Mint közismert, a nagytömegű csillagászati objektumokban elképesztő fizikai körülmények uralkodnak.
A neutroncsillagokban a gravitáció összezúzta a közönséges anyagot. Nemcsak hogy az elektronhéjak szakadnak be, de különleges magfizikai folyamatok során az atommagok is felmorzsolódnak, és rettenetes energiájú, hőmérsékletű, gravitációba zárt neutronlevessé válik. Ez az anyag, ahol még a neutronok is szinte egymáshoz préselődnek, iszonyú sűrűségű: egy kockacukor méretű mintája is sok tonnát nyomna.
Még ennél is elképesztőbbek a körülmények a fekete lyukak mélyén.
A fekete lyukakban minden ismert részecske felbomlik és tiszta energiává válik.
Feltehetően erre a sorsra jutnak a tömegért, gravitációért felelős, ma még csak feltételezett
részecskék is.
Higgs részecske, gravitron, és úgy tudom, más, rokontulajdonságú részecskéket is feltételeznek más elméletek.
De nyilván ezek is.
Ekkor viszont a fekete lyukak tömegének utánpótlás hiányában folyamatosan csökkennie kellene, ahogy megemészti, tiszta energiává alakítja a tömegért, gravitációért felelős részecskéket.
Vagy ez is történik, csak az a néhány miliszekundum, ami alatt ez bekövetkezik, innen, kívülről nézve
akár sok száz milliárd évig tart?
És ha igen, ilyesmi indította be az ősrobbanást is?
Mindig éjszakára jutunk az ilyen bonyolult kérdésekhez. Az hogy van, hogy különböző sebességgel mozgó testek számára a tér ugyanazon pontjából indulva mások a geodetikusok? Tehát hogy ami lassabb, annak jobban elhajlik a pályálya.
325. -nél Baradlayrichard kollégának írtam írtam a gravitációs térgörbületnek villamos térrel való kiegyenlítéséről legalább azonos töltés vonatkozásában.
Neked erről mi a véleményed?
A villamos tér miért nem görbült tér?
Nincs itt valami érdekes lehetőség a relatívitás valamilyen következményének a pucér megmutatására?
Igen, az erővonalak a vektortérben bevezethető szemléletes konstrukció. Úgye az erővonal sűrűsége határozza meg az ottani térerősség nagyságát, és érintője minden pontban az ottani térerősség irányát adja meg. Igazad van, az elektromos és a mágnese térerősségvektorok amik jellemzik az elektromágneses teret. De az erővonalak szépen jellemzik a mezőben az térerősségek irányát és nagyságát mindenütt.
Ez nagyon érdekes dolog. A QED formalizmusában sehol sem jelennek meg részecskék, csak elektromos és mágneses terek fordulnak elő, operátorrá általánosítva. És közvetve visszaadja azokat a kvantumingadozásokat, amiket a detektor részecskebecsapódásként észlel.
"Az elektromágneses hullámot úgy szokták elképzelni a szárnyallóbb képzeletű hallgatók, hogy a térben halad a hullám. A haladási irányra két merőleges képzelhető el három dimenziós térben. Az egyiken hullámzik a villamos tér, és hozzá fázisban eltolva hullámzik a mágneses tér - egymást veszteségmentesen kölcsönösen létrehozva."
Ez ugyan eléggé szemléletes (föl is szokták rajzolni 2 egymásra merőleges szinusszal), ám számomra van egy még szemléletesebb modell is:
Először is az elektromágneses hullámokban (a világunk sztatikus töltéseitől eltérően - mivel ott nincs mágneses töltés) az elektromos és a mégneses tér egymással egyenrangú jelenség, azaz szimmetria áll fenn közöttük. Ahogy gerjeszti/kioltja az elektromos változása a mágnesest, ugyanúgy gerjeszti/kioltja a mágneses tér változás az elektromost.
Tekintsük ezt a két egymásra merőleges entitást tehát minőségileg megkülönböztethetőnek, ám megjelenésükben azonosnak, és egy-egy vektornak, melyek a haladási irányra és persze egymásra is merőlegesek. Próbáljuk elképzelni, hogy ezeket össze lehet adni. Hasonlóképpen, ahogy - a villanytanban már jól megszokott módon - a valós és képzetes részt összeadjuk a komplex számsíkon. A pillanatnyi terek nagysága a vektor két vetületének felel meg.
Ráadásul normáljuk mindkét mennyiséget úgy, hogy mindkét irányban a maximumnál egységvektort kapjunk. (képzeletben hosszt látunk, ám az valójában egy amplitudó, mely ténylegesen nem jelenik meg hosszúságként).
Ha így gondolkodunk, akkor egy fénysebességgel előrehaladó forgó vektort kapunk, melynek a nagysága állandó, és a csúcsa egy spirális pályát ír le. Nos ez a haladó elektromágneses hullám: azaz egy száguldó spirál, és rögtön látjuk is, hogy a spinje (helicitása) van! Ennél szemléletesebben a foton spinjét nem tudjuk modellezni.
Ha most belevesszük azt is, hogy fénysebességgel száguldva ez a jelenség végtelenül meg is rövidül, akkor akár a haladási irányra merőleges forgó korongként is (végtelen vékony) elképzelhetjük a fotont, amelyben benne van egyszerre a vektor minden iránya.
Érdekes egyébként, hogy a foton ebből csak "annyit lát" (annyit látnánk, ha haladni tudnánk vele), hogy a kiindulópontjából a megérkezési helyéig végtelen rövid idő alatt "átröppen", s "közben" a vektor a korongon annyiszor fordul körül, ahány hullám ebbe a távolságba belefért.
A fentiek miatt, azaz a részecskefizika és a relativitás együttes jelentkezése kapcsán a foton számomra hihetetlenül furcsán, és egyre érthetetlenebbül viselkedik, pedig régen azt hittem, hogy valamennyire még értem...
A foton szemszögéből valójában nincs is téridő rendszer, csupán a megszületésétől a megszünéséig tartó végtelen rövid pillanat, száguldjon akár évmilliárdokon keresztül a világegyetem egyik végéből a másikba!
Szerintem arra nem illik a modell. Pl nem viselkedik 4-dimenziós rendszerként, tehát nem konvertibilis az idő és a tér, nem görbül a fény stb. Igazából viszont az a válasz, hogy nem tudom. Gondolom a gravitációs görbület arányos a sebességgel meg az energiával. Az elektromos "görbületnél" ez legfeljebb a töltött dolgokra lehet igaz, úgymint töltött csirke.
Viszont úgy gondolom, hogy nem a tömeg "görbíti" a teret. A fizikai tér az olyan amilyen, a benne lévő tömegekkel együtt. A teret mi görbítjük rá az íróasztalon, amikor olyan geometriát keresünk hozzá, ami hasonlóan viselkedik az eredetihez.
Nekem homályosan az rémlik, hogy az erővonalak csak szemléltetik a villamos vagy mágneses teret.
Analóg módon a gravitációs erőtér is szemléltethető ilyenekkel, de az általában olyan egyszerűen 1/r2 szerint csökken, hogy nincs értelme erővonalakkal, fluxussal és ilyenekkel bíbelődni. De senki se akadályozza meg, hogy bevezessük, csak mindenki ki fog röhögni, mintha Porschével járnánk a kerti budiba.
A villamos tér megváltozása egy változással arányos nagyságú, merőleges mágneses teret hoz létre, és fordítva.
Az elektromágneses hullámot úgy szokták elképzelni a szárnyallóbb képzeletű hallgatók, hogy a térben halad a hullám. A haladási irányra két merőleges képzelhető el három dimenziós térben. Az egyiken hullámzik a villamos tér, és hozzá fázisban eltolva hullámzik a mágneses tér - egymást veszteségmentesen kölcsönösen létrehozva.
Ha nem vákumban történik ez, akkor persze van veszteség. És a hullám előbb-utóbb elhal. Persze elvben sosem egészen, de a gyakorlatban elvész az elektromágneses zajban.
A matekját ezerszer visszaböfögtem már, de valójában sosem értettem egészen.
Egyrészt lusta vagyok
Másrészt hülye a matekhoz
Harmadrészt általában ilyenkor irgalmatlan mennyiságű más hülyeséget is vissza kellett böfögni
Én magam részéről úgy képzelem el az elektromágneses mezőt, mint Faraday vagy Maxwell. A térben vannak elektromos és mágneses erővonalak. Klasszikusan az elektromágneses hullám nem más, mint ezeknek a térerősségeknek az időbeli változása, az erővonalak hullámzása. Lehet, hogy a mi "mechanikus" világunkban ez egy furcsa kép, de ha ezt elfogadjuk, akkor ezekből csomó minden kijön, érthetővé válik.
A gravitációt nem tudom. :) Ott az áltrelt használják, ahol mezők helyett a téridő görbületét használják. De én erről nem tanultam. A gravitáció nagyon gyenge effektus, fajlagosan 10-42-szer gyengébb az elektromágneses kölcsönhatásnál.
