Keresés

Részletes keresés

egoyoyo Creative Commons License 2012.06.11 0 0 42

Nem igaz, hogy Jézus azt mondta, amit!

Nem igaz, hogy Jézus hazudott, nem igaz, hogy Jézus tévedett!

Jézusra szükség volt, így hát eljött, s nem tévedett. De az emberek, az emberek, elvétették az irányt... képtelenek voltak értelmezni az üzenetet. Jézus rendben volt, Jézus egy fain arc, ez tény - ahogy az is, hogy az emberi sületlenség határtalan!

 

Ezért sem olvasok Bibliát, sem egyéb „megváltó”-nak tulajdonított szavakat. Értelmezésük manapság torz, a töméntelen mennyiségű sártól nem látszik a gyémánt. Mindazonáltal tény, hithez, reményhez, szeretethez, békéhez nem kell semmilyen Isten, semmilyen vallás - azt csakis önmagadban lelheted meg.

Feleim! Tetszik, nem tetszik, ez van - ti vagytok a kezdet, és ti vagytok a vég! Világotok olyan, amilyenné formáljátok. Ez az örök, egyetlen szabály.

Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra!” - amint mondotta Weöres testvér. Ez az egyetlen, torzítatlan igazság.

 

Meg kell jegyeznem, módfelett örömmel tölt el engem egy érzés, egy mégoly ingatag, ámbár egyre-egyre növekvő érzés...

Előzmény: sálódnyék (39)
teknősszerű hóbagoly Creative Commons License 2012.06.11 0 0 41

Jaj, dehogynem, például nem tud repülni a nehéz páncéltól, lezuhan és beleesik a lélektengerbe :)

Előzmény: Törölt nick (40)
Törölt nick Creative Commons License 2012.06.10 0 0 40

Sic transit...

 

Hát akkor éljen a teknősszerűség.

 

A teknős nyugodt, megfontolt állat, bármikor visszahúzódhat páncélja védelmébe.

 

Ha egy hóbagoly rendelkezik mindeme tulajdonságokkal, azt baj nem érheti. :-)

Előzmény: teknősszerű hóbagoly (35)
sálódnyék Creative Commons License 2012.06.04 0 0 39

"Hanem legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem; a mi pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon"

 

Mt 5,37

 

már tőle se teccett

Előzmény: egoyoyo (38)
egoyoyo Creative Commons License 2012.06.04 0 0 38

Még mielébb elfeledném!

 

Bölcsem mondotta, kinek legszép beszéde a gúnyosság, az gúnyoláson kívül egyebet nem érdemel; kinek szíve szegletében hazugság lapul, önnön élete hazugságában piszkolódik! Szavai a bölcsnek egyszerűek, gondolatai nem bántóak, s nem felemelők, nem gúnyolnak, nem dícsőítenek, de világos az elejük, a közibük, s világos a végük; világosak mindenformán tehát.

Előzmény: egoyoyo (37)
egoyoyo Creative Commons License 2012.06.04 0 0 37

Köszönöm, jó barát!

 

Igen, emlékszem, mikor először találkoztam ezzel a szépséggel, kisiskolásként is rendkívül erőteljesen hatott rám.

Meg a napi húsz szál cigarettám, meg a rókaprém, az a más is kurva, nem csak én... ez mindannyiunkról szól valahol, azokról is, kiknek szelleme aranyhajnalt hoz e földre, a borgőzös úrfiakról, a bájolgó utca lányain keresztül s kasul, mindvégig a lágyan lépdelő alaktalan árnylelkekről, a fényes felhőkbe gyalogló angyaltáltosok számos során át, szegényekről, módosokról, bátorakról, gyávákról, s így tovább, mindenki a maga sorjában...

 

Ne építsünk több templomot! Hagyjuk a cirkalmatosságot, az égbe törő lendületet, az aranyosságot, a díszfényeket! Ne hevítsünk tüzelő vágyakat, állati dühbe ne tévelyegjünk; a szenvelgés, a vérveretes haragvás, a mértéktelen kevélység, a minden józan emberi mértéket felborító csöpögős imádás s rajongás, a szenvedélyesség - az egó csüngése a földi mocskosság bitorlásban!

Ki boldogságra vágy, vágyait nem élteti, gondolatai nem mint a tűz, melyet a mértékletes eszesség hűsítő nedve mindenképp elolt, hanem mint a csendes patak, mely önnön természetadta járása által követ üt, gátat ér, s mégis nyugodalmas kitartása által idővel győzelmeskedik azok felett! Ne legyen több csicsoma, ne legyen több dísz! Kinek gondolatai tiszták, annak élete tiszta is tiszta lesz; kinek gondolatai ködös homályba vésznek, elmondhatatlan magasságokba, majd onnan dícstelen mélységekbe röpülnek, élete is csak ilyen lesz! Kinek gondolatai nyugodalmasak s tiszták, annak élete is nyugodalmas, és tiszta lesz.

Előzmény: teknősszerű hóbagoly (36)
teknősszerű hóbagoly Creative Commons License 2012.06.03 0 0 36

Valami ilyesmire gondolsz?:

 

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

 

(Babits: A lírikus epilógja, 1903)

Előzmény: egoyoyo (33)
teknősszerű hóbagoly Creative Commons License 2012.06.03 0 0 35

Nem, egyszerűen elmúlt a kognitívságom :)

Előzmény: Törölt nick (30)
egoyoyo Creative Commons License 2012.06.01 0 0 34

Igen is, nem is.

A bűntudat nem feldoldozás, a bűntudat haszontalan; a bűntudat - az ego menekülése a tévelygés felé.

Bűnbe esni nem szabad, ámbár bűn nélkül nincs élet, mi a megoldás?

 

A bűn, eredeti fordításban, „vétek” - csupán annyi, mint elvéteni a célt.

Előzmény: Törölt nick (31)
egoyoyo Creative Commons License 2012.06.01 0 0 33

Nem megy az, nem megy.

A sors itt van, ha akar, majd szárnyaira vesz, de míg a sárba kapaszkodom, hiába vinne, hiába reptetne, csak nem hagyom magam.

Míg a félelmet két kézzel ölelem, míg a mélységet szorongatom magamhoz, addig nincs szárnyalás - az angyalok szárnyán a félelem, mint súlyos kő a batyuban, inkább elejtik, mintsem hordozzák.

Életeken át csatázok magammal, és közben megőrjít ez a paradoxon - ahhoz, hogy magamra találjak, ki kell nyitnom a szívem; odakint kell körbetekintenem, s megtalálom magam idebent. Ahol az „én” határai végződnek, ott kezdődik az, aki vagyok.

Előzmény: teknősszerű hóbagoly (26)
egoyoyo Creative Commons License 2012.06.01 0 0 32

Mindig jössz, mindig másként, mindig megtalálsz, megtaláljuk egymást. Kisebb-nagyobb eltérések itt, ott, amott, de a mag mindig ugyanaz.
Nem hiszem, de már tudom, hogy te nem is ember vagy; egy szorosan csoportosult személyes tulajdonsággombóc, amit lehet, belőlem gyúrtak.
Tán én vagyok-e benned, vagy te bennem - a részem vagy? Te vagy a tükröm, vagy a tükrömön túl? Én vagyok te, te vagyok én? Te vagy az animám?

Ki vagy te, mit akarsz tőlem? Mi az a felismerés, amit meg kell tennem? Mire kell ráébrednem?

Mindig nőként jössz, s én mindig, mint férfi...

Törölt nick Creative Commons License 2012.05.28 0 0 31

Olyan kegyetlen vagy magadhoz...

Előzmény: egoyoyo (24)
Törölt nick Creative Commons License 2012.05.28 0 0 30

Már nem kognitív?

Előzmény: teknősszerű hóbagoly (26)
teknősszerű hóbagoly Creative Commons License 2012.05.26 0 0 26

Hogy megy a sértetlen röpdösés a mindenség útjain? :)

 

Mindenesetre remélem, hogy nem fog a "sorsról" kiderülni, hogy csupán a "férges ösztönlény" másik arca... (bár ha az, az sem tragikus)

Előzmény: egoyoyo (25)
egoyoyo Creative Commons License 2012.05.24 0 0 25

Ha megbocsájtanak...

 

Bizonyos bölcsek - olyanok, amilyen én sosem leszek - azt mondják, „fogadd el, ami jön, és engedd el, ami búcsút int!”.

Összes pokol tüze, ha éget, minden ördög vasvillája ha belémváj sem leszek képes sosem egyszerűen elfogadni azt, ami van, és útjára engedni azt, amit el kellene engedni. Az ego - az az EGO - számára ez maga a halál. Ő úgy érzi, ragaszkodnia kell a múlthoz, mert annak köszönheti identitását, és folyton a jövőbe tekint, mert számára a jelen sosem elfogadható. Egyszerűen egyszerűbb nem tudomást venni a jelenről, azt mondani, ez nem a valóság, mint hatalmas kínszenvedések közepette elfogadnia azt, pedig ha egy kis esze volna, tán könnyebben túl tudna lépni a jelen szenvedésein.

 

Egy bölcs - egy másik - azt mondta, „ne te cselekedj - engedd, hogy a sors akarata valóra váltsa cselekedeteit tebenned!”.

A sors - a SORS - úgyis erősebb nálad, és ameddig ellenszegülsz annak, addig el fog tiporni - mihelyst elfogadod akaratát, s teljesíted, amit kíván - megteszed, amit meg kell tenned -, szárnyaira vesz, s sértetlenül fog tovarepíteni a mindenség útjain.

Előzmény: egoyoyo (24)
egoyoyo Creative Commons License 2012.05.24 0 0 22

Rongyolkodjunk, testvéreim...

 

Tudod, tudjátok, én gyerkőckoromban abban a hitben éltem, hogy felcseperedvén majdan én irányítom az életem. Jöttek - mentek dolgok, de ez mindig megmaradt bennem, időközben pedig, mivel sokat voltam egyedül, folyamatosan a saját fejem után mentem. Azt hittem, ha akarok valamit, csak bele kell vágni, aztán ha ügyes leszek, akkor menni fog. Azt hittem, én tényleg elhittem, hogy rajtam múlik.

Ahogy teltek - múltak az évek, én akartam, egyre jobban akartam. A hobbim szenvedélyemmé vált, azt akartam; egy-egy fellángoló rajongás valaki, valami iránt a szenvedélyemmé vált, azt akartam. Abban hitben, hogy akaratból idővel tudás lesz, és igencsak élveztem, hogy tudok valamit, hogy van valamim, ami tán a velem egykorú fiataloknak nincs. Eléggé magányos típus voltam, ahogy lehetőségeimtől tellett, különb utakon jártam, különb vágyálmaim dédelgettem magányos időszakaimban, amiből bizony bőven telt is.

Amikor rádöbbentem, hogy én más vagyok, jódarabig szégyelltem; bár voltak, kik azt mondták, legyek inkább büszke rá, bennem csak a szégyen lángja hevült.

Akartam, nagyon akartam, mindig akartam valamit, gyakorta mást - csapongtam ide-oda, ostoba, indulatosan konok, buta fejem lázálmai közt képzelegtem, álmodoztam, akartam, forrongtam, hevültem, a világ színfalai közül kiűzve, kiűzetve.

Akaratom dacos konoksággá fajult, lázongtam, ha kis világom nem úgy táncolt, ahogy én fütyülök, és sírtam, ha megfeszített idegeim már nem bírták az ellenállást.

 

Elhittem, hogy talán mégis csak jó az, ami bennem él, s még inkább éltettem daccal, konoksággal, önfejűséggel, s akkor még nem tudtam, hogy a túlfeszített húr előbb-utóbb elpattan, noha jópárszor feszültem és pattantam én is, még akkor sem láttam be tévedésem, mikor azon kaptam magam, hogy elfogyott az energiám...

Előzmény: egoyoyo (18)
egoyoyo Creative Commons License 2012.05.23 0 0 21

:)

Előzmény: Törölt nick (19)
egoyoyo Creative Commons License 2012.05.23 0 0 20

A Schrödinger-macsek egy érdekes téma. Én nemrégibem töltöttem le Stephen Hawking - Robert Penrose: A tér és idő természete című könyvet. Azt hittem, kellemes kisesti olvasmány lesz, de kifogott rajtam :)

Az én természettudományos képzettségem már igen-igen kevés hozzá.

Előzmény: suprsoniqs (7)
Törölt nick Creative Commons License 2012.05.22 0 0 19

Hűha. De jól írsz.

Előzmény: egoyoyo (18)
egoyoyo Creative Commons License 2012.05.22 0 0 18

Gombolkodósarok.

 

Gombolkodom, tehát vagyok, néha pedig azon gombolkodom, tán tíz évvel ezelőtt kellett volna egy akkora nagy pofon, hogy eszembe se jusson, merre nem szabad mennem.

Pedig én csak védtem magam, s az önvédelem lassacskán falakat szőtt körém, a falak megkövültek, eredményként pedig azt kaptam, hogy saját börtönöm fogja maradtam.

 

Továbbra is gombolkodtam, a múlt jött elő, a temetni való emlékek, a hülye elméletek, a szürke semmiség sokasága a tiszta zagyva káoszba vetve, s mint tudjuk, ki mint vet, úgy arat. Szar ügy, ez van.

Ahogy gombolkodtam, elkezdtem dühöngeni, s aztán jött a szokásos érzés - tudat alatt a szív produkálja az igazságot -, a szégyen, és megint elérkeztem ahhoz a naphoz, mikor fáradtan, fásultan úgy éreztem, elfogy bennem az ellenállás - tisztább megtisztulás, a harag eltűnik szívemből, helyébe térdepelő, esdeklő sziluettem lép, és bocsánatért esedezem. A düh puhul, rést ütök az ego - a nagybetűs EGO - falán, és beszivárog rajta valami, ami emberi, emberibb.

 

Vétkeztem, bocsánat.

 

 

Áttörném a falaim, tudom, hogy ott vannak, hogy vannak, de nem érzem, nem érzékelem, nem látom őket. Egy-egy pillantra, mikor embertársam tükröt tart elém, tudom, hogy ott vagyok benne, de vajon ki van a tükrön túl...?

Harc a nagyúrral, a mégnagyobbal, a legnagyobbal, akit látszatönmagam látszatintelligenciája látatlanul építget napról-napról, immáron 23 kibaszott esztendeje - ennyi idő alatt úgy leszakadtam minden más világról, hogy olykor nem tudom eldönteni, ember vagyok-e valójában, vagy valami kezdetleges transzcendens létesszencia az ösztönös szívdobbanás, és a végtelen baromsághalmazok közt.
A teremburáját!

 

 

Falaim kétségtelen maróak, és annyira, de annyira nem érzem az összhangot a többi emberrel, hogy iszonyat.

Előzmény: egoyoyo (17)
egoyoyo Creative Commons License 2012.05.22 0 0 17

Veszekszünk, ő vádol, én hallgatom.

Egy megnyomorgatott gyufásdobozt tartok a kezemben, pörgetem, forgatom, s csak hallgatom, ahogy ez a lány szavai mérgét szórja rám. Ha szórja, hát hadd szórja; ha elkapta, hadd vigye!

Nem szólok, nem szólok, de tudom, itt már nem két ember áll egymás előtt. Itt két sérült lélek, két megsebesült ego - az a nagybetűs EGO - áll szemtől szemben, mint két szakrális hülyegyerek, akik eltévedtek a semmi erdejében.
Elhatároztam, hogy nem szólok vissza, nem is szólok, csak ülök, s nézek, és csak ülök, és tudom, hibáztam...

 

Megnyugtat a tudat, hogy csak egy levél vagyok a fán...

 

---

 

Nem beszéltünk rá élőket a halálra, és halottakat sem az életre, de nem is beszéltünk le - élőket nem bíztattunk az életre, sem halottakat, hogy maradjanak halottak.

Nem kérdezte senki, de tudtuk, „ki ment meg?” - a módszerek, tán valakit, valakiket megmentettek, ha mástól nem is, az élettől biztosan. 

Azt is tudtuk, ha meghalunk, annyival tovább leszünk halottak ;)

Törölt nick Creative Commons License 2012.03.14 0 0 16

Tényleg csak a fájdalom igazi, a többi mind álomkép, megfoghatatlan, távoli... az élet értelme ez: fájni, aztán nem fájni, aztán megint fájni, a végtelenségig. Tudok még magamnak fájdalmat okozni? Nem feltétlenül fizikailag, de el tudom viselni a változás fájdalmát? Ezer dolog fájhatna, amit nem tettem meg és mégsem. Aztán néha áttöri pillanatokra a csendet, és próbálja bepótolni, amit addig nem éreztem. Egy hangszigetelő üvegbúra, amit egy pillanatra felemelek, de az előtörő sikítás olyan fülrepesztő, hogy gyorsan visszateszem. Pedig nincs miért sikítani.

Dühös vagyok, és legszívesebben megfojtanám ezt a kis sikító nyomorultat, aki megkeseríti az életemet (ami nem kell nekem), csakhogy a búra alatt nincs senki, egyedül a sikítás. Markolom a levegőt, ahonnan a hangot vélem hallani. Szédülök, hányinger kerülget. Egyre halkabb, távolodik, és végül már nem is hallom, talán megsüketültem.

Törölt nick Creative Commons License 2012.03.12 0 0 15

Hús-vér kapcsolat lehetne, egy igazi barátság, és én mégsem igénylem. Mi van velem? Úgy érzem, túl önző lennék ehhez, mint ahogy azért is hagytam abba. És… egyedül akarok lenni. Ahol egy ember van, ott nemsokára több is lesz, kiderül a gyávaságom, a járatlanságom, fárasztó etc. Alkalmazkodni kellene. Nem egyszerűbb megmondani, hogy nem, nem én vagyok az, akit kerestél, neked sokkal bátrabb és becsületesebb emberekre van szükséged? Úgy tesz, mintha csak vele nem törődnék, de ez nem igaz, mert én egységesen nem törődök senkivel. Szenvedni akar?

Alcyon2 Creative Commons License 2012.03.10 0 0 14

Olyan érzelmeket öntöttél szavakba, amelyre nagyon kevesen képesek.  (Legalábbis ilyen formában.)

Korodat meghazudtolóan!

Előzmény: Törölt nick (13)
Törölt nick Creative Commons License 2012.03.09 0 0 13

Melyik része tetszett? :)

Előzmény: Alcyon2 (11)
Alcyon2 Creative Commons License 2012.03.02 0 0 12

A másik kettő is!

Előzmény: Alcyon2 (11)
Alcyon2 Creative Commons License 2012.03.02 0 0 11

Tetszik!

Előzmény: Törölt nick (10)
Törölt nick Creative Commons License 2012.03.02 0 0 10

Szeretnék emlékezni, a végtelenségig ülni egy hintaszékben egy teraszon, öreg tataként(most nem érdekel, h egyébként nyanya vagyok, a gondolat amúgy is abszurd) rálátni az óceánra, a lábam betakarva egy kockás pléddel, lecsukott szemmel, csak emlékezni. De mire? Mindegy, csak emlékezni, visszatekinteni, elmerülni a végtelenben. Tudni, hogy nemsokára meghalok, birkózni, aztán megbarátkozni a gondolattal. Nézném, ahogy a gyerekek játszanak kint a homokban, vagy ahogy az idősebbek nevetve elhaladnak az ablakom előtt. Csak nézni szeretném. És utána meghalni.

Mert úgysem adatik több, akkor is, ha halálom előtt rádöbbenek, hogy fiatal is szerettem volna lenni... nem lehet. Bár inkább bölcs fiatal lennék, mint megkeseredett, ostoba vén öreg, gondolnám. És ez nem attól függ, mennyire öreg a testem.

Törölt nick Creative Commons License 2012.03.01 0 0 9

Inkább Nyavalygóstopiknak, vagy Hányodának kellett volna keresztelnem ezt a fórumot... :P

Valaha volt egy öngyilkos fórum, illetve több, mindet letiltották, jól tették. Szar látni, amikor ott haldoklik valaki, és még le is írja közben, és amikor mennek el az emberek, se az egyik, se a másik parton nem lenni. Néha egy-egy "segítő" elkezd jótékonykodni úgymond, pedig a legrosszabbat teszi ezzel... ami igazán kijózanító, az csak a drasztikus beszüntetés lehetett. Illetve, a "Halazás" még eszembe jut néha, őrült volt-e vagy tudatosan cseszte szét a fórumot, amelynek a moderátora már vsz régen meghalt akkor.

Az igazán kijózanító egy jeges vödör víz a nyakamba, vagy, hogy valaki kilője egy sorozatlövéssel az ablakomat, esetleg egy tűzeset, mindez egyszerre. Ha tudatosan nyomom a fejem a víz alá, akkor az meddig tart? Attól függ, mennyire vagyok hajlandó egymás után sokszor lebaszni saját magamat. Nem tudathasadás ez? És ki az, aki lebasz engem, egy őrangyal? Vagy én vagyok? Hogyan lehetnék bármelyik is, amikor mindkettő vagyok, de nem lehetek egyszerre mindkettő sem, amikor az a kettő kibékülését eredményezné, viszont nem az a cél egyelőre.

És akarok élni valóban? Nem csak ezt keresem, ezt a félig fájok-megkönnyebbülök érzést, hogy kirobbanjak, "én vagyok" címszó alatt, de más már nem is érdekel, nem érdekel a normális élet. Amiről azt sem tudom, micsoda, ugyebár.

Törölt nick Creative Commons License 2012.03.01 0 0 8

Úgysem segít a szeretet, csak a kőkemény hideg, a hóhér pallosa, ahogy bőrömhöz ér, mielőtt fellendül. Nem is öngyilkosságot értek ez alatt, de ha ott lenne a halál fenyegetése például, hogy ha nem teszek meg ezt vagy azt, akkor meghalok, méghozzá valami középkori módon, talán csinálnék valamit.

Nagyon jól tudom (?), miről van szó, mégsem megy semmi, már olyan dolgok, mint a zuhanyozás, vagy a felkelés is sikerélménynek számít. Nemhogy az, hogy elcsábítsak egy faszit. Bár nem ez a legfontosabb, herótom van a témától, mint egy nagy, nedves, bordó függöny nehezedik rám, amit jó lenne lerántani magamról, és egy jó ideig nem is foglalkozni vele. Könnyű, fehér lepleket akarok, szaladni egy zöld réten, szabadon.

És mintha tényleg ott szaladnék, de valahol mindig itt ücsörgök egy kínzókamra mélyén, ha mást nem, odabilincselve a falhoz. Mindez kívülről nem látható.

Ha tudnék rajzolni, lerajzolnám az asztrogramomat, ahogy a deszcendens, mint egy lándzsa hozzászögez a Napnyugathoz, én meg lehajtott fejjel, kibontott hajjal a vérző lyuk köré próbálok pöndörödni, már nem is fájdalomból, hanem csak pihenni akarok, miközben mást sem teszek, csak pihenek.

Nem szeretném, hogy egy gyógyszer azt az élményt adja nekem, mintha a zöld réten szaladnék, miközben én továbbra is a láncokon lógok.

És akárhogyan is, de hiányozna a kínzókamrám, egy idő után túl könnyű lenne a zöld rét, túl arany a napsütés, túl fullasztó a füvek, virágok illata. Vagy nem?

 

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!