Így neveltek a szüleim,-hálás vagyok érte...Nagyon fontos dolognak tartom az életben.
Megteremtetted a "Lelkek szigetét"....:-)
Harmadik áldás - Lelkek egyesítése
Ismétlődő számok párja Teremtésbe lágyan zárva Mutatja az áldott napot Életre kelt mennyországot Szentlélekkel alászállva Kék tündérek táncot járva Életre kelt csodás sziget Felemeli a lelkeket.
Létezésnek csodás vágya Megnyílik a Sziget álma Tüzet raknak, sürgölődnek Lángot őrző szentelt lelkek Jöhetnek a melegedők Szeretetben teljesedők Egyre nagyobb tüzek mellett A szívek jobban telnek
Mennyben felírt szent pillanat Indítja a vágyakat Lélekkel telt csodás Sziget Ébreszti a lelkeket Viszik már a jó hírt szerte A világok örömére Eljött a szent pillanat A magánynak vége szakadt
Ébredező bátor lelkek Köszöntik a vidám létet A szerető szívek mellett Teljesedhet minden lélek Csodás álmok varázslata Hétköznapba írott szava Reményteli boldog álom Így születik a világon Áldást hozó pillanatok Mit az öröklétbe írtatok.
(Author: Létező)
Üres tölcsérével a forgószél az utcákon kering. A park sivár még, elhagyottak a lócák, hűvös idő van, koratavasz de a bokrok szeme, a rügy már kikacsint az alacsony kerítés mögül. A növény érzékeny és könnyen sebezhető, mégis biztos létében. S most nézi rügy-szemeivel a másik létet, a gyökér-nélkülit, szem-nélkülit, vakon imbolygót, az üres tornyot, melynek néhány száraz levél s tollpihe jelöli csupán határait; nappali kísértet a forgószél légörvénye, senki nem ismeri lényegét s pontos helyét sem tudja: hol támadt, mikor, honnan és hova siet, ki vagy mi űzi, talán csak ő maga mondhatná meg, vagy még ő sem. Örvénylik, tántorog, botlik az üres torony, földig hajol, érthetetlenül bólongat, majd újra fölegyenesedik s összevonja magán a láthatatlan palástot. Ördög lakik benne, nappal is éjsötét kárhozat amerre jár, a bokrok érzékeny, zöld homályú lelke összerezzen.
Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy. Elküldelek s követlek; újra elhagy kalóz kedvem s hiányod visszahív. Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma vonások, gyors madárban röpte célja, kút mélyén tiszta víz.
Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek, vágyad tündér játékát őrizem meg, szemedből a tekintet, bőröd meleg színéből, szád ízéből, ölelésedből, csípőd halk ívéből újrateremtelek.
Mély álmomban csókodra ébredek fel, minden nap újra és új értelemmel fogalmazlak meg: így élsz igazán! A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből, ha arcom lengeti a víz, színéről szemed néz vissza rám.
Mint tükörben a tükör tükörképe: Végtelen arc fonódik egy füzérbe: melyik vagy te? és én melyik vagyok? Én adok fényt neked, te fénylesz bennem, s bennünk a világ. Vagy a végtelenben valami még nagyobb.
Áldassál, Uram, amiért nékem is adtál valamit, áldassál, amiért nemcsak szépséget s szórakozást teremtettél, nemcsak gyönyörű templomokat s félelmetes pénz-szörnyeket, nemcsak ifju lelkesedést, friss vért, kacagó lányokat s gyermekeket, óh, áldassál, Uram, amiért a mulandó örömök s harcok hétköznapjai után megteremtetted az ünnepet, a megnyugvást, a semmit, aki az idő teljességében értem is eljön és áldott karjaiban elringat mindörökre. Ámen.
Tudod hogy érted történnek mindenek -- mit busulsz? A csillagok örök forgása néked forog és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog a te bűnös lelkedért.
Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs. Madárka tolla se hull ki -- ég se zeng -- föld se remeg, hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg, aki téged meg nem ért.
Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket, hogy benned teljesedjenek; -- s korok történetét szerezte meséskönyvedül -- s napba mártotta ecsetét, hogy kifesse lelkedet.
Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked! És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot, hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott annyi bús szerelmeket,
szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyu legyen, eleve elosztott számodra szépen derüt és borút, sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút, mindent a lelkedre mért
öltöny gyanánt: -- úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút, amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt a te bűnös lelkedért!
Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak, mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod tükörében magadat,
és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak, és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt az adamant rudakat.
Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifju nyár könnyű szellője, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz - idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz.
Nézem a hegyek sörényét - homlokod fényét villantja minden levél. Az úton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél. És a törékeny lombok alatt látom előrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlőidet és - amint elfut a Szinva-patak - ím újra látom, hogy fakad a kerek fehér köveken, fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tőlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben. Ízed, miként a barlangban a csend, számban kihűlve leng s a vizes poháron kezed, rajta a finom erezet, föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít? Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény, hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen. Viszik az örök áramot, hogy orcádon nyíljon ki a szerelem s méhednek áldott gyümölcse legyen. Gyomrod érzékeny talaját a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát csomóba szőve, bontva bogját - hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját s lombos tüdőd szép cserjéi saját dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain és gazdag életet nyer a salak a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat, bogár, hinár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong - tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak. A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd. De szorgos szerveim, kik újjászülnek napról napra, már fölkészülnek, hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált - Kit két ezer millió embernek sokaságából kiszemelnek, te egyetlen, te lágy bölcső, erős sír, eleven ágy, fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendő, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.)
nem vagyok elég szegény. Még nincs bennem elég csend ahhoz, hogy ne vitatnám a vitathatatlant: még van szavam. Nyomorultan, tériszonyban, könyörögve a semmitsemtudásért, még mindig magamhozszorítanék valakit, valamit, Veszendőt a Veszendő.
térdepelek a hegyen közel a megnyílt egekhez s a világ lármája lecsendesül köröttem és bennem ott térdepelek a hegyen egyedül árnyékomhoz szegezve s nézem az Istent és az Isten is néz engem pásztorbotjára dőlve hang nélkül beszélgetünk a szeretet titkaiba merülünk
Kezdjük újra el. Ez itt a koponya. Ez itt a keze-lába. Ez itt a holnap mi lesz velem. Ez itt a szándék és a téboly. Ez itt a vissza soha. Ez itt a dadogás. Ez itt az ideges és mohó. Ez itt a gonosz vagyok és parázna. Ez itt a leköpdösött. Ez itt a Károlyi kert. Ez itt a gyanakvó. Ez itt a siránkozó. Ez itt a csonkig szívott cigaretta. Ez itt a tündöklő lüktetés. Ez itt az aranylábú fiúk. Ez itt C. S. lerombolt oltárfala. Ez itt Párizs éjjel. Ez itt az álarc és az álszakáll. Ez itt a szorongás fogsora.
Apáink bűnei és tévedései után, a lelkesedések és sunyító hallgatások után, a jelszavak pergőtüze után itt állunk kedvetlenül, józan kétségbeeséssel.
A köznapok fullasztó katlanába lökve. Kifosztva és elhagyatva, meggyötörve. A szavak értelmét, a valóság tényeit kutatva. Hazug szólamoktól öklendezve és kacagva.
Csak játszani tudnak, fontosdit és lényegesdit. Alig koptak ki az álmodásból és álommá aszott a realitás ápolt kezeik között. Az élet, mint olcsó játékszer, úgy berreg-búg a kezükben, elrontják, mielőtt kezdhettek volna valamit vele. Ál-istent alkotnak maguknak, hogy legyen kihez könyörögni és önérzettel hajtják meg előtte ál-tökélyük cifra lobogóját. Lassanként istenekké nőnek ők maguk is maguk előtt és elfelejtik, hogyan kell embernek lenni, kicsinynek.
Neked is Jó Reggelt T. Eastwood! Én hiszem, hogy mindannyiunkban ott van a rossz mellett a jó is, hiszen így egész az egész. S azt is hinni akarom, hogy túlsúlyban van a jó. Hogy ez miért nem jön felszínre, annak oka van. Mindannyiunknál más és más. "Csak" emberek vagyunk. Az emberi való minden gonoszságával, szépségével, alkotni vágyásával. Ez a vers, ha a címe alapján nem is, de tartamilag tükrözi mit gondolok. /Radnóti Miklós szebben mondja el./
MAJÁLIS
A hangraforgó zeng a fű között, s hördül, liheg, akár egy üldözött, de üldözők helyett a lányok kerítik, mint tüzes virágok.
Egy lányka térdrehull, lemezt cserél, a háta barna, lába még fehér, a rossz zenén kis lelke fellebeg s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.
Fiúk guggolnak és parázslanak, az ajkukon ügyetlen szép szavak, duzzasztja testük sok kicsiny siker s nyugodtan ölnek majd, ha ölni kell.
Lehetnének talán még emberek, hisz megvan bennük is, csak szendereg az emberséghez méltó értelem. Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.
Már mozdulatlanul lapult az indián, de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán s a szél forgatta még a puskaporszagot. Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott, s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár. Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.
Hát igen, a világ körülöttünk, sokszor egész furcsa és sok furcsaság van benne, amivel időnként szembe kell néznünk. Nem hiszek az emberi jóságban. Abban hiszek, hogy képes az ember több-kevesebb jót cselekedni, de, egyértelmüen nem merném kijelenteni azt, hogy maga az ember jó. Akkor sem, ha erre sokan felkapják most a fejüket és nem értenek velem egyet.
A feltett Ancsel Éva idézeted, nagyon szíven talált...
~~~~
OraveczImre Ryokan öregkorában
Olyan vagyok mint szélcsendben az ágról leválni készülő levél, melynek szárában egyszercsak megpattan valami, és magától elindul lefelé.
Szeretettel köszöntelek Benneteket! Eastwood, Jahorka, Szuszmok...tudjátok, tényleg gáz, hogy ilyenné vált körülöttünk a világ; de hiszem, látom, hogy mindig vannak jó emberek, csak rájuk kell találni. Én örülök, hogy idetaláltam hozzátok s Ti befogadtok...
"A testi sértésről készíthető látlelet. Így aztán az is megállapítható, hogy hány napon belül gyógyulnak. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállrángatásról, vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?"
Azt kérded, miért. Minek, mi végre. És én mondom: azért, hogy élj. Hogy legyen mit mesélned a pokol tornácán, a csillagszekéren, az Isten ölén. A játékért, az életért: szeress! ... Momentán meghalok érted. Nem vagyok független. És rajtam is függ a Világ. És erős hitem meg se rezdül a terheimtől. ... És élek és halok. Szenvedélyem zenéje betölti a teret. És szeretlek. Már nem magamért, már nem magadért, nem az üdvösségért vagy a bűnért: az Életért. Maga a játék: az az ajándék. Ne félj tőle, ne félj tőlem, ne. (...) Olyan ritkán jön el a mágikus perc, ami nem az állati vágyakozásé, a halálfélelemé, nem az éhségé csak. Az egyetlen, ami emberi: szerelemmel szeretni, értelem és remény nélkül, talán éppen a reménytelenséget űzni. A szerelem a költészet nyersanyaga, angyali szavalat, ős-örömforrás, kínbokor, hűsítő jelbeszéd. Anyagtalan test, óhaj nélküli epekedés, álomtalan éjjel: egyszeri varázslat. Ritkán jön, hamar múlik, minden bölcsességet nélkülöz, vak és valódi, parttalan és nehézkes. Bátortalan és követelőző. Szaténszalagok lobogása fogja össze, mámor fűszerezi és titkos zenét dúdol, merőleges az életre, párhuzamos a halállal. Mindig egyetlen, mindig igazi. Tétova szándék, veszélyes és tilos. És örök. Ahogy te meg én nem lehetünk. Csak egyetlen pillanatra. Most vagy soha.
átjutott éber őrszemek sorfalán csalódás lassan bezáródó ajtaján bágyadt sugarak satnya vállán lassan, de az érzés elért hozzám
én követtem lelkem igazi hangját ahogy a zenész pendíti hangszere húrját
sápadt hold hegedült halkan kettesben sétáltunk a parkban
falevél szőnyeg zizzent lábunk alatt a világ egy másik helyen maradt
amikor egy hullám a part felé vágtat s csillogó fénnyel öleli a bölcs sziklát
ily érzés volt mikor egymásra leltünk patak s óceán egyszerre kavargott bennünk szomjas ajkunk itta a szerelem italát s titkos éjeken át dúdolta a szív dalát
Emlékszem, kiszaladtunk az esőre, hisz erre vártunk már hónapok óta! Ruháink sorba leolvadtak rólunk, mint lelkeinkről a szégyenkezés. Elitta a szomjas föld vágyainkat és sorra bűneinket.
Emlékszem kiszaladtunk az esőre. Ruháink sorba leolvadtak rólunk, elitta a szomjas föld mindahányat.
