Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
volt itt egy gyerekkor hozzá a megfelelő ostobaságok gyufagyújtogatás mesék zsíroskenyér lyukas harisnyák volt itt egy szerelem hozzá a megfelelő ostobaságok álmatlan éjszakák séták vallomások csókok simogatások civódások fülledt mozik volt itt egy szándék voltak jóbarátok nagy fába vágott fejsze voltak rossz néha illatosabb cigaretták utazások voltak itt mások hitek hiúságok minden ami egy élethez kell húzzuk alá maradt ennyi és ennyi
nem lesz semmiféle ősz főleg nem november se sapka se sál se puszi a szádra mi nem futunk össze sehol ahol látszik a lehelet szemüvegeden a pára nem lesz köd reggel induláskor ne is reménykedj telefon cigi kulcsok pénztárca semmi sem lesz meg a telefonomért nem szaladok vissza amíg a kocsiról a leveleket söpröd mert én ide többet úgysem állok leszarom ezt a fát is te velem nem leszel türelmes te engem nem fogsz siettetni hagyjál a romantikával mi nem fogunk sehova se menni és most már mindig augusztus marad és mindig a hasadon fogok feküdni egyáltalán nem is értem hogy jön ide az ősz.
Istennel játszom. S már mióta játszik az Isten velem. Karácsony este van. Ezer év óta. Ülünk egy csöndes szegleten valamelyik világ zugában. Játszom Istennel s ő velem.
Csillagok, játékvonatok futnak közöttünk, s körbe-körbe. A halál áll és szalutál. Vén bakter, háborúkkal megtömte föld-csibukját, s most nem pipál. Áll a halál és szalutál.
Talán most kéne neki szólni. De szívem szúr. Torkom szorul. Adja vissza! De a szám néma: halálul, se gyerekkorul nem tudok. S nincs csoda-morféma. Torkom szúr. Szívem szorul.
S mintha csak értene, megmozdul Isten. A végtelen hiány. A világűr helyébe a nincsen valami mássá visszaáll. Katonaköpenytejút, s egy szó. Fekete luk a homlokán.
Közben az idő zuhog zölden. Karácsony van. Mint valaha. De valami szívemben csörren. Ránézek. S már sehova. Előttem, mögöttem, köröttem felemelt karral áll a fa.
Az ablakot résnyire kitártam. Néztem: a szél a függönyt emeli. Dühöngtem kissé. Végül azt kívántam, hogy pusztuljak én, de jó legyen neki. Lent a város összevissza mozgott. Az érzelem bár megrekedt Budán, de összebújtak pesti lelkironcsok, s elment megint egy péntek délután.
Nem reméltem. Tudtam azt, hogy nem bánt. Négyéves most a kislány, kit nevel, és fontosabb jelenleg nálam az, hogy elvált – de játszottam, hogy rég nem érdekel. Megszokásból végül inni kezdtem. Nem bújtam hozzá aznap senkihez és mentséget sem másokban kerestem, csak tűnődtem, hogy kettőnkkel mi lesz. Mindkettőnket megtart már az élet, sokat tanultunk, többre nem tanít, komoly szülők neveltek félre minket, belénk pakolva minden gondjaik. S mert munka mellett társat nem találtak, ezt a luxust nem tartjuk mi sem dobjuk magunkat kedves pótanyáknak, de legvégül már nem kell senki sem. Nem számít, hogy végül majd mi bont szét. Bármi lesz, történjék meg, hagyom. Azt kívánom, éljen túl a szomszéd, s helyettem is csak tartsa fenn fajom. És míg a dolgok jól benépesülnek, elténfergek, mert nincsen semmi más, e szép országban minden este ünnep, és nemzedékem nettó génhibás. Most fúj a szél a jéggé hűlt szobában. Már bújnék is, de látom, nincs kihez. Az ablakot, lám, résnyire kitártam, s precíz lett minden, kőkemény, hideg. Szép ez így, hogy minden mozdulatlan, és szép ez így, hogy senki sincs velem, ki hozzám ért, az éljen boldogabban, és azt kívánom, tényleg így legyen.
Itt vagyok a szomszéd szobában, ne zavarjon, hogy nincsen ajtó, nem mentem messzire. Ami megesett, annak meg kellett esnie. Nem értitek, és én sem értem pontosan, mért éppen most, mért éppen így oson feljebb az élet egy másik emeletre, vagy miért zuhan lejjebb néhánnyal, ebbe azért ne menjünk bele, mert innen valahogy másképp van a fent és a lent, felzuhanhatok vagy emelkedhetek zuhanvást lefelé. Nem levegő, amit most lélegzek, zselé, vagy valami hasonló állagú massza. Talán ikrás fény, ezt esszük kanalazva. Képzeld, az új szomszédom itt az Isten, nem hülyéskedem, először én se hittem, de a kaputelefonra a neve ki van írva, felcsöngetek hozzá, talán kinyitja. Beszélj hozzám nyugodtan, ne zavarjon, ha válaszolok, vagy ha csak a gangon küldök galamb-burukkolást, ha bólogatok neked a falombbal, vagy elvakítalak, mint függönyrésen keresztül a nap. Itt vagyok a szomszéd szobában, nem utaztam vonaton, repülőn, az álmaidban hosszan visszatérek még, járkálok a fejedben, mielőtt végleg el kellene mennem.
Mondd, gondoltál-e már rá, Mikor hideg szobádban Napi munkád végeztével Fáradtan s fázva Aludni vetkezel:
S reggelre kelve kesztyűd S kabátod s inged s harisnyád Mind úgy látod heverni Kifordítottan - Ahogyan lehánytad Ruháidat magadról Álmos kezekkel az este:
Hogy akkor egyszer az Isten is így Készült lepihenni talán A ködös űrben, Kieszelvén a Teremtést - S míg fáradtan s fázva magáról Ledobálta mezét: neked ember Csak visszájáról vetette oda Egész, fonák világát?!
Tanuld meg ezt a versemet mert meddig lesz e könyv veled? Ha a tiéd, kölcsönveszik, A közkönyvtárban elvesztik, s ha nem: papírja oly vacak, hogy sárgul, törik elszakad, kiszárad, foszlik, megdagad vagy önmagától lángra kap, kétszáznegyven fok már elég- és mit gondolsz, milyen meleg egy nagyváros, mikor leég? Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, mert nemsokára könyv sem lesz, költő se lesz és rím se lesz, és autódhoz benzin se lesz, és rum se, hogy leidd magad, mivel a boltos ki se nyit, s kivághatod a pénzedet, mert közeleg a pillanat, mikor képernyőd kép helyett halálsugarat közvetít, s mert nem lesz, aki megsegít, ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett viselsz. Ott adj nekem helyet. Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, s mondd el, mikor kiöntenek a lúgtól poshadt tengerek, s az ipar hányadéka már beborít minden talpalat földet, akár a csiganyál, ha megölték a tavakat, s mankóval jön a pusztulás, ha fáján rohad a levél, a forrás dögvészt gurguláz s ciánt hoz rád az esti szél: ha a gázmaszkot felteszed, elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül, mert a bacilusok dühödt revánsa mégse sikerül, s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó- memóriából szedd elő s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem? Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház, hol laksz, mert nincs se víz, se gáz, s elindulsz, hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz, s ha nincs szabad föld, elvegyed, az embert leöld s megegyed- hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam néked: tetszhalott, hová mégy? Lelked elhagyott, mihelyest a várost elhagyod. Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet, hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn a bunker mélyén kérdezed: hány nap még, míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? s mire való volt és mit ért? Hogyan küldjek néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz? Valljam meg, hogy mindig reád gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át, s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem? Mi mást izenhetek neked? Felejtsd el ezt a versemet!
Ha életed már nem lehet olyan, amilyennek szeretnéd, próbálj legalább annyit, hogy ne gyalázd meg, s tedd egészen tönkre a zsúfolt társasággal, a divattal, a lélekoldó, unott fecsegéssel.
Ne csoszogj a világ mögött, és hadd, hogy úgy vonszoljon, mint a terhet, ne kergesd el magadtól magadat, ne vetkezz le mindent az ostobák kedvéért, míg az összejövetelek egymást kergető hajszáin oly idegenné válik életed, mint a más ember fonnyadt élete.
Isten a hetedik nap megpihent. Hat napig tartott a teremtés, a hatodik napon lett az ember. Mióta vagyunk, isten nem dolgozik, pihen. De a vasárnap után lesz-e újra hétfő, vagy marad örökre vasárnap, s azzal vége az egésznek? De ha új hét kezdődik, mit lát majd isten, mikor visszatér: mi lett a világból, amíg ő pihent? Milyen lesz az a hétfő, milyen?
Nem a gyász terjed szét bennem, inkább üresség ez, mint ahogy a vakok sem a sötétet látják, hanem a semmit. A semmit persze nem tudjuk elképzelni, az üresség- értelemben vett vákuum voltaképp nincsen. Gondolj csak bele, sokáig azt hitték, légüres tér veszi körül, pedig a Holdnak is van egy egészen vékony és ritka légköre. A könnyebb atomokat magával sodorja a napszél, de néhány nehezebb a felszín közelében marad. Álmomban megtalálni téged az utca forgatagában: mintha az univerzumban egy idegen élet nyomait kutatnám. Félek, hogy olyan vagy, mint egy civilizáció, ami azelőtt elpusztítja magát, hogy hírt adhatna létezéséről. Ha mégis találkoznánk, elmondanám, ami egy ideje foglalkoztat: hogy az éjszaka csak a bolygó ránk vetülő árnyéka, hogy az emléked is, mint a ritka légkör: még bőven meg lehet fulladni benne.
Az apró házban semmi lárma, Egy illatos fenyőág, körötte négy gyertya ég. A hímzett terítőn szerény vacsorácska, A fehér falon játszik a kályhatűz lángja. Egy anyóka imára kulcsolja két kezét,
Hálát ad a bőséges életért. Az Úr csöndben érkezik, Átöleli a házban a nénikét. Elsimítja arcán a redőt, Megsimítja dolgos két kezét. Atyám, ünnep van, vigyél el, Ha úgy kedves neked! Maradj csak, világíts! Ha hívsz, ott leszek veled.
Fejet hajt hát, marad még, Ahogyan maradnak a nagymamák. Világítanak nekünk az úton, Ismerik az Isten bánatát.
uram ne vedd kezedbe bűneimet ne adj megnyugvást kékbe öltözött gondolataimnak uram szórj inkább a végtelenbe a kitapinthatatlan űrbe ahol a lélek a súlytalanság állapotában nem omlik össze
Na de majd öregen, ha megérjük, már jó lesz, a vándorlás negyvenegyedik évének első hajnalán, az Ígéret Földje fölött a hegyekben valahol egy alkalmas lejtőn, ahol addigra unokáink, ezek a derék gyerekek felállítják nekünk, vének kis csapatának, bőröket feszítve a dühös nap elé, az aprócska dísztribünt, „a VIP-szektort”, ahogy majd mondani fogják nyeglén összekacsintva mögöttünk, de azért annyi szeretettel is, amennyi csak kitelik egyáltalán egy ifjúságtól, hogy onnan szemlélhessük meg a népet, ahogy végtelen sorokban vonul majd be a külső pusztából, és foglalja el a belsőt, veri fel sátrait, és mire leszáll az este, gyújtja meg első tüzeit végig a tengerig, pontosan ugyanúgy, ahogy mi magunk is cselekednénk, akár már ma éppen, hogyha nem az a hitetlen, kisszerű, szolgalelkű, romlott és rosszkedvű csürhe lennénk, aminek Egyiptomban születtünk. Na de voltunk, ami voltunk, leszünk, ami leszünk, ott, öregen már jó lesz majd morogni, epés megjegyzéseket tenni, a régi nagy hősöket kérni számon zsörtölődve, de éles, öreg keselyűszemünk sarkában mégiscsak elmorzsolgatni közben a boldogabb időkre tartogatott könnyeket.
miért van a semmire hinta kötve csak pörgünk és lendülünk körbe-körbe miért száguldunk át úgy a világon hogy nem marad utánunk se por, se lábnyom miért éget álmot a napfény szemünkbe nem látunk, csak nézünk a távolba merülve miért ég a testünk ezer fokos lángon ha nem marad utánunk se por, se lábnyom miért kérünk időt, ha elég egy pillanat és elhagyjuk egymást, ha eljön a virradat miért fekszünk egyedül a vetetlen ágyon így nem marad utánunk se por, se lábnyom
Barátok voltunk, azt hittük, mindig is barátok leszünk, mindig is nagyokat fogunk beszélgetni, örülünk, ha látjuk egymást, ösztönösen elmosolyodunk, ha egymás hangját halljuk.
Éjszakákat beszélgettünk át, hosszú borokat ittunk közben, nevettünk, mint akik már mindent tudnak, ha nem találtuk a dugóhúzót.
Szerettem volna a mellbimbóját nyalogatni, de hát az ember nem nyalogatja a barátja mellbimbóját, úgyhogy inkább hazamentem a feleségemhez, ő meg inkább férjhez ment.
Előtte mégis megegyeztünk, hetven év múlva találkozunk itt és itt, behunyt szemmel megtalálnám azt a sarkot.
Volt nálunk, én is voltam náluk, bármikor szívesen, mondtuk egymásnak, ő is a gyermekét simogatta, meg én is, csendben szégyenkeztünk.
Azóta nem ír, azóta én sem írok, nagy ritkán küldök csak egy-egy üres emailt, mintha egy borítékot megcímeznék, és belecsúsztatnék egy fehér papírlapot.
Az elmúlt héten hárman mondták, egymástól teljesen független emberek, hogy alacsony az érzelmi intelligenciám. Végre egy tulajdonság, amit a sajátomnak érezhetek.
Fejből tudom a járda repedéseit a megállótól idáig. Az a hajléktalan mindig ugyanott álldogál a sarkon, számon tartja, hogy ki mikor és kivel jár el erre. Mi vagyunk a kedvencei, de ő is látja, hogy egy ideje egyedül jövök. Így telik az idő. Ugyanott áll. Köszön, köszönök. Teljes másodpercekig nézzük egymást, magunkban mindketten megállapítjuk, hogy napról napra egyre szarabbul néz ki a másik.
Világgá megyek. Így döntök, mint nyolcévesen, aztán végül most is csak a hintáig jutok. Mennyivel szebb azt mondani, hogy rám sötétedik, mint azt, hogy órák óta céltalanul bolyongok, üres üvegeket rugdosok, három-négy lépés távolságból dobálom a murvát a játszótéri szemetesbe.
Bírni kell ezt is, mondtad az első közös telünkön, és most megint hideg van, és ugyanúgy bírni kell ezt is. Az öngyilkosság egyszeri alkalom a szavak nyomatékosítására, és lehet, hogy még semmi fontosról nem beszéltem. Szétrúghatnám azt a kukát, felgyújthatnám ezt az egész játszóteret, és utána mondhatnám, hogy bocsánat, de nekem ilyen alacsony az érzelmi intelligenciám. Bután szeretek.
Műhold halad el fölöttem, hogy emlékeztessen az üresség különböző szintjeire. Rám sötétedett. Cigit keresek a zsebeimben, az alanyt próbálom kitapogatni egy hiányos mondat mögött.
Sokáig csupán csillagok lakták az égbolt magasát. Pislákoló fényükben a világ sokáig élt örök árnyékban, ezüstszín gyászruhában.
A sötétségben ezidőtájt nagyon egyedül vándorolt a föld. Csupán kik egymás közelében laktak, társalogtak egymással, közbe-közbe félálomba merülve, vagy akár az egész telet átaludva, mély álomban és szomorú magányban.
A különféle állatok alig ismerték egymást, és az ember hallgatagon ült kunyhója előtt. A felhők vaktában bolyongtak, mint elszabadult bárkák a vizen, s a madarak semmit se tudtak a szárazföldek többi állatáról, se a tengerben fürdőző halakról.
Hasonlóképpen a virágok se látták egymás színét, egymás ruháját, köznapi és ünnepi öltözékét. A tavaszi és nyári záporok nem tudták, hova hullanak, és hasonlóan a hópelyhek, a tél fehér gyönyörüsége hamuesőként érkezett a földre, és ott is szürke és sötét maradt.
Ekkor történt, hogy számos csillag elhatározta, összefog, hogy apró fényeik közös nagy fényességet varázsoljanak. El is indult vagy ezer csillag egymásfele. Ezer irányból, ezer úton ezernyi csillag elindult a sötétség pereméről, hogy az égbolt tátongó közepén közös ragyogást alapítsanak.
Hosszú utat tettek az égbolt elhagyatott fekete féltekén, de végül is nagy boldogan egymásba olvadt mind az ezer csillag, gyönyörű és egyetlen fényességben.
Ezer csillagnak közös fészke: így született meg a kerek nap, az ég csodája, s vette kezdetét a világosság első ünnepélye.
Ünnep volt ez, valódi ünnep! A tenger hullámai most először láthatták meg a tengerpartot, e hosszú-hosszú kikötőt, hová a tenger szakadatlanul befut – akár egy végtelen hajóraj – gyönggyel megrakott hullámaival.
Megkezdődött tehát az ünnepély, az első nappal ünnepélye, a világosság kerek, óriási és eddig szem-nem-látta asztalánál. Rendre érkeztek a vendégek. Legelsőnek a levegő szellős, fényes, földig érő palástban, együtt az öreg égbolttal, aki – ha lehet – még hatalmasabb palástot hordott roppant vállán, lába körül gondosan igazgatva azúrszínű, méltóságos redőit.
A harmadik felséges vendég a tenger volt. Ezer hulláma, akár egy sortűz, úgy dördült meg, mikor mezítláb földre lépett, ahogy a víz mindig is mezítláb jár, legyen folyó vagy hóesés, eső vagy akár tenger a neve.
Ki következett ezután?
Az erdő. A nagy erdők és kecses ligetek. A fák, zöldellő levélöltözékben, rokon nyelven susogva a szelekkel, az égbolttal s mindenfajta vizekkel.
Az ötödik vendég kisebb csoport. De annál szebb. A virágok családja. Merengő szemmel foglaltak helyet a napvilág ünnepi asztalánál. Valamennyien hallgatagok voltak, de színük annál ékesebb. Kék, sárga, hófehér nyelven beszéltek, fejükkel sűrűn bólogatva hozzá.
A füveknek az asztalvég jutott, de semmivel se kevesebb a fényből, az általános vigasságból.
Aztán jöttek az állatok, nagy rajokban a madarak, a fürge ló, a hűséges kutya, erős oroszlán, sárga tigris, törékeny őz, darazsak fellege. Ki tudná valamennyit fölsorolni!
Közben a nap, az ünnep ragyogása a tetőpontra hágott. S ebben a fényességben, bár utolsónak érkezett, egy sudár ifjú és egy szép leány – az ünnepély királyi párjaként – az asztalfőn foglalt helyet, örömére a többi meghívottnak, az asztalvégre húzódott füveknek, a kékpalástú égnek és a mezítlábas tengernek meg a virágoknak, erdőknek, ligeteknek.
Úgy érezték mindannyian: a delelő nap gyermekei ők. Kedveltjei a fényes ég most született birodalmának.
Ámde hirtelen, a világosság kristálylépcsején, a ragyogás bejáratában, magányos árnyék tűnt fel, s éhesen az ünnepség asztalához osont, a vendégek lábához kuporodva.
Senki se törődött vele. “Egyék, lakjék jól – gondolták magukban -, ha másból nem, a fény lehulló, asztal alá gurult morzsáiból.”
De aztán, ahogy telt-múlt az idő: újabb árnyékok lopakodtak, bújtak az aranyszín abrosz alá. “A sötétség gazdátlan ebei” – szólalt meg a nagylelkű tenger. “Ma mindenki kedvére ehetik, részesülhet a boldogságból. Ki irigyelné tőlük a lehulló morzsát, mely után más úgyse hajol le?”
Igaz. De később egyre többen s többen jelentek meg a bejáratban, s végül elállták már a nappal kapuját. Hívatlanul mind számosabban vegyültek el a vendégek között, s amire azok észbekaptak, több volt az árnyék, mint a fény.
Az egyik árny kicsiny volt, mint a gyermek, sőt kavicsnál is alighogy nagyobb. A másik viszont, mint égi lajtorja, olyan magas.
Mezítelen az egyik, a másik földig érő, állig gombolt posztókabátba burkolózott.
Az újszülött nap pislákolni kezdett, mintha füst lepte volna erejét, s az elébb még oly víg vendégsereglet most megriadt és szinte menekült.
A székek ledőltek, az asztal földre borult, s a nagy tolongásban az aranyabrosz is porba merült. Először a füvek hagyták el a vendégséget, s utoljára a tenger és a méltóságos égbolt. Az ifjú emberpár maga maradt az egyre hatalmasabb éjszakában.
De a fiú nem rettent meg szivében. Szelíden átölelve kedvesét, ily szavakat intézett a világhoz: “Ne féljetek, tengerek és virágok, ne féljetek, állatok és füvek, az újszülött nap nem halott, csak megpihen, hogy holnap újra keljen, új erővel, megújult ragyogással.”
Ezen az első éjszakán azonban senki se hunyta le szemét, se fű, se fa, se szél, se tenger. Mindenki várt, mindenki várta, vajon igaz, hogy visszatér a nap, amint ifjú királyuk megigérte?
S amikor reggel palotája kristálytermében fölébredt a fény, s hosszan nyújtózva éledezni és emelkedni kezdett – hirtelen olyan ujjongás fogadta a földön, nagyobb, mint az első nap öröme.
Mert akkor már tudhatták mindenek, hogy azután az éjszaka csak álom, amit a fénylő valóság követ.
Szép Tündérország támad föl szívemben Ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Beheggesztem a sebet a szívemben, És hiszek újra égi szeretetben, Ilyenkor decemberben.
…És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorún nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, S ne csak így decemberben.
Tegnap még elhittük, egy nádkunyhóban is boldogok lennénk együtt. Téglát hordtunk, hogy a gyerekek elférjenek. Majd hogy nagyobb legyen a tér. Falat húztunk aranytéglákból. Mások bontják most. A te brigádod meg az enyém, külön, beosztva. Nehogy találkozzunk.
Néha csontvázról álmodok, csak elindul felém, jön közelebb, egyre közelebb. Nem bírom tovább, visítok és felébredek. – Csak álom volt – mondja anya. Mintha sokat segítene, hogy a szörnyűség itt belül van és nem ott kívül.
Jobban jártam, hogy meghaltál, mintha szakítottunk volna. Sokan ajánlottak pénzt.
Emlékszel, mire tanítottalak: százat kérünk, ötvennek örülünk, nekünk nemhogy nem szégyen a kérés, de mindenki eleve tartozik, aki élvezte már a társaságunkat.
A bántalmazó kapcsolat örökre titokban marad. Az aprós üveg is újra telik, ahogy az életem. Megálltam egy ujjnyival az alja előtt.
Mégse jó eltüzelni, a széttépett dobozokat tavasszal a papírgyűjtő gyerekeknek adom. Már ki lennénk pakolva - most írunk új egyéves szerződést.
Berendezkedtem. Olyan, mintha az összes szeretetet, ami neked jutott volna, én kapnám meg az itteniektől egyben, ahogy te öt napban fájdalomból ötven-hatvan évet. Köztük ezt is. Krisztus a tudója.
Mikor negyvenkettő leszel, én majdnem hatvan. Ideális életkor egy szép szívrohamhoz. Nem én vállaltam, hogy egyedül maradok. Ellenkezőleg. Eleve több lapból játszom: se az örökké nem ugyanaz kettőnknek, se egy év. Mert hányból.
És most már, hogy elaltattalak, térjünk vissza a pénzre. Meddig őrizzem a szobád?
