szeretik egymást s ölelik az éj kapuiban s a járókelők ujjal mutatnak rájuk de kik szeretnek senkinek sem léteznek csak árnyékuk az mely az éjben remeg s kihív haragost megvetőt irigyet kik szeretnek senkinek nem léteznek egyébként is messzebb vannak az éjnél feljebb a napfénynél első szerelmük vakító egénél
Gyönge pillanataidban légy erõs, erõs óráidban gyöngülj el, valld be, ha reszketsz, és szívedben lüktet a vér, ha szemhéjadat könnyek feszítik, sírj, kiálts, panaszkodj, ne zárd palackba a fájdalmadat.
Szenvedj hangosan, dörömbölj, a néma kín méregként megöl, ne játszd a bátrat, ess el, ha löknek, és ha feltápászkodsz, ne mondd, hogy semmiség! A fegyelem rabruháját vesd le, légy anyaszült, vállald csapzott, megroggyant magad, és üvölts, ahogy a torkodon kifér!
Egyszer majd visszanéz. S akkor döbbenve látja, hogy aki űzi őt, segítségért eseng, feldúlt az arca és nehezen bírja lába a terhelést, amit az üldözés jelent,
szemében megfakult a rőt harag, a keble kifulladtan zihál s nem bosszúért liheg, lám ütésre emelt kezeit védekezve kapja maga elé és szűköl, mint az eb.
S akkor az üldözött megfordul, visszalépdel, majd megadja magát annak, akit akár meg is ölhetne. Ám az önvédelmi kényszer múltával nem jogos az indokolt halál -
kezét feltartja hát, arra késztetve roskadt ellenfelét, hogy úgy végezze be, ahogy a gyengült bacilus, mely kórt már nem okozhat, de mint oltás, a kórt legyőzni hivatatott.
Nincs nemeslelkűség. Csupán kifáradás van és lélek-ismeret. (Nem lelkiismeret.) Mindenki üldöző s üldözött a világban, hisz sír az is, aki utoljára nevet.
Ha nem szorítsz úgy kebeledbe, mint egyetlen tulajdonod, engem, míg álmodol nevetve, szétkapkodnak a tolvajok s majd sírva dőlsz a kerevetre: mily árva s mily bolond vagyok!
Ha minden percben nem kecsegtetsz, hogy boldog vagy, mert nekem élsz, görnyedő árnyadnak fecseghetsz, hogy gyötör a magány s a félsz. Nem lesz cérna a szerelmedhez, ha úgy kifoszlik, mint a férc.
Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek a fák, a hegyek, a habok. Én úgy szeretlek, mint a gyermek s épp olyan kegyetlen vagyok: hol fényben fürdesz, azt a termet elsötétítem - meghalok.
Kellemes hétvégét neked is, kedves Ggmarkez! Nagyon szép ez a J. A. vers. Az utolsó két sora hangsúlyosan szép most nekem. Köszönöm, hogy feltetted.
"Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled."
~~~~
GyurkovicsTibor Emberpár
Ma már szeretlek. Roncs vagy, emberi, ma már nem kell a lelkedhez sem érnem, végigsimítlak s lassan elnyeli vonásaid virágait a mélyem.
Csak vakok szerethetnek így, fehéren, fénnyel s romlással színültig teli, akik guggolnak az örök sötétben, míg üres szemüket a könny eszi.
Már nem vagy játék, eleven viszonylat ezen a szűkült folyosón, és szabályossá váltál, mint a holtak, akiknek arca már merő idom, akik nem vágynak és nem tiltakoznak, csak függenek a csöndben, mint az ón.
*
Már szép se vagy. Ajkadról lekopott a régi ív, mit valaha szerettem, úgy fekszünk végleg e megmaradott világban, mint a rokonok, mi ketten.
A lábaim mellett a lábaid, lelőtt vadak se fekhetnének szebben, de te vagy az az idegen, akit valaha mint magamat, úgy szerettem.
Megkönnyebbül a lélek, semmi sincs, mi bántaná a tökéletes órát, és előtűnik, mint valami kincs, a véglegesen összetört valóság.
Olyan absztrakt vagy, mint a napsugár, olyan távoli s oly meleg. Egy pontban gyűlik össze, mint a nyár, az, hogy szerettelek.
Szervusz, kedves Jahorka! Nagyon szép a kicsi unokád. Köszönöm, hogy megmutattad nekünk is fotón!:-)
~~~
JózsefAttila
Esti felhőkön
Esti felhőkön fekete fű nő lassan fölszíjja a fényességet és gyémántlevegőt locsol izzadt arcainkra nyugodt lehelet a világ ellebeg a jéghegyek fölött ezek ilyenkor egész elolvadnak ha követ dobunk föl nem esik vissza hanem csókká válva nagy meleg szárnyakon röpül föl-föl egészen mihozzánk csontjainkban a velő foszforeszkál akár a sarkcsillag kettejük fényénél meglátjuk a vizet és kenyeret melyek elbújtak tenyereinkben mi az igazság kérdem a falaktól erre eltűnnek és a csillagok alatt valamennyien itt ültök körülöttem a szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk az áloé másodpercenként virágzik álmainkban ismeretlen kedvesünkkel hálunk ő az aki cirógatván figyelmeztet ha takarónk lassacskán lecsúszik.
majd a tengerek majd a csúcsok majd a száguldás lobogói majd hite a soha-még-nem-volt határtalan teljesülésnek "miénk az első kutyaszán ember nyomától szűz hómezőn" majd a bukások majd az árulás majd a ragadós hétköznapok mocska majd a tagló-fölismerések "orrom előtt csukták be a kaput" "üres sínek a világ elszáguldott" majd a csikorgó fog a csakazértis majd kapaszkodókon araszolva föl a mélyút magasán a föntibb már bejárt ösvényeket újrajárni hogy ott kezdhessük ahol befejeztük saját léptékünkhöz méltón kimérni a messzeséget hány tengeri mérföld majd száraz lábbal járni a vizen majd átlépni a nyíló végtelenbe
"Vendég vagy a világban, és a világ, szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz" /Wass Albert /
A boldog emberek nem sokat tudnak az életről. A fájdalom az emberek nagy nevelője. Ő az, aki a művészetekre, a költészetre, az erkölcsre tanitotta őket; ő az, aki a hősiességet és könyörületességet sugallta nekik; ő az, aki értéket adott az életnek, amikor megengedte, hogy áldozatul ajánljuk fel; ő az a magasztos es jóságos fájdalorn, aki a szerelembe beleoltotta a végtelenséget… Nincs nagyobb a világon a fájdalomnál. De ha csakis a fájdalom létezne a földön, nem tudnád megkülönböztetni a boldogságtól, mint ahogy az éjszakának sem volna neve, ha sohasem kelne fel a nap.
Áldd meg ezt a parányi szívet, hófehér lelket, mely elnyerte az ég csókját a földi életre. Szereti a nap tündöklő fényét és az anyja boldog mosolyát. Nem gondol megvetéssel a porra, és nem vágyik csillogó aranyra. Áldd meg őt, és öleld szorosan a szívedre.
Száz keresztúton át idetalált. Ő tudja a titkát, hogy választott ki a tömegből téged, ajtód elé lépett, és kezedbe fogózva kérdezte az útját. Híven követ, csacsog, és nevet, és a szíve nem ismeri a kételyt. Õrizd hitét, vezesd biztos kézzel, és áldd meg őt. Tedd a fejére a kezed, és kérd istenedet, hogy ha parányi lába nyomában vészjósló hullámok kelnek, fentről kapja a szelet, és kifeszített vitorlákkal elérje a béke kikötőjét. A nagy rohanásban ne felejtsd el őt, engedd, hadd jöjjön közel szívedhez, s a kezed pihentesd meg áldón a fején.
Mosolyogj minden mosolyra, írj dalt minden szóra, búcsúztasd a Napot mikor nyugszik, és áldd mikor érkezik, szeress mikor szeretnek, álmodj míg nem költenek, élj azokkal akik élhetnek, válaszolj ha kérdeznek, nevess ha nevetnek, és légy jó, amíg engednek.
Örök Körforgás az Élet Mindig ugyanúgy kezdődik a mese Előre nem tudni mi lesz a vége. Hol volt, hol nem volt... Indul a történet. Örök Körforgásban Tele Ígéret. /Lia Lombardy /
A fénylő Napnak is vannak sötét foltjai. Miért hinnénk, hogy egy ember élete csupa tündöklésből áll? A Föld éjszaka megpihen, hogy a következő napon állni tudja a Nap fényét. Amikor elég volt a töméntelen ragyogásból, sötétségbe burkolózik. Így van ez az emberrel is: a mértékletes fénnyel ragyogókat bántja a nagy fényesség, félrehúzódnak; míg a folyton tündöklők kimerülnek. Senkinek sem jó a túlzott tündöklés: az előbbi, mint parányi csillag hozzásimul az égbolt sötétjéhez; az utóbbi fényét fakítja, idővel aztán megszürkül, lekopik róla az aranymáz, s miként a gyertya lángja, mely túl soká világít, csonkig ég. Mégis ki ne csodálná a horizont tetején tündöklő Napot, mely fényességet, meleget és jóságot áraszt maga körül? És ki ne menekülne a perzselő Nap elől, amelynek tüzétől kiég a fű, elszáradnak a fák, elapadnak a folyók, visszahúzódnak a tengerek, végül a semmibe vész az óceán? Légy tündöklő Nap a saját égboltodon. A világmindenség hatalmas - számtalan naprendszer megfér benne. Hogy felfigyeljenek rád, hogy megértsenek, hogy ne gyűlöljenek - ne élj túlzó fénnyel. Ami kevés, az senkit sem bánt: mérsékli az irigységet, lecsillapítja a féltékenységet, fékezi a dühöt, a gúnyt, a kajánságot, a gonoszkodást, és egyúttal megakadályozza a saját kimerülésedet is. Aki folyton világít, fogy az olaja; a csonkig égett gyertyát a szemétre hajítják. Ügyelj, hogy fényed ne vakítson el senkit: se másokat, se önmagadat. Aki jól lát, az előre lát. A látás művészete - az élet művészete.
Tudod, arra gondoltam, akkor is jó élni, ha úgy látszik, keserű a világ, rosszak az emberek, egyik pofon után a másik ér, ha körülöttünk minden elromlott, akkor is érdemes élni, küzdve is, betegen is, fáradtan, néha elkeseredten is, addig, míg él bennünk az öröm csírája, az öröm csírája pedig nem pusztul el, míg van valaki, akár csak egy ember is él ezen a világon, akinek fontos az életünk.
Most kicsit fárasztóbbak a napok, de lesz ez még másként is:-)
..
Tudod... amikor a távolból szólok hozzád, az annyit jelent, mintha a közelben megfognám a kezedet, és együtt néznénk a csendet, amikor pedig hallgatok, az azt jelenti, valamiért nem tudok szólni, nem azt, hogy elengedtem a kezed.
