Valami örök tovasuhogás Valami puha csöndbe, puha végtelenbe, Valami tegnap, mely mintha ma lenne, Valami vízalatti ragyogás, Valami messze, panasz néma gyász, Valami jaj, melynek már nincs keserve, Valami vágy, s a vágy tilalma benne, Valami könnyű, szellő halk varázs, Valami, ami nem is valami, Valami még kevesebb, az, ami Valami tűntén kezd csak sejleni, Valami lassú, árny hűs rejtelem, Valami, ami újul szüntelen, Valami gyors, lőtt seb a szívemen.
Üdvözlök Mindenkit! Nagyon kedvemre való ez a topic. Olvasgattam a "verseiteket", s megérintettétek a lelkemet. Érdemes volt a regisztráció - számomra csöppet sem könnyű - tortúráját végig csinálni. Örülök, hogy nem adtam fel! Itt egy vers tőlem-Nektek. Ezen a hűvös őszi délelőttön.
Fodor Ákos:
Egy hálaadás
Nemigen van világ. Ami mégis lenni tűnik: többnyire érvénytelen. De szobák vannak, itt, ott. Egy-egy szoba mindenütt van. Szoba, ahol üldögélni, feküdni, föl-le járkálni jó, ahol meg lehet szólalni, de nem muszáj. Ahol együtt lehetsz, vagy egyedül lehetsz, ahol még a csend is lehetséges - szobák, ahol nem erőszakolnak meg, nem fosztanak ki, nem aláznak meg ok nélkül, szünet nélkül. - Jó, hogy vannak szobák.
Még süt a nap, még sütöget, csak reggelente van hideg, csak estelente kéldegél újra és újra föl a szél. Csak az éjszakák, csak azok hűvösek, mint a csillagok. Napközben meleg van, meleg. Sütkéreznek a verebek. Duruzsolnak a darazsak.
Napfényben fürdik a patak. Gúnárok, gácsérok, tojók élvezik még az úsztatót. De a reggeli hideget feledni többé nem lehet, sem az esték, sem a sötét éjszakák csillag-hűvösét; tudják mindezt a levelek, s a fáknak búcsút intenek.
Gyakran a setétes üregű barlangnak Rejtekébe fényes kincshalmok lappangnak, Gyakran a természet láthatatlan karja A keserű alá az édest takarja, A kezeket sértő tövissek bokrai A lágy tapintású rózsák hajlékai, Melyeknek ha színét s kinyílását nézem, Csudálkozásomat szűntelen tetézem. A nyílás ideje amíg el nem haladt, Kucorog a rózsa zőld boríték alatt, Majd osztán levelit széjjelebb taszítja, Gyenge bimbócskáit részekre hasítja, S pirosló újjait onnan kimutatja, Mellyel a kíváncsi szemet csalogatja. Végtére kinyílván egészen kebele, Kereken egymásra tekerűl levele, Leveleit pedig oly szín palástolja, Hogy azt a festő kéz hiába majmolja. A hajnal is midőn ettől kölcsönözött Színnel ékeskedő köntösbe öltözött, Ilyen ruhájában feltetszik az égen, Diadalmaskodik vénusi szépségen, A gyenge orcáknak rózsaszín fedele Forró szeretetet sok szívben nevele. Maradj tehát festő, penzel minden mázza; Mert e' néked minden műved megalázza
A lélek örök, tapogató estjén nagy szakadékok mellett fekete ciprusok susognak, s csüggedt-vonalú szomorúfüzek lassú ütemre permeteznek könnyet a zizegő pázsitra.
De olyankor szép, amikor vihar zúg, s hatalmas kézzel cibálja és tépi s riasztja fel az alvó kertnek minden álmait a szél, s a füstölő felhők fekete fátylán átvág a villám cikázó kígyója.
Villámláskor: ózonszagú a levegő, s háromszor tátongóbban merednek elénk a mélységek és a magasságok.
Oly messze vagy: és nincs is visszaút. Vagy nem lelem.)
*
Hová mehetnék? hozzád igyekeztem. Tüzes folyókon csak feléd eveztem. Vihar sodort, vak álmok suta szárnya röpített, jöttem már halálra válva, életre szánva, úgy kerestelek; már réges-régen dédelgettelek, s akárhogy fürkészek kék távolokba, nem bukkansz fel, árnyam akár bolyongva, akár lehullva szólít neveden. Ne űzz el, révem, szigetem.
*
Ha hátrálni lehetne, lassan elmúlnék tőled. Szemem még rád függesztve, hangod figyelném, arcodat, már egyre messzebb, egyre józanabbul. Áldás maradjon nappalaidon. Békesség áldja éjszakáidat. El kell búcsúzni évszak fordulóján.
*
Karomban tartalak.
*
Gonosz a vers, a csöndje is félrevezet. Pihensz tavánál, korsaját magad elé teszed. Fátylat von szemed elé és zsibbasztja válladat, alakot ád a képzelődés ködeinek; seregben szállanak madarai magányodon keresztül. Ködök foszlanak, lelked belerendül.
És jó a vers: elhiteti az álmot is. Kell vágyakoznod képei után. Kell várnod is. Légy reménységgel: nappalok és éjszakák megannyi ága verdesi az ablakát! Kinyitja, csak míg rád tekint. Hogy sírj, hogy bizakodj megint.
*
Végtére közelebb hajolt a csönd. Váratlan ösvények futottak szerte. Nem úgy volt semmi, ahogy kitervelte emberi agy vagy szív, szigorú titkok arányai alakították sorsod s a szavak, mint a megriadt madárraj odébb költöztek. Ágak halk nyugalma ring benned is pár áldott pillanatra. Nem űzlek. Nem követlek. Nem.
*
szeretlek, bár ez ki nem mondható. A gyöngeséget palástolni kéne, a csönd elé, pogány oltár elébe bukva várni, amíg elmúlik tőlünk. Jó napok jöttek, álmodoztam rólad, felékesítettem verses hajómat, sodortattam magam szavak vizével, vezéreltettem vágy könnyes szelével
szeretlek, bár ez ki nem mondható. Megvagy-e még? Képed nézegetem. Kék erek hálója a kezemen. Lehetetlenség fut a versen át, nézek egy arcot, messzi mosolyát, homlokát, állát, pillantása fényét. Visszanyerni a magány békességét
*
jaj, nem lehet, s ha lehet, nem igazság, s ha kelepcébe estünk, jól van úgy. Tévedés volt a félszavak varázsa. Rongyos a vágy arany-ezüst palástja, de bolondság volt nádhoz bízni mégis, egy tévedés elképzelt teljessége mint vizek fodra jár át.
*
Át- meg átjár a kétely: hová tartok, kit zavartam meg, ki varázsol engem, vonz és taszít - hogy idegen helyemben, s otthon vagyok nemlétező mezőkön; nem öleltelek s ölelésed őrzöm, nem bántalak, nem irigylem a párod, fogadd el versemmel áldott világod.
Könnyű vagyok, elfúj a pillanat, vízirigó a fészkébe fogad, te elfelejtesz, mint ízét a bornak az asszonyok. Mint mindent, elfelejtesz. Nem próbálok több lenni: nem lehet! Majd elvetődsz a régi vadvizekhez, s válladon érzed könnyű röptömet.
Mélyet lélegzik a csend, és torony iránt, víz alatt átússza az Atlanti-óceánt. A gesztenyében lakó csend meg sem moccan, ha fájáról a gesztenye földre pottyan. Dobj követ a kútba, s a csend csak nevet, mert álmodik, és álmát össze nem törheted.
A folyó kanyarulatánál megváltozik a nyelv, más a bugyogás, más még a neve is ugyanannak a folyónak. A víz átkel a határon, lefordítja magát, de a szavak megbotlanak, visszaesnek, és ott, a fának szögezve van a bizonyíték. Egy jel új nyelven feltűnő a fán. Egy madár, ki eddig ismeretlen volt, s egy ágon énekel. Egy asszony a folyó menti ösvényen, s furcsa hangot ismételget, hogy meg tudja fejteni a madárdalt, s a madár nevét kérje – utána. Piros virágért térdel le, letépi, később majd óvatosan összepréseli egy könyv lapjai között.
Mit jelentene neked, ha vele lehetnél ott, saját kezed lógatnád a vízben, ahol kék és ezüst halak suhannak, s köröttük a víz, wasser, voda, s mint a dolgok jelentése, eltűnnének? Az asszony úgy érzi, másutt van, erőteljesen, egyszerűen szavak miatt; hangosan halandzsát énekel, s mosolyog, mosolyog.
Ha tényleg ott lennél, mit írnál egy képeslapra, vagy a homokba, ahol a folyó a tengerbe torkollik?
A szerelem-szeretet törvényszerűsége, megnyilvánulása a testi, lelki, szellemi eggyéválás igénye, amely során az ember mindig átéli, hogy mindez csupán merő próbálkozás: a szeretett személybe való beolvadás örökös vágya végigkíséri életünket. Éppen ezért jobb lenne talán
ha mi ketten
lángnyelvek lennénk, jobban, teljesebben, egymásba ölelkezhetnénk. Vagy magas hegyoldalról csörgedező kis patakocskák, akkor együtt óriási folyamként hullámozhatnánk tovább. Vagy legyünk inkább egymásba épülő hangok, amelyek adják a csodaszép dallamot. Esetleg egy szó csupán, amely csak veled s velem lenne igazság, s nélküled-nélkülem értelmét vesztené ám.
mondd, Kedves, fognád-e kiszáradt, görcsös kezemet egy hajnali órán, mikor már minden busz elment, s nem maradna többé kétség, hogy nem vár más, csak a sötétség, adnál-e, Kedves, vizet, mikor nem bír már pohárral oly cserepes ajkam, és tudnál-e úgy nézni rám, mint aki még mindig csábít, mielőtt még messze indulnék?
Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Szeretem azt a kis Könnyű termetedet, Fekete hajadat, Fehér homlokodat, Sötét szemeidet, Piros orcáidat, Azt az édes ajkat, Azt a lágy kis kezet, Melynek érintése Magában élvezet, Szeretem lelkednek Magas röpülését, Szeretem szivednek Tengerszem-mélységét, Szeretlek, ha örülsz És ha búbánat bánt, Szeretem mosolyod S könnyeid egyaránt, Szeretem erényid Tiszta sugárzását, Szeretem hibáid Napfogyatkozását, Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Amint embernek csak Szeretnie lehet. Kivűled rám nézve Nincs élet, nincs világ, Te szövődöl minden Gondolatomon át, Te vagy érzeményem Mind alva, mind ébren, Te hangzol szivemnek Minden verésében, Lemondanék minden Dicsőségrül érted S megszereznék érted Minden dicsőséget, Nekem nincsen vágyam, Nincsen akaratom, Mert amit te akarsz, Én is azt akarom, Nincs az az áldozat, Mely kicsiny ne lenne Éretted, hogyha te Örömet lelsz benne, S nincs csekélység, ami Gyötrelmesen nem sért, Hogyha te fájlalod Annak veszteségét, Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Mint ember még soha, Sohasem szeretett! Oly nagyon szeretlek, Hogy majd belehalok, Egy személyben minden, De mindened vagyok Aki csak szerethet, Aki csak él érted: Férjed, fiad, atyád, Szeretőd, testvéred, És egy személyben te Vagy mindenem nekem: Lyányom, anyám, húgom, Szeretőm, hitvesem! Szeretlek szivemmel, Szeretlek lelkemmel, Szeretlek ábrándos Őrült szerelemmel!... És ha mindezért jár Díj avvagy dicséret, Nem engem illet az, Egyedül csak téged, A dicséretet és Díjat te érdemled... Mert tőled tanultam Én e nagy szerelmet!
Olykor éjjel... szívem hogy zakatol! Az ágyon ujjam tévedezve jár, S nagyon közel, mellettem valahol Halkan megkoccan a vizespohár... S nem tudom, hol vagyok... akadozón Rémlik elém az elmúlt, messzi est, S az ujjam a fagyos márványlapon Reszketve egy gyújtót keres...
Áldott a fény, mely sercegőn, fakón Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl, S a kedves, vén tapétát a falon Megcsillantja, s bús orcámhoz simul! Jól esik látnom: csendesen pihen Minden bútor és békén feketül, S az iszonyú és néma semmiben Föllélegzem: nem vagyok egyedül...
Kabátom összegyűrve lóg szögén, A rózsa rajta hervadóra vált, S egy percre, a klublépcső szőnyegén, Látom a rózsaáruló leányt: A lámpák közt mily búsan oson át, Apró teste mily zsenge s mily hajolt... Látom álmos és szelíd mosolyát... Szegénynek festett arca volt...
Csönd... vén poétám könyvét fölveszem, Hová este dobtam, a szék alól, S míg lankadtan lapozgat a kezem, Zörgő lap s agg rím álomba dalol. Félfüllel hallom, s halkan nevetem: Künn egy papucs mily furcsán csoszog el, S puha Nirvánám, csöndes fekhelyem Altatón, hűsen átölel...
Öregeste ódivatu költők Bordalait sorra olvasom, Agg betűk, mint nemes, vén szőlőtők, Húzódnak a sárga papiron. Lugasoknak fűszeres árnyéka Fakó írás mögül rámlehel, Ősmámorok édes maradéka Rámborul, mint rózsaszín lepel.
Rémlik: ülök venyigetűznél, lent, Kertek alján, őszi alkonyon, Halk szüreti dal a hegyen átzeng, Mellettem egy ősi billikom. Duruzsuló zsarát meleg pírja Két merengő, régi arcra száll: Orczy Lőrinc a parazsat szítja, S rámosolyog jó Vitéz Mihály.
Dicsérgetik új must sűrü mézét, De még jobban az öreg bakart, Jó Lőrinc úr gyönyörködve néz szét: "Megáldottad, Uram, a magyart!" Öreg kezeszára meg se rezzen Emelintvén súlyos serlegét, És szól: "Áldomásra hadd feresztem Öreg bajszom hűs őszi derét!"
"Áldd meg, Uram - ezt sóhajtja hosszan - Barna vesszők kék gerezdeit, E tájon, míg magyar serleg koccan, Örök búnak magja vesszen itt...' Vitéz Mihály koccint rá, s kupámat Ráköszöntvén én is ővele, De valami irigy lárma támad, S foszlik álmom színes szövete.
Lenn az utcán, a rőt gázvilágon Verekszik két tántorgó alak, Rendőrgombok villogását látom, Káromlástól rengnek a falak. Öreg könyvem halkan összecsukva Menekülök e látvány elől, S kacag a szél a beteg, a puszta, Feketélő, vén hegyek felől...
Mért jöttél haza? Mért jöttél haza? Odakint nyomorogtál? Nem találtad a helyedet? Kocsit mért nem hoztál? Ilyen sokáig mért bolyongtál, ha végül mégis ide jutottál? kérdi tőlem barát és idegen. Hogy mért mentem el, azt nem kérdik sohasem. Pedig arra válaszolni épp olyan nehéz, sőt, talán nehezebb. Vagy az természetes volt talán? Kaland vagy menekülés, önzés vagy félelem; mást elképzelni nem tud senki sem? Csakugyan ilyen egyszerű volna az egész? Fehér vagy fekete? Az emberi lélek tévedésekkel van tele. Jobb lett volna, ha itthon maradok? ha anyámra hallgatok? Olcsó válasz lenne az elsietett igen, s felelőtlen a kurta nem... Ma már hiába okoskodom: meddő minden vita és magyarázat. El kell fogadnom az akkori választ, ha ösztönös volt is. Elmentem, mert pocsékul éreztem magamat, és húzott mint egy örvény, az ismeretlen. Elmentem, mert nem értettem a világot: túl sok volt, ó, túl sok volt a kiontott vér. Undorított és taszított a világ. Menekültem az emberek közül... Elmentem, mert... magam sem tudom, hogy miért. Álmaim csaltak el, a lehetetlent ostromló vágyaim. Miattuk mentem el. És miattuk jöttem haza. Miattuk, és sok más egyéb miatt: magányom és tehetetlenségem, undorom és kétségbeesésem, józanságom és hűségem miatt. Mert annyi erőm még maradt, hogy beismerjem a vereségem. Tudtam, hogy a további kintlétem veszélyes és haszontalan. Szüntelenül haza vágytam, s tudtam, kint már csak rosszabb, egyre rosszabb lehet, s legyűrtem a félelmemet. Újra élni akartam, s tenni valamit; elhessegettem a halál madarait. Föltápászkodtam a dermedt közönyből, kitörtem átkos körömből, s ha botladozva is a félelemtől, de elindultam, hogy egyszer hazataláljak.
Hiába mondod, kedvesem, hogy az idő, amelyben élek, a még megnemszületett prófétáknak kedvez, akik majd napsugaras szőlőhegyek lankáiról gyűjtik a nektárt, mint az ügyes méhecskék!
Ne mondd, kedvesem, hogy él még bennünk valami abból a tűzből, amelyet Prométheusz lopott el az Istenektől, ha reggelre már belefulladunk mozdulatlan önmagunkba!
Ne mondd, kedvesem, hogy kezeink nyomain járkál a jóság arkangyala, ha meddő újsághírek és lázadó gyűlések zajától hangos a századunk, ha álmaink helyett káromkodások visszhangjába temetkezünk!
Hiába mondod, kedvesem, hogy kizökkenthetetlen az örökös anyag szerkezete, ha az emberek hirtelen összetört oszlopaik alá fekszenek, este már nem akarják látni a fák porbahajlott ajándékát, a csillaghullást.
