Más az erő és más az erőszak. Ezt Müller Péter magyarázza meg jól az egyik könyvében. Az erős embernek az ujját sem kell mozdítania, mégis mindent sikerül elintéznie. Az erőszakos ember valójában gyenge, azért kell ugrálnia és mutogatnia az "erejét".
Nem tudom megmagyarázni. De irtózom a verekedés gondolatától is. Bunyózni olyan prolis. A ravasz/aljas embereket nagy ívben elkerülni kell. Meg általában a verekedős embereknek nagyon alacsony a toleranciaszintjük. Nem csak akkor ütnek, amikor már a te zsebedben is kinyílik - csak elméletben, bármennyire próbálsz meggyőzni az ellenkezőjéről - a bicska. Vagy kezdeményeztél már felnőttként verekedést?
Hát... ki tudnék találni nemegy scenáriót, ahol igen. Igazából nem értem, miért tabu a testi erő/ügyesség használata. Ha erőszakra lehet válaszolni ésszel, akkor ravaszságra/aljasságra miért ne lehetne erővel?
Önvédelemből én is válaszolnék erőszakra az erőszakkal, az más kérdés. De neked eszedbe jutna fizikai erőszakot alkalmazni ott, ahol testileg senki nem fenyeget? Nem hiszem.
Persze, hogy léteznek, senki nem mondta, hogy nem. Én csak annyit, hogy nincs természetes értékrend, hanem mindenkinek a sajátja az. Ez IQ-független. Amit te elvakultságnak mondasz, azt egy 'elvakult' talán fontossági sorrendnek mondaná. Ezzel meg ott vagyunk a kör elején, az értékrendnél.
Mellesleg nekem sem tabu - pedig IQ-m az van - az erőszak konfliktusmegoldásra. Gyanítom, könnyedén megölnék valakit, ha az rámtámadna, és innentől már tényleg csak fontosság, azaz értékrend kérdése, hogy mire használnám még az erőszakot.
Amúgy filmekről lévén szó, megnéztem a Karib-tenger kalózai első részét. Fanyalogtam kicsit, mert imádom a hajózós könyveket, ennek meg köze nincs ahhoz a hangulathoz, de azt mondtam, egye kutya, paródiának elmegy, néhol még mulatságosnak is mondható. Már nehezebben, de rávettem magam a második részére is, és változott a véleményem; ezt nem paródiának szánták, hanem komolynak, de annak meg bődületesen szar.
Nem a szurkolást nézem le, a családunkban is nézik a férfiak a focit, de simán el vannak egy kanapén úgy, hogy az egyik az egyik csapatnak, a másik meg a másiknak drukkol, közben kávéznak, beszélgetnek, nevetnek, és eszük ágában sincs egymás nyakának ugrani.
Akkor rosszul fejeztem ki magam. Nem az értékrend erőssége, hanem az intelligencia különbözik. (Naná, az az értékrend is lehet nagyon erős, amelyik kimondja, hogy pusztuljon, aki a másik csapatnak drukkol). Nem a mérhető fajtájára gondolok, hogy megtalálja-e valaki a kakukktojást négy szó közül, vagy rájön-e a számsor következő tagjára. Talán az "elvakult" a kulcsszó, hogy az ilyen emberekben hiányzik a képesség és az igény, hogy a saját értékrendjüket, világnézetüket, elképzeléseiket, véleményüket folyamatosan felülvizsgálják, hogy többféle szemszögből megvizsgálják a dolgokat, mielőtt ítélkeznek. És talán az alacsony intelligenciaszinttel jár együtt az is, hogy nem tabu számukra a fizikai erőszak alkalmazása a konfliktusok megoldására. Hogy mindez veleszületett vagy nevelt dolog, fogalmam sincs. De hogy léteznek ezek a különbségek ember és ember között, az tuti, bármennyire próbálják a "mindenki egyenlő" zászlaja alatt folyamatosan eltusolni.
Mondok én neked valamit. A lelátón őrjöngő fociszurkoló értékrendje semmivel sem kevésbé belső és erős, mint a tiéd, az enyém vagy Descartesé volt. Csak jólesik a sajátunkat magasabbrendűen belsőnek és erősnek tekinteni, mivel ez is az értékrend része, hogy hogyan tekintesz rá. Én is lenézem az elvakult drukkereket, ugyanakkor ismerem - belülről - az érzést, amitől ők elvakult drukkerek. Nem gondolkodás kérdése ez, vagy legalábbis nem elsősorban. Embertípusé. A valahová tartozás és a versenyszellem is. Veled születik vagy nem. Szerintem.
Egészséges az, amikor az emberben van egy erős belső értékrend és kontroll, amikor ki tudja választani, melyik közösséghez érdemes tartozni, és mi az, amikor jobb egyedül küzdeni, illetve mikor érdemes küzdeni, és mikor sodródni. Vagy legalább is megvan az igény benne arra, hogy ezeken a dolgokon elgondolkozzon és ne rutinszerűen élje az életét, ahhoz csapódva, aki a leghangosabban áltatja valamivel. Aki elgondolkozik a saját és a mások motivációin is döntés előtt, aki semmit nem vesz készpénznek, de nem is utasít el semmit csípőből. Egy szóval: aki gondolkozik. Tudod, már Descartes is megmondta: Cogito, ergo sum.
Ez a legbosszantóbb az egészben, hogy újabban (sokszor kizárólag) attól lesz létjogosultsága valaminek, ha pénzt lehet csinálni belőle, ha minél többen fizetnek érte. Ezért nincs pénz tudományos kutatásokra, oktatásra, művészetekre stb., hiszen azért nem fizet a prolitömeg, ezért van tele minden olcsó kínai árukkal, amik lassan minden minőségi terméket kiszorítanak a piacról, ezért lehetnek "sztárok" a valójában semmihez nem értő, kész mondatokat felolvasó műsorvezetőcskék a tévében, és ezért lehet valaki milliomos pusztán abból, hogy egy labdát rugdos egész életében, miközben értelmes, és hasznos munkát végző emberek örülnek, ha megélnek.
Összekevered a dolgokat, vagy én nem voltam világos. A mániás közösséghez tartozási igény hátrányairól szóló szösszenetben nem a versenyszellemről, a sportról írtam, hanem a szurkolótömegekről, azokról az emberekről, akiket a versenysport kiszolgál, akik nélkül a sport nem lehetne üzlet.
És még sosem lett jó vége: lsd. fasizmus, sztálinizmus...
Az a baj, hogy akiket legkönnyebben meg lehet nyerni bármilyen közösségbe, azok legtöbbször el sem gondolkodnak azon, milyen közösségnek, milyen eszméért adták oda magukat. Mert valójában az egyetlen céljuk a közösséghez tartozás, minden más csak eszköz. Aztán sodródnak oda, ahonnan a leghangosabb hívást hallják. És a jóakarat, az igazság nem feltétlenül ott van. Sőt sajnos legtöbbször nem ott.
Ha választhatsz két háztartási alkalmazott között: az egyik a pénzért, amit fizetsz kitakarítja a házad és főz, a másik meg körbefutja a házat 100szor és lenyom 2000 fekvőtámaszt, melyiket fogod választani? Egyáltalán eszedbe jutna a másodikra egyáltalán egy fityinget is áldozni? Semmi bajom a játékkal, én is szeretek játszani, de a szórakozását mindenki finanszírozza magának. Nézd, nekem nem a sport ellen van kifogásom, hanem a versenysport (értsd: professzionális, fizetett sport) ellen. Illetve még az ellen sem, ha fenntartja önmagát. Ha valaki fizet azért, hogy nézi, ahogy mások egy labdát vacakolgatnak, az az ő dolga. De pl. eszembe nem jutna állami pénzen stadiont építeni, amikor az aluljárók tele vannak éhező, hajléktalan idős emberekkel. Akkor már inkább öregek otthonát csinálnék a pénzen.
Egyszer egy sráccal beszéltem a buszon, aki tanár volt egy ipari szakközépiskolában. Ő azt mondta, hogy azért kell, és azért olyan népszerű a focimeccs, mert így a tömegek szervezett keretek között tudják levezetni a bennük felgyülemlett feszültséget, ott kiordibálhatják magukat, és legalább nem egymást nyírják ki a kocsmában. Lehet benne valami.
Éppen ezért jó dolog a sport gyerekkorban, iskolásoknál. Rengeteget tanulnak belőle, amit az életük során hasznosítani tudnak. De hogy egy felnőtt ember élete arról szóljon, hogy gyorsabban fut-e mindenki másnál....
Én nem tudok, és nem is akarok közösséget érezni azzal a prolitömeggel, akik miatt rendőrkordonnal kell védeni a meccseket. Tudom, vannak ott normális emberek is, de valahogy ha elszabadul a pokol, érdekes módon soha nem 3-4 ember püföli egymást, hanem többszáz. Vagyis a többségük nem a józan eszéről híres.
Nem erről van szó. Ha az ember játszik, nyilván nyerésre játszik, különben nincs értelme. Én is csak egészen kicsi gyerekekkel szoktam úgy játszani, hogy direkt hagyom őket nyerni. De akkor is tudom, hogy játék, a "másik" dezodor is elég, hogy ne izzadjak le tőle, a nyerés/vesztés pillanata után 2 másodperccel már nincs jelentősége, hogy ki nyert, és nem várom, hogy bárki fizessen azért, hogy nyertem, vagy hogy legközelebb ügyesebben dobáljak a "ki nevet a végén"-ben. Tulajdonképpen azt akartam mondani ezzel már az előbb is, hogy a versenysport finanszírozásának akkora szerepe kellene, hogy legyen egy államháztartásban, mint a társasjátékokra költött pénznek a családban, nem kellene túlmisztifikálni a jelentőségét. Aki sportol, önmagáért sportol, éppúgy, mint ahogyan aki játszik, saját magát szórakoztatja. De lehet, hogy az embereknek egyszerűen szükségük van hősökre, és ha már nincsenek csaták, meg győztes hadvezérek, akik megvédik a népet, vagy új területeket szereznek az országnak, akkor sztárolják azt, aki a leggyorsabban emelgeti a seggét.
Hááát... nekem az öcsém már 10 évesen sem tudott veszíteni társasjátékban. Ma sem tud az élet verenyeiben. Engem meg néha izgat a dolog, néha nem. Téged meg soha ezekszerint. Mások vagyunk...
Nekem a 300-at megnézve az a gondolat járt a fejemben, hogy ez egészen egyszerűen nevetséges. A Hero-t megnézve meg dermedten ültem a helyemen, és le voltam nyűgözve. Nekem ez a különbség.
Viszont nem tudom megmondani jobban, hogy miért, a filmelemzés nem az én műfajom...
Hát... eddig mindhárom fordulót elveszítettük. :-)
Neeem, annyi morális tartás nincs errefelé... itt nem a részvétel a fontos, hanem a győzelem, bár egy kicsit számít a második hely is, hiszen nagyobb országok lettek legyőzve. Meg az számít, ahogyan. :-)
Hát, én egyszem kínai művészfilmet láttam, a Hero-t, de annak szerintem köze nem volt a 300 képi világához. Az ugyanis tetszett, ez meg nem. Ez szerintem teljesen nyugati/amerikai képregény-stílus volt, és pont ez volt benne a rossz.
Virtue is moral excellence of a person. A virtue is a character trait valued as being good.
Ebből a definícióból kiindulva a magyar virtus az egy olyan jó személyiségvonás, ami specifikusan jellemző a magyarokra; nem állítva azt, hogy más nációkban nem fordulhat elő, de azt igen, hogy ez ránk jellemző. A kattintós cécónak ott van köze hozzá, ahogyan az egész elindult; egy jórészt csak geek-ek által ismert, nagyjából-egészéből értelmetlen játék, amiben a japánokkal csak mi vettük fel a versenyt/harcot, éspedig konkétan bődületes nagy hátrányból. Az itt most lényegtelen, hogy a japánok miért vezettek a játékan, mivel ez minket nem érdekel. A magyar virtus tehát az egészben az, hogy teljesen reménytelen helyzetben hirtelen feltörünk, mint a talajvíz, és jól megverjük az abszolút esélyest. Úgyszintén a magyar 'virtus' (itt már idézőjelben) része az, hogy a feltörés után a már biztosnak vélt előnyt elveszítjük, és mégis veszítünk. :-)
A versenysportot sem értettem soha. Az ókori olimpiának volt még értelme. Akkoriban a testi erő fontos volt az élethez, a túléléshez, aki erősebb volt, életrevalóbb volt. Most már az egész csak a hiúságról szól, semmi többről. Az, hogy népszerű, nem jelent semmit. A kakasviadaloknak is mindig van nézőközönsége.
Én azt hiszem, hogy az erős versenyszellem tehetség nélkül vezet az ilyen jellegű rekordokhoz, mint amilyen pl. a ki süt hosszabb süteményt vagy ki kattint többször egy linkre. Lehet, hogy tényleg ez jellemző Mo-ra, de akkor ez nagyon szomorú. Mert akkor azt jelenti, hogy azért harcolunk egy ilyen értelmetlen győzelemért, mert értelmes dolgokban nemigen sikerül élenjárnunk.
De mi köze a gálánsságnak a kattintóháborúhoz? Nekem az utóbbi idiótaságnak tűnik. Miért lényeges, hogy mennyit tud kattintani egy ország? Mi értelme van ilyesmiben nyerni vagy veszíteni? Kit érdekel ez annyira, hogy tegyen érte? És miért?
