Jártál-e mostanában a csendes tarlón este, Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér, S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze, S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve, Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér, S hogy édes életednek újra egy éve veszve, Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre, Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen, Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen Eb, lábadhoz simult s bús kezeidet nyalta?
Mindezek az urak ott bent tanyáztak mikor belépett anyaszült meztelenen már mind be voltak szopva és sorban leköpdösték de ő nem értett semmit most szállt ki a folyóból sellő volt aki valahogy elvétette a járást a sértések végigcsorogtak sima húsán ellepte arany kebleit a mocsok nem tudott sírni hát ezért aztán nem is sírt nem tudott öltözködni ezért nem öltözött föl szivarral tetoválták és égő parafadugókkal s úgy röhögtek hogy a csapszék padlóján görögtek ő nem beszélt mivelhogy nem tudott beszélni szeme színe merengő szerelem volt korallfénnyel hasadtak ajkai s hirtelen kilépett ezen az ajtón s alig ért a folyóba már újra ragyogott s hátra se nézve már úszott is újból úszott a sohatöbbé a halála felé.
Kedves ggmarkez, nekem is megtetszett az a vers, és én is nem régen találtam rá.
Ez a Baranyi vers több, mint nagyon szép.
~~~
JacquesPrévert
Hogyan fessünk madarat?
Fessünk először egy kalitkát, az ajtaját szélesre tárva, s fessünk aztán valami kedveset, valami egyszerűt, valami szépet, valamit, ami hasznos a kismadár szemének, s támasszuk aztán egy fának a vásznat egy kertben, egy erdőben, vagy egy rengetegben, s rejtőzzünk a fa mögé semmit se szólva, sőt mozdulatlan. Néha gyorsan odajön egy madár, de olykor hosszú évek is elmúlnak, míg elhatározza magát, hogy leszáll. Ne veszítsük el a türelmünk, várjunk, merengjünk. Várjunk, ha kell, éveken át, száz év nem a világ, hogy gyorsan vagy lassan jön-e meg a madár, nincs semmi összefüggésben vele, hogy lesz-e a képnek majd sikere. Amikor megjön a madár, – ha megjön a madár – mélységes csendben legyünk, várjuk meg, amíg a kalitkába belép, s bent van, ha már besétált egyszer, zárjuk be ajtaját gyorsan az ecsettel. Aztán tüntessünk el minden rácsot vigyázva, nehogy egy csöpp is hulljon a madárra. Fessünk aztán egy tündéri szép fát, s a legszebb ágat válasszuk a madárnak. Fessük meg a zöld lombokat, a borzoló szelet, a napban táncoló porszemeket, a fű bogarainak zsivaját a nyári melegben, s várjuk meg, amíg a madár dalolni kezd önfeledten. Ha nem dalolna a madár, rossz jel volna, azt mutatná meg - óóó - hogy a kép rossz, csapnivaló. De jó jel az, ha a csőre dalra rebben. Akkor egy tollat a gyerek a madár szárnyából gondosan kitéphet, s aláírhatja vele boldogan a képet!
Végh György fordítása
~~~~
JacquesPrévert
Hogyan kell madár-portrét készíteni
Először fessünk egy kalitkát nyitott ajtóval azután valami kedves valami egyszerű valami szép valami hasznos dolgot a madárnak akkor tegyük egy fa mellé a vásznat egy kertben vagy ligetben vagy erdőben esetleg s bújjunk a fa mögé némán és mozdulatlan... A madár olykor nagyon hamar ott van azonban eltelhetnek hosszú évek is hogy rászánja magát Ne csüggedjünk miatta várjunk várjunk ha még évekbe telne is a madár korai vagy kései érkezésének semmi köze sincs a portré sikeréhez Amikor megjön a madár ha megjön a legeslegnagyobb csöndben legyünk s úgy várjuk hogy a kalitkába menjen s ha megtörtént csukjuk be finoman az ecsettel az ajtót utána egyenként kenjük el a rácsokat de vigyázzunk hogy a madár tollaihoz ne érjünk Majd aztán fessük meg a fát válasszuk ki a legszebb ágat a madárnak fessük meg a zöld lombot friss szelet porzó napot a fűben mozgó állatok zaját míg forr a nyár majd várjuk meg hogy dalba kezdjen a madár Ha nem dalol rossz jel olyasmit jelent hogy rossz a kép de ha dalol az jó jel azt jelenti hogy kézjegyet tehetünk rá. Akkor hát roppant óvakodva emeljük ki egy tollát a madárnak s írjuk oda nevünk egyik sarokba.
Álmomban a simogatástól kirügyezett egy fa és felébredt aki fájdalmait aludta és kisimult a félelem abból ki reszketett és mindenki kapott hozzá egy marék kék eget.
Kedves eastwood! Nem régen találtam rá jómagam is az általad leírt versre. Jó itt olvasni.
Baranyi Ferenc:
Fogadalom
Kíméletlenségemmel becsüllek én - olykor gyilkol a simogatás. Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek, mert "igazságos bántást" nem ismer az őszinteség, fogadom: úgy ütlek meg én hogy fájjon erősen, mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon. Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek, midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök, nehogy nosztalgiává sokasodó apró lemondások alattomos bujtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság. Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én, hogy minden lélekhájasító ernyedtségből felhessentselek, s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából kemény életre trombitáljalak. Fogadom, hogy gyűlölni is foglak, fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki, mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést, fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd, mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők egykedvűsége képes, és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el, hogy veled végre magammá lehessek, és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.
Két szék. Egy ágy. Tenyérnyi asztal kancsóval, üvegpoharakkal. Pár kép. Néhány fogason lógó, testtelenné-nyűtt ruhadarab. A pőrén kitárulkozó szegénység rendje. Semmi hivalgás, cicoma. Ennyi csak.
És mégis, itt valószínűtlen, ünnepi fény ömlik el a tárgyakon, s hangszerekként fölcsendülő színek: halványzöld, lila, citromsárga, piros, kék boldog eufóriája és meghitt nyugalom.
Mintha vendégei lennénk valakinek, ki láthatatlan, mégis jelenvalóan jár-kel közénk vegyülve, vizet önt a pohárba, leül, pipára gyújt. S mint bútorai: ragyog ő is időtlen-árnyéktalanul.
Kedves jahorka! A "versedről" a magyar irodalom egy másik "nagyasszonyának" néhány sorára asszociáltam, csak prózában. Nagy kedvencem Ő. R.I.P.
"Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat. Hol van már akkorára belőled az az igazi szenvedés, amelybe belegyakorolt az élet, hol a tanácstalan kétségbeesés, hol vagy te, ép önmagaddal?
Test-lélek, ha annyit terhelik, elkopik, annyiszor átszenvedett előhalálaid mennyei üzenetek, hiszen a nagy arénában, amelyben az utolsó percig mozogtál, szinte mindened megrokkant, elvesztette jelentőségét. Ne csapásnak értékeld Isten irgalmas ajándékát, hanem adománynak, a végsőnél, ami már nem "elő", de végleges halál, amikor végre megpihenhetsz, csak azt érzed majd, eljött az áldott pihenés. Terved nincs már, tehát csalódásod sem lehet, sebezhetetlen leszel a végre elnyert semmiben. Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz. Érted, amit hallasz...?"
"Gazdaggá csak a lélek tehet; ez a száműzetésbe is elkísér, és bőségben él a legzordonabb pusztaságban, s a maga kincseit élvezi, ha megvan annyija, amennyiből életét eltengetheti: a léleknek, akárcsak a halhatatlan isteneknek, a földi javakhoz egyáltalán nincs köze. "
Sűvítnek napjaink, a forró sortüzek, - valamit minden nap elmulasztunk. Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn, - s valamit minden tettben elmulasztunk. Áldozódunk a szerelemben egy életen át, - s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből, - minden csókból hiányzik valami. Hiába alkotjuk meg és vívunk érte naponta, - minden szerelemből hiányzik valami. Hiába verekszünk érte halálig: - ha a miénk is, - a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel, - az életből hiányzik valami. Hiába vágysz az emberi teljességre. - mert az emberből hiányzik valami. Hiába reménykedsz a megváltó Egészben, - mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag, - a Mindenségből hiányzik valami. A Világból hiányzik a mi világunk, - a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár, - felőlünk hiányzik valami. A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld, - talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból: - "Valahol! Valamikor! Valami!" Hitették a bölcsek, hitték a hívők, - mióta élünk, e hitetést hallani. De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol! - s a mi dolgunk ezt bevallani, s keresni azt, amit már nem szabad senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent, - minden szót újra kimondani. Újra kezdeni minden ölelést, - minden szerelmet újra kibontani. Újra kezdeni minden művet és minden életet, - kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti hogy eljön valami, valamikor, valahol...
Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi nincs senkinek talán. Beszélek én, de hangom is pici, hát nem figyelsz reám, azt sem tudod, hogy katona vagyok, mert én nagyon kis katona vagyok, engem nem is látsz, csak a kardomat; van ám sok kardom, forgatom, villogtatom, suhogtatom, még tisztelgésre is kirántom, szigorú az én kapitányom, nem szól, de süvölt cudarul, fél ám a bokor, lelapul. S tudod, én olyan katona vagyok, hogy nem magam ülöm meg a lovat, hanem a lovam engem: csiga meg lepke meg esőcsepp meg szöcske ül a nyeregben, de nem haragszom, oly piciny szívem van, nem fér abba harag, ha indulok, megyek gyalog, viszem a lovamat, s ha fáradok se búsulok, inkább dúdolgatok, este, ha feljön a csillag, elhallgatok.
Hajolj felém, tanulj meg engem, próbád meghallani csepp hangomat, hogy rám ismerj, ne légy olyan magad, olyan tökéletesen egymagad, ha egyszer neveden szólítalak a föld alatt, s feléd fordítom sose látott, igazi arcomat.
megyünk szüntelen előre csak lépteink nehezülnek még sokszor botladozunk az évezredes göröngybe ha elfáradtunk- arcunkat kicsit a fénybe fordítjuk ekkor könny csillan szemünkben amit felszárít a meleg szél
békés derűvel fénylenek arcaink s örökre elnémulnak harcaink karjaink lassan egymásbafonódnak nem számít a múlt s vétkeink csak voltak
Nem győzni jöttem de nem vagyok vesztes sem Mert a legnagyobb kincs átszögez és megkoronáz szabad lehetek, választhatok, dönthetek sírhatok vagy szerethetek
álmodhatok, feledhetek
Könnyeim átölelik az esőt Megszabadulok legnagyobb kísértésemtől mégsem választom, hogy gyáva és gyenge legyek
Gyolcsokba tekerve zokogva nevetve sziklára állok és nem számít az sem ha pofonokat kapok igazságban szenvedésben az vagyok aki vagyok
Szép napot minden kedves topiklakónak és topikolvasónak!
...
Gállai Juli Mikor
Mikor már visszavonhatatlanul kihűl az idő összehúzódik minden, kisebb lesz a világ leheleted is meggondolja magát elhagyja-e kéklő ajkadat.
Mikor a sál alá is bekúszik a hideg nyakad fázik, testedbe visszavágy fagyos lábad dermedve áll bizonytalanul a kőkemény talajon remegő kezeid is magadba húzod arcodra fagynak balga gondolatok: „Félek!” „mondja a szemed „Olyan hideg minden. Olyan üres. Itt vagyok egyedül az összetört időben.” A válasz ellapul a dermesztő csendben csak szívedben dereng fel egy szikra-gondolat: megkönnyebbülsz, felenged a jég nem tartozol senkihez és semmihez. Egyedül Isten hordozza fényes tenyerén reszkető, kicsinyke, drága életed.
Akkor csillag ég szemedben, ragyogó valóság benned gyullad lángra a remény feloldódik minden kétkedésed: Miért élek? Mit keresek e féltekén? Szívedben izzik a gyémánt igazság fenséges ereje téged tüzel: indulhatsz az útra, elindulhatsz újra, hogy szereteteddel felmelegítsd a magába dermedt világot.
"Néha, ha belegondolok, hogy jelentéktelen dolgok milyen súlyos következményekkel tudnak járni, elfog a kísértés, hogy kijelentsem: jelentéktelen dolgok nincsenek."
"Mindenik embernek a lelkében dal van, És a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének, Az hallja a mások énekét is szépnek."
Esténkint - régi keresztény szokás volt - Számot vetek a lelkiismerettel: Mit tettél ember, mit vétettél ember? És mit nem tettél ember, most felelj?
Csordultig mindig a szív, e nagy kehely. Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman És álmosan, mert minden áldott reggel A régi vágy von: kelni napkelettel.
Azután mentél, mert az élet: menni, Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.
És mit vétettél ember? Ember voltál S embernek lenni: siralmas való már És dicsőséges. Mint a csillag csillag S a rög csak rög, az ember is csak ember. Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel, Amíg az élet mégis tűrhető, Míg ébredésre kedv van és erő. S ha csókokat nem is csókolhat ajkad, De új igét még mondhat és ha lankadt Szegény karod az ölelésre, lelked Ölelni tud jövőt, világot, embert.
Hollósy Tóth Klára
Idill
1./
Egész délelőtt esett a hó,
pelyhek rakódtak pelyhekre puhán…
szemed kékje, a mélytükrű tó
űzte a perceket egymás után.
Hópelyhek csókolgatták pillám,
feszült percekké sűrült életem,
hívott egy felszentelt valóság,
várakozott a csend, a végtelen.
Megjelentél, ki tudja honnan,
úgy éreztem, minden, mi kell, enyém,
ütött a toronyóra hosszan,
hívásra tártad karjaid felém…
… lábunk alatt csikorgott a hó,
ténnyé vált a vágy, elnémult a szó.
2./
Vont magába valami mélység,
megszűnt köröttünk az egész világ.
Fény ölelt, a menny, égi kékség,
rebbenő pillák sűrű fátyolán.
Magához vont az időtlenség,
soha nem érzett érzés üdve szállt,
kaput tárt nekünk a végtelenség,
a vakság gyönyöre szakadt reánk.
Lét előtti, szikrázó szépségek
sistergő sejtek, felérző idegek,
ösztönökkel ébredt lüktetések
készültek, hogy magukba rejtsenek,
s a vibráló, édes lángoláson
szökött az öntudat a tiszta vágyon.
Hollósy Tóth Klára
Hajnali suttogások
Éji nedűt szürcsöl a fény,
a felhő ringva hömpölyög.
Kinyílt hajnal sugártestén
éteri fáklya füstölög.
Tolongnak álmos levelek,
pőrén reszketnek az igék.
Szemem az égre emelem,
hogy mi jöhet, mi jöhet még?
Hangok apró rezzenésén
a szemed pillája rebben,
a végtelen igézetén
megjelensz emlékeimben.
Vívódik a tény, s a lélek,
árnyjáték a szem idegén,
befelé meg egyre mélyed
megülve már a hűlt remény.
Végső búcsú perce ez már,
kósza hangokat hord a szél,
az, hogy valaha is voltál,
nem volt más, csak sorsszeszély.
Hollósy Tóth Klára
H i á b a
Hiába szeretnénk bármit, nem lehet,
bele kell törődni, már csak a csend marad,
múlik az idő felettünk csendesen,
múlt lettél már, és jutsz egyre távolabb.
Félig sikerül minden csak Kedvesem,
hiányod zúdítja rám minden pillanat,
képzeletembe percenként érkezel,
és felsebzed újra csituló vágyamat.
lelkem temploma ilyenkor megremeg,
ködös derengés ez csak a fény helyett,
hervadt virágot fakasztó képzelet.
mégis éltetem e szépséges csodát,
ha lenge láng is, hagyom élni tovább,
mert fénye igaz, s egyedüli hazád.
Ha egyszerre csak, mint egy ábrát, letörölné a fekete táblát az Alkotó művészkeze s valami újat kezdene, de úgy, hogy égszín lenne a tábla s csodás világot tervezne rája a Teremtő művészkeze... új Édenkertet festene!
Letörölné a régi rosszat, varázsolna szebbet és jobbat a legnagyobb művész keze... egészen újat festene! Oly csodaszépet, hol a lények békességben, boldogan élnek, nincs félelem csak értelem... így álmodom...így képzelem!
De Földanyánk, miért ne lehetne rajtad a világ Édenkertje, van napod, holdad, levegőd, varázslatos teremtőerőd... Minden lehet, ami még nem volt, fölöttünk a végtelen égbolt s a Teremtő művészkeze békegalambot festene a táblára, de úgy, hogy többé ne legyen kéz, mely letörölné... s békesség lenne mindörökké!
Hollósy Tóth Klára
Gyönyörcsodák
Izzó acéltűit szórja a nyár,
a föld szíve gyorsulva dobog.
Vizek fölött lebegő fénysugár
vízcseppeket szöktet: ─ párolog –
Ott fenn, magas trónján a napkirály
szikrákat izzít, csurgat és csobog,
míg felfénylenek vadtáncú bokák,
sistereg, forrong az égő pokol.
A felporzó, perzselő homokon,
üstökös csóvaként suhannak át
szökellve, szárnyalón, szilajon
a lángot szóró gyönyörcsodák.
Visegrád, 2005. május 5.
Hollósy Tóth Klára
Fuvallat-illatod…
Ha rád gondolok, úgy ömölsz át rajtam,
mint fénysugár a víz hullámtengerén…
halk szimfónia, üdvözítő dallam,
mit felragyogtat gyönyör, szenvedély…
Az első perc utáni pillanatban,
ha őrző jelenléted átérezem,
úgy uralkodsz a lelkem fölött halkan,
mint friss illat lágy tavasz reggeleken.
Felzengsz bennem édes üdv és dalolsz,
lágy dallamod melengeti lelkem,
átsüt a fényed, mint nap az ágakon…
…. nem vagy, veled mindent elvesztettem…
és felzeng újra, simogat az enyhe moll,
fuvallat-illatod hinti csendben.
Azt mondják, hogy a szív égő sebére legjobb gyógyszer a száguldó idő! Én elhiszem, de egyre inkább érzem, hogy az a sebhely mind nagyobbra nő.
Talán azért, mert nem tudok feledni, nem is akarok, hadd fájjon, ami fáj! Csak hulljon könnyem a könnyek tengerébe, s fölötte én mint sikongó sirály
keringjek, míg majd utolér a sorsom: nyílvessző, ólom, bármi, ami öl... s nem lesz többé, mi fájni tudna bennem: se szív, sem emlék, ami meggyötör, ami összetör!
