Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Isten a hetedik nap megpihent. Hat napig tartott a teremtés, a hatodik napon lett az ember. Mióta vagyunk, isten nem dolgozik, pihen. De a vasárnap után lesz-e újra hétfő, vagy marad örökre vasárnap, s azzal vége az egésznek? De ha új hét kezdődik, mit lát majd isten, mikor visszatér: mi lett a világból, amíg ő pihent? Milyen lesz az a hétfő, milyen?
Nem a gyász terjed szét bennem, inkább üresség ez, mint ahogy a vakok sem a sötétet látják, hanem a semmit. A semmit persze nem tudjuk elképzelni, az üresség- értelemben vett vákuum voltaképp nincsen. Gondolj csak bele, sokáig azt hitték, légüres tér veszi körül, pedig a Holdnak is van egy egészen vékony és ritka légköre. A könnyebb atomokat magával sodorja a napszél, de néhány nehezebb a felszín közelében marad. Álmomban megtalálni téged az utca forgatagában: mintha az univerzumban egy idegen élet nyomait kutatnám. Félek, hogy olyan vagy, mint egy civilizáció, ami azelőtt elpusztítja magát, hogy hírt adhatna létezéséről. Ha mégis találkoznánk, elmondanám, ami egy ideje foglalkoztat: hogy az éjszaka csak a bolygó ránk vetülő árnyéka, hogy az emléked is, mint a ritka légkör: még bőven meg lehet fulladni benne.
Az apró házban semmi lárma, Egy illatos fenyőág, körötte négy gyertya ég. A hímzett terítőn szerény vacsorácska, A fehér falon játszik a kályhatűz lángja. Egy anyóka imára kulcsolja két kezét,
Hálát ad a bőséges életért. Az Úr csöndben érkezik, Átöleli a házban a nénikét. Elsimítja arcán a redőt, Megsimítja dolgos két kezét. Atyám, ünnep van, vigyél el, Ha úgy kedves neked! Maradj csak, világíts! Ha hívsz, ott leszek veled.
Fejet hajt hát, marad még, Ahogyan maradnak a nagymamák. Világítanak nekünk az úton, Ismerik az Isten bánatát.
uram ne vedd kezedbe bűneimet ne adj megnyugvást kékbe öltözött gondolataimnak uram szórj inkább a végtelenbe a kitapinthatatlan űrbe ahol a lélek a súlytalanság állapotában nem omlik össze
Na de majd öregen, ha megérjük, már jó lesz, a vándorlás negyvenegyedik évének első hajnalán, az Ígéret Földje fölött a hegyekben valahol egy alkalmas lejtőn, ahol addigra unokáink, ezek a derék gyerekek felállítják nekünk, vének kis csapatának, bőröket feszítve a dühös nap elé, az aprócska dísztribünt, „a VIP-szektort”, ahogy majd mondani fogják nyeglén összekacsintva mögöttünk, de azért annyi szeretettel is, amennyi csak kitelik egyáltalán egy ifjúságtól, hogy onnan szemlélhessük meg a népet, ahogy végtelen sorokban vonul majd be a külső pusztából, és foglalja el a belsőt, veri fel sátrait, és mire leszáll az este, gyújtja meg első tüzeit végig a tengerig, pontosan ugyanúgy, ahogy mi magunk is cselekednénk, akár már ma éppen, hogyha nem az a hitetlen, kisszerű, szolgalelkű, romlott és rosszkedvű csürhe lennénk, aminek Egyiptomban születtünk. Na de voltunk, ami voltunk, leszünk, ami leszünk, ott, öregen már jó lesz majd morogni, epés megjegyzéseket tenni, a régi nagy hősöket kérni számon zsörtölődve, de éles, öreg keselyűszemünk sarkában mégiscsak elmorzsolgatni közben a boldogabb időkre tartogatott könnyeket.
miért van a semmire hinta kötve csak pörgünk és lendülünk körbe-körbe miért száguldunk át úgy a világon hogy nem marad utánunk se por, se lábnyom miért éget álmot a napfény szemünkbe nem látunk, csak nézünk a távolba merülve miért ég a testünk ezer fokos lángon ha nem marad utánunk se por, se lábnyom miért kérünk időt, ha elég egy pillanat és elhagyjuk egymást, ha eljön a virradat miért fekszünk egyedül a vetetlen ágyon így nem marad utánunk se por, se lábnyom
Barátok voltunk, azt hittük, mindig is barátok leszünk, mindig is nagyokat fogunk beszélgetni, örülünk, ha látjuk egymást, ösztönösen elmosolyodunk, ha egymás hangját halljuk.
Éjszakákat beszélgettünk át, hosszú borokat ittunk közben, nevettünk, mint akik már mindent tudnak, ha nem találtuk a dugóhúzót.
Szerettem volna a mellbimbóját nyalogatni, de hát az ember nem nyalogatja a barátja mellbimbóját, úgyhogy inkább hazamentem a feleségemhez, ő meg inkább férjhez ment.
Előtte mégis megegyeztünk, hetven év múlva találkozunk itt és itt, behunyt szemmel megtalálnám azt a sarkot.
Volt nálunk, én is voltam náluk, bármikor szívesen, mondtuk egymásnak, ő is a gyermekét simogatta, meg én is, csendben szégyenkeztünk.
Azóta nem ír, azóta én sem írok, nagy ritkán küldök csak egy-egy üres emailt, mintha egy borítékot megcímeznék, és belecsúsztatnék egy fehér papírlapot.
Az elmúlt héten hárman mondták, egymástól teljesen független emberek, hogy alacsony az érzelmi intelligenciám. Végre egy tulajdonság, amit a sajátomnak érezhetek.
Fejből tudom a járda repedéseit a megállótól idáig. Az a hajléktalan mindig ugyanott álldogál a sarkon, számon tartja, hogy ki mikor és kivel jár el erre. Mi vagyunk a kedvencei, de ő is látja, hogy egy ideje egyedül jövök. Így telik az idő. Ugyanott áll. Köszön, köszönök. Teljes másodpercekig nézzük egymást, magunkban mindketten megállapítjuk, hogy napról napra egyre szarabbul néz ki a másik.
Világgá megyek. Így döntök, mint nyolcévesen, aztán végül most is csak a hintáig jutok. Mennyivel szebb azt mondani, hogy rám sötétedik, mint azt, hogy órák óta céltalanul bolyongok, üres üvegeket rugdosok, három-négy lépés távolságból dobálom a murvát a játszótéri szemetesbe.
Bírni kell ezt is, mondtad az első közös telünkön, és most megint hideg van, és ugyanúgy bírni kell ezt is. Az öngyilkosság egyszeri alkalom a szavak nyomatékosítására, és lehet, hogy még semmi fontosról nem beszéltem. Szétrúghatnám azt a kukát, felgyújthatnám ezt az egész játszóteret, és utána mondhatnám, hogy bocsánat, de nekem ilyen alacsony az érzelmi intelligenciám. Bután szeretek.
Műhold halad el fölöttem, hogy emlékeztessen az üresség különböző szintjeire. Rám sötétedett. Cigit keresek a zsebeimben, az alanyt próbálom kitapogatni egy hiányos mondat mögött.
Sokáig csupán csillagok lakták az égbolt magasát. Pislákoló fényükben a világ sokáig élt örök árnyékban, ezüstszín gyászruhában.
A sötétségben ezidőtájt nagyon egyedül vándorolt a föld. Csupán kik egymás közelében laktak, társalogtak egymással, közbe-közbe félálomba merülve, vagy akár az egész telet átaludva, mély álomban és szomorú magányban.
A különféle állatok alig ismerték egymást, és az ember hallgatagon ült kunyhója előtt. A felhők vaktában bolyongtak, mint elszabadult bárkák a vizen, s a madarak semmit se tudtak a szárazföldek többi állatáról, se a tengerben fürdőző halakról.
Hasonlóképpen a virágok se látták egymás színét, egymás ruháját, köznapi és ünnepi öltözékét. A tavaszi és nyári záporok nem tudták, hova hullanak, és hasonlóan a hópelyhek, a tél fehér gyönyörüsége hamuesőként érkezett a földre, és ott is szürke és sötét maradt.
Ekkor történt, hogy számos csillag elhatározta, összefog, hogy apró fényeik közös nagy fényességet varázsoljanak. El is indult vagy ezer csillag egymásfele. Ezer irányból, ezer úton ezernyi csillag elindult a sötétség pereméről, hogy az égbolt tátongó közepén közös ragyogást alapítsanak.
Hosszú utat tettek az égbolt elhagyatott fekete féltekén, de végül is nagy boldogan egymásba olvadt mind az ezer csillag, gyönyörű és egyetlen fényességben.
Ezer csillagnak közös fészke: így született meg a kerek nap, az ég csodája, s vette kezdetét a világosság első ünnepélye.
Ünnep volt ez, valódi ünnep! A tenger hullámai most először láthatták meg a tengerpartot, e hosszú-hosszú kikötőt, hová a tenger szakadatlanul befut – akár egy végtelen hajóraj – gyönggyel megrakott hullámaival.
Megkezdődött tehát az ünnepély, az első nappal ünnepélye, a világosság kerek, óriási és eddig szem-nem-látta asztalánál. Rendre érkeztek a vendégek. Legelsőnek a levegő szellős, fényes, földig érő palástban, együtt az öreg égbolttal, aki – ha lehet – még hatalmasabb palástot hordott roppant vállán, lába körül gondosan igazgatva azúrszínű, méltóságos redőit.
A harmadik felséges vendég a tenger volt. Ezer hulláma, akár egy sortűz, úgy dördült meg, mikor mezítláb földre lépett, ahogy a víz mindig is mezítláb jár, legyen folyó vagy hóesés, eső vagy akár tenger a neve.
Ki következett ezután?
Az erdő. A nagy erdők és kecses ligetek. A fák, zöldellő levélöltözékben, rokon nyelven susogva a szelekkel, az égbolttal s mindenfajta vizekkel.
Az ötödik vendég kisebb csoport. De annál szebb. A virágok családja. Merengő szemmel foglaltak helyet a napvilág ünnepi asztalánál. Valamennyien hallgatagok voltak, de színük annál ékesebb. Kék, sárga, hófehér nyelven beszéltek, fejükkel sűrűn bólogatva hozzá.
A füveknek az asztalvég jutott, de semmivel se kevesebb a fényből, az általános vigasságból.
Aztán jöttek az állatok, nagy rajokban a madarak, a fürge ló, a hűséges kutya, erős oroszlán, sárga tigris, törékeny őz, darazsak fellege. Ki tudná valamennyit fölsorolni!
Közben a nap, az ünnep ragyogása a tetőpontra hágott. S ebben a fényességben, bár utolsónak érkezett, egy sudár ifjú és egy szép leány – az ünnepély királyi párjaként – az asztalfőn foglalt helyet, örömére a többi meghívottnak, az asztalvégre húzódott füveknek, a kékpalástú égnek és a mezítlábas tengernek meg a virágoknak, erdőknek, ligeteknek.
Úgy érezték mindannyian: a delelő nap gyermekei ők. Kedveltjei a fényes ég most született birodalmának.
Ámde hirtelen, a világosság kristálylépcsején, a ragyogás bejáratában, magányos árnyék tűnt fel, s éhesen az ünnepség asztalához osont, a vendégek lábához kuporodva.
Senki se törődött vele. “Egyék, lakjék jól – gondolták magukban -, ha másból nem, a fény lehulló, asztal alá gurult morzsáiból.”
De aztán, ahogy telt-múlt az idő: újabb árnyékok lopakodtak, bújtak az aranyszín abrosz alá. “A sötétség gazdátlan ebei” – szólalt meg a nagylelkű tenger. “Ma mindenki kedvére ehetik, részesülhet a boldogságból. Ki irigyelné tőlük a lehulló morzsát, mely után más úgyse hajol le?”
Igaz. De később egyre többen s többen jelentek meg a bejáratban, s végül elállták már a nappal kapuját. Hívatlanul mind számosabban vegyültek el a vendégek között, s amire azok észbekaptak, több volt az árnyék, mint a fény.
Az egyik árny kicsiny volt, mint a gyermek, sőt kavicsnál is alighogy nagyobb. A másik viszont, mint égi lajtorja, olyan magas.
Mezítelen az egyik, a másik földig érő, állig gombolt posztókabátba burkolózott.
Az újszülött nap pislákolni kezdett, mintha füst lepte volna erejét, s az elébb még oly víg vendégsereglet most megriadt és szinte menekült.
A székek ledőltek, az asztal földre borult, s a nagy tolongásban az aranyabrosz is porba merült. Először a füvek hagyták el a vendégséget, s utoljára a tenger és a méltóságos égbolt. Az ifjú emberpár maga maradt az egyre hatalmasabb éjszakában.
De a fiú nem rettent meg szivében. Szelíden átölelve kedvesét, ily szavakat intézett a világhoz: “Ne féljetek, tengerek és virágok, ne féljetek, állatok és füvek, az újszülött nap nem halott, csak megpihen, hogy holnap újra keljen, új erővel, megújult ragyogással.”
Ezen az első éjszakán azonban senki se hunyta le szemét, se fű, se fa, se szél, se tenger. Mindenki várt, mindenki várta, vajon igaz, hogy visszatér a nap, amint ifjú királyuk megigérte?
S amikor reggel palotája kristálytermében fölébredt a fény, s hosszan nyújtózva éledezni és emelkedni kezdett – hirtelen olyan ujjongás fogadta a földön, nagyobb, mint az első nap öröme.
Mert akkor már tudhatták mindenek, hogy azután az éjszaka csak álom, amit a fénylő valóság követ.
Szép Tündérország támad föl szívemben Ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Beheggesztem a sebet a szívemben, És hiszek újra égi szeretetben, Ilyenkor decemberben.
…És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorún nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, S ne csak így decemberben.
Tegnap még elhittük, egy nádkunyhóban is boldogok lennénk együtt. Téglát hordtunk, hogy a gyerekek elférjenek. Majd hogy nagyobb legyen a tér. Falat húztunk aranytéglákból. Mások bontják most. A te brigádod meg az enyém, külön, beosztva. Nehogy találkozzunk.
Néha csontvázról álmodok, csak elindul felém, jön közelebb, egyre közelebb. Nem bírom tovább, visítok és felébredek. – Csak álom volt – mondja anya. Mintha sokat segítene, hogy a szörnyűség itt belül van és nem ott kívül.
Jobban jártam, hogy meghaltál, mintha szakítottunk volna. Sokan ajánlottak pénzt.
Emlékszel, mire tanítottalak: százat kérünk, ötvennek örülünk, nekünk nemhogy nem szégyen a kérés, de mindenki eleve tartozik, aki élvezte már a társaságunkat.
A bántalmazó kapcsolat örökre titokban marad. Az aprós üveg is újra telik, ahogy az életem. Megálltam egy ujjnyival az alja előtt.
Mégse jó eltüzelni, a széttépett dobozokat tavasszal a papírgyűjtő gyerekeknek adom. Már ki lennénk pakolva - most írunk új egyéves szerződést.
Berendezkedtem. Olyan, mintha az összes szeretetet, ami neked jutott volna, én kapnám meg az itteniektől egyben, ahogy te öt napban fájdalomból ötven-hatvan évet. Köztük ezt is. Krisztus a tudója.
Mikor negyvenkettő leszel, én majdnem hatvan. Ideális életkor egy szép szívrohamhoz. Nem én vállaltam, hogy egyedül maradok. Ellenkezőleg. Eleve több lapból játszom: se az örökké nem ugyanaz kettőnknek, se egy év. Mert hányból.
És most már, hogy elaltattalak, térjünk vissza a pénzre. Meddig őrizzem a szobád?
ne áss mély gödröt, félek a sötétben, és nem szeretem, ha fentről néznek. ejts egy magot a tenyerembe, lazán szórd rá a földet, hadd legyen valami belőlem, ami tovább bírja, ami engedi, hogy ápold, ami hagyja, hogy szeresd, szidd és megöleld. betakarni engem ráérsz holnap.
Felriadtam tegnap éjszaka. Talán repülőgép zaja volt, talán a pokol nyílt meg álmaimban nem tudom. Nem zavarta szívem negyven cigaretta. Csak húsz talán. S mind szőke lights volt.
Felültem az ágyban te aludtál s hirtelen nem ismertem a házam. És csak hallgattam, ahogyan kusza szívdobogásom elvegyül egy másik, egy valódi álom szuszogó hangjaival.
És akkor már tudtam, hogy nem pokol és nem repülőgép, tudtam, hogy egyszerűen csak hazaértem legbelül és megriasztott ez az ismeretlen és régóta várt érkezés, hogy nekem most már csak így, a közeledben, csak így van otthonom.
Aki ennyi gyereket vállal, az az ilyenek szekerét tolja. Akinek egy gyereke sincsen, az az olyanok szekerét tolja. Aki kirakja a magyar zászlót, az tutira kirekesztő. Aki nem tesz ki magyar zászlót, az tutira berekesztő. Akinek van sok pénze, biztos valakitől lopta. Akinek nincs sok pénze, tudom, ki lopta el tőle. Aki az élet jogáért küzd, biztos maradi állat. Aki a nők jogaiért küzd, szétveri a családot. Aki élvezni meri az életet, ostoba, nem tudja, mi megy itt. Aki utálja az életet, az kerékkötő fanyalgó. Mindenki mögött áll valaki, ezért mindenki nagyon gyanús. Hogy az emberek csak úgy élnek, csinálnak, amit csinálnak, hisznek, amiben hisznek, az teljességgel kizárt, az teljességgel kizárt.
nem lehet könnyű dolgod, Uram, ha azon merengsz, mennyivel boldogabb lennék, ha csak egy pillanatig is láthatnám a jövőm változó képkockáit. furdal a lelkiismereted, amikor jobb híján azt nézed, ahogy késő este fáradtan kiszállok az autóból, bezárom a kaput, és enni adok a kutyának és a macskáknak, majd alig várom, hogy mindenki lefeküdjön, elcsendesedjen a ház, aztán szépen belealszom valami semmitmondó filmbe, majd másnap ugyanúgy.
nem lehet könnyű, hiszen te azt is tudod, hogy mi történt volna akkor, ha elsőre sikerül az egyetemi felvételim, és hogy a szobatársam hatására olyan magas szintre pörgetem irodalmi karrierem, hogy a versesköteteim először angol nyelven jelennek meg, és csak azután magyarul, ami a jelenlegi életemhez mérten több mint ötvenszázalékos minőségi javulást jelentene mindenféle skálán, nagy árat fizetnél érte, tudom, plusz egy-egy szög szeretett fiad lábfejébe, tenyerébe
de te tudod, hogy nagylelkű vagyok, határozottan elutasítanám ezt a lehetőséget. láthatod, hogy a feleségemet is igyekszem megkímélni a napi csalódásoktól, hadd szentelhesse teljes figyelmét, gondoskodását a gyerekekre ugye, uram, te nem hasonlítanád a feleségem ahhoz a másik nőhöz, akivel az egyetemi évek után ismerkedtem meg, fájna nekem, ha kiderülne, hogy a vele folytatott beszélgetéseket sokkal többre értékelnéd mint azokat, amikhez most szokva vagy.
arra már gondolni sem tudok, hogyan éreznéd magad, tudva, hogy egy másik férfi, aki szintén sorba állt érte, de valamilyen oknál fogva, talán gyávább volt, vagy lovagiasabb, de beelőztem, hogy az a férfi sokkal több örömet szerezne neki, mint amennyit én valaha is adni tudok, még a legjobb napjaimon is, amikor igazán próbálkozom.
fogadjunk, hogy álmatlan éjszakáid vannak, nyugtalanul forgolódsz a különféle lehetséges életeim miatt, hogy mi lehetett volna, ha. és lám, csak ez van, és ezen már nem változtathatsz, mert megtörtént, úgy marad még azután is, ha megszűnök létezni, mert előfordulhat, hogy a terveiddel ellentétben, megfázok, mert vékonyabban öltözve megyek ki tüzelőért a hajnali hidegbe, és ezzel csak úgy eltékozlok tizenöt évet, amit te lépésről lépésre gondosan megterveztél, hogy kárpótolj a korábbiakért
tudom, ezért ültettél papírhoz, nem akartál kényszeríteni semmire, csak megmutattad, hogy te sem vagy sokkal bölcsebb, és jobb se semmivel, mint az az egyetemi barátom, aki a szobatársam is lehetett volna, akivel már évek óta nem beszéltem, akinek most levelet írok az életről, nyilván erről, amelyikről beszélhetek, amelyiknek te is tanúja vagy, amelyről úgy tudom, hogy egyedül én választottam.
kedden a madárbolt mellett jöttél haza vásároltál egy madarat kilyuggatott stanecliben pátyolgattad hazáig az öreg kalitkába tetted először riadtan kiáltozott majd apró fejét forgatva ismerkedett új helyével teljes összkomfortot teremtettél neki gyakran beszélgettek szinte megtanultál madárul
azon tűnődöm milyen jó volna ha néha nekem is szórnál eleséget veled szeretném oltani a szomjam nélküled nem tudok repülni sem
két napja a madárkereskedésben lakom otthonos kalitkát választottam magamnak ezüstöt mert az a kedvenc színed először riadtan kiáltoztam kicsit most apró fejemet forgatva ismerkedem új helyemmel teljes összkomfort reménykedem holnap újra kedd
Egyszer rajzoltam egy házat, semmi különös, kémény, ablakok, kis kert, teljesen szokványos. Régóta laktunk benne, a falakra rásárgult a közöny. A függönyökben itt-ott még kapaszkodott anyám sóhaja, a sarokban titokká kövülve térdeltek az esti hallgatások. Dohos szaga is volt, meg minden. Sokáig őrizgettem, egészen belegyűrődött a lelkembe. Az idén lomtalanításkor kiteszem, darabokra tépni még mindig nem tudom.
Hova, hova tűntek a színek a nyárból? Hol a ragyogás a mosoly aranyából? Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés? ... Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés? Olyan sötét lett hirtelen, kopog a jég a szívemen, amit kimondok: magam se vallom, amit dalolnék: magam se hallom, áttetszők lettünk - üveg a vízben, fakult vagy úgy is, nincs színem így sem. Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés? Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés? Titkok tarkasága hol van a szemedből?
