásod. Bár én csak a '80-as évek végén születtem, sajnálom, hogy nem éltem olyan korban, amikor az ember így várt egy-egy LP-re, vagy csak szimplán bement a sok lemezbolt közül az egyikbe és megvette, ami akart. Ma már ritka az ilyen bolt, bár most pont találtam egyet. Az MG Records nem csak online boltként, hanem fizikai üzlethelyiségként is funkcionál és pl. a Kraftwerk: Remixes új lemezt, mindenféle előrendelés nélkül, a kiadás napján meg tudtam venni személyesen. (Jó érzés volt.)
Az én rövid történetem a Vangelis-gyűjteményemig:
Én 33 éves vagyok és úgy igazán kb. 12-13 éve gyűjtöm a Vangelis-t. Persze sokkal régebb óta ismerem és kedvelem a Mester munkáit. Már gyerekkoromban 94' táján emlékszem, hogy mindig mikor ment a TV-ben A paradicsom meghódítása nem engedték megnézni, de a zenéjét már akkor hallottam, már akkor tetszett, de ugye 6-8 évesen nem Vangelis hallgattam. Általános iskola 7-8. osztályában földrajz órán aláfestő zeneként hallgattuk az 1492 albumot (pontosabban single cd-t) és onnantól a tényleges rajongás. Olyan annyira, hogy szintetizátort is kaptam és autodidakta megtanultam "elektronikus zenélni". Emlékszem azokra az időre mikor még a Auchanban, Tescoban lehetett CD-ket hallgatni és hatalmas volt a kínálat, de egyben nagyon drága is, főleg gyerekként. CD-lejátszónk nem is volt, szüleim nem voltak nagy hifi-sek. A Mythodeát szüleimtől kaptam 13 évesen, bár akkor nem nagyon értékeltem azt a fajta Vangelis-t. A régi albumokat a könyvtárból szereztem meg, másoltam kazettára, mint az állat, meg akkor már CD-re is (egy ismerősömnél, akinek volt 1x-es CD-másolója). Akkor már valahonnan apám kapott egy discmant és CD-t is tudtam hallgatni. Emlékszem, amikor egyik osztálytársamnál voltunk szülinapi bulin és megláttam az anyja Vangelis CD-it, azonnal kölcsön kérem mindent lemásolni kazettára.
Első Vangelis CD-vásárlásom története is különleges: kb. akkor 13-14 évesen a temetőben (!) a földön találtam kb. 20-25 ezer forintot, kb. 2001-2002-ben. A pénz egyik részét anyáméknak adtam, hogy majd szintit vegyenek karácsonyra nekem, de a másik részéből megvettem a La Fete Sauvage CD-t, ami azóta is megvan és az első eredeti CD, amit vettem. Az első kazetta ugye a Mythodea, meg aztán később megvettem a Reprise-t. Akkoriban gyerekként nem érdekelt annyira, hogy eredeti legyen, amit hallgatok, csak az, hogy meglegyen vagy CD-n, vagy kazettán, vagy -később - mp3-ban. Emlékszem arra is, hogy talán 2001-2002 szilveszterén én éjfél után öt perccel már a videómagnó előtt ültem és vártam, hogy felvegyem a Mythodea koncertet. Szép idők voltak.
Aztán úgy egyetem alatt keződött a gyűjtés. Igazából csak a Mythodea DVD-t akartam megvenni, mondván, hogy az egyetlen hivatalos Vangelis koncert film, legyen meg. Vaterán vettem használtan, de az eladó még a Mythodea CD-t is odaadta. Aztán visszajöttek a régi emlékek, hogy milyen jól is néz ki egy eredeti CD, egy eredeti booklet, stb. Mondom: összegyűjtöm a Vangelis CD-ket, aztán már bakelitet is, aztán már kazettát is, aztán már Vangelis zenés filmek DVD-VHS-eket is. És mostanra lett egy több, mint 700 darabos gyűjteményem csak Vangelisből. Megvan olyan is, mint a limitált El Greco box, vagy a Song of The Seas picture disc, de persze nagyon sok főleg limitált kiadvány még hiányzik (piros El Greco box, Silent Portaits, Ithaca).
Persze azért nem csak Vangelis zenéje van az életemben. Akkor még gyerekkén megismerkedtem Jarre és a Kraftwerk zenéjével. Azóta a top 3-ban ők vannak. Jarre-t 4-szer, Kraftwerk-et 5-ször láttam élőben. Szeretem még a Tangerine Dream-et, Klaus Schulze-t, de a berlin school távolabb áll tőlem, de néha jól esik a fülemnek. Szeretem még Oldfield-ot, a The Art of Noiset, Pet Shop Boys-t és Daft Punk (hogy modernebbet is mondjak). De klasszik-rockból Pink Floyd, Rolling Stones, Queen, Dire Straits is jöhet. Kezdeteben mindent akartam gyűjteni, ezeket az előadókat is, de beláttam, hogy lehetetlen és anyagilag lenullázna. Ezért úgy voltam vele, hogy Jarre és Kraftwerk fő albumai legyenek meg legalább egyszer, és Vangelisből pedig minden (mission impossible).
Apropó Lp - rávettem magam, hogy megvegyem a narancs Mythodea Lpt, és csodáknak-csodája, nagyon jól szól - legalábbis az enyém. És még a számok közötti átmenetet is szépen megoldották. Ilyet sem hall sokszor az ember Music on Vinyl kiadáson!
Igen, ez a samplingezés nagyon menő volt a 90es évek elején, sokan ebből milliókat kerestek. A másik példa a The Future Sound of London , de legalább ők legtöbbször (de ők sem mindig) megjelőlték, hogy kitől "loptak":)
Nekem Klaus Schulze sampling periódusa tetszik nagyon (a rajongók 99%-val ellentétesen), ő viszont eredeti, általa kidolgozott hangokat használt, 1-2 kivételtől eltekintve (az egyik egy Tomita snippet:)
Emlékszem nekem az első Vangelis élményem az 1492 volt, a nővérem szerezte be a kazit. Teljesen odavolt, hogy ez már mekkora zene. Évekkel később mikor megjelent a Voices azt rongyosra hallgattam. Történt ugyanis, hogy az unokatesomék megvették a cd-t és a rokonságban nekik volt először számítógépük. És mivel akkor voltam főiskolás állandóan beszámolókat kellett írnom mindig kuncsorogtam a gép miatt.:)) És mivel a Vangelis lemezen kívül csak az Enigma első lemeze volt ami nem igazán tetszett nem volt más választásom ha zenét akartam hallgatni gépelés közben. Így nyugodtan kijelenthető, hogy a Voices volt az általam legtöbbször meghallgatott Vangelis lemez. A kedvencem mondhatom nyugodtan.
A Szent István krt-on, a Vígszínház mellett is volt egy nagyobbacska maszek lemezbolt egy bérház udvarában.
Nekem is van a "Special Price" China lemezből egy példány - néhány évvel ezelőtt vettem a német ebay-en 1 euróért. Papírvékony és pihekönnyű vinyl, de fantasztikusan szól még használtam is. Sajnos a Yin and Yang és a Himalaya átvezetése alatt van egy rővid, mély karc és emiatt néhány fordulaton pattog. Nemsokkal ezután levadásztam egy bontatlan angol nyomású China-t a dupla borítóval, szóval nem kell a pattogást hallgatnom a Himalaya előtt. Az első kiadású Vangelis CD-k jól szólnak, de valahogy a China CD nekem nagyon is érezhetően rosszabb, mint a vinyl. Még mielőtt valaki megjegyzi, hogy "de hát elektronikus (szintetizátor) zenének felesleges az analóg technika hangzása", azt azért mindenki érzékeli, hogy Vangelis rengeteg akusztikus hangszert is használ a lemezein, és azokon nagyon is érezhető a vinyl ilyentán előnye. Persze én is hallgatok Vangelis albumokat CD-n (pl. az Opera Sauvage, a Heaven and Hell, a 1492 csodásan szólnak CD-n - a Blade Runner SACD-ről nem is beszélve...)
Különkiadás: Miért éppen Vangelis? Volt-e élet a streaming előtt? A 80-as évek hifije.
*** Ezt a kis semmiséget Denon barátunknak dedikálom 😊 ***
Nem tartom magam Vangelis gyűjtőnek. Legalábbis abban az értelemben, hogy törekednék megvenni minden Vangelis kiadványt minden formátumban. Amióta CD lejátszóm van, nem vettem LP-t, és egyelőre nem is tervezem. Senkivel nem tudnék és nem is akarnék arról vitatkozni, hogy a CD vagy a vinyl a jobb hanghordozó, de azt hiszem, az LP-k vásárlása számomra megmarad a 80-as évek szép emlékének.
Úgy sejtem, hogy a Vangelis rajongók nagy többsége még az ezredforduló előtt ismerte és szerette meg a Mester művészetét, talán amikor a Tűzszekerek vagy az 1492 ráirányította az igényes, modern szimfonikus zene kedvelőinek figyelmét a már akkor is terjedelmes életműre. Amit itt összeirkálok, talán bennük is régi emlékeket idéz fel, a fiatalabbak meg elnézik nekem a nosztalgiázást. Az első Vangelis lemezt még édesanyám kapta ajándékba ismerősöktől ’82 táján, az Opera Sauvage jugoszláv LP kiadását. Tetszett, főleg a L’Enfant miatt, ami akkor már A Hét nevű politikai műsor szignálja volt. Ekkor már természetesen hallottam a rádióban a Tűzszekerek címzenéjét, és egy rádióműsorból véletlenül felvettem a „To the unknown man” számot. A 14-15 éves osztálytársaim zöme – legalábbis akik büszkélkedtek a zenéikkel – mind rockot vagy diszkót hallgattak, ezek a zenék nekem akkor és még sokáig érdektelennek tűntek; hosszú időnek kellett eltelnie, mire egyik-másikat megtanultam értékelni. Jobban megragadták a fantáziámat az „űrzenék”, amik azokban az években elég divatosak voltak, vagyis a sequencer-alapú szintetizátor-zenék. Unokatesómnak megvolt Jarre Equinoxa kazettán, nagypapámtól ajándékba kaptam az Oxygent, a rádióból fel tudtam venni a Kínai Koncertet. Több TV-műsornak volt szintetizátoros szignálja, így a már említett Hétnek, a Panorámának (Tangerine Dream), az Ablaknak (Space), a Deltának (Dissevelt/Baltan) és ismeretterjesztő sorozatoknak, mint A repülés története (Jarre), a Kalandozások a növényvilágban (Joel Fajerman), és természetesen a Kozmosz (Vangelis).
’83 vége felé a Magyar Rádió leadta „Vangelis összes lemezét” – hétről hétre ott ültem a kazettás magnó előtt és felvettem a nekem tetsző zenéket. Főleg 60 perces kazettáim voltak, úgyhogy vagy egy lemez közben kellett megfordítanom, vagy menet közben töröltem olyan számokat, amik elsőre nem fogtak meg, pl. a Spiral album felfért egy kazetta-oldalra, mert a Ballad alatt visszatekertem a szalagot a Spiral szám végére. Ezeket a kazettákat aztán sokat hallgattam, és megérlelődött bennem az elhatározás, hogy a legjobb lemezeket megveszem. Középiskolás voltam, és a havi 1000 Ft zsebpénzem majdnem két nyugati LP-re volt elég (550-580 Ft volt egy lemez ára akkoriban, arányában biztos drágább, mint manapság), de néhány lemezt jugoszláv változatban is lehetett kapni (Short Stories, Chariots of Fire, Private Collection, Themes), ezzel pénzt lehetett spórolni, igaz, ezeket később nyugati korongon is megvettem. Persze Vangelis mellett sok más előadó is igényt tartott a zsebpénzemre, többek közt Jarre, Tangerine Dream, Kraftwerk, Kitaro, úgyhogy egy-egy előadó diszkográfiájának beszerzése nagyon is hosszú távú projekt volt.
Nem csak pénzügyi akadályok voltak. Abban az időben, amikor a könnyűzenei hírek elsődleges forrása a Bravo újság volt, bajosan lehetett háttérinformációhoz jutni a fenti előadók lemezeiről. Internet még a láthatáron sem létezett, és a rádió ritkán szentelt figyelmet az ilyen zenéknek, habár a szimfonikus elektronikus zene (nem az EDM) akkoriban közelebb állt a mainstreamhez, mint manapság, még a kívánságműsorokban is hébe-hóba kértek ilyen számokat. Vajon ma lejátszanák egy kívánságműsorban az Abraham’s Theme-et? Az állami hanglemezboltokban persze teljesen felesleges volt ilyen albumokat keresni. Néhány kisebb maszek lemezboltban lehetett próbálkozni, ezek tulajdonosai időről időre kijártak az NSZK-ba (ezt az országnevet sem írtam le hosszú idő óta), megpakolták a Zsiguli csomagtartóját lemezekkel, és próbáltak a határon probléma nélkül visszajutni – állítólag szigorú limit volt a behozható lemezek számára. Hadd említsem meg a kedvenc budapesti beszerzési helyeimet, ahol a zsebpénzem javát elköltöttem: volt az Oktogonhoz közel a Labiritmus (szűk lépcsőn lehetett feljutni az ablaktalan emeleti üzletbe), a Nagy Lajos király útján egy szuterén helyiségben a Toniphon (az Express-es Solymos Tóni, keresztapám öccsének boltja), a Boráros téren pedig a pici és szerény nevű, de annál jobb kínálatú Stereo Shop (Böszörményi „Böszme” Gergő boltja, később átköltözött a Bartók Béla útra). Ezeken a helyeken katalogizálták a lemezeket, szóval némi fogalma lehetett az embernek, hogy mi hiányzik még, ezeket meg lehetett rendelni, és azután reménykedni hogy pár héten belül be tudják szerezni. Sajnos a katalógus címkéiről nem sok minden derült ki, emlékszem, hogy a L’Apocalypse des Animaux albumot viszonylag későn vettem meg, mert a cím bonyolultsága és a régi kiadási év miatt egyszerűen nem gondoltam, hogy ez egy időtlen, must-have album. Még nehezebb volt választ kapni arra a kérdésre, hogy mikor várható új lemez ettől vagy attól az előadótól – viszont a dologban pont ez volt a borzongtatóan izgalmas, elvileg bármikor bele lehetett futni egy új kincsbe.
Otthon nem volt telefonunk, már csak ezért is rendszeres programom volt a boltok felkeresése, és a kínálat mustrálgatása. Ahol visszatérő vásárló voltam, ott számíthattam rá, hogy belehallgathatok egy-egy lemezbe, mielőtt pénzt költök rá. De a legtutibb módszer a lemezek kikölcsönzése volt, így 100 Ft-ból is meg lehetett úszni egy albumot, otthon aztán ezeket egyből kazettára másoltam. Így belefértek a mellényúlások is, mint a korai Kraftwerk és Tangerine albumok. Még ennyi idő távlatából is, ami albumot vinylként vettem meg, a legtöbb esetben emlékszem, hol vásároltam vagy kölcsönöztem. Ebből az időből maradt meg az a szokásom, hogy teljes albumokat próbálok megszerezni, meghallgatni. Természetesen lehetnek egy albumon töltelék számok is, és ma már mi sem könnyebb, mint playlisteket összeállítani a legjobb számokkal, mégis ha otthon hallgatok zenét, az majdnem mindig full album az elsőtől az utolsó hangig.
A ’80-as évek közepén családunk beruházott egy hifi szettre, amin végre élvezhető minőségben tudtam zenét hallgatni: ez Akai AP-Q310 lemezjátszóból, Aiwa AD-F250 kazettás deckből, Orion SR 1025 erősítőből és Orion HS 280 Rumba hangfalakból állt. Egy bolgár dollárboltban (hol másutt?) sikerült venni még egy elnyűhetetlen Pioneer SE-450 fejhallgatót. A mobilis zenehallgatás egy Toshiba RT-100S kazettás magnó révén volt megoldható, például nyaralások alkalmával, persze kisebb bőröndnyi kazettát kellett magunkkal vinni.
Miközben szépen gyűjtögettem a lemezeket, a kezdeti „űrzene” fókusz is kezdett diverzifikálódni. Vangelis zenéinek sokszínűsége különösen sokat tett ezért; az RCA lemezeken meg a L’enfant-on és a Tűzszekereken kívül annyi más zenéje megtetszett. Mire a Soil Festivities megjelent, már gond nélkül sorolhattam az albumot a kedvencek közé.
Az első Vangelis LP, amit megvettem, a China volt a Toniphonban (soha rosszabb kezdést) ’84 nyarán, volt rajta egy nagy „Special Price” sticker, nem értettem hogy ez most arra utal, hogy a lemez különlegesen olcsó vagy pont hogy drága – nekem épp elég drágának tűnt 😊. Az első lemez, amit már a megjelenés után megvettem, a Soil Festivities volt, a ’84-es karácsonyi vásáron bukkantam rá a Népstadion mellett. Ekkor határoztam el, hogy most már minden további Vangelis lemezt megveszek, ha jó, ha kevésbé jó – még most is ehhez tartom magam. A leghosszabb várakozás a Heaven and Hell-hez kötődik: miután rájöttem, hogy a Kozmosz filmsorozat címzenéje erről az albumról van, mindenáron meg akartam LP-n venni, de valahogy éppen ez az RCA album hiánycikk volt akkoriban. Hónapokon keresztül minden héten ígérték a Labiritmusban, hogy most már aztán a jövő héten, de tényleg… végül minimum egy évvel később és egy egészen valószínűtlen helyen, a Garay piac mögött egy second-hand boltban tudtam megvenni, ha jól emlékszem olasz kiadásban. A legnagyobb kincsre viszont Londonban tettem szert ’87-ben, az Oxford Streeti HMV-ben, az Antarctica japán kiadására (Európában ez a lemez csak ’88-ban jelent meg). Ezt mindmáig féltve őrzöm. Ezekben az években Vangelis népszerűsége csúcsán volt, és a legtöbb lemezt be lehetett szerezni, de azért Budapesten élve volt okom örömre, amikor a Rhapsodies görög kiadását vagy a Blade Runner „New American Orchestra” lemezét először kezembe vehettem. Ez volt a hőskor…
’88-ban kellemes meglepetést okozott a Direct, úgy éreztem hogy a Mester az előző évek kalandozásai után visszatért a dallamosabb hangzásvilághoz, viszont szembesültem vele, hogy a LP-n nincs rajta minden szám, úgyhogy elgondolkodtam egy CD-lejátszó beszerzésének időszerűségén. Következő évben a Themes-nek megint csak rövidebb volt az LP változata. Akkoriban egy CD-lejátszó még nem volt filléres cucc, nem úgy mint manapság, hiszen a hifi eszközök „anyagból” készültek, és úgy is reklámozták őket, hogy egy életre szólnak. Halogattam a beruházást. Végül ’91-ben váltottam, és a Page of Life CD-vel avattam fel az új eszközt. Micsoda megkönnyebbülés: semmi sercegés, semmi ujjlenyomat, nem kell számolgatni, hogy 60 vagy 90 perces vagy valami köztes kazettát vegyek a másoláshoz. Utána gombamód szaporodtak a márkás lemezboltok a városban (MCD, Hungaroton, Fotex, Virgin, Media Markt), hatalmas eladótérrel, már nem kellett a pici maszek boltokban kilincselni egy új vagy régi lemezért. Elérkezett a CD-k aranykora, majdnem minden kapható volt, pár év alatt lecseréltem az LP gyűjteményem CD-re és rengeteg további lemezt megvettem CD-n, könnyűzenét, komolyzenét egyaránt, és ezeket aztán meg is tartottam. Ki költené el ma, a streaming korban, egy autó árát hanghordozókra?
Még pár év telt el és megjelent az internet, már naprakész infókhoz lehetett jutni (elsew.com, stb). Kisvártatva már rendelni is lehetett a neten – ha Jeff Bezos rakétája eljutott a világűrbe, abban pár métert valószínűleg az én vásárlásaimnak köszönhet – de sokszor nem is feltétlenül volt érdemes: például az Alexander CD-t a nemzetközi megjelenés napján már meg tudtam venni a Duna Plaza Virgin lemezboltjában (az orrom előtt szedték ki a kartonból és árazták be). Amit nem nagyon lehetett Magyarországon megvenni, azok a CD single-k voltak (Conquest of Paradise, Wisdom Chain, Ask the Mountains stb.), illetve azok a Vangelis számok, amik más előadók lemezeire kerültek fel (Milva, Caballé stb.), ezeket muszáj volt az interneten megrendelni. LP-t hosszú évekig alig lehetett kapni, kazettákról már nem is beszélve. Rövidesen CD-ket lehetett írni, mekkora kaland, tucatszám gyártottam a mindenféle válogatásokat, amit aztán főleg autóban hallgattam.
Jöttek a torrent-oldalak, ráébredtem, hogy a Vangelis gyűjteményem csak a jéghegy csúcsa, és a szívem sajgott, mikor azt láttam, hogy mondjuk a Bitter Moon vagy a Cavafy nagyszerű zenéi kiadatlanul hevernek parlagon. Elindult a Youtube, sorra kerültek fel a tartalmak. Megjelent az mp3, már hivatalosan és jó minőségben lehetett zenéket letölteni, és szemvillanás alatt mindent mindenre lehetett konvertálni. Aminek sajnálatos, de várható következményeként egyre-másra zártak be a lemezboltok. Már mobiltelefonon lehetett zenét hordozni, kukába került a walkman, CD-man, mp3-man. Utána meg már a zenét hordozni sem kellett, felvirradt a streaming korszak.
A fejlődésnek nincs vége. Most hogyan fogom ezt kerek történetté formálni, igazán nem tudom. Azt hiszem, eredetileg csak az LP vásárlások izgalmáról akartam írni. A váratlan meglepetésekről, mint mikor először hallgattam meg az Állatok Apokalipszisét vagy az Ignaciót. És az osztályban mesélhettem, hogy milyen jók, senki nem tudta ezt megítélni, csak ha eljött hozzám meghallgatni. De most már inkább befejezem, és kinyitok egy üveg bort, hallgatok valami szép zenét. Vigyázzatok magatokra.
Sajnos bocsánatot kell kérjek az elmaradt Amore reviewért😡 Ha jól láttam az év vége felé tervezel egy Bootleg analízist, remélem akkor sikerül kifacsarjak valamit magamból. Most sajnos nagyon low profile-on vagyok eü okok miatt☹️
Még annyit hozzátennék a La Fete Sauvage hoz, hogy van egy japán Lp kiadás egy nagyon speciális borítóval, amit ugyanaz rajzolt, aki Tomita The Ravel Albumának borítóját is.
Most a kronológiában átugorjuk a Heaven and Hell-t, és előbb meghallgatjuk az 1975 decemberében az újabb Frederic Rossif dokumentumfilmhez felvett kísérőzenét, ami lezárja az Earth-szel kezdődő, erős etno hatást mutató szólólemezek sorát. A La Fete Sauvage felvételein számos afrikai zenész működött közre, garantálva a zene autentikus illeszkedését az afrikai vadvilágot bemutató filmhez. Valódi világzenét hallunk, legalábbis az album első felében.
Hasonlóan az Ignaciohoz, itt is egy vagy két számként említik a teljes albumot, LP ill. CD változattól függően, ám létezik egy kalóz "complete score", amely feltünteti az egyes részek címét. A lenti indexelés a hivatalos Polydor CD-n alapul:
La fete sauvage (2:27) – Nagyszerűen indít a lemez ezzel a tempós, szafari-utazást idéző számmal. Tipikus hetvenes évek stílus, mondhatják egyesek, hát aztán? Ha problémám van ezzel a számmal, csak az, hogy mono változatban került a lemezre.
Rythmes africains (6:15, kezdődik 2:27-nél) – Kezdetben vadállatok hangját és bennszülöttek énekét halljuk; két perc után a szám állandó ritmust vesz fel, az afrikai dobolást szintetizátor kíséri szolidan. A szám végén röviden bemutatkozik a Chanson de la vie sauvage témája, ld. a 6. számot.
Avant la nuit (3:10, kezdődik 8:42-nél) – Magányos furulyaszó köszönti a leszálló éjt a szavannán.
Les chants de la vie (3:32, kezdődik 11:52-nél) – Törzsi ünnep élénk zenéje, énekkel és dobokkal, mindenféle billentyűs kíséret nélkül.
Le lion souverain (2:48, kezdődik 15:24-nél) – Baljós hangulatú darab, ritmikus, lassú dobolással és visszafogott billentyűs kísérettel. Ezzel a számmal zárul az LP A oldala, egyúttal az afrikai vendégművészek közreműködése.
La chanson de la vie sauvage (9:07, kezdődik 18:12-nél) – az LP B oldala már az ismerős, romantikus Vangelis stílus jegyében indul, Vana Veroutis éteri hangjával kiegészülve. A lemez további számai is hasonló karakterűek, vissza-visszatérnek ugyanehhez a témához, hasonlóan légies hangszereléssel, most már a ritmushangszerek mellőzésével.
L’oeil de l’aigle (4:02, kezdődik 27:19-nél) – innentől a számok alapvetően monóban szólnak, bár a térérzet kedvéért néha tologatják a hangot a csatornák között.
La prehistoire vivante (1:40, kezdődik 31:21-nél)
Quand vole la fregate (1:37, kezdődik 33:01-nél)
La lionne rebelle / L’envol des flamants roses (3:57, kezdődik 34:38-nál)
Ugyan a La Fete Sauvage-nak mind LP, mind CD formátumban létezik Polydor kiadása, sajnos ez az album sem került be a Delectus boxba! Valamiképp a lemez jogai a CAM és RCA révén a Sonyhoz kerülhettek, illetve a Pema Music révén a Warnerhez, holott az előző és a következő Rossif film zenéjét is a Polydor adta ki. 2011-ben meghirdettek, majd sajnos lemondtak egy Esoteric remastert. Lévén ez az album már a Nemo stúdióban készült, a hangminőség tekintetében nincs komoly hiányérzetem, legfeljebb azokat a mono számokat hallgatnám szívesen sztereóban, amiket valószínűleg a film kópiájáról emeltek át hanglemezre. (Ez a Polydor CD-re igaz, viszont a Sugar kiadás a valódi sztereó számokat is virtualizált monóra mixeli át, ezt inkább kerüljétek! A CAM kiadás nekem nincs meg, szívesen hallanék róla értékelést, ha valaki ismeri.)
A La Fete Sauvage-zsal zárjuk a Vangelis albumok 3. csoportjának áttekintését. Noha ebből a csoportból furcsa mód az egy szem Petite fille de la mer kivételével nem kerültek fel dalok a későbbi válogatás albumokra, mégis úgy gondolom, hogy négy nagyszerű lemezt hallottunk, koncepcióban és megformálásban is érett alkotásokat. És ha már elteltünk a Mediterráneum, Afrika és vadállatok ihlette zenékkel, vár ránk a Kozmosz!
Addig is, nektek melyik lemez a kedvencetek ebből a sorozatból? És melyik szám? Mi a véleményetek a különféle verziókról (Delectus, CAM…)? Milyen élményetek fűzödik a zenékhez?
Köszi! Ha esetleg valakinek megvan mind a Barclays mind a CAM CD változat, hallható valami különbség a hangminőségben? Én csak a Barclays CD-t ismerem, illetve streamingről a CAM-ot, de az nem ugyanaz mint CD-n hallgatni.
1974-ben nem jelent meg új Vangelis album, a Mester inkább egy sor kislemezen dolgozott együtt más előadókkal, párat majd meghallgatunk az év vége felé. A megvalósítás fázisába lépett a saját stúdió terve is, és mivel a párizsi zenei miliőt nem tartotta elég kreatívnak, Vangelis az év nyarán Londonba költözött. Itt jön az a történet, hogy meghallgatásra ment a Yes együtteshez, akik épp Rick Wakeman pótlásával voltak elfoglalva, de a dologból végül nem lett semmi; nehéz lett volna ismét egy zenekar keretei közé szorítani Vangelist. Egy fontos pozitív hozadék mégis volt, hiszen Vangelis megismerte Jon Andersont, és ennek a zenei ismeretségnek majd számos produktumát meghallgatjuk.
Valószínűleg már Londonban vette fel következő albumát, ami a Francois Reichenbach rendezte Entends-tu les chiens aboyer (Hallod-e a kutyák ugatását?) című filmhez készült. A filmet 1975 májusában, a cannes-i filmfesztiválon mutatták be, ebből következően a zenei felvételek helyszíne nem lehetett az akkor még épülő Nemo stúdió. Eredetileg az album a film címe után kapta nevét, a későbbi kiadások azután már Ignacióként jelentek meg a film egyik karaktere után.
Vangelis maga vallott arról, hogy milyen sokra tartotta Ennio Morricone munkásságát, és ezt a vonzódást legerősebben talán éppen ezen a szépen szerkesztett, változatos és dallamos albumon tudjuk tetten érni. Sem az LP, sem a CD változatok nem említenek önálló dalcímeket, hanem csak egy vagy két számként jelölik a teljes anyagot, pedig a zene hét jól elkülöníthető részre oszlik. A 7 szám pedig Vangelis esetében mindig garancia a remek albumra – ennyit a számmisztikáról, aki nem hiszi, járjon utána 😊. Az alábbi szakaszolás a Barclay CD kiadáson alapul:
1. tétel (4:14) – Hosszú fade-in után romantikus, felemelő témát hallunk, mely stílusában emlékeztet a Volt egyszer egy Vadnyugat főtémájára.
2. tétel (13:02, kezdődik 4:14-nél) – Ez a 7. tétel témájának kibontása, variálása, zongorával, elektronikus és ütőhangszerekkel, néhol szöveg nélküli vokállal. Légies és bombasztikus részek váltakoznak, megelőlegezve a Heaven And Hell album koncepcióját.
3. tétel (4:10, kezdődik 17:16-nál) – Az 1. tétel témáját halljuk újra, templomi orgona felvezetéssel, és szöveg nélküli vokális kísérettel (talán Vana Veroutis részvételével?).
4. tétel (3:53, kezdődik 21:26-nál) – El sem tudom képzelni, hogy ez a szinti-rock zene hogyan passzolt egy mexikói témájú drámába, én leginkább egy csillagközi bár „cantina music”-jaként gondolok rá, vagy mint a Volt egyszer egy Vadnyugat „Bad orchestra” tételéhez hasonló zenei tréfára. Ez a szám két változatban is létezik, egyrészt a Barclay féle, másrészt a CAM által kiadott változatban, utóbbit ld. itt (az első 4 percet): https://youtu.be/uToyM0xlo4E
5. tétel (5:43, kezdődik 25:19-nél) – Ebben az absztrakt betétben az ütőhangszereké a főszerep; emlékeztet a Sex Power hetedik tételére, de a Volt egyszer egy Vadnyugat „The transgression” számára is.
6. tétel (3:35, kezdődik 31:02-nél) – Amorf, atonális szám, olyan mintha felhők úszását, egymásba olvadását néznénk az égen…
7. tétel (5:15, kezdődik 34:37-nél) – Csodálatos romantikus dal, mediterrán feelinggel, mintha egy gondolában utaznánk, mandolin hangjától kísérve. Az egyik leghangulatosabb korai Vangelis dal, szvsz.
Bár a lemezt a Barclay Records adta ki, és annak tulajdonosa a Universal Music Group, sajnos az Ignacio nem került be a 2017-es Delectus box lemezei közé. Megérdemelne egy remasteringet!
Az Ignacio az utolsó lemez, amit Vangelis még a Nemo stúdió használatba vétele előtt vett fel. Régebben a legkedvesebb Vangelis lemezeim közé soroltam, mára talán kissé megkopott a varázsa, de még mindig nagyon szeretem. Carl Sagan is kedvelhette, hiszen az Ignacióról vett zenék is hallhatók a Kozmosz filmsorozat epizódjaiban.
1970-ben kezdte a francia TV sugározni Frederic Rossif 6 részes dokumentumfilm-sorozatát, az Állatok Apokalipszisét. A sorozathoz Vangelis írt zenét, de a soundtrack megjelentetésére csak 1973-ban került sor. Az albumra kerülő számok csak töredéke – bár szerintem a legjava – a sorozatban hallható zenének, YT-on elérhető a score többi része is.
Mennyire más ez a zene, mint az Earth vagy a korábbi albumok! Teljesen instrumentális, amellett szimfonikus, és ugyancsak dallamos – számomra az ideális kombináció. Már a legelső hallgatásra megfogott ez a lemez, és változatlanul a tíz legjobb Vangelis mű közé sorolom, ha megengedtek ennyi személyes megjegyzést. A jó zene szülője a jó gondolat, és lám, az elektronikus hangszerek hiánya illetve kezdetleges volta ellenére, mindennemű bombasztikus és gazdagon hangszerelt szám nélkül is nagyszerű végeredmény született. Tempós szám alig van a lemezen, leginkább a filmsorozat címzenéjeként szolgáló első szám ilyen, az 5/4-es ritmusú Generique, de a középrész még ott is lassú, meditatív. A számtalan válogatás lemezről is jól ismert „La petite fille de la mer” mellett legalább ilyen atmoszférikus a trombitát használó „Le singe bleu”, és az első kozmikus ihletésű Vangelis szám, a „Creation du monde” – ez utóbbi hallható lesz majd Carl Sagan Kozmosz dokumentumfilm-sorozatának epizódjaiban is. A Delectus box bookletében olvasható, hogy Vangelis a zenét instant módon improvizálva, a képsorokat nézve szerezte; ennek némileg ellentmond a Wikipédia információja, miszerint normál számokat írt a sorozat témájának ismeretében, és Rossifra bízta a zene felhasználását – ki-ki döntse el, melyik változatnak hisz. Akárhogy is történt, Rossifnak nem lehetett oka panaszra, és nekünk sincs. A rendező és Vangelis együttműködése folytatódott azután is, hogy Vangelis Londonba költözött, ennek lesz majd gyümölcse a „La Fete Sauvage” és az „Opera Sauvage” album, illetve a „Sauvage et beau”, amiről sajnos csak egy szám jelent meg. Ezen kívül egyéb Rossif filmekhez is készültek (kiadatlan) zenék, már érintettük a Mathieu/Braque/Picasso filmeket; az utolsó együttműködés a történelmi tárgyú „Nürnbergtől Nürnbergig” sorozat volt, röviddel Rossif halála előtt.
Az Apocalypse összes számát Vangelis feltehetőleg egymaga adja elő. A hangszerelésről az elsew.com-ot idézném: „A wonderful combination of acoustic and early electronic instruments makes this album sound far ahead of its time. Acoustic and electric guitars, electric pianos, rotary effects and stretched electronic pads from modified organs and other electronic keyboards, it's all there. Vangelis experimented with anything he could get his hands on, thus creating dreamy landscapes that others could only produce years later when synthesizers started to become a common good. This can be counted amonst the first recordings in what later was called the "new age" sound.”
A L’Apocalypse des Animaux az első olyan Vangelis album, ami a Polydor kiadónál jelent meg. Nagyon szép, az elő- és hátoldalon is művészi kivitelezésű borítót kapott.
Köszi hogy megosztottad az extra verziót, sosem hallottam még ezeket az improvizációkat, néhol női vokállal és a másik 3 számnál "elektronikusabb" hangzással. Csinálhattak volna kicsit hosszabb LP-t az anyagból... Talán egyszer a Hypothesis-ből is felbukkan egy extra verzió? Habár abból lehet, hogy a meglevő anyag is elég :)
Megnéztem az Earth CD-k hosszát: a magyar 38:59, a görög 39:14, a Delectus-féle 38:55. Az LP meg 38:47, a számok hosszát összeadva. Szerintem mindhárom CD teljes, legfeljebb a masterelésnél a szalagsebesség illetve a számok közti szünet lehetett picit más. Én például szeretem, ha pár másodperc szünetet megtartanak a CD-n az LP A és B oldala között, és akár az utolsó szám végén is. Az album utolsó két száma egymásba folyik, így itt a különböző kiadások más-más hosszakat adnak meg, attól függően hogy hol választják szét őket.
Valóban, a magyar kiadású CD-k közül a 666-ról hiányzik 2 (alig hallható) szám. Az Apocalypse des Animaux pedig rossz sorrendben tartalmazza a számokat - ezt meg se vettem. A Dragon magyar kiadása lényegében korrekt, bár a Töltött Padlizsán picit rövidebb, mint a Platinum Music kiadáson. Legjobb talán az Earth ezek közül, akkor is, ha vinylről másolták. Szépen szól.
Volt a 80-as években egy Lemezbörze helyett című rádiós műsor, ahonnan komplett albumokat lehetett kazettára rögzíteni. Az Earth-öt is így hallhattam először, már gyerekként elkapott a hangulata. Ha egy számot kellene kiemelnem, akkor We were all uprooted lenne az; ugyan régen fogalmam sem volt miről szólnak a szövegek, én valami ősi szertartást képzeltem el közben, távol a világ zakatolásától. Később, a 90-es évek vége felé birtokomba került a nem hivatalos magyar CD kiadás - egészen meglepett, amikor anno az MCD-ben rábukkantam - s azóta is a polcomon pihen.
