antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Az elnevezés a latin Martius hónapnévből ered. Annyit tesz: Mars (isten) hava. Rómában az ősidőkben az év kezdő hónapja volt, megfelelően a mediterráneumban elterjedt tavaszi – napéjegyenlőségi — évkezdési szokásnak. Az ősi Róma a tavasz-újévet március Idusán, holdtöltekor ünnepelte. Március 14-én kergették ki a városból az elmúlt évet jelképező, agg Mamurius Veturiust (vö. „télkiverés”, „télkihordás”), és másnap köszöntötték az év megújulásának istennőjét, Perenna „anyát”. Anna Perenna ünnepe később amolyan „marciális” jellegű tavaszköszöntő népünnepéllyé vált.
Róma többi márciusi ünnepe a hadi évadra való felkészülés jegyében zajlott, Mars isten harcias természete ezzel magyarázható. Március 1-jén indul a Salius papok körmenete Mars égből hullott városvédő pajzsával és annak 11 másolatával (12 db volt, hogy minden hónapra jusson egy). Március 14-e volt a lovasszemle, az Equirria ideje, ez később lóversenynap lett. 17-én öltöttek tógát a felserdült ifjak, és ez egyúttal katonaköteles korba lépésüket jelentette (Liberalia). 19-én, a hadivállalkozások hagyományos kezdőnapján a consul megrázta Mars szent lándzsáját ezzel a felkiáltással: Mars, légy éber! A március 19–23 közötti Quinquatrus idején tisztították meg a télen berozsdásodott fegyvereket. Ezt az ünnepet egyébként a nem kevésbé katonás Minerva istennőnek szentelték. 23-án próbálták ki a harci kürtöket (Tubilustrium), azaz ekkor trombitálták össze seregszemlére a hadköteleseket.
Március régi magyar neve Böjtmás hava. Az elnevezés arra utal, hogy március a böjt második hónapja. A nagyböjt java többnyire valóban márciusra esik. Hónapunkat nevezték Kos havának is a március 21-ével kezdődő új csillagászati év első hónapjáról.
Márciust – mint Ripától tudjuk – régente tüzes ifjú személyesítette meg (a Kos eleme a csillaghitben a tűz volt). Marshoz illően sisakban, vörös és fekete ruhában ábrázolták, vállán szárnyakkal. Jobbjában a Kos jelét tartotta virágkoszorúban, baljával serleget emelt, színültig töltve a mediterrán tavasz terményeivel. Az allegorikus alak antik előképe vasba öltözött katona volt, lándzsával, pajzzsal. Ez Marsot, illetve a hónapra jellemző teendőt, a hadba vonulást jelképezte. A mezőgazdasági tennivalók szerint is ábrázolták márciust. Szintén ifjú képében, amint épp szőlőt kapál – szemben a szőlőt metsző, agg februárral –, mellette a lova, mely a tavaszi napéjegyenlőséget jelképezi a latin aequus „egyenlő” és equus „ló” id. Pliniusnak tulajdonított, népi etimológiás egyeztetése alapján (vö. a Pegasus tavaszt jelző eltűnésével).
Űzik már a fársángot, Bor, muzsika, tánc, múlatság, Kedves törődés, fáradság, Kik hajdan itt múlattatok, A közhelyről oszoljatok! Kongatják a harangot: Űzik már a fársángot!
Fussatok hát, víg napok! Tíz hete már, hogy vígsággal Játszodtatok e világgal, De itt lepnek a papok: Fussatok hát, víg napok!
Pszt! minden táncpaloták! Ürűljön boros asztalom, Némúljon meg a cimbalom, Szűnjetek meg, hahoták! Pszt! minden táncpaloták!
Könyvhöz, dáma s gavallér! Elég volt a sok ördögnek, Kik belőletek köhögnek. Itt van, itt a szent pallér: Könyvhöz, dáma s gavallér!
Itt a bőjt: koplaljatok! Itt van: s ízetlen olajja A csókokat majd lenyalja. Szent ételt is szopjatok: Itt a bőjt: koplaljatok!
Vége már a nőszésnek, Kiknek nem jutott házaspár: Úton-útfélen elég jár. Csont azoknak, kik késnek; Vége már a nőszésnek!
Élni kell a bőjtbe is. Azért aki szép párt lele, Nem zsíros az - élhet vele. Kukrikol a csirke is! Élni kell a bőjtbe is!
Jaj, siessünk, híveim! Mit érzek? - mi szent szag? wer da? - Jaj! jön, - jön a hamvas szerda! Béhamvazza szemeim: Jaj, siessünk, híveim!
Víg lelkek! nem láttok már! Bár nem láttok: de tőletek El nem válok és véletek Leszek: s ez így legyen bár; Víg lelkek! nem láttok már.
Most veszek már maskarát! Köz-helyen nem szabad lennem: Azért álorcát kell vennem; Hogy ne lásson pap s barát, Most veszek már maskarát.
S fársángolok véletek, Rejtőzvén szent maskarában. A vallás álorcájában Negyven napig nevetek S fársángolok véletek.
Most nyúgodjunk: Ádiő! Pislog a dáma s gavallér: Beteg, s oda a sok tallér. - Majd megjön tán egészsége, Hervadó kedve s szépsége; A kőltség is tán kijő: Most nyúgodjunk: Ádiő!
Azt mondom mégis: ne reszkessetek ha tört üvegre jégeső pereg feszes vigyázban áll a fátlan út a tűzfalon sírás-sziréna búg és csattogva keringő csillagok lenyírják a pelyhedző holnapot;
ha mellbevág az undok őserő hogy álmotokban egy a férfi-nő s reggel dühödten cserbehagy a szó s már nem tudtok csak bólogatni: jó; ha köldöknézve vártok egy csodát lassan konyulva, mint a fűzfaág,
s a verejték, a kegyetlen biró rátok két percnyi vezeklést kiró s az egész, érthetelen gombolyag a nyak tövén megülve fojtogat míg elfelejtitek: mi volt a cél mit ér a csend s a lázadás mit ér
s hogy egytestvér a mély és a magas és lámpást is himbál a lámpavas; ha látjátok a bűnös kezdetet a napvilágnál ne reszkessetek míg tíz ujjával érint a halál – Hiszen az ember mindig talpraáll.
Magas trónján a sors ül, titkos könyv kezében, Az életkönyv ez; benne két lap a mienk, Az egyiken borongó gyász vonúl sötéten, A másik hajnalodva rózsaként dereng. Ohajtom én: legyen hő kedveződ a végzet, Hogy általolvasnod ne kelljen a sötétet!
Küzdő gerjedelmek... fény,... homály,... csapongó Vágyak és remények tarka serege! Melyek majd borongva, majd derengve kelnek, Indulatcsatáit a zajló kebelnek, Ah! ki festi le?
Mért e láng, e hullám dagadó eremben? Honnan e feszítő érzet keblemen? S szomjazó hevökben e zajongó vágyak Lenge képzeletnek karján merre szállnak, Merre szűntelen?
Mely varázserőnek bűvös ihletése, Ah, mi készti zengő dalra lantomat? És a dal ha fölzeng, újra vajh mi némit? Mert a húr beszélni szívem érzeményit Nem lel hangokat.
Messze, messze szállnak érzeményim innen, Ó a puszta föld ez nem az én hazám; Itt a bús valónak hervatag körében Bájoló ajakkal édesen, szelíden Mi mosolygna rám?
Fent, elérhetetlen égmagas tetőkön Istenszép alakkal rózsafényben áll, Mely után epedve küzd a hév indúlat, Mely után e szívnek dobbanása gyúlad, Ott az ideál!
Ott lebegsz előttem tündér fátyolodban A hajnal biborszín leplén, szép alak! Ott lebegsz az alkony elhaló tüzénél, S szende fényhomályán a merengő éjfél Holdsugárinak.
És ha zúg a szélvész tomboló csatája, És ha nyögve sír a berki csalogány; És te lengsz előmbe, hogyha sujta bánat, S hogyha keblem éjén kéj koránya támad Kíncsaták után.
Lelkesűlt idegről száll feléd az ének, Forró érzeményim szállanak vele; Óh ki élsz ragyogva túl a földhomályon, Halld meg a sovár szűt, égi ideálom Tiszta kebele.
Jőj le bájaidnak szép gazdagságában, Jőj egy pillanatra, túlvilági lény! Jőj, ez árva lét hogy elfeledve légyen, Hogy szelíd ölednek enyhe édenében Idvezűljek én.
Hervadok, teérted hullanak virágim, Mint a gyenge rózsa nyári hév alatt; Légy keserveimnek édes, égi bére, Hintsd e sorvadó ajk égető tüzére Szellemcsókodat!
Vagy ha zárva tőled e világ határa, Oh ha karjaimba jőnöd nem szabad! Ints, ragadj fel hozzád egy varázserővel, Ints, hagyj összeforrni fényed szépségével, Nélküled haj éltem kín és kárhozat!
A fák az égre nyujtják mezítlen karjukat, „Ruházzatok fel minket!” kérik a mennyeket. „Adjatok bő ruhának lobogó lombokat, húzzatok ujjainkra zöld selyemkesztyüket.”
A domb görbítve hátát sütkérez a napon és szól: „Tavaszi tarka ruhámat megkapom, zöld bársony lesz a vállam, tollas a kalapom virágos fák tollával tollas a kalapom.”
A fázós öreg föld is új ruhájára vár s fázón röpül az űrben, mint egy vedlett madár, szeretne napanyjához közelebb szállni már s meleg ölébe bújni, mint egy vedlett madár.
Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már, elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik, buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad. Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.
Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra! E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről, mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek. Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény, és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.
Szép estét, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Rákos Sándor
Rügyek
Csupaszon didereg a téli faág, s mint vak kezében a bot, fény felé tapogat. De amikor – mint az idén is – tavaszra zendít valamely korahónap: pici zöld ablakokat, csipás, hunyori szemeket, kérdő-kutató rügyeket nyit a fa.
A rügyek beröpülik a fény palotáit és az árny barlangjait s fölcsapódó ágak csúcsain, mint fürge helikopteren utazva tudakolják felhőtől, bőjti széltől, ember szívétől, zsenge füvekre éhes madártól: ez már az új tavasz?
Kerested erdőn, bérceken, fiatalságtól részegen. Álmodtad és tudtad, hogy él, különb madár a többinél: elorzott minden drága színt, smaragdot, türkizt és rubint, szikrázóbb, mint a gyurgyalag, begytollán bíboros szalag, a kékcsókánál kékje szebb, a jégmadárnál ékesebb. Véredben él, álmodban ég, egyetlenegy gyönyörüség. S míg mohón űzte két szemed, futott, futott az életed... S mikor fejedre hó szitál s szemed téveszti már a színt s a fényt nem bírja már s a szép már nem dédelgeti: egy suhogó hang meglegyint, s tapogató kezedre száll s káprázó tollát kelleti a ragyogó madár!
csak gondolj rám s ez elég - tudom, hogy megteszed - mert a gondolat ideér a gondolat elér nincs idő nincs messzeség csak diadal a gondolat megvígasztal
Ne írj, ha nem lehet csak gondolj rám mindig kedveset, szépeket sötétet, napfényt lépteket feléd felém. . . a gondolat elér
Sajnos lánykám kórházba került, s be kellett segítenem. Hála istennek, már jobban van, otthon van. Hazajöttem egy kis időre, sajnos, nem tudom bekapcsolni a számítógépen, sőt, a laptopon sem.😒Így csak az i-pad maradt, de ezen sok mindent nem tudok még csinálni. Többek között a régi nick nevemet sem tudom előhozni. Szerencsére Tereska előjött.😊
Berda József - Vizafogó
"...Mint idegen arc, úgy bámul reám e vidék, mintha csak intene: nincs mit keresned többé e tájon! Marnyica néni se mosogat már nem sulykolja a beáztatott ruhát a tavaszi parton: meghalt ő is azóta, mint minden érzelmes s mulandó szépsége e világnak, mely nem jő vissza soha már, akár a tündöklő ifjúság.
Oly későn jön majd, hogyha eljön egyszer, Olyan későn és oly magánosan, Hogy ráismerni még az este sem mer És az út se, amelyen átoson... Oly későn jön majd és magánosan.
A lámpát én addigra már eloltom És míg elborít búsan a setét, Magányom mélyén az álomba fojtom A várakozás keserű hevét, Amíg elborít búsan a setét.
S mikor szememben már kérdés se rebben És minden emlék fénye kialudt, Tán éppen akkor gondol rám a csendben, Kit lassan-lassan hoz felém az út... Mikor már minden emlék kialudt.
Talán az ajtómon is bekopogtat, Nevét nem mondja, szótlanul belép, A bánat addig már félholtra koptat S már nem várom senki jövetelét, Mikor az ajtón szótlanul belép.
Ugy jön a csendes esti pillanatban, Mint elkésett, régvárt illúzió, A szerelemről mond majd gondolatban Bűvös szókat, miket hallgatni jó, Mint elkésett, régvárt illúzió.
Lehet, hogy majd felébreszt a sötétben Szava, mely lágyabb lesz, mint a homály, És ott maradnánk halkan, szótlan, tétlen, Hogy kik is voltunk, azt se tudva már Körülöttünk hallgatna a homály...
"Nem, mégsem engedem el a kezét!" Írta, mikor már szinte haldokoltam. S megértették egysoros levelét Akkor az égben s a pokolban. Sikoltása forró szélvész gyanánt Becsapta menny és pokol ajtaját. Pedig kettő közül valamelyik Engem akkor már tárva-nyitva várt. "Nem, mégsem engedem el a kezét!" Pedig messziről írta egysoros, Kétségbeesett és akaratos, Gyönyörű levelét.
Nem telt bele egy év: Én álltam ágya mellett. De nem tudtam úgy ostromolni mennyet. És fogtam szinte végig a kezét.
Berda József - Vizafogó
