Két szék. Egy ágy. Tenyérnyi asztal kancsóval, üvegpoharakkal. Pár kép. Néhány fogason lógó, testtelenné-nyűtt ruhadarab. A pőrén kitárulkozó szegénység rendje. Semmi hivalgás, cicoma. Ennyi csak.
És mégis, itt valószínűtlen, ünnepi fény ömlik el a tárgyakon, s hangszerekként fölcsendülő színek: halványzöld, lila, citromsárga, piros, kék boldog eufóriája és meghitt nyugalom.
Mintha vendégei lennénk valakinek, ki láthatatlan, mégis jelenvalóan jár-kel közénk vegyülve, vizet önt a pohárba, leül, pipára gyújt. S mint bútorai: ragyog ő is időtlen-árnyéktalanul.
Kedves jahorka! A "versedről" a magyar irodalom egy másik "nagyasszonyának" néhány sorára asszociáltam, csak prózában. Nagy kedvencem Ő. R.I.P.
"Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat. Hol van már akkorára belőled az az igazi szenvedés, amelybe belegyakorolt az élet, hol a tanácstalan kétségbeesés, hol vagy te, ép önmagaddal?
Test-lélek, ha annyit terhelik, elkopik, annyiszor átszenvedett előhalálaid mennyei üzenetek, hiszen a nagy arénában, amelyben az utolsó percig mozogtál, szinte mindened megrokkant, elvesztette jelentőségét. Ne csapásnak értékeld Isten irgalmas ajándékát, hanem adománynak, a végsőnél, ami már nem "elő", de végleges halál, amikor végre megpihenhetsz, csak azt érzed majd, eljött az áldott pihenés. Terved nincs már, tehát csalódásod sem lehet, sebezhetetlen leszel a végre elnyert semmiben. Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz. Érted, amit hallasz...?"
"Gazdaggá csak a lélek tehet; ez a száműzetésbe is elkísér, és bőségben él a legzordonabb pusztaságban, s a maga kincseit élvezi, ha megvan annyija, amennyiből életét eltengetheti: a léleknek, akárcsak a halhatatlan isteneknek, a földi javakhoz egyáltalán nincs köze. "
Sűvítnek napjaink, a forró sortüzek, - valamit minden nap elmulasztunk. Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn, - s valamit minden tettben elmulasztunk. Áldozódunk a szerelemben egy életen át, - s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből, - minden csókból hiányzik valami. Hiába alkotjuk meg és vívunk érte naponta, - minden szerelemből hiányzik valami. Hiába verekszünk érte halálig: - ha a miénk is, - a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel, - az életből hiányzik valami. Hiába vágysz az emberi teljességre. - mert az emberből hiányzik valami. Hiába reménykedsz a megváltó Egészben, - mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag, - a Mindenségből hiányzik valami. A Világból hiányzik a mi világunk, - a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár, - felőlünk hiányzik valami. A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld, - talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból: - "Valahol! Valamikor! Valami!" Hitették a bölcsek, hitték a hívők, - mióta élünk, e hitetést hallani. De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol! - s a mi dolgunk ezt bevallani, s keresni azt, amit már nem szabad senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent, - minden szót újra kimondani. Újra kezdeni minden ölelést, - minden szerelmet újra kibontani. Újra kezdeni minden művet és minden életet, - kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti hogy eljön valami, valamikor, valahol...
Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi nincs senkinek talán. Beszélek én, de hangom is pici, hát nem figyelsz reám, azt sem tudod, hogy katona vagyok, mert én nagyon kis katona vagyok, engem nem is látsz, csak a kardomat; van ám sok kardom, forgatom, villogtatom, suhogtatom, még tisztelgésre is kirántom, szigorú az én kapitányom, nem szól, de süvölt cudarul, fél ám a bokor, lelapul. S tudod, én olyan katona vagyok, hogy nem magam ülöm meg a lovat, hanem a lovam engem: csiga meg lepke meg esőcsepp meg szöcske ül a nyeregben, de nem haragszom, oly piciny szívem van, nem fér abba harag, ha indulok, megyek gyalog, viszem a lovamat, s ha fáradok se búsulok, inkább dúdolgatok, este, ha feljön a csillag, elhallgatok.
Hajolj felém, tanulj meg engem, próbád meghallani csepp hangomat, hogy rám ismerj, ne légy olyan magad, olyan tökéletesen egymagad, ha egyszer neveden szólítalak a föld alatt, s feléd fordítom sose látott, igazi arcomat.
megyünk szüntelen előre csak lépteink nehezülnek még sokszor botladozunk az évezredes göröngybe ha elfáradtunk- arcunkat kicsit a fénybe fordítjuk ekkor könny csillan szemünkben amit felszárít a meleg szél
békés derűvel fénylenek arcaink s örökre elnémulnak harcaink karjaink lassan egymásbafonódnak nem számít a múlt s vétkeink csak voltak
Nem győzni jöttem de nem vagyok vesztes sem Mert a legnagyobb kincs átszögez és megkoronáz szabad lehetek, választhatok, dönthetek sírhatok vagy szerethetek
álmodhatok, feledhetek
Könnyeim átölelik az esőt Megszabadulok legnagyobb kísértésemtől mégsem választom, hogy gyáva és gyenge legyek
Gyolcsokba tekerve zokogva nevetve sziklára állok és nem számít az sem ha pofonokat kapok igazságban szenvedésben az vagyok aki vagyok
Szép napot minden kedves topiklakónak és topikolvasónak!
...
Gállai Juli Mikor
Mikor már visszavonhatatlanul kihűl az idő összehúzódik minden, kisebb lesz a világ leheleted is meggondolja magát elhagyja-e kéklő ajkadat.
Mikor a sál alá is bekúszik a hideg nyakad fázik, testedbe visszavágy fagyos lábad dermedve áll bizonytalanul a kőkemény talajon remegő kezeid is magadba húzod arcodra fagynak balga gondolatok: „Félek!” „mondja a szemed „Olyan hideg minden. Olyan üres. Itt vagyok egyedül az összetört időben.” A válasz ellapul a dermesztő csendben csak szívedben dereng fel egy szikra-gondolat: megkönnyebbülsz, felenged a jég nem tartozol senkihez és semmihez. Egyedül Isten hordozza fényes tenyerén reszkető, kicsinyke, drága életed.
Akkor csillag ég szemedben, ragyogó valóság benned gyullad lángra a remény feloldódik minden kétkedésed: Miért élek? Mit keresek e féltekén? Szívedben izzik a gyémánt igazság fenséges ereje téged tüzel: indulhatsz az útra, elindulhatsz újra, hogy szereteteddel felmelegítsd a magába dermedt világot.
"Néha, ha belegondolok, hogy jelentéktelen dolgok milyen súlyos következményekkel tudnak járni, elfog a kísértés, hogy kijelentsem: jelentéktelen dolgok nincsenek."
"Mindenik embernek a lelkében dal van, És a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének, Az hallja a mások énekét is szépnek."
Esténkint - régi keresztény szokás volt - Számot vetek a lelkiismerettel: Mit tettél ember, mit vétettél ember? És mit nem tettél ember, most felelj?
Csordultig mindig a szív, e nagy kehely. Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman És álmosan, mert minden áldott reggel A régi vágy von: kelni napkelettel.
Azután mentél, mert az élet: menni, Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.
És mit vétettél ember? Ember voltál S embernek lenni: siralmas való már És dicsőséges. Mint a csillag csillag S a rög csak rög, az ember is csak ember. Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel, Amíg az élet mégis tűrhető, Míg ébredésre kedv van és erő. S ha csókokat nem is csókolhat ajkad, De új igét még mondhat és ha lankadt Szegény karod az ölelésre, lelked Ölelni tud jövőt, világot, embert.
Hollósy Tóth Klára
Idill
1./
Egész délelőtt esett a hó,
pelyhek rakódtak pelyhekre puhán…
szemed kékje, a mélytükrű tó
űzte a perceket egymás után.
Hópelyhek csókolgatták pillám,
feszült percekké sűrült életem,
hívott egy felszentelt valóság,
várakozott a csend, a végtelen.
Megjelentél, ki tudja honnan,
úgy éreztem, minden, mi kell, enyém,
ütött a toronyóra hosszan,
hívásra tártad karjaid felém…
… lábunk alatt csikorgott a hó,
ténnyé vált a vágy, elnémult a szó.
2./
Vont magába valami mélység,
megszűnt köröttünk az egész világ.
Fény ölelt, a menny, égi kékség,
rebbenő pillák sűrű fátyolán.
Magához vont az időtlenség,
soha nem érzett érzés üdve szállt,
kaput tárt nekünk a végtelenség,
a vakság gyönyöre szakadt reánk.
Lét előtti, szikrázó szépségek
sistergő sejtek, felérző idegek,
ösztönökkel ébredt lüktetések
készültek, hogy magukba rejtsenek,
s a vibráló, édes lángoláson
szökött az öntudat a tiszta vágyon.
Hollósy Tóth Klára
Hajnali suttogások
Éji nedűt szürcsöl a fény,
a felhő ringva hömpölyög.
Kinyílt hajnal sugártestén
éteri fáklya füstölög.
Tolongnak álmos levelek,
pőrén reszketnek az igék.
Szemem az égre emelem,
hogy mi jöhet, mi jöhet még?
Hangok apró rezzenésén
a szemed pillája rebben,
a végtelen igézetén
megjelensz emlékeimben.
Vívódik a tény, s a lélek,
árnyjáték a szem idegén,
befelé meg egyre mélyed
megülve már a hűlt remény.
Végső búcsú perce ez már,
kósza hangokat hord a szél,
az, hogy valaha is voltál,
nem volt más, csak sorsszeszély.
Hollósy Tóth Klára
H i á b a
Hiába szeretnénk bármit, nem lehet,
bele kell törődni, már csak a csend marad,
múlik az idő felettünk csendesen,
múlt lettél már, és jutsz egyre távolabb.
Félig sikerül minden csak Kedvesem,
hiányod zúdítja rám minden pillanat,
képzeletembe percenként érkezel,
és felsebzed újra csituló vágyamat.
lelkem temploma ilyenkor megremeg,
ködös derengés ez csak a fény helyett,
hervadt virágot fakasztó képzelet.
mégis éltetem e szépséges csodát,
ha lenge láng is, hagyom élni tovább,
mert fénye igaz, s egyedüli hazád.
Ha egyszerre csak, mint egy ábrát, letörölné a fekete táblát az Alkotó művészkeze s valami újat kezdene, de úgy, hogy égszín lenne a tábla s csodás világot tervezne rája a Teremtő művészkeze... új Édenkertet festene!
Letörölné a régi rosszat, varázsolna szebbet és jobbat a legnagyobb művész keze... egészen újat festene! Oly csodaszépet, hol a lények békességben, boldogan élnek, nincs félelem csak értelem... így álmodom...így képzelem!
De Földanyánk, miért ne lehetne rajtad a világ Édenkertje, van napod, holdad, levegőd, varázslatos teremtőerőd... Minden lehet, ami még nem volt, fölöttünk a végtelen égbolt s a Teremtő művészkeze békegalambot festene a táblára, de úgy, hogy többé ne legyen kéz, mely letörölné... s békesség lenne mindörökké!
Hollósy Tóth Klára
Gyönyörcsodák
Izzó acéltűit szórja a nyár,
a föld szíve gyorsulva dobog.
Vizek fölött lebegő fénysugár
vízcseppeket szöktet: ─ párolog –
Ott fenn, magas trónján a napkirály
szikrákat izzít, csurgat és csobog,
míg felfénylenek vadtáncú bokák,
sistereg, forrong az égő pokol.
A felporzó, perzselő homokon,
üstökös csóvaként suhannak át
szökellve, szárnyalón, szilajon
a lángot szóró gyönyörcsodák.
Visegrád, 2005. május 5.
Hollósy Tóth Klára
Fuvallat-illatod…
Ha rád gondolok, úgy ömölsz át rajtam,
mint fénysugár a víz hullámtengerén…
halk szimfónia, üdvözítő dallam,
mit felragyogtat gyönyör, szenvedély…
Az első perc utáni pillanatban,
ha őrző jelenléted átérezem,
úgy uralkodsz a lelkem fölött halkan,
mint friss illat lágy tavasz reggeleken.
Felzengsz bennem édes üdv és dalolsz,
lágy dallamod melengeti lelkem,
átsüt a fényed, mint nap az ágakon…
…. nem vagy, veled mindent elvesztettem…
és felzeng újra, simogat az enyhe moll,
fuvallat-illatod hinti csendben.
Azt mondják, hogy a szív égő sebére legjobb gyógyszer a száguldó idő! Én elhiszem, de egyre inkább érzem, hogy az a sebhely mind nagyobbra nő.
Talán azért, mert nem tudok feledni, nem is akarok, hadd fájjon, ami fáj! Csak hulljon könnyem a könnyek tengerébe, s fölötte én mint sikongó sirály
keringjek, míg majd utolér a sorsom: nyílvessző, ólom, bármi, ami öl... s nem lesz többé, mi fájni tudna bennem: se szív, sem emlék, ami meggyötör, ami összetör!
Nekem nem szerető kell és nem vitára, kirándulásra vagy kiállításra, szombat estére vagy hétköznap délutánra időtöltésre alkalmas barát. Emberre van szükségem, az őrültségben is társra, aki előtt vetkőzhetek akármilyen ruhára és felvehetem legdíszesebb meztelenségemet, aki még jobban szeret, ha csúnya vagyok és elesett, akire nem kell tekintettel lennem sem utcán, sem négyszemközt a csendben körénk rakodó idő múlásában megkövesedetten, aki bárhova eljönne velem és bárhol megmaradna, akinek párna helyett fejem alatt a karja, akit én altatok, aki felébreszt engem.
Az "igazi nő" - így mondják évezredek óta - odaadó. Ez a természetes.
De milyen az igazi férfi?
Erről soha nem esik szó. Mint ahogy arról sem, hogy odaadni magatokat egy ilyen önzetlenségre, megbízhatóságra, egy életen át tartó, hűséges szeretetre képtelen férfinek: felelőtlenség.
Minden szeretet alapja az önmagunkkal való viszony rendezése. Elsősorban önmagunkat kell megszeretni - ez minden kapcsolatunk alapja.
"Szeresd a társadat, mint önmagadat." - mondja Jézus.
De mi van, ha önmagamat nem szeretem? Akkor senkit sem tudok szeretni?
Ezért én híve vagyok annak - nem az "örök női szerep"; hanem a jelenlegi állapotok miatt -, hogy tanuljatok meg, női barátaim, egyedül lenni!
Tanuljátok meg önmagatokat megismerni.
Jól érezni magatokat nélkülünk is.
Tanuljatok meg befelé fordulni. Saját lelketekért is élni.
Tanuljatok meg szabadnak lenni.
Ismerjétek fel, hogy az odaadás nem azonos a méltóság elvesztésével.
Tőlünk, férfiaktól ezt nem fogjátok megtanulni, mert mi már régen elfelejtettük.
A legfontosabb, amiért éltek, nem másokban, hanem bennetek van!
Méltóságnak hívják.
Élhettek másokért. Mindeneteket odaadhatjátok a gyerekekért, a szerelemért, a férjetekért, még az életeteket is odaadhatjátok - de a méltóságotokat: soha!
"Azt mondod, látod és azt mondod, érted. De azt, hogy miért van, mégis újra kérded. Kerestél, kutattál, s feltártál sok csodát, De nem találtál többet, mint lábnyomaid porát. Mert szemeddel mindig a távolt kutattad, És a célokat mindig másoknak mutattad. Nem vetted észre, hogy a véletlen csodája Benned van elrejtve, s nem a nagyvilágban. Nem. Nincs az útnak vége, csak a tükrön át kell lépni, Meg kell tanulnod most önmagadra nézni. Te magad változz, hogy a titok örök fénye Felragyogjon Benned és felébredjél végre. Légy a csend mestere, bírd tudatod szóra, És a legmerészebb álmaid válnak valóra."
"... Azt üzenem élj a világ ellen és légy bolond! Derűs, bátor bolond, mert mi élünk a valóságban... És próbáld meg a lényedet, ebben a sötét világban, szabaddá, fényessé és sugárzóvá tenni. Magától nem lesz az. Senkié. Azzá leszel, akivé teszed magad. S ha kihült körülötted a világ, és jéggé fagyott az élet, füts be önmagadban... és áraszd a meleget! Meglátod mennyien jövünk majd köréd. Mert mindannyian fázunk. És félünk. És oda gyűlünk, ahol meleg van még...."
"Minek örüljek?" - kérded. Annak, hogy élsz, hogy vagy, hogy halhatatlan vagy. Annak, hogy jólesik a friss víz, a kenyér, az eső és a meleg nap. És a hó, és a jég, és annak, hogy erős vagy, és ha holnap mindenedet elsodorja az ár, akkor is képes vagy összeszedni magad. Ha kell, a semmiből. Annak, hogy a végtelen égbolt van a fejed felett - és azon túl, amit szemmel már nem látsz, ott a hazád. (Müller Péter)
"Összetartozik-e két ember?Ezt az összetartozást nem az dönti el, hogy miféle veszedelmes drámákat élnek át, nem is a templomi örök hűség Isten előtt - hanem az, hogy minden viszály ellenére a fejlettebb, érzékenyebb lélek felemeli-e boldogtalan, elvadult társát, avagy az húzza le őt a saját poklának színvonalára.Ha az utóbbi: azonnal válni kell.Ha az előbbi: maradni, s vállalni minden keserves áldozatot.Minden út "erkölcsös", amelyik fölfelé vezet.S "erkölcstelen", ha a mélységbe visz." /Müller Péter/
