Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák, és felrettentik lombjukon a csöndet, a síró felhők halkan rádköszönnek, fürge csikók zablájukat kioldják. Piros gyertyáit lobbantja az ünnep, a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják, minden vízen feszülnek a vitorlák, torony körül vad csillagok keringnek. Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák, álmos virágok kelyhüket kitátják, az érhetetlen égből gyöngy pereg, a napraforgók szirmuk fényre tárják, az Óra összecsukja csöndbe szárnyát, lábadhoz ejti arcát s szendereg.
„Ihol jönnek a törökök mindjárt agyonlőnek” (gyermekmondóka)
Gizikém, tudod-e, meghaltál, eltemettünk, aztán egy nagyot ettünk, tettünk, vettünk, tettettünk, de téged nem szerettünk.
De téged nem szerettünk, csak tettünk, vettünk, tettettünk, és előttünk és mögöttünk ott feketéllt fölöttünk árnyékod, hát fölettünk, felettünk és megettünk, de téged nem szerettünk.
– ott voltam esküvődön, sírás sírt égen és földön, sírt a násznép – mi ketten, Mártával – tanúk is egyben, sírt az ide űződött váradianyakönyvvezetőnő, és keresztben a vállán a földvér-, fény-, fűszivárvány háromszín… esküt tettél, hogy újra magyar lennél, magyarból magyar lehetnél, hisz arról nem te tehettél, arról nem te döntöttél, hogy árvának születtél, amikor úgy döntöttél, hogy magyarrá lehessél.
Násznagyod, Magyarország, sírt és odaállt hozzád, vőfélyed: nyoszolyód, a Himnusz és a Szózat – zsolozsma és zsoltár –, és te voltál az oltár, föld fele magasultál,
és sírtál és sírtál és sírtál,
(és sírt a vér, a fény, a fű):
„Én, Hervay Gizella, hű polgára leszek…” majd hárman egy Krúdy-volt-kocsmában a menyegzőn, s láthatatlan a haza, mécslángalakban, kisüsti, vadas, jó bor-szó… Tudtad már, hogy utolszor? Tudtad, hogy soha többet? Hogy megöleled a földet? Hogy körötted és fölötted, előtted és mögötted megágyazták a földet? Hogy elmész lefeküdni? Urad-földed szeretni? A földdel szeretkezni? A földben földként szeretni?
Most úgy nézem a felhőket, mint kitett lepedődet. Van azon Tiéd-vér, sok is, Kobak és Domokos is, és Visky és Szabédi is, minden jó szabadok is, kiket is sós vízbe tesznek, onnan is kivesznek,
mély kútba tesznek, onnan is kivesznek,
kerék alá tesznek, onnan is kivesznek,
amíg meg nem vesznek, amíg ki nem vesznek, amíg mind kivesznek.
Kérdezhetnétek: Mit akarsz ezzel a torz, félig megvakult tükörrel? S én vándorútamban mégis felmutatom, ősbizalommal mégis dadogom: Íme én, íme te!
Lássátok, leméritek a hold hegyeit. S mert messze vannak, mérföldekre nyúló árnyékairól méritek. Így mutatom én nektek a dolgok másvilágra nyúló árnyékait: Hegyek árnyékát, házak árnyékát, városok árnyékát, magatok árnyékát.
Valaha, mikor Hóreb hegyén jártam, előttem is égig csapott a csipkebokor lángja s azóta borzongó mellemben lakik a Kimondhatatlan Nevű.
Rendeltetésem még titok. Járok a kiterített lapon, a világ mezeje szélén s elfog a félelem reszketése, mikor süvöltő éjszakán ott nyitom fel az ócska bibliát: És lőn Salamon: király az egész Izrael fölött.
Térdre hullottam, s mint akit megvertek, nem remélve semmit se már, csak még egyszer beszívni a közeledő hajnal illatát, úgy vártam a csendben. Jött is lassan lopózva, felkúszott a hátamon, befúrta magát a hajamba. Megadtam magam a sorsnak, de az utolsó pillanatban tekintetem beléd ütközött.
várlak csak várlak és azt remélem nem áll az idő csak minden héten meg-megpihen úgy öt-hat napra hogy magamra hagyjon és ne magadra várlak csak várlak a terek unnak nyitva a szemem bár minden szunnyad nézlek és várlak és nem beszélek nem adlak ki a pletykás reménynek várlak és várlak és nem kérdezlek mikor kellene már megérkezned mikor indultál és nem mert fájna felém indultál vagy más irányba várlak csak várlak már neved sincsen hagyom a koldust hogy megérintsen hagyom a szagát hogy belémszálljon nincs ruha rajtam te vagy a ruhámon várlak csak várlak még hit sem kell ehhez kitartásom is sikert feltételez várlak és nem tudom mihez kezdek ha megszépül arcom a tenyerednek
"A fák, ez jó, igen, kezdjük a fákkal, hogy majdnem ugyanolyanok; így hajnalban. Kevés a fény. Eléggé fázom. Bent alszol. Akihez szólhatnék most, az előtt hallgatok; nem remegek, még ezt a fázást se lássa rajtam. Mondok valamit magamban. Látom a leheletem. Nézem. Ebben a ritkás fényben én is csak majdnem ugyanaz vagyok, félig nyitott szemmel figyelve, hogy alszik minden. A te szemed, lehunyt szemed ott bent, világos, egyszerű, mint ilyenkor az ég. Mint ilyenkor bármi. Rá kéne gyújtani, ezért jöttem ki. Nem. Azért mert nem tudok visszaaludni. És utálok várni. Föl kéne ébresszelek, mondanom kellene, igen, hogy nézd meg a szemem színét, egy darabig hibának éreztem azt is. És nem értem miért kellek neked, elmondanám, most, kezemen az öled szagával, könnyebb lenne mégis. És nem tudom hány ölelés kell, akár csak egy napra, (estig összetartson), szóval, hogy ölelj. Ilyeneket kéne mondanom. Bent alszol. Nézem az ég súlyos színeit a szív felöli oldalon. Dohányzom. Jó így. Bár elég hideg van. Jó, hogy betakartalak. Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad."
Szép estét és egyben nyugalmas éjszakát Mindenkinek!
Váci Mihály Még nem elég!
Nem elég megborzongni De lelkesedni kell! Nem elég fellobogni, de mindig égni kell! És nem elég csak égni Fagyot is bírjon el, Ki acél akar lenni, Suhogni élivel.
Nem elég álmodozni, Egy nagy-nagy álom kell! Nem elég megérezni de felismerni kell! Nem elég sejteni, Hogy milyen kor jön el; Jövőnket? tudni kell!
Nem elég a célt látni; Járható útja kell! Nem elég útra kelni, Az úton menni kell Egyedül is! Elsőnek, Elöl indulni el! Nem elég elindulni, de mást is hívni kell! S csak az hívjon magával, Aki vezetni mer!
Nem elég a jóra vágyni: A jót akarni kell! És nem elég akarni: De tenni, tenni kell! A jószándék kevés! Több kell:- az értelem! Mit ér a hűvös ész?! Több kell: -az érzelem! Ám nemcsak holmi érzés, De seb és szenvedély, Keresni, hogy miért élj, Szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég-a Világért! Több kell: -a nemzetért! Nem elég: -a Hazáért Több kell most: -népedért. Nem elég: Igazságért! - Küzdj azok igazáért, Kiké a szabadság rég, csak nem látják még, hogy nem elég! Még nem elég!
hozzá kellett volna tenni a szavakhoz valamit egy fintort egy gúnyos ajkbiggyesztést sajnálkozó mosolyt megvető tekintetet hogy hitelesítsük jelentésüket - morfondírozott Giordano miközben a füst már a szemét csípte a torkát mardosta de mikor a fölcsapó lángnyelvek közt egy pillanatra föltűnt a máglya fényében gyönyörködők elégedett vigyora hirtelen rádöbbent: szavak sem kellenek az igazság nem a szavakban keresendő - rá van az az arcokra írva - - -
már nincs erőm, az utolsó órákat élem itt fáradtan, kizsigerelten és mégis elégedetten, amit szerettem volna, végül is megcsináltam, úgy, ahogy futotta szorgalmamból és képességeimből, hogy ez mire elég, nem tudom, már nem is érdekel, ez vagyok, most ilyen vagyok, ha rossz is, vállalom, irgalmazzon nekem az Isten
A halál aznap azt súgta neki: A szószéken ma nem állsz egyedül, A szószéken ma én állok veled, És amikor legjobban tündököl, Elmetszem szavad aranyfonalát.
Ő visszanézett napsugár-szemével A néma szónok éjsötét szemébe: Jól van, halál, ma ketten prédikálunk - De harmadiknak Isten is beszél.
A test nyelvét a testünk mindinkább megtanulja. Köztünk a szó erőtlen s lassan fölösleges lesz. - Fölér-e bármiféle fennkölt beszéd a kedves kezével - főm lehajtva midőn hajamba túrja?
Szorongások, csapások - terelheted figyelmem - csukott szád sarkain s a szemed színében élnek. Ne szólj! - hiába volna; akkor se szólj, ha kérlek: a nyelv dadogni tud csak e tiszta, ősi nyelven.
Ó, már előre borzaszt: mi lesz, ha majd a rémes szót testünk mondja már, és a másik érti is már, s közben fecsegve, csalva ködöt ver a hamis száj méltatlan gyöngeséggel e szép őszinteséghez?
"A szeretetnek melege van a természet hidegében, világossága van az élet sötétségeiben, és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben, és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban."
