Nekem nem szerető kell és nem vitára, kirándulásra vagy kiállításra, szombat estére vagy hétköznap délutánra időtöltésre alkalmas barát. Emberre van szükségem, az őrültségben is társra, aki előtt vetkőzhetek akármilyen ruhára és felvehetem legdíszesebb meztelenségemet, aki még jobban szeret, ha csúnya vagyok és elesett, akire nem kell tekintettel lennem sem utcán, sem négyszemközt a csendben körénk rakodó idő múlásában megkövesedetten, aki bárhova eljönne velem és bárhol megmaradna, akinek párna helyett fejem alatt a karja, akit én altatok, aki felébreszt engem.
Az "igazi nő" - így mondják évezredek óta - odaadó. Ez a természetes.
De milyen az igazi férfi?
Erről soha nem esik szó. Mint ahogy arról sem, hogy odaadni magatokat egy ilyen önzetlenségre, megbízhatóságra, egy életen át tartó, hűséges szeretetre képtelen férfinek: felelőtlenség.
Minden szeretet alapja az önmagunkkal való viszony rendezése. Elsősorban önmagunkat kell megszeretni - ez minden kapcsolatunk alapja.
"Szeresd a társadat, mint önmagadat." - mondja Jézus.
De mi van, ha önmagamat nem szeretem? Akkor senkit sem tudok szeretni?
Ezért én híve vagyok annak - nem az "örök női szerep"; hanem a jelenlegi állapotok miatt -, hogy tanuljatok meg, női barátaim, egyedül lenni!
Tanuljátok meg önmagatokat megismerni.
Jól érezni magatokat nélkülünk is.
Tanuljatok meg befelé fordulni. Saját lelketekért is élni.
Tanuljatok meg szabadnak lenni.
Ismerjétek fel, hogy az odaadás nem azonos a méltóság elvesztésével.
Tőlünk, férfiaktól ezt nem fogjátok megtanulni, mert mi már régen elfelejtettük.
A legfontosabb, amiért éltek, nem másokban, hanem bennetek van!
Méltóságnak hívják.
Élhettek másokért. Mindeneteket odaadhatjátok a gyerekekért, a szerelemért, a férjetekért, még az életeteket is odaadhatjátok - de a méltóságotokat: soha!
"Azt mondod, látod és azt mondod, érted. De azt, hogy miért van, mégis újra kérded. Kerestél, kutattál, s feltártál sok csodát, De nem találtál többet, mint lábnyomaid porát. Mert szemeddel mindig a távolt kutattad, És a célokat mindig másoknak mutattad. Nem vetted észre, hogy a véletlen csodája Benned van elrejtve, s nem a nagyvilágban. Nem. Nincs az útnak vége, csak a tükrön át kell lépni, Meg kell tanulnod most önmagadra nézni. Te magad változz, hogy a titok örök fénye Felragyogjon Benned és felébredjél végre. Légy a csend mestere, bírd tudatod szóra, És a legmerészebb álmaid válnak valóra."
"... Azt üzenem élj a világ ellen és légy bolond! Derűs, bátor bolond, mert mi élünk a valóságban... És próbáld meg a lényedet, ebben a sötét világban, szabaddá, fényessé és sugárzóvá tenni. Magától nem lesz az. Senkié. Azzá leszel, akivé teszed magad. S ha kihült körülötted a világ, és jéggé fagyott az élet, füts be önmagadban... és áraszd a meleget! Meglátod mennyien jövünk majd köréd. Mert mindannyian fázunk. És félünk. És oda gyűlünk, ahol meleg van még...."
"Minek örüljek?" - kérded. Annak, hogy élsz, hogy vagy, hogy halhatatlan vagy. Annak, hogy jólesik a friss víz, a kenyér, az eső és a meleg nap. És a hó, és a jég, és annak, hogy erős vagy, és ha holnap mindenedet elsodorja az ár, akkor is képes vagy összeszedni magad. Ha kell, a semmiből. Annak, hogy a végtelen égbolt van a fejed felett - és azon túl, amit szemmel már nem látsz, ott a hazád. (Müller Péter)
"Összetartozik-e két ember?Ezt az összetartozást nem az dönti el, hogy miféle veszedelmes drámákat élnek át, nem is a templomi örök hűség Isten előtt - hanem az, hogy minden viszály ellenére a fejlettebb, érzékenyebb lélek felemeli-e boldogtalan, elvadult társát, avagy az húzza le őt a saját poklának színvonalára.Ha az utóbbi: azonnal válni kell.Ha az előbbi: maradni, s vállalni minden keserves áldozatot.Minden út "erkölcsös", amelyik fölfelé vezet.S "erkölcstelen", ha a mélységbe visz." /Müller Péter/
Vélnéd, hogy a nyalkán pirosló Sodoma A legjobb gyümölcsök szép paradicsoma: Pedig ha skarlátja szádba ketté válik, Várt gyönyörűséged mind hamuvá válik. Gyakran a mennyei illatú epernek Apró leveli közt kígyók is hevernek: Ne higyj a hozzája csalogató partnak, Ne véld, hogy sikamló hantjai megtartnak.
A szív igen szoros helyre vagyon zárva, Az ábrázat sokra fordítható lárva: Sőt még a beszéd is egy oly csalható jel, Hogy minden szándékot palástolhatsz ezzel. Sőt a mosolygó száj, a vigyorgó szemek Egy ártalmas lelket fedező tetemek; Sőt mit mondok? vagynak olyatén Judások, Akiknek halálra árúl csókolások.
Oh, Jupiter! ha már a hamis arannak Ily tiszta jelei s bizonysági vannak: Ugyan hát a hamis szívű rossz embernek Testén ilyen jegyek miért nem hevernek?
Különben ki milyen portékákat árúl, Azoknak jutalma mind magára hárúl.
Kedves Eastwood, szuszmok, Ironery, Miss Mísz, Jahorka, Annka és minden erre járó: nyugodalmas jó éjszakát kívánok!
Sárhelyi Erika
Küszöbön innen és túl
Ismersz. S ugyan, ki ismerne nálad jobban? Tudod, hogy olykor a lábam messzire visz, mert szemem elé városok képe lobban… De hiszen a világ elbűvöl Téged is.
Ezen az egyen, és túl még száz határon oly sok a hely, az idő meg persze kevés. Csupa varázslatos utazás az álmom, és sürget, egyre sürget minden ébredés,
hogy menjek gyalog, vagy üljek repülőre, ringassanak el zakatoló vonatok, öleljenek távoli éjek és szőke hajnalokban érjem meg a tág holnapot.
S oly jó aztán hozzád újra visszatérni, és csak mesélni, mint egy szószátyár gyerek. Bár ahogy Te sem, úgy nem hiszi el senki, én küszöbön innen is mindig csak megyek.
Ha néha, éjjelente meg-megállsz, s felnézel a csillagokra onnan várva vigaszt és reményt, gondolj arra, hogy talán ebben a percben kint állok valahol én is az égbolt árnyékában, s a csillagokat nézem. Ugyanazokat a csillagokat.
S ha egyszerre nézzük őket, lassan mintha egymás mellett állnánk; kinyújtom karom, s a végtelenségen át szorítalak magamhoz, hogy tudjam: enyém vagy.
Ki kéne írnom magamból a csöndet, a garatomban fuldokló szavakat, azt a csöndet, ahogy csak a vers hallgat. Profi gyilkos - lassan, hangtalan öl meg.
Mint az adagolt arzén, észrevétlen, fájni se fáj, csak apránként felzabál. Minden szószegett nap újabb kis halál. Csitt! Úgyse hiszek semmi érvelésben.
Nézd e világszínház balga lakóját, Ahogy folyvást rángatja őt valami. És nem jön rá a kibomló halálig, Hogy kívül a rivalda hazudik.
Az előszót csak kevesen figyelik, Hiába szól tisztán a Regös éneke. Az élet e kongó vödörben eltelik S végül nem lesz hová szöknie.
Rettegni a véget, másnak a penzuma, Semmi a lét, ha nincs olcsó hódolat. Istene hallgatag, hiúság az ő egy ura S ha csendre intik, az óvón jót mulat.
Áldás nélküli ajkán a dal csak hörög, Játszik bután, bár„szeme függönye” fenn, Csak én kérdem, míg a láncos bot csörög: Kinn van é a színház, avagy benn?
A férfinép ma veszett falkában kóborol, éhség gyötri, vad vágy a Nő után. Kéjt kergetve harcol önmagával is. Erénynek helye itt ma nincs, csak sóvár nyála cseppen, ahogy a nőstény illatát szórja a szél, s el-elkap belőle. Egy szippantás az élet, ha volna, mindent megadna érte. Esteledve a gömbölyded Holdra vonítva kémlel kékes fényben úszva, farkasfogait, hogy puha testbe döfje. Vért kíván a vér! Lüktető, ziháló teste addig nem nyughatik, míg nem uralkodik el rajta a minden földi létet felborító hatalmas őstanító, ki ezredszer is hiába kiáltja már: Állj! Vesztedbe futsz, vadállat!
Elengedlek és visszavárlak
Hóhérok az elven vágyak,
Átok a legszebb jelen is.
Ady Endre
Elengedlek és visszavárlak,
legyen tiéd a választás joga!
Hiányod jön hozzám el társnak,
és itt marad, ha nem jössz már soha.
Amerre mentél, mennék utánad,
de megőrzöm inkább a látszatot,
hogy olyannak láss már mindig engem,
amilyennek szerelmed láttatott.
Bíztatlak: Örülj! Örülj a világnak, Örülj a kinyíló virágnak, Örülj a rikkantó madárnak! A zöldlombos erdőnek, a viruló mezőnek. Örülj a hasadó hajnalnak, Éjben az égen ragyogó csillagnak! A szép napra ébredő reggelnek, A neked köszönőembernek, S minden ártatlan gyermeknek. Örülj a feléd küldött mosolynak, A hozzád szóló szavaknak! Örülj, ha egy ajtót neked kitárnak, Ha valahol éppen tereád várnak! Örülj, ha megfogják a kezedet, Tanítsd meg örülni gyermeked! Örülj és te is tárd ki szívedet! Az öröm széppé teszi lelkedet és vidámmá kedvedet. Örülj az ősznek, a tavasznak, A fakadó rügyeknek, a lehulló lomboknak! Nyáron a rekkenő melegnek, Télen a hóval borított hegyeknek. Örülj, ha jön egy zivatar, Ha örülsz, akkor nem zavar. Örülj a megkonduló harangnak, A felröppenő sok-sok galambnak! A felhangzó zenének! Örülj minden csendes estének! Örülj a farkát csóváló kutyának, Örülj az egész világnak! Hiszen annyi jó és szép van, aminek örülhetsz, Örülj, ha valakivel törődhetsz! Lásd meg mások örömét, örülj, ha bárkit öröm ér! Örömöt adj minden kicsi örömért! Az öröm az egy jó dolog, akik örülni tudnak, azok boldogok. Te is az lehetsz, ha akarod!
Tanuld meg a víztől követni utadat, Tanuld meg a tűztől: mindből hamu marad. Tanulj az árnyéktól őrködni éberen, Tanulj a sziklától megállni helyeden. Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér, Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen: Hogyan kell életed leélni csendesen. Tanuld meg tőlük, hisz mindenik testvéred: Hogy kell szépen élni és szépen halni meg. Tanuld a féregtől: semmi sem fölösleg, Tanulj a rózsától tisztán maradni meg. Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed, Tanuld a folyótól: utadból ne térj meg. Tanulj az árnyéktól alázatos lenni, Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni. Tanuld négy évszaktól ismerni az időt, Tanuld a csillagtól, hogy az Égben erőd. Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy, zenélj. Tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj. Belátást a sastól, s ha vállad súly nyomja, Nézd meg, milyen terheket cipel a hangya. Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses, Tanulj kismadártól: szabadon repülgess. Tanulj a báránytól: legyél szelíd, mint ő, Mindentől tanuljál, mert minden veszendő. Úgy figyelj utadon, mi célodhoz viszen, Tanítson, mi meghal, s LÉTED ÖRÖK LEGYEN!
